Az Országház építésének eljárási szabályzata

„az 1884. évi XIX. tc. által jóváhagyott terv szerint emelendő állandó országház építésének intézésére célszerűnek találtam, hogy tanácsadó közegül egy építészeti tanács, végrehajtó közegül pedig egy szűkebb körű végrehajtó bizottság alakíttassék, mely közegeknek szervezete, teendője és hatásköre a % alatt idemellékelt eljárási utasításban van meghatározva.”

Bevezető

Az országgyűlés az állandó országház építéséről szóló 1880. évi LVIII. törvénycikkben elrendelte, hogy a mindkét házat befogadó állandó országházat a főváros V. kerületében, a Tömő téren kell felépíteni. A kormány feladatul kapta, hogy annak pályázat útján, a vonatkozó költségvetéssel együtt elkészítendő tervét mielőbb nyújtsa be parlamenti jóváhagyásra. Ezt a törvényt 1880. december 14-én szentesítette az uralkodó, I. Ferenc József. Az építendő parlament kérdése ekkor már évtizedek óta húzódott, ebben az időben a felsőház a Nemzeti Múzeumban, az alsóház az ideiglenesnek szánt Sándor utcai palotában ülésezett. Szükség volt egy alkalmasabb épületre, amely képes befogadni a két házat és méltón képviseli az egész magyar nemzetet.

 Tisza Kálmán

1881-ben Tisza Kálmán miniszterelnök (1875-1890) Országos Bizottságot alakított, amely a kormány, a főváros és a szakértői testületek tagjaiból, valamint építészekből állt, és feladata a tervezői program megalkotása volt. A bizottság 1884-ig tizenhárom alkalommal ült össze, a pályázati program szövegezésével 1882. március 31-ére készült el és azt április 9-én több „hivatalos" hírlapban - Pester Lloyd, A Hon, Budapesti Közlöny, Építési Ipar, Ellenőr, A Magyar Mérnök és Építész-Egylet Közlönye, Egyetértés, Pesti Napló -

.

1883. április 22-én szavaztak a pályázatokról és kihirdették az eredményt: 20 szavazattal Steindl Imre Alkotmány I. című terveit jutalmazta első díjjal a bizottság. A tervek átdolgozását és az építés lebonyolítását már megbízásos úton kérték Steindltől, akitől 1884-ből, 1886-ból és 1888-ból is ismerünk tervváltozatokat.

 Steindl Imre

Tisza Kálmán 1884-ben újabb törvényjavaslatot nyújtott be az építés végrehajtásával, és a tervek elfogadásával kapcsolatban, amelyet annak parlamenti elfogadása után 1884. május 22-én

. A törvény jóváhagyta a kormány által bemutatott építési tervet és elrendelte, hogy az 1880. LVIII. törvénycikkben meghatározott és a bemutatott terv szerint szabályozandó téren az állandó országházat építsék fel, a munkálatoknak még az évben meg kellett kezdődniük, és lehetőleg tíz év alatt az építkezést be kellett fejezni. A törvény végrehajtását a miniszterelnök kapta feladatul.

A munkálatok elvégzéséhez a miniszterelnök 2435/1884. ME-szám alatt „Eljárási szabályzat"-ot bocsátott ki, amely a kivitelezésért felelősök szervezeti rendjét, feladat- és hatáskörét állapította meg. Saját vezetése alatt tanácsadó testületként az Építési Tanács, testvéröccse, gr. Tisza Lajos elnökletével az építkezést közvetlenül irányító Végrehajtó Bizottság jött létre, ezek munkáját a Műszaki Királyi Ellenőrség, mint műszaki vezetőség segítette.

 
gr. Tisza Lajos  

 A miniszterelnök először a Végrehajtó Bizottság tagjait kérte fel 1884. augusztus 1-jén: „az 1884. évi XIX. tc. által jóváhagyott terv szerint emelendő állandó országház építésének intézésére célszerűnek találtam, hogy tanácsadó közegül egy építészeti tanács, végrehajtó közegül pedig egy szűkebb körű végrehajtó bizottság alakíttassék, mely közegeknek szervezete, teendője és hatásköre a % alatt idemellékelt eljárási utasításban van meghatározva. Az építészeti tanács ez idő szerint még nem alakítható; ellenben az építési munkálatoknak mielébbi megindíthatása végett szükséges, hogy a végrehajtó bizottság minden további késedelem nélkül

". Az eljárási szabályzat fogalmazványát az ügyirati példány szerint gr. Tisza Lajos készítette, majd azt a 12., 14-15. paragrafusban kiegészítették az Operaház 1875-ben kiadott építési szabályzatának . A fogalmazványon ceruzával az is szerepel, hogy 50 példányban litográfiai úton sokszorosítandó a szabályzat.

A korszak legnagyobb építkezésének lebonyolításához felállított szervezeti struktúrát rögzítő Eljárási szabályzatra több utalást is találhatunk az Állandó Országház Építési Végrehajtó Bizottság irataiban, de annak teljes - tisztázati - szövegét teljes terjedelmében nem ismertük. Az egyes testületek feladatait röviden ismertette az elkészült országház tiszteletére kiadott

.

Az Eljárási szabályzat az építkezés folyamán változatlan formában, módosítás nélkül hatályban volt. Eddigi kutatásaink során sem az utasítás keletkezésekor (1884), sem 1906-ban, amikor a Képviselőház elnökének kérésére a miniszterelnök a Végrehajtó Bizottság alapításkori iratait kérte be, az ügyiratok nem tartalmazzák az utasítás végleges, tisztázati szövegét (utóbbi esetben a beküldött dokumentumokat továbbküldték a házelnöknek, de az ő iratanyagában

). Fennmaradt viszont egy kőnyomatos sokszorosított példány 1895-ből, amikor Bánffy Dezső miniszterelnök (1895-1899) az Építészeti Tanács tagjait kérte fel a testületi munkára, és tájékoztatásul a kinevezetteknek az utasítást is . Az ügyiratban megőrzött kőnyomatos másolat volt jelen szövegközlés alapja.

Az Országház története a hazai kutatók, és laikusok által is kedvelt és keresett téma. Az egyik legfontosabb forrás és kiindulópont lehet az Eljárási szabályzat, amelyet nehezen hozzáférhető volta miatt teljes szövegében adok közre. A szöveg átírását a mai helyesírás és központozás szempontjaira tekintettel, a korabeli szóhasználat megőrzésével végeztem.

*

Az országház tervrajzaihoz lásd még Török Enikő A hét dokumentumában megjelent írását:

Ezen a napon történt július 03.

1970

India és Pakisztán békeszerződést írnak alá.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők