"Ércnél maradandóbb"

„Az emlékmű ebben az esztendőben semmi körülmények között nem lesz kész, mert az öntéstechnikailag lehetetlenség, annál is inkább, mivel a "Géniusz" gipszmodelljeivel a Fischer testvérek legjobb esetben karácsony táján készülnek el. Ha tehát a műemlék felavatásánál el is tekintenénk egyelőre a "Fáklyás" és a "Sárkányölő" szobrok felállításától, a műemléket ebben az esztendőben akkor sem lehet felavatni, mert jelenleg csupán a felállítandó "Katona" szobrot öntötték teljesen le, ennek az összeállítása, valamint a helyszínen való felállítása is legalább 4 hetet fog igénybe venni.”

Bevezetés 

1945 után az új politikai hatalom kiemelt feladatának tekintette a közterek politikai-eszmei tartalommal való megtöltését. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, amelynek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust sugározva egy szebb jövő bíztató ígéretét hirdette. A politikai emlékműveknél a hangsúly nem annyira az esztétikumra, mint inkább az aktuális politikai-ideológiai tartalomra helyeződött.

A megrendelő lehetett magánszemély vagy maga az állam, de az engedélyező - a társadalmi nyilvánosság, illetve a nagy anyagi ráfordítás igénye miatt - mindig a mindenkori politikai hatalom volt.

A szovjet emlékművek felállítása része volt a Szovjetuniónak fizetendő háborús jóvátételnek. Az orosz katonai hatóságok kívánságára létesítendő emlékművek sorába tartozik a Gellért-hegyi szovjet emlékmű is.

1945. január 27-én a Budapesti Nemzeti Bizottság - Varga Bélának, a Független Kisgazdapárt társelnökének, javaslatára - pályázatot hirdetett a "Vörös Hadsereg katonáinak hősiessége megörökítésére."

Ugyanebben az időben Vorosilov marsall a Városligetben autójából kitekintve felfigyelt egy szoborra. A szobor Kisfaludi Stróbl Zsigmond Íjász című alkotása volt. Rövid időn belül felkérte a művészt, egy szovjet hősi emlékmű elkészítésére. Stróbl ebben az ügyben először Vörös János honvédelmi miniszterrel tárgyalt. 1945. szeptember 1-én pályázat kiírása nélkül a kormánytól megbízást kapott az emlékmű elkészítésére.

A művész emlékirataiban így ír erről: "Csodálatos érzés volt, hogy újra dolgozhatok! És lehet-e szebb feladat, mint életünk, népünk megmentőinek, felszabadítóinak, azoknak, akik értünk pusztultak el, hősi emlékét kőben, bronzban megörökíteni. Több vázlatot készítettem. A marsall gyakran meglátogatott és élénken részt vett a tervek kialakításában. Mielőtt azonban a vázlatokat elfogadták volna, helyszíni szemlét tartottak de a kijelölt helyszínek közül egyiket sem tartották alkalmasnak az emlékmű számára.

Rövidesen közölték, hogy az emlékmű felállításának helyét a Gellért-hegy ormán jelölték ki. Ez természetesen új terv elkészítésére kötelezett. A helyszíni szemlén megjegyeztem, hogy ezt a hegyoldalt itt fenn alaposan át kell építeni, és ez igen sok pénzbe kerül.

Ezzel ne törődjék - válaszolt Vorosilov - csak dolgozzon, a többi a mi gondunk!"

Megjegyzendő - s erről Stróbl "elfelejtkezik" - hogy a készülő emlékmű főalakját a művész már korábban megformázta. A későbbi "Géniusz" Horthy István kormányzóhelyettes ismert halálos légiszerencsétlensége után, az ifjabb Horthy emlékére készült, s ezt emelték be a szoborcsoportba.

A tervezés és a kivitelezés munkálatait 1946. augusztus 10-ig a Honvédelmi Minisztérium irányította.

A Gazdasági Főtanács 1946. augusztus 3-i 6447/1946. sz. határozata alapján a munkálatok irányítása átkerült az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium felügyelete alá.

Hiába született meg a végső határozat, sem a minisztérium, sem a főváros nem tudta vállalni az emlékmű kivitelezését. A Minisztertanács úgy döntött, hogy a kivitelezés költségeit az állam vállalja. Erre 2 800 000-Ft-ot különítettek el. Ez az összeg azonban csak valamennyi tárca 1946-47. évi beruházási és magasépítési költségvetési hitelkerete terhére volt biztosítható.

1946 elejére alakult ki az emlékmű végleges formája, melynek kialakítása a szovjet igényeknek megfelelően történt. Ehhez Vorosilov marsall Moszkvából Budapestre kérette az emlékmű-tervezetek megtekintésére Geraszimov szovjet festőművészt, és Jofán szovjet műépítészt.

Az alapkőletételre 1946. április 4-én került sor. Orosz részről a mű befejezését először 1946. december 15-re irányozták elő. Végül a Géniusz 13,5 méter magas szobrát, orosz kérésre 1947. február 23-ra, a Vörös Hadsereg születésnapjára állították fel.

1947. április 5-én pedig felavatták a teljes emlékművet.

A hatalmas Géniusz fájdalmas, de egyúttal meghatott mozdulattal emeli a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona 6 méteres bronz alakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett fáklyával rohanó ifjú jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alak a fasizmus felett aratott diadalt fejezi ki. A két oldalt lévő dombormű a szovjet magyar találkozást és a lendületes országépítést ábrázolja. A hátul elhelyezett katona hősi halált halt bajtársainak porai felett áll őrt.

Az emlékmű ott állt a hegy szirtjén, hogy hirdesse a szovjet katonák hősiességét és a magyar nép háláját, amint ezt a felirat is bizonyította: "A felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép -1945."

1956 októberében a szovjet katona szobrát ledöntötték. Stróbl a szobrot újra megmintázta, és 1958. február 10-én visszaállították az emlékműre.

A rendszerváltozás után kérdésessé vált az emlékmű sorsa.

Az "üzenete" már aktualitását vesztette, kétségtelen tény viszont, hogy a pálmaágat feje fölé tartó Géniusz az elmúlt négy évtized alatt Budapest jelképévé vált. Végül megszületett a döntés, az emlékmű némi "kis" korrekcióval a helyén maradt. A szovjet katona szobrát 1992 januárjában eltávolították az emlékműről, és áthelyezték a Szoborparkba. A szovjet csillagot, a domborműveket és a feliratot szintén eltávolították. A szovjet csapatok kivonulásának első évfordulóján fehér lepelbe burkolták a Géniusz szobrát. Ezzel mintegy jelképesen, megtisztították a "múlt szellemétől" a jövő Szabadság-szobrát.

Ezen a napon történt február 28.

1957

Az Úttörő Központ kommunista frakciójával folytatott megbeszélésen kiderült: a többség nem híve az egységes szervezetnek, félnek a KISZ-...Tovább

1994

Az ENSZ által Bosznia-Hercegovina fölött elrendelt tiltott repülési zónában a Szövetség repülői lelőnek – a tilalmat megsértő – négy harci...Tovább

1997

Budapesten kitör a „Postabank-pánik”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők