Mollináry Gizella hallgatásra ítélt írónő önéletírása, 1956 szeptember

Mollináry Gizella, a délszláv származású, két világháború között népszerű írónő 1956. szeptemberében terjedelmes beadványt készített, melyben beszámolt életéről és nyomorúságos helyzetéről abban a reményben, hogy visszakerülhet az írók világába: „Azt kérem tehát a T[isztelt] Elnöki Tanácstól, és a Központi Pártbizottságtól, hogy: a fentieket összegezve rehabilitáltassam, és pedig akként, hogy a fennálló törvényes rendelkezések értelmében műveim kiadassanak magyar és szerb nyelven.”

Bevezetés 

A magyar irodalomban a dualizmus korától kezdve mind több női író kezdett el tevékenykedni. Munkásságuk szinte majdnem az összes irodalmi műfajt felölelte, a politikai írásoktól kezdve egészen a legmélyebb líráig. A híresebb - ma már kevéssé ismert - írónők, Erdős Renée, Tormay Cecile, Kosáryné Réz Lola és mások neve mellett meg kell említenünk Mollináry Gizellát is, aki Magyarországon az egyik legsikeresebb író lett a 20. század húszas-harmincas éveiben, sőt leginkább a negyvenes évek első felében.

Mollináry Gizella délszláv (macedón-horvát) származású édesanyja nyolcadik gyerekként született Skopjéban, ahonnan fiatal korában távozott Budapestre. Első gyermeke, az 1896-ban Budapesten született Gizella egy időre már kiskorában megismerte az akkori állami gondozás intézményét, s többször is nevelőszülőkhöz került. Olasz orvos apja nem vállalta gyermekét, édesanyja pedig először a keresztszülőknek, majd vidéki nevelőszülőkhöz adta leányát. Vendéglősöknél, cselédeknél, vasutasoknál, parasztcsaládoknál is élt, ahol változó ellátásban és gondoskodásban részesült. Minden ilyen elhelyezés után anyja egy kis idő elteltével utána ment, és ismét magához vette. 1904-ben került vissza tartósan Budapestre családjához, amely ezek után is állandóan utazott és költözött, így Mollináry Gizella gyakran volt kénytelen lakóhelyet és iskolát változtatni.

Már fiatal korától önmagáról kellett gondoskodnia. Nagyon korán dolgozni kezdett, és minden lehetséges munkát elvállalt. Amikor kedvelt nevelőapja egy szerencsétlen váltóhamisítás miatt börtönbe került, egy építkezésen dolgozott malterhordóként. A későbbiekben is változatos munkák adódtak számára, dolgozott textilszövőként, cselédként és markotányos lányként, leghosszabb ideig azonban kofaként. Megismerte az éhezést, és voltak olyan helyzetek az életében, amikor a szenet a pályaudvarról, élelmet pedig a piacról kellett lopnia, vagy éppen ez utóbbit a szemétdombon keresgélnie. Életének pozitív élménye az volt, hogy egy laktanyában hosszabb ideig árusíthatott cukrot és édességet. Törekvő és figyelő személy révén igyekezett minél többet megtudni a világról, és minél több tudást szívni magába.

Az első világháború ideje alatt is árusításból tartotta el magát, azonban a háború végén - sok más emberhez hasonlóan - politikai tevékenységbe kezdett, és a korabeli szocialista eszmék képviselője, szószólója lett. 1919-ben a Nógrád megyébe került, ahol zömmel újságírói és propagandista munkát végzett. Eleinte a balassagyarmati laktanya ezred-irodáján hivatalnokoskodott, majd a szociáldemokrata párt egyik helyi vezetője lett, és lelkes pártszervezőként működött. 1919. januárjában részt vett a városban az első cseh légionárius-betörés elhárításában, majd ezek után a környékbeli műkincsek mentését felügyelte. A Tanácsköztársaság idején a „kommunista" párt helyi titkári posztját töltötte be, amelynek legfontosabb eseménye az újabb cseh betörés elleni küzdelem irányítása volt. Említésre érdemes, hogy Tormay Cecile ugyanebben az időben a környéken bujkált, ő azonban a vörös hatalom elől igyekezett - sikerrel - eltűnni. Mollináry a Tanácsköztársaság bukása után egy ideig szintén bujkálni kényszerült, majd elfogása után elítélték, börtönbe került, onnan azonban hamarosan sikerült megszöknie, és 1920-ban az akkori délszláv megszállási övezet területére átlépve a későbbi Jugoszláviába menekült.

Új lakhelyén irodalmi tevékenységbe fogott, és műveit - ekkoriban még leginkább verseit - Magyarországra küldte kiadásra, amelyek a korabeli irodalmi lapokban, például a Nyugatban jelentek meg. Ekkor, ill. a későbbiekben is sok elismerő kritikát kapott többek között Ignotus Páltól, Dsida Jenőtől, Szerb Antaltól vagy éppen Radnóti Miklóstól. A szerb-horvát-szlovén államban férjhez ment az igen jómódú Dragutin Nuberhez, a házasság azonban nem tartott hosszú ideig, és ő sem maradt sokáig az ország területén. Kint tartózkodása alatt ugyanis megismerkedett egy magyarországi vizsgálóbíróval, Gebauer Gusztávval, és találkozásuk után nem sokkal - 1924-ben, amnesztia révén - visszatérhetett a „trianoni" Magyarország területére. Gebauer Gusztáv lett a második férje, akitől Béla nevű fia is született.

Visszatérése után eleinte elsősorban verseket írt, amelyeket a korabeli irodalmi lapok közöltek. Bár a húszas-harmincas években több verses kötete is megjelent, mégsem verseivel, hanem regényeivel aratott komoly sikereket. Regényei leginkább önéletrajzi ihletésűek, gyermek-, illetve ifjúkora változatos élményei ihlették őket. Terjedelmes, rendkívül aprólékos, kissé egyenetlen és néha hihetetlen élményekkel teli művei nagy népszerűségre tettek szert, mint például a gyermekéveit megörökítő Betévedt Európába cím regény, amely 18 kiadást ért meg. Ezek után is sorban születtek bestseller művei (Betelt a Föld hamissággal, 1941; Meddő szüret után, 1942;Vádoltuk egymást, 1942). Legnagyobb sikereit az 1940-es évek első felében aratta, és műveit olasz nyelven is kiadták.

Írásait az irodalmárok és a kritikusok nehezen tudták besorolni valamely műfaji kategóriába, a kritikusok a „női írók" közé sorolták - nem is tartották igazi regényeknek, inkább emberi dokumentumnak, a líra, a szociográfia, az énfejlődés különös, de széteső keverékeinek. Lírájában - ahogy jellemezték - az asszonyi lélekről vallott, vallásos színezettel. Verselését formailag lazának, szétesőnek tartották. Nem tartották ősköltőnek sem, azonban kiemelték autodidakta tehetségét, amellyel kellő iskolázottság nélkül is megtanult beszélni. A kritikusok jellemzése szerint szülte verseit és könyveit, amelyeket mély, tiszta érzések és erős felindulás, valamint feszültség jellemzett, egy magasabb rendű lélek megnyilatkozása.

Férje jövedelme, valamint irodalmi munkássága révén meglehetősen jó anyagi körülmények közé került, és 1940-től minden idejét az irodalomnak szentelhette. 1937-ben vásárolt Nagymaros községben egy tágas villát, ahol kényelmesen és díszesen rendezkedett be.

Az 1930-as években - főleg rendkívül erős délszláv kötődései miatt - az antifasizmus táborába került, meggyőződését csak jobban megerősítette, hogy kadét fiát 1941-ben egy német szolgálatba adott hajón, az Ungváron vesztette el. Németellenessége miatt 1944-ben a Gestapo letartóztatta, ahonnan nehezen szabadult. A háború utolsó hónapjaiban bujkált, és a békét nagy megkönnyebbüléssel s reményekkel fogadta. 1945 után azonban csak egy könyve jelenhetett meg Az Isten hallgat című, szintén önéletrajzi mű (1947-ben). A kommunista hatalomátvétel után teljes mértékben háttérbe szorították, és hallgatásra ítélték.

Bár baloldali és „szocialista" meggyőződésű személy volt, munkái és stílusa a korszak „szocialista realista" irányzatába nem fértek bele, polgári írónőnek tartották. Délszláv származása, és erős délszláv érzelme nehezítette helyzetét az ötvenes évek Tito-ellenes politikája miatt, sőt megélhetése is veszélybe került. Írói próbálkozásai nem jártak sikerrel. Írásműveit, beadványait visszadobták, vagy nem válaszoltak rájuk, és kétségtelenné tették, hogy nem kívánják visszatérését az irodalmi életbe.

Arra kényszerült, hogy fizikai munkával - földműveléssel - keresse kenyerét, és ebből tartotta el beteg férjét is. Az egész korszakban folyamatosan panaszbeadványokkal és kérelmekkel ostromolta a hivatalokat - mindhiába. Az irodalmi élet hivatalos helyeitől rengeteg ígéretet kapott, de konkrét segítséget alig. Az írókat támogató ún. Irodalmi Alap nyújtott számára néha némi időleges segítséget segély és pénzkiutalás formájában, tartósan azonban nem oldották meg helyzetét. Nagymarosi házát üdülőnek szemelték ki, de ennek megvásárlásából sem lett semmi. 1956-ig nagyon keserves körülmények között élt.

1956 tavaszán végül felvették az Irodalmi Alap tagjai közé, az 1956-os forradalom után publikálni is engedték, ekkortól a katolikus Vigília című folyóirat közölte verseit. Az írónő 1978-ban hunyt el.

* * *

Most közölt terjedelmes beadványa 1956. szeptember végén született, és benne részletesen taglalja életútját és írói-társadalmi tevékenységét. A beadvány szinte egy kisebb életrajznak, önéletírásnak is tekinthető. Részletesen leírja benne az 1945 után vele történt eseményeket, viszontagságos megélhetési körülményeit. A beadvány szorosan kapcsolódik a magyar és a jugoszláv békülési folyamathoz, hiszen az írás születésével egyező időben folytak már tárgyalások a magyar és a jugoszláv fél között. (Ismeretes, a Gerő vezette párt és kormányküldöttség egy-két héttel később indult tíz napos útra Belgrádba, hogy aztán a forradalom kitörésének napján, október 23-án térjen vissza.) Mollináry reményeit a kibékülésbe vetette, s ettől várta helyzetének javulását is.

Beadványát a pártnak (Magyar Dolgozók Pártja), ill. az Elnöki Tanácsnak küldte meg, azonban ők ezt a kulturális ügyeket irányító tárcához, a Népművelési Minisztériumhoz továbbították. A beadvány intézését az októberi forradalom eseményei elsöpörték, és így nem is találtunk érdemi ügyintézésre utaló jeleket.

A beadvány 18 oldalas gépelt, kézzel javított irat, amelyet borítólapokkal főztek össze. A végén Mollináry Gizella sajátkezű aláírása szerepel, dátummal. Mellékletként több, könyveiből vett idézetet helyezett el, magyar és szerb nyelven.

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő