Latabár Árpád „szocialista művészerkölcsöt sértő” eljárása

„Latabár Árpád és a lelkész ezt követő személyes megbeszélésekor Latabár Árpád érdeklődött a hízott sertés súlya iránt, mire a lelkész válasza az volt, hogy az elképzelés szerint 150 kg-os lesz. Tekintve, hogy Latabár Árpád egymaga egész estét betöltő műsort nem vállal, felajánlotta négytagú együttes fellépését. Ekkor a lelkész érdeklődött a művésznél, hogy négy tagú együttesnek megfelelő-e egy 200 kg-os sertés juttatása. Latabár Árpád válasza az volt, hogy ezért az ellenszolgáltatásért hajlandó a brigáddal 2 egymás utáni előadást tartani, s Latabár vállalja az előadással járó költségeket is.”

Bevezetés 

Latabár Árpád (1903-1961) a híres Latabár színész-dinasztia tagja, Latabár Kálmán öccse. Színészi pályája fiatalon, 16 éves korában indult el, a színiiskolában azonban a későbbiekben sem képezte magát. A második világháború előtt Magyarországon és külföldön számos helyen lépett fel. 1945 után 1949-ig a Fővárosi Operettszínházban, ill. revüszínházakban szerepelt nagy sikerrel. 1949-1951 között a Fővárosi Varietében, 1950-51-ben a Kamara Varietében, 1951-ben a Kisvarietében, 1951-1954 között a Fővárosi Víg-, 1953-1954-ben pedig a Fővárosi Operettszínházban működött. 1955-1957 között a Vidám Színpad egyik legjelentősebb nevettető alakja.

Az évtizedek során jeles karakterszínésszé vált, és főként a vidámabb szerepekben vállalt alakításai és humora tették bátyja mellett ismertté és elismertté. Fanyar öniróniája, valamint jellegzetes mozgáskultúrája szintén elválaszthatatlanok voltak egyéniségétől. 1927-1933 között Kálmán bátyjával együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Többek között a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek (A két Ajax; Offenbach: Szép Heléna), aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta a testvérpárt. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Gyakran lépett fel testvérével groteszk duettszámokban. Az egyik legismertebb szerepe a Keleti Márton rendezte 1949-es Mágnás Miska című filmhez köti, amelyben a két degenerált arisztokratát, Mixi és Pixi grófot játszották.

Főbb szerepei: Ajay (Offenbach: Szép Heléna); Dani (Szántó M.: Bolondóra); Vili (Eisemann Mihály: Meseáruház); Flórián (Huszka Jenő: Erzsébet); Gábor (De Fries: Száz piros rózsa);Feri bácsi (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő); Sasek (Eisemann Mihály: Bástyasétány 77);Rottenberg gróf (Jacobi Viktor: Leányvásár).

Az ötvenes évek során a színészek színházon kívüli fellépéseit, népművelési minisztériumi rendeletekkel szabályozták. Az ún. hivatásos előadóművészek egyedül (pontosabban legfeljebb két közreműködővel) megtartott korabeli fellépéseit, ill. csoportos előadásait is megkülönböztették egymástól. Hivatásos előadóművész csak a Népművelési Minisztérium működési engedélyével lehetett valakiből. Mindezeken túlmenően a különböző fellépéseket és rendezvényeket az 1952-ben létrehozott (és szervezetében, működésében többször átalakított) Országos Filharmónia nevű közvetítő szerven keresztül lehetett csak megszervezni. Ebbe beletartoztak az alkalmi rendezvények, valamint a Filharmónia hatáskörébe kerültek a klasszikus zene mellett az esztrádműfaj különféle ágazatai is. A művészek megfelelő díjazását és a rendezvény adatait egy ún. közvetítő lapra vezették fel, amelyet a rendező szervekhez kellett eljuttatni. Az önállóan kivitelezett fellépés tiltott volt. 1954-ben a fellépések díjait is rendelettel, és egyben forintosítva szabályozták. Az ekkor meghatározott összegektől csak miniszteri engedéllyel volt lehetséges eltérni. Vidéki fellépések esetén a meghatározott díj 10%-al megnövelt összegét kellett fizetni.

Latabár Árpád 1956 elején egy vigyázatlan tettet követett el: sertéshúst, pontosabban vágott disznót szeretett volna szerezni, ami az akkori viszonyok között meglehetősen nehéz volt még egy híres színész számára is. A vágásokat és a húsvásárlást szigorú engedélyhez kötötték.

Latabár Árpád, egy vidéki ismerőse, a Fejér megyei Mezőszilas településen szolgáló református lelkész segítségével falusi fellépése ellentételezéseképpen egy 200 kilogrammos disznóhoz, ill. annak húsához kívánt jutni. A lelkész ezt a falu vezetőségével megbeszélte, és a feltételeket elfogadva meghívták a művészt egy egynapos, két alkalmat tartalmazó fellépésre. Latabár több színészkollégájával (Mednyánszky Ági, Véninger László és Szenes László) utazott erre a vidékre, ahol megtartották előadásukat (azt nem lehet tudni, hogy mit adtak elő). A fellépés minőségére vonatkozóan eltérő vélemények maradtak ránk, az ügyet indító, a tanácsokat ellenőrző szerv szerint az nívótlan volt, azonban a minisztériumi vizsgálat szerint az előadás színvonala nem volt kifogásolható, csupán annak teljes mértékű kabaré-jellegét bírálták.

A műsor után az ellentételezésként beígért 200 kilónyi disznóhúst azonban a falusiak nem tudták átadni, ugyanis csak egy 153 kilós sertést tudtak beszerezni és levágatni. A maradék 47 kilónyi különbözetet pénzben fizették meg. Ez a kifizetés okozott később gondot, ugyanis a minisztériumi vizsgálat során kiszámolták a színészeket helyesen megillető összeget, és eszerint túlfizették a fellépő művészeket. A négy színészt a korabeli szabályok alapján kb. 3474 Forint illette volna meg, azonban természetben (húsban) és pénzben 4419 Forintnyi ellentételezést kaptak, vagyis 945 Forinttal többet a kelleténél. A természetben történő fizetést egyébként a korabeli szabályok nem tiltották, ennek ellenére a hatóságok nem nézték jó szemmel - ráadásul ilyen neves színész esetében.

Az esetre a Minisztertanács Titkársága bukkant rá a község munkájának ellenőrzése során. Nehezményezték a természetben kifizetett fellépti díj mértékét, valamint a fellépés körülményeit, és felkérték a kulturális életet irányító Népművelési Minisztériumot az ügy teljes körű kivizsgálására. A minisztérium Ellenőrzési Osztálya helyszíni ellenőrzést tartott Mezőszilason, és részletesebb, de árnyaltabb eredményre jutottak, mint a Minisztertanács Titkársága. Erős kritikával illették a közvetítő lap nem megfelelő kezelését, a disznóhús árának átszámolását, és a túlfizetés tényét. Az Országos Filharmóniát is felelősnek tartották a hanyag munkáért, ugyanis ők ismerték a fellépés körülményeit.

A vizsgálat végén a népművelési miniszterhelyettes, Kállai Gyula írásbeli figyelmeztetésben részesítette Latabár Árpádot annak „helytelen eljárásáért". Ezen kívül egy hónapig megtiltották számára, hogy vidéki fellépéseket vállaljon. Havas Jenőt, az Országos Filharmónia igazgatóját is írásbeli figyelmeztetésben részesítették, a Minisztertanács Titkársága Tanácsszervek Osztálya (Bányai Lajos) pedig tájékoztatást kapott a figyelmeztetések megtörténtéről.

Az iratok a Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli Népművelési Minisztérium Ellenőrzési Osztálya iratanyagában maradtak fenn. Az ügyről készült Minisztertanács titkársági átiratot, valamint a Népművelési minisztériumi jelentést rövidítés nélkül adjuk közre, míg a Minisztérium írásbeli figyelmeztetését tartalmazó kiadmányozott fogalmazványából csak a Latabár Árpádra vonatkozó részt közöljük. Az iratokban esetenként előforduló nyilvánvaló elírásokat javítottuk, a többit [!] jellel jeleztük, a levelekben előforduló rövidítéseket is ilyen zárójellel oldottuk fel.

Ezen a napon történt augusztus 11.

1914

Franciaország hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1920

A Lett Köztársaság függetlenségének elismerése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők