"Ércnél maradandóbb"

„Az emlékmű ebben az esztendőben semmi körülmények között nem lesz kész, mert az öntéstechnikailag lehetetlenség, annál is inkább, mivel a "Géniusz" gipszmodelljeivel a Fischer testvérek legjobb esetben karácsony táján készülnek el. Ha tehát a műemlék felavatásánál el is tekintenénk egyelőre a "Fáklyás" és a "Sárkányölő" szobrok felállításától, a műemléket ebben az esztendőben akkor sem lehet felavatni, mert jelenleg csupán a felállítandó "Katona" szobrot öntötték teljesen le, ennek az összeállítása, valamint a helyszínen való felállítása is legalább 4 hetet fog igénybe venni.”

Bevezetés 

1945 után az új politikai hatalom kiemelt feladatának tekintette a közterek politikai-eszmei tartalommal való megtöltését. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, amelynek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust sugározva egy szebb jövő bíztató ígéretét hirdette. A politikai emlékműveknél a hangsúly nem annyira az esztétikumra, mint inkább az aktuális politikai-ideológiai tartalomra helyeződött.

A megrendelő lehetett magánszemély vagy maga az állam, de az engedélyező - a társadalmi nyilvánosság, illetve a nagy anyagi ráfordítás igénye miatt - mindig a mindenkori politikai hatalom volt.

A szovjet emlékművek felállítása része volt a Szovjetuniónak fizetendő háborús jóvátételnek. Az orosz katonai hatóságok kívánságára létesítendő emlékművek sorába tartozik a Gellért-hegyi szovjet emlékmű is.

1945. január 27-én a Budapesti Nemzeti Bizottság - Varga Bélának, a Független Kisgazdapárt társelnökének, javaslatára - pályázatot hirdetett a "Vörös Hadsereg katonáinak hősiessége megörökítésére."

Ugyanebben az időben Vorosilov marsall a Városligetben autójából kitekintve felfigyelt egy szoborra. A szobor Kisfaludi Stróbl Zsigmond Íjász című alkotása volt. Rövid időn belül felkérte a művészt, egy szovjet hősi emlékmű elkészítésére. Stróbl ebben az ügyben először Vörös János honvédelmi miniszterrel tárgyalt. 1945. szeptember 1-én pályázat kiírása nélkül a kormánytól megbízást kapott az emlékmű elkészítésére.

A művész emlékirataiban így ír erről: "Csodálatos érzés volt, hogy újra dolgozhatok! És lehet-e szebb feladat, mint életünk, népünk megmentőinek, felszabadítóinak, azoknak, akik értünk pusztultak el, hősi emlékét kőben, bronzban megörökíteni. Több vázlatot készítettem. A marsall gyakran meglátogatott és élénken részt vett a tervek kialakításában. Mielőtt azonban a vázlatokat elfogadták volna, helyszíni szemlét tartottak de a kijelölt helyszínek közül egyiket sem tartották alkalmasnak az emlékmű számára.

Rövidesen közölték, hogy az emlékmű felállításának helyét a Gellért-hegy ormán jelölték ki. Ez természetesen új terv elkészítésére kötelezett. A helyszíni szemlén megjegyeztem, hogy ezt a hegyoldalt itt fenn alaposan át kell építeni, és ez igen sok pénzbe kerül.

Ezzel ne törődjék - válaszolt Vorosilov - csak dolgozzon, a többi a mi gondunk!"

Megjegyzendő - s erről Stróbl "elfelejtkezik" - hogy a készülő emlékmű főalakját a művész már korábban megformázta. A későbbi "Géniusz" Horthy István kormányzóhelyettes ismert halálos légiszerencsétlensége után, az ifjabb Horthy emlékére készült, s ezt emelték be a szoborcsoportba.

A tervezés és a kivitelezés munkálatait 1946. augusztus 10-ig a Honvédelmi Minisztérium irányította.

A Gazdasági Főtanács 1946. augusztus 3-i 6447/1946. sz. határozata alapján a munkálatok irányítása átkerült az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium felügyelete alá.

Hiába született meg a végső határozat, sem a minisztérium, sem a főváros nem tudta vállalni az emlékmű kivitelezését. A Minisztertanács úgy döntött, hogy a kivitelezés költségeit az állam vállalja. Erre 2 800 000-Ft-ot különítettek el. Ez az összeg azonban csak valamennyi tárca 1946-47. évi beruházási és magasépítési költségvetési hitelkerete terhére volt biztosítható.

1946 elejére alakult ki az emlékmű végleges formája, melynek kialakítása a szovjet igényeknek megfelelően történt. Ehhez Vorosilov marsall Moszkvából Budapestre kérette az emlékmű-tervezetek megtekintésére Geraszimov szovjet festőművészt, és Jofán szovjet műépítészt.

Az alapkőletételre 1946. április 4-én került sor. Orosz részről a mű befejezését először 1946. december 15-re irányozták elő. Végül a Géniusz 13,5 méter magas szobrát, orosz kérésre 1947. február 23-ra, a Vörös Hadsereg születésnapjára állították fel.

1947. április 5-én pedig felavatták a teljes emlékművet.

A hatalmas Géniusz fájdalmas, de egyúttal meghatott mozdulattal emeli a dicsőség pálmáját a hősi halált halt szovjet katonák emléke fölé. Előtte a szovjet katona 6 méteres bronz alakja, kezében zászlóval, arcán a győztes nyugodt, öntudatos kifejezése. A talapzaton elhelyezett fáklyával rohanó ifjú jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alak a fasizmus felett aratott diadalt fejezi ki. A két oldalt lévő dombormű a szovjet magyar találkozást és a lendületes országépítést ábrázolja. A hátul elhelyezett katona hősi halált halt bajtársainak porai felett áll őrt.

Az emlékmű ott állt a hegy szirtjén, hogy hirdesse a szovjet katonák hősiességét és a magyar nép háláját, amint ezt a felirat is bizonyította: "A felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép -1945."

1956 októberében a szovjet katona szobrát ledöntötték. Stróbl a szobrot újra megmintázta, és 1958. február 10-én visszaállították az emlékműre.

A rendszerváltozás után kérdésessé vált az emlékmű sorsa.

Az "üzenete" már aktualitását vesztette, kétségtelen tény viszont, hogy a pálmaágat feje fölé tartó Géniusz az elmúlt négy évtized alatt Budapest jelképévé vált. Végül megszületett a döntés, az emlékmű némi "kis" korrekcióval a helyén maradt. A szovjet katona szobrát 1992 januárjában eltávolították az emlékműről, és áthelyezték a Szoborparkba. A szovjet csillagot, a domborműveket és a feliratot szintén eltávolították. A szovjet csapatok kivonulásának első évfordulóján fehér lepelbe burkolták a Géniusz szobrát. Ezzel mintegy jelképesen, megtisztították a "múlt szellemétől" a jövő Szabadság-szobrát.

Ezen a napon történt május 30.

1913

aláírják az első Balkán-háborút lezárandó, a Balkán-félsziget országainak politikai státusának rendezésére a Londoni egyezménytTovább

1919

Megalakul az első szegedi ellenkormány gróf Károlyi Gyula vezetésével.Tovább

1942

Köln éjjeli bombázásával kezdetét veszik a Németország elleni angolszász légitámadások.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében

Sokan és joggal vélik úgy, hogy a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik fő jellemzője a kellő nemzetközi kitekintés, a külpolitikai horizont hiánya volt. Ez nagyrészt abból adódott, hogy Magyarország évszázadokon át nem volt független állam, így önálló külpolitikával sem rendelkezett. Függetlenségét ténylegesen 1918 végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesésének pillanataiban nyerte el, jogilag pedig paradox módon az ország területét megcsonkító trianoni békeszerződés állította vissza. A két világháború közötti időszakban nem csak a politika iránt érdeklő „átlagemberek”, de nemegyszer maguk a döntéshozók sem látták át teljes egészében a nemzetközi összefüggéseket, vagy pedig ideológiai megfontolásokból figyelmen kívül hagyták azokat. Ez gyakran hibás, átgondolatlan és káros döntéseket eredményezett, ‒ elég, ha csak a Szovjetunió elleni elhamarkodott hadba lépésre gondolunk. A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, és közel 45 évig az ún. keleti blokk többi országával együtt a Szovjetunió csatlósa volt. Önálló külpolitikáról vagy külpolitikai gondolkodásról ‒ főleg az 1950-es években ‒ nem, vagy csak alig lehetett szó.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája: „Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében”. Elsődleges célunk az, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének jobb megismeréséhez, ezzel is segítve olvasóink jobb eligazodását a mai kusza külpolitikai viszonyok között. Kiss András az amerikai–iráni kapcsolatokat helyezi történelmi távlatba, Wencz Balázs Kádár János és a keletnémet kommunista vezér, Erich Honecker 1977. márciusi tárgyalásait ismerteti, míg Garadnai Zoltán azt mutatja be, miként látták Magyarországot az 1980-as évek elején francia szemmel. Seres Attila két fiatal magyarországi görög emigráns 1956-os kalandos sorsát eleveníti fel, Kántás Balázs pedig az 1920-as évek elejére kalauzol vissza bennünket, és egy „magyar sörpuccs” tervének történetéről ír.

Budapest, 2020. április 17.

A szerkesztők