Bevezetés 

A Ferencvárosi Torna Club, a Magyar Testgyakorlók Köre, és az Újpesti Torna Egyesület az 1926-ban létrejött profi labdarugó bajnokság három jelentős szereplője volt. A három csapat leginkább egymásnak jelentett vetélytársat a magyar bajnokságban. Többnyire ők adták a magyar válogatott játékosait, ráadásul csak ők rendelkeztek olyan létesítményekkel, amelyek nemzetközi sportrendezvények rendezésére is alkalmasak voltak. Már csak ezért is megkerülhetetlennek számítottak a magyar labdarugó életben.

Az alábbi forrás, amely egy 1940-ben kezdett pereskedési sorozatnak a végső állomása, a fent említett három csapat viszonyát, a harmincas években közöttük kialakult modus vivendit mutatja be. A pereskedés legfőbb oka alapvetően a felek eltérő gazdasági érdekeiben keresendő, de a II. (1939. május 5.) és a III. zsidótörvény (1941 augusztus 8.), illetve a Magyar Labdarugó Szövetség életébe történt politikai beavatkozás miatt, politikai színezetet is kapott. Közlése ezért nemcsak sporttörténeti érdeklődéssel számolhat.

A per rövid összefoglalása

A két világháború között az MLSZ volt a jogtulajdonosa a nemzetközi labdarugó mérkőzéseknek. Mivel azonban saját pályája nem volt, a szövetség egyedi mérlegelés után, mindig valamelyik klubot kérte fel a mérkőzés megrendezésére. A három csapat 1934-ben megállapodást kötött egymással, hogy ezen nemzetközi mérkőzéseket követően, attól függetlenül, hogy azokat hol rendezik, egymást között 2/5-2/5-1/5 arányban (FTC-MTK-Újpest) osztják el a mérkőzés jegybevételét. A megállapodás egészen 1940-ig minden probléma nélkül érvényben volt. Ekkor azonban az FTC arra hivatkozva, hogy az Újpest pályáján az elmúlt időszakban nem rendeztek mérkőzéseket, és hogy az Üllői úton rendezett mérkőzések nekik is jelentős kiadásokkal járnak, nem fizette ki egy megrendezett mérkőzés után az esedékes 1/5 részt. Az Újpest ekkor beperelte az FTC-t, amely pert másodfokon is megnyert.

Az FTC ekkor indította azt pert, amelynek dokumentumait az alábbiakban közöljük. Az egyesület ugyanis azt kifogásolta, hogy bár 1939 júliusa óta az összes nemzetközi mérkőzést az Üllői úton játszották, de a bevételekből továbbra is az eredeti megállapodás szerint részesedtek a csapatok. Az FTC a per folyamán végig arra törekedett, hogy a bíróság az eredeti megállapodásnak olyan mögöttes tartalmát ismerje el, mely szerint a bevételekből való részesedés annak függvénye, hogy melyik egyesületnek milyen költségei adódtak a mérkőzés megrendezése kapcsán.

A törvényszék azonban ezt nem fogadta el, és az eredeti megállapodásnak azt az értelmet tulajdonította, hogy a megállapodás lényege a három félnek az a szándéka volt, hogy a bevételekből a labdarúgásban betöltött súlyuknak megfelelően részesedjenek, függetlenül attól, hogy kinek milyen többlet költséget jelent a mérkőzések megrendezése. Az ítélet pontosan így rendelkezik erről: "mert a szerződés megkötésének a célja és indító oka a felperesi tényelőadás szerint is a pályabérből származó jövedelemszerzés tekintetében a három szerződő sportegyesület egymásközti versengésének a kiküszöbölése és a sportbéke biztosítása volt - arra való tekintet nélkül, hogy az MLSZ, vagy bármelyik labdarúgó alszövetség tényleg a három szerződő fél közül melyiknek a versenypályáján rendezi ezen szerződésnek a hatálytartama alatt, az ő rendezésében lebonyolításra kerülő "mindennemű" labdarúgó mérkőzéseket a tényleg felmerülő egyes esetekben."

Képgaléria megtekintése

Az ítélőtábla azonban arra hivatkozva, hogy az MTK kiesésével "a szerződés tekintetében oly lényeges feltevés hiúsult meg, amely nélkül a felek a kereseti szerződést nem kötötték volna meg", az FTC-nek adott igazat.

Az ítélőtábla ezen tartalmú ítéletének magyarázata lehet a pereskedés ideje alatt radikalizálódó antiszemita hangulat is. (A két ítélet között fogadták el a III. zsidótörvényt). Bár az ítélőtábla semmilyen utalást nem tett erre vonatkozóan, feltűnő, hogy figyelmen kívül hagyta a törvényszéken kimondott ítélet azon nyilvánvaló megállapítását, hogy az egyesületek közötti megállapodás lényege a versengés egymás közötti megszüntetése, a bevételeknek az egyesületek súlyának megfelelő eloszlása volt.

Különösen érdekes az ügyben dr. Gidófalvy Pál szerepe, akit a belügyminiszter 1939. június 20-tól 1941. április elsejéig kinevezett miniszteri biztosnak. Gidófalvy, a mellé kinevezett Négyes Bizottsággal közösen irányította a labdarugó szövetség életét. Miniszteri biztosként végzett tevékenységét később a Budapesti Népbíróság vizsgálta, és népellenes bűnökben el is marasztalta. A népbírósági perben nem esett szó Gidófalvynak a három egyesület egymás közti perében játszott szerepéről.

A forrásközlésre vonatkozó megjegyzések

A forrás jelenleg Budapest Főváros Levéltárában, az Ítélőtábla peres iratai között található. A fennmaradt iratok közül csak az ítéleteket közlöm, mivel a per folyamán felhasznált iratmellékleteket, amelyekre az ítéletben többször is hivatkoznak, a per befejezése után a Törvényszékre küldték vissza, ahol azokat kiselejtezték. Ezt a hiányt csak részben pótolja, hogy ezek tartalma, egyes esetekben teljesen, máskor csak részben az ítéletből is kideríthető. (A per szövegében idézőjel közé tett szövegrészek a csatolt dokumentumokból származnak.) A perben említett korábbi bírósági tárgyalási anyagok - az 1940-ben a Budapesti Központi királyi Járásbíróság P. II. 17061/1940. számú és a Törvényszék 2623/1941. számú pere - szintén nem maradtak az utókorra.

Bár az ítélőtáblai ítéleten nem található jogerős záradék, szinte bizonyos, hogy azt végre kellett hajtani. Abban az esetben ugyanis, ha a Kúria elé került az ügy, akkor rendszerint kúriai ítélet is található a per iratai között. Ez valamint az, hogy a főlajstromkönyvben nincs utalás arra, hogy az ügyet a Kúriához felterjesztették volna, azt mutatja, hogy a felek lemondtak a további bírósági tárgyalásokról.

A közölt ítéleteknél szöveg értelmének megfelelő átírást, központozást alakítottam ki, a mai magyar helyesírási szabályoknak megfelelően.