Forrás

Mollináry Gizella írónő 1956. szeptember 20-i önéletírásos beadványa anyagi helyzetének javításáért

Könyveimből köztudomású, hogy 1896. szeptember 7-én születtem, Budapesten. Származásomnál fogva anyám nevét viseltem. Anyám: Mollináry Katalin, atyja Mollináry Dragutin, öreganyámról csak annyit, hogy Bozsevics Marka volt, és férjével egyetemben Üskübből - ma

- származott.

Ennyi közöm volt

és még az, hogy 1919-ben oda emigráltam, és férjem, Dragutin Nuber is délszlávnak érezte magát oly annyira, hogy az elszakadási mozgalomnak is jelentős tagja volt. Mivel volt férjem nálam majd egy negyed századdal idősebb volt, ez időben még nem ismertem.

Sorsom úgy alakult, ahogy az ilyen származású gyermekeknél szokásos: négy esztendős koromban tolonc útra kerültem, majd lelencbe, onnan pesti perifériára, és miután tehetséges, tudásszomjjal megáldott és megvert gyerek voltam, utam szinte végzetszerűen vezetett már tizenkét esztendősen el a

Thököly úti székházába, majd a szocialista mozgalmak sodrába.

Így lettem 1919-ben a Nógrád vármegyei szocialista párttitkára [!] és annak sajtóorgánumának [!] lelkes munkatársa.

Ezt a működésemet egy esztendei börtön koronázta, majd rendőri felügyelet alatt szabadlábra kerültem. Néhány heti szabadságom alatt az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a fehér terror légköre elviselhetetlen számomra, és szökésre tökéltem el magam, amit újabb letartóztatásomkor a budapesti főkapitányságról végre is hajtottam.

Menekülési utamat az akkor jugoszláv megszállás alatt levő Pécs felé vettem, és bár saját honfitársaimnak puskagolyójától megsebesítettem ... szökésem mégis keresztül vittem.

Pécsről 1921. augusztus végén menedékjogot adóim evakuáltak, így előbb Dárdára, majd Eszékre kerültem, ahol is férjhez mentem.

Ha eleddig életemet egy polgári társadalom történész feldolgozná, elmondhatná: mivel művészi adottságommal szellemileg igényesebb voltam - nem elégített ki a

könyvtára, hát a szociáldemokratákhoz mentem, és a Szív újságnál jobban szívén viselte kitaszított apró életem szívfájdalmát a Népszava, hát annak hatása alá kerületem.

Dragutin Nuber, a férjem országhatárokon túl is elismerten gazdag műgyűjtő volt. Kastélyában éltem vele Schloss-Hölzneggben (Ljubljana mellett) műkincsek között. Éhes értelmem rohamlépésben elégíth[e]tte ki magát. Rövid idő múltán száz költő közül pályázaton az első díjat nyertem, a Zagraber Tageblattban jelent meg esztétikai tanulmányom és innen küldtem be az első kiforrott verseim a „Nyugat"-nak, melyre Babits elfogadó levelében úgy nyilatkozott: az empire épületek felesleg nélküliségét hordozzák magukon. Lapok, jól szituált polgári otthonok, sőt kastélyok nyíltak meg előttem.

Mögöttem hagyott börtönéletem és kastélyos jelenem azonban még inkább rádöbbentett a társadalmi igazságtalanságokra. A leggondtalanabb életforma vezetett rá, hogy sorsom kivételes alakulása még inkább elkötelez rá, hogy sorsom kivételes alakulása még inkább elkötelez arra, hogy ezután már kultúrával felvértezetten kötelességem művészetemmel az elnyomottak sorsáért a világ lelkiismeretéhez folyamodni. Viszont az is igaz, hogy a magyar igazságszolgáltatás és a magyar börtönélet példátlan bestialitásának ismerete után, irtóztam annak még az elképzelésétől is, hogy ezt a magam elé tűzött célt egyetlen órán át is itthon kíséreljem meg.

Az 1922-es év első hónapjaiban férjem vendéget jelzett: „Bár magyar is, bíró is, légy hozzá kedves, mert nem csak becsületes, de rendkívül művelt és intelligens is..." Az este érkezett vendégben az engem Pécsett kihallgató, valóban humánus vizsgálóbírám ismertem fel.

Vizsgálóbírám elmesélte, azért emigrált el, mert foglalkozásánál fogva, most a bosszútól lihegő bevonuló

alatt nem akar üldöző szolgálatot teljesíteni.

Ennek az embernek, Gebauer Gusztávnak és

hatása alá kerülve idővel beláttam, hogy: maradéktalanul kifejezni mondanivalómat csak magyarul tudom... és hosszú rábeszélésüknek engedve 1924. október 31-én visszatértem Magyarországra.

Hogy újból visszanyerjem állampolgárságomat, elváltam jugoszláv férjemtől és férjhez mentem volt vizsgálóbírámhoz, Gebauer Gusztávhoz.

Volt férjem, Dragutin Uber [!] ugyanis annyira exponált volt a délszláv elszakadási mozgalomban, hogy nem követhetett Magyarországra.

Magyarországon a „Népszava" és [a] „Nyugat" munkatársa lettem. Miként még künn [!] Jugoszláviában a Juli Alpok tövében élve felfigyeltem az Olaszországból beszivárgó fasiszta mozgalomra - úgy hazatérve döbbenten ismertem fel, hogy itt mindenki a teuton ököl újra felemelésétől várja megbűvölten az irredenta álmok megvalósulását.

Miután még élénken emlékemben élt, hogy mikor innen sok ezred magammal menekültem, munkát, kenyeret, rendőri felügyelet nélküli szabad mozgást a délszlávoktól nyertünk, míg a bécsi emigráció csak a polgári élet peremén volt megtűrt, máról holnapra tengődő

egzisztencia [...] a bennem feltüremlő hála jelentkezett. Jelentkezett írásaimban akként, hogy igyekeztem kivetíteni azt a gondolatot és felismerést: ha a magyarság olyan simán lenyeli Nyugat-Magyarország elvesztését az osztrákok javára, kiknek az oldalán háborús kalandba keveredett, akkor ki kell bírnia azt a terület veszteséget is, ami a jugoszlávok javára történt. Azon egyszerű oknál fogva: aki minden szomszédjával rossz viszonyban él, annak nem lehet nyugalma saját otthonában biztonságosan berendezkedni.

Tagadhatatlan, hogy ennek az álláspontomnak a kijegecesedésében érzelmileg befolyásolt az is, hogy a tulajdon szememmel láttam, hogy a délszlávok, ahol felismerték, vagy csak helyes ösztöneikkel megsejtették a fasizmus kígyója fejének felemelkedését, azt kérlelhetetlenül lemetszették. Amíg itthon minden ide szivárgott osztrák tiszt trafik [-és] moziengedély révén

kapott, ott vándorbotot. Pesten. [az] utcán, kávéházban, étteremben, belvárosi üzletekben mindenki finomkodóan németül beszélt, míg Mohácson, ha valakit szerbül megszólítottam - aki a nemzeti viseletet hordta - rémülten elhúzódott, mert beugrató spiclit sejtett. A pesti irodalmi Centrál kávéházban uzsonna-időben kevesebb magyar szó ütötte meg a fülemet, mint a belgrádi Moszkva kávéházban. A nagy papság zöme németajkú volt, ugyanakkor a liberális polgárság ezzel a rémmel szemben közömbösen állt szemben: csak a harmincas években eszmélt.

Így történt, hogy 1928-ban kitoloncolásom rendelte el a Magyar Államrendőrség Jugoszláviába, és csak

erélyes közbelépése mentett ettől meg. Viszont bekerültem a belügyminisztériumi zsebkönyv fekete listájára. Ez azt jelentette, ha bármely faluban, városban megjelentem, huszonnégy órán belül megjelent a csendőr, rendőr és elém taszította ujj lenyomatra a kék indigó papírt. Sajnos, ekkor még valami nosztalgiával gyanúsítottak meg, barátaim is, és csak később igazoltak az események, hogy a legkeményebb dió a fasizmus számára a számarányánál fogva kis Jugoszlávia.

Az a Jugoszlávia, melyet én az ott töltött négy esztendő alatt jobban ismertem meg, mint a többi emigráns.

Ugyanis egy esztendőt még a megszállásuk alatt tartott Pécsett hivatalos szolgálatban töltöttem náluk. Így velük és köztük éltem, és ez időben még a nyelvüket is beszéltem - írtam.

Majd előnyös házasságommal házunknál és asztalunknál a politikai és művészi világ reprezentásaival érintkeztem, aktív minisztereiket ismertem volt férjem barátjaiként, és felfogásuk a németeket illetően nem volt titok előttem Így azt sem, hogy mi vár hazámra, ha a német bűvölet holdudvarába csúszik.

Fiú gyerek édesanyja voltam, és irtóztam a gondolattól, hogy ha katonaköteles sorba jut: vagy német oldalon és érdekekért lesz kénytelen fegyvert fogni, vagy katonaszökevény lenni. Minden vissza-utam el volt vágva, itt a magyar olvasóközönség felkarolásával el lettem kötelezve a hálára... Nem tehettem egyebet, mint a legkedvesebbel: gyermekemmel egyetemben mindenáron vissza akartam rántani a német oldalon való háborúban [!] sodródástól nemzetemet. Erre egyetlen eszközöm volt: az írás. A kérlelhetetlen őszinte írás, és hogy ezt a kérlelhetetlenséget mindenkivel szemben és mindennel szemben gyakorolhassam... a saját bőrömön és családomon kezdtem. Így születtek önéletrajzi regényeim. Ezek sokszor durva írások.

Nem volt veszteni valóm. Tudtam, ha miattuk elvesztem fiam és hazám, úgysem ér az életem egy fabatkát sem, nem töltött el különösebb félelemmel annak tudata, hogy elveszik azt. Elundorító mészárlásaik igazolta [!] később, hogy helyes utat választottam. Bár irodalmi sikereim minden várakozást felülmúltak, emberileg mégis férfi vállnak és jellemnek alig elviselhetően egyedül maradtam.

A harmincas években már sok bajom volt a hatóságokkal, ez kihatott élettársam és gyermekem életére is. Rákerültem a kémelhárító hivatal listájára is, bár soha semminő kapcsolatom a könnyelműen elhagyott Jugoszláviával nem volt.

Ennek dacára 1939-ben Szegeden, mikor dr. Rusznyák István klinikájának ápoltja voltam, mint jugoszláv kémet letartóztattak. Fiamat ugyanekkor hívták be katonának... Köztudomású, hogy 1941. november 9-én fiamat a Fekete-tengeren elvesztettem. Az akkori magyar kormány ugyanis titokban az egész kereskedelmi flottát bérbe adta, személyzetestül hadianyag szállításra a német kormánynak. A hajó személyzetét vonaton vitték le Brailaba, és csak a behajózásnál közölték velük, hogy a német hadsereg kötelékébe tartoznak... Sajnos ösztönöm megint nem csalt meg.

Elképzelhető, hogy ezek után írásaimban még inkább nem váltam szelídebbé. Most már igazán csupasz életem volt. Az elmondottak logikus következményeként 1944-ben

lettem. Nem is csodálkoztam különöskép[p], mikor 1944. november 12-én 37  pribék körülvette házamat, benyomult, mint valami várba és ott férjemmel egyetemben letartóztatott. Majd elhurcolt[ak] Gödöllőre, a Horthy vadászkastélyába.

A nemes és vitéz

ott aztán ütőképességét oly mértékben gyakorolta rajtunk, de különösen rajtam, hogy amikor szökésem után a svéd Vöröskereszt a Bethesda kórházba irányított elrejtésre, az ugyancsak ott rejtőzködő ágyam előtt összekulcsolt kezeit ölébe ejtve csak ennyit tudott mondani: „Hála Istennek Mollináry, hogy vannak keresztény mártírjaink is, nem kell szégyenkeznünk a zsidóság előtt... A Haza hálás lesz majd magához."

Ez időben

református püspök volt a Bethesda kórház igazgató-helyettese, kinek sírva panaszoltam el, hogy a legutolsó nagy verésem és bemocskoltatásom azért szenvedtem el, mert nem árultam el és Bereczky rejtekhelyét. Ennek dacára mikor a Szabadság téri V. ref[ormátus] Egyházközségtől azt kértem, hogy két éjszakát a pincéjükben tölthessem, azzal utasítottak ki: „Nekünk egy értékesebb koponyát kell mentenünk: Tildy Zoltánét".

Bár a tűzoltó székházban - Tisza Kálmán tér - parancsnokló magyarországi akkori

főnöke Susmanovics ezredes nagyon a lelkemre kötötte, hogy ne tegyem: mégis április 11-én visszatértem Nagymarosra, a teljesen kirabolt otthonomba. Minden felkínált segítséget elhárítottam ezzel: „kérem, én nem azért harcoltam a sváb ellen, hogy most én legyek egy szláv Volksbundista... Nekem be kell érnem a magyar haza hálájával!" Simanovics előtt álltak egy halomban könyveim, melyekből kivonatoltatott magának, és így felelt: „Meglátszik, hogy egy rajongó déli szláv... sok csalódásban lesz része. A házát védetté teszem és bármikor forduljon bizalommal hozzám". Közel két óra hosszat tartott a kihallgatás, azóta sem beszélt velem még tíz percig sem egyetlen magyar miniszter. Még olyan sem, aki íróból lett azzá.

A Haza Hálájából - évi 500 forint megváltási árért - melyet harminc éven keresztül fizethetek, kaptam is 1354 négyszögöl földjuttatást, még 1946 februárjában. Ennek tulajdon két kezemmel való megműveléséből, és férjem bírói nyugdíjából - havi 600 forintból - éltem egészen 1954. október 7-ig, mikor is az

havi 600 forint utalást indított meg számomra. Sajnos, ezt három hónap multával beszüntette. Majd 1955. júniusával újra folyósította, szeptemberben újra beszüntette, majd 1955. októberétől folyamatosan kapom.

Mindeme hálának az eléréséért annyi kérvényt írtam, hogy ezek oldalszámai messzi meghaladják 13 kötetnyi irodalmi munkásságomat.

Mikor ezen beadványomat fogalmazom, e napon, szeptember 7-én töltöm be hatvanadik életévemet.

Nézem, forgatom a könyveimből kiemelt és ide mellékelt szemelvényeket, és semmivel sem tudom megmagyarázni magamnak sorsomat.

Nem tudom megmagyarázni, miért kellett nekem, az engem elhurcoltató svábok számára személyesen az erdőről fát lefuvarozni éveken keresztül, tehetséges írónő létemre, mikor nemcsak nem vétettem a demokratikus felfogás ellen... hanem ellenkezőleg: ma minden politikusunk ajkáról azok a gondolatok és szavak, fogadalmak röppennek fel, melyeket én akkor írtam le, amikor az életveszélyt jelentett...

Ha ma, életlehetőséget jelentő politikai realitás annak az egyedül járható útnak a felismerése, hogy hazánknak a hősies kemény karakterű délszláv néppel megértő erényeit megbecsülő viszonyban kell élnie... akkor ez a felismerés még inkább értékmérője annak, aki írásaiban ezt már tíz-tizenöt és huszonhat év előtt propagálta, és meghirdette.

Arról nem is szólva, hogy ez az író még ráadásul asszony, aki ennek az iránynak a vállalásáért férfinak is dicsőségére váló kemény küzdelmeket vívott meg, testi bántalmakat, börtönt szenvedett és tulajdon elvtársaitól semmivel nem magyarázható mellőzést és kiközösítést viselt el emberfeletti nélkülözések árán.

A

komoly magyar író, könyveimnek birtokában van, olvasta. Elfelejtette volna, hogy mikor az 1919-es forradalom letörésére uraink a cseheket hozták be országunkba, akkor a vörös hadsereg és a párt közt a felkelés megszervezésénél és a balassagyarmati csata napján, illetve már hajnalán életem veszélyeztetésével, összekötő szolgálatot teljesítettemű ...

Akkor nem akadt egy

aki azt mondta volna: „magától ilyen szolgálatot nem fogadhatunk el, mert maga nem magyar, maga rác!" Bár akadt volna, akkor nem lenne még mindig golyó szilánk jutalmul a hátamban. De ilyesmire, életet kockára tenni a hazáért nem szoktak tolakodni. De kész zsákmányra annál inkább.

Egészen gusztustalan a fajvédelemnek az a módja, ahogy a német megszállóktól kreált Sztójai kormány vérvád költője, Erdélyi József ünnepélyes keretek között bevonulhatott abba az Írószövetségbe, melynek én ma nem lehetek tagja, és versei annak sajtóorgánumában napvilágot láthattak, míg nekem egyetlen írásom sem jelenhetett meg.

A Berlin-Budapest szellemi tengelyt képviselő

úr is tehetségére való tekintettel a keresztény bűnbocsánat megható irgalmasságában részesült, mert magyar származású. És lehetne még beszélni az „Egyedül Vagyunk" című lap néhány illusztris munkatársáról is. görögtüzes hazatéréséről már csak arcpirulással hallgatni lehet.

Hátha már egyszer ez a tény, hogy akad magyar író, ha mindjárt asszony személyében is, aki nemcsak a német bestialitásokat nem fémjelezte művészi tekintélyével, de még azt a semmivel nem menthető és kimagyarázható erkölcsi destrukciót sem, mely becsületes elvtársakat ültetett a vádlottak padjára. Akkor ezt az erényt legalább annyira meg kell becsülni, mint amazokat az eltévelyedéseket.

Nekem 1947-ben egyes egyedül azért jelenhetett meg „Az Isten hallgat" c[ímű] könyvem, mert még ez időben nem tűnhettek el a börtön süllyesztő kamráiban azok az elvtársak, kik az 1940-es évek vérszimatú idejében velem egy oldalon állottak, és felszabadulhatási reménységeik tekintélyes részét a semmi véráldozatot nem sajnáló jugoszláv nép küzdelmeikben látták. Amikor ezek eltűntek a porondról, legtöbbször akként, hogy még a vádlottak padjának sivár és kétes értékű nyilvánosságához sem juthattak, és még közvetlen hozzátartozóik sem tudhatták: élnek-e vagy sem [...] és koplaló szájuk elől elvont falat[j]aikat sem oszthatták meg velük, mert képtelenség volt kiszimatolniuk, hogy ha élnek, melyik börtönben sínylődnek... Akkor egyetlen életlehetőségem a kapa maradt, toll helyett. Pedig az még fel sem tételezhető, hogy amennyiben a céhembeliek közé kerülhetek, nem vetem fel a kérdést: ha a fent említett arcok olyan szívesen látottak, miként nem hiányoznak nekik a bebörtönzött elvtársaiké?... Miként azt nem egyszer én nem egy országgyűlési képviselőnek fel is tettem. Számon kérve volt lektoromat:

mondván: „Hiába, velem nehéz elhitetni, hogy ezek az emberek önmaguk irányzata ellen összeesküvést szőttek és politikailag megbízhatatlanabbak az általuk cselekvőn életre segített szocialista társadalom számára, mint a hitleráj hosszabb-rövidebb lejáratú szellemi kurtizánjai".

Sőt azt is tanúkkal tudom bizonyítani, hogy több egyént felkértem, segítsen kis földem termékeiből eljuttatni bebörtönzött barátaim hozzátartozóihoz. Nem rajtam állott, hogy a félelem pszicholózisa oly mérvű volt, hogy erre nem akadt vállalkozó.

Fel kell tennem most már a kérdést: hogy mi legyen velem és műveimmel?

Magyarnak számítok-e avagy sem?

Ha igen, akkor az esetben az erényeim nyomnak annyit a latban, mint amazok bűnei, és kell, hogy legalább is annyira szóhoz jussak, mint ők.

Ha délszlávnak könyvelnek el - mint ahogy én a bőrömön tapasztaltam... - akkor a délszláv - magyar szellemi nász mézesheteiben ez minden lehet számomra, csak hátrány nem.

Igaz avagy sem, amit könyveimben megírtam: hogy a forradalom zavarosában fosztogatók, a forradalmi jelszavakkal zsonglőrködő karrieristák, kik a

buzgalmával a régi harcosokon átgázolnak, nem egyebek, mint a szocializmus lejáratói?... Sőt a mozgalomnak sokszor évtizedekre visszavetői. Ha igen - jól tettem, hogy megírtam.

Lehetséges-e akként a szocialista társadalomnak megnyerni és utánpótlást nevelni - akár nálunk, akár a még polgári társadalmakban - mikor személyes tapasztalatokból, sajtóból és rádióból azt hallják, és tudják, hogy tisztességes harcosokat ál-vádakkal elsüllyeszteni lehet? Amikor valóságos ünneprontó,

elemszámba megy az, aki mázsás vádanyagokkal premier plánban derűs sütkérező elemekkel vonakodik levegőt szívni?

Mert más ám, nyilaskeresztes karszalaggal, ha Kovács János, vagy Kriechenbaum Márton valahol egy üldözöttől egy ballonkabátot, aranyórát rabol el, vagy egy költő nemzete hovatartozandóságának öntudatát annak értelméből építi. Lényegesen más.

Könyveimet azzal a célzattal írtam, hogy a hibákat feltárva azokat ne kövessük el még egyszer.

Mert állítani, hogy amennyiben lektorálásra könyveimet egy olyan elvtársnak a kezébe adják, aki csak a fentebbi két bekezdésben megjelenített átélések szenvedő alanya volt... az nem felháborodást érez irányomban, hanem hálát.

Az elmúlt években együtt kapáltam egy volt csendőr őrmesterrel. Harangszókor leültünk ebédelni egy barázdába. Én kukoricakását tejjel, ő szalonnát kenyérrel. „Tessék az enyémmel kezdeni" - mondja, és elfelezi a szalonnát. „És aztán a csemegével folytatni..." Vonakodtam... „Ne tessék szégyenkezni, hogy nekem ekkora elégtételt ád [!] az élet: én, aki kommunistákat, meg szocialistákat üldöztem, ma is szalonnát eszem, mint azidőben... Ön, akitől akkor ujjlenyomatot vettem, kukoricakásán él, amit régen a börtönben sem mertek volna az étlapra tűzni. Tessék jóízűen enni, mert ettől a perctől fogva sohasem fogom magam osztályidegennek érezni".

Hát még mekkora elégtétele lehetett annak a volt fegyőrnek, aki ebben a társdalomban a zárkaajtót naponta ráfordíthatta az elvtársakra?... A nagyskálájú bűnöző fogolytársak elégtételéről nem is szólva.

Itt valami nincs rendben. És ebbe a „nem rendbe" én is beletartozom. Tehát velem rendet kell tenni.

Nem vagyok koldus, hanem író. Nem állok elő azzal, hogy nekem anyagi elégtétel jár. Bár írással és tanúkkal tudom bizonyítani, hogy műértékkel megtömött házamat 1943-ban az egyetlen fiúgyermekeiket vesztett magyar anyákra testáltam azzal a kikötéssel, hogy minden hatodik anyának nemcsak zsidó származásúnak, de zsidó vallásúnak - orthodox! - kell lennie, és könyveim hozadékát is ennek a sirató asszonyotthonnak kell felélnie.

Hazatértemkor ugyanazt a házat minden komoly értéktől kifosztva találtam, de az akkori falragasz és újságok felhívására: mi szerint a potsdami egyezmény értelmében a németek okozta kár bejelentendő, a kártérítési igényre... személyesen jártam el

akkori belügyminiszternél, kérve: „nem kell semmi számomra, de a muzeális értékű dolgokat a magyar haza számára szerezzük vissza múzeumainknak. Ha már én a négy elemimmel, a két kezemmel megszereztem, tartsa meg azt a haza kormányhatalommal!" Eltanácsolást kaptam, mivel „nem tartozik asszonyom abba kategóriába, kikre ez vonatkozik..." Kurt Baumgarten birkózóbajnok, Hermann Hosfeld és Fritz Geretzky dortmundi lakosok személyében megneveztem a Gestapo lakóit házamnak. Hiába volt minden kérlelés.

Nem tett módosabbá az a házkutatás sem, melyet 1947 tavaszán szenvedtem az

helybeli őrnagy parancsnokától, később kiderült tizedes volt, Dutz András. Mindössze kiderült róla, hogy álőrnagy volt, nem is tartozott a rendőrség kötelékébe, csak ép[p] országos főkapitánynak két éven keresztül itt vadásztársa és házgondnoka volt. Tehát gyanú mentes. Míg én gyanús, hogy házkutatásra érett. Ennek nyomán kétségbeesésemben minden ekkor birtokomban még a Gestapótól megmaradt kéziratom magam tüzeltem el. Mondván: ha nincs semmin? papírsaláta, akkor nem lehet egy házkutatás izgalmában belecsempészni mástól fogalmazott gépírt oldalakat.

1950 őszétől azután jött az adó szekatúra. Évi adóm egyik nap 2800-3600-5800-8300 volt. És foglaltak... és foglaltak... és foglaltak... Míg végre, hála Istennek, mikor elvették a házunk, férjem nyugdíját, aminek folytán férjem kórházba került... egy napon bementem a tanácshoz és követeltem a kitelepítésemet. Ettől kezdve békességem lett.

Most már hajnali 3-4-től békén kapálhattam, kofálkodhattam és megfogadtam Rusznyák István orvostanár barátom tanácsát: „ha nyugodtan akar élni, akkor úgy kell viselkednie, mintha Rákos[i] Mátyás a kebelbarátja lenne, hogy magától féljenek és nem félelmet mutatnia".

Hát úgy viselkedtem! Kifelé rendbe hozattam a házat, kiöltözködtem valamennyire, és mert már sportból kapáltam, de ettől a

élettől még bonyolultabbá vált a sorsom, és most már nemcsak koplaltam, hanem éheztem is. És mennyi ellenséget szereztem!... Mert: „bár nekem csak egy szavamba kerülne!" nem intéztem el, olyan csekélységeket, hogy X-Y tanácselnököt, mert rongyos 30000-et sikkasztott, kihozzak a börtönből, vagy legalább is kölcsönözném megtérítésre ezt a kis összeget és így tovább...

Istenem, ha egyszer egy olyan könyvet írhatnék meg szabadságomban és gondtalanságomban, mint Alexej Tolsztoj Golgothájával, vagy Solochov: a „Csendes Don"-nal, mennyire üdítően tudnám ábrázolni, hogy mennyi chaplini bohózat bonyodalomba kerül egy szocialista, ha szélhámosnak kényszerül maszkíroznia magát a tulajdon álmait valóságban megélt társadalomban.

Ha megírhatnám, hogy az uralomra jutott materialisták milyen félelmetes romantikával irtják egymást, hogy soraikat tulajdon kezükkel megritkítva, bebújó rést adjanak ellenfeleiknek, azoknak az ellenfeleknek, kik uralomra jutásuk előtt szentimentális és

frázisokkal lövöldöztek biztos fedezéseikből reájuk, de most a hasznosság elve alapján minden szemérem nélkül erőtartalékaikkal besurrannak haszonélvezőnek egy-egy kiütött szocialista helyébe.

Ilyen színes gyöngyélet mellett sikerült 1955. május 2-án déli egy órakor összeesnem Pesten a Szervita téren. Éhes is voltam, és akkor még mindig én az országos hírű írónő kölcsön szemüveget viseltem. Bár megtakarítottam az aznapi élelmem, de ellopták a tisztítóból kihozott két rend ruhámat.

Viszont téma lettem, és június 2-án kiszállt hozzám

elnök vezetésével az Irodalmi Alap, és kaptam 600 forint havi segélyt. Ettől szinte újjá születtem, de ép[p] mikor első jó ebédemet ettem ezt megünneplendő író vendégeként, arra tértem haza, hogy ennek az összegnek [a] folyósítását beszüntették.

Talán mondanom se kell, hogy ezért a napi 20 forintért olyan kérvény-irodalmi tevékenységet fejtettem ki, hogy a helyi postahivatal valóban joggal hihette, hogy minden hatalmat gyakorló reprezentáns valóban az én barátom.

Szerencsére Nagymaros a magyar képzőművészek üdülő telepe, és ezek, de főként a

vezető emberei anyagi és erkölcsi megsegítésemre siettek, és emberi melegségük jeleivel elhalmoztak [!]. Ám a kegyelemkenyér nem táplál, annak mérgező hatása van.

Ha már benne voltam az írásban, természetesen hogy Darvas József miniszter elvtársnak is írtam. Meg is kaptam még az év októberétől a havi 600-at, sőt még ígéretet is, hogy az majd... egyszer több is lesz...

Ennek a színekben gazdag életnek hatására azonban fizikumom felmondta a szolgálatot. Kikötöttem újból csak a Rusznyák klinikán, miután előzőleg december 2-án megint csak az irgalmasok kórháza előtt az utcán összeestem. Többek között sárgaságom is volt... vesekő gyanús is voltam... gégegörcseim vannak, mert a Gestaponál felkötöttem magam, és fiatalon megmérgeztem magam, de vészes vitaminhiányom, vérszegénységem, vörös vérsejtjeim hiánya azt a gyanút keltette, hogy föltápláltatni óhajtom magam a klinikán. Ettől a szégyentől megmentettek a testemen nagy fájdalmaktól kiütött sebek:

jelentkezett. De ugyanakkor az egész testemen, arcomon a bőr elszarusodott, a körmeim kocsonyás bőrré változtak: rosszindulatú ráadásul bőrgyulladással és hogy komplett legyek, ezek szépen be is gombásodtak.

Így váltottam meg magamtól a világot. Kényelmetlen személyem most már nem mutatkozhatott másutt, mint kezelőorvosaim előtt. Ez is valamire jó volt. Tagja lettem az Irodalmi Alapnak, hogy végre saját személyemben

igényjogosult lehessek.

Hogy ilyen eltorzultan, színes maszatokkal bekenten a sváb falu mulatságára hajnali tömegben utaznom kezelésre, majd este vissza, napi 32 forintért és az időre férjem mellé napszámban valakit fogadnom ne kelljen, kértem betelepülési engedélyt Budapestre. Talán nem is mondok azzal semmi különöset, hogy elutasítottak.

Hosszas, kínos kezelés után, orvosaimtól feltáplálva végre tünetmentesen - mert teljesen nem vagyok gyógyítható! - most itt állok azzal a semmivel fel nem érő boldogsággal, hogy hazám, végre! harmóniába került Jugoszláviával, többé nem bűn, amit leírtam, cselekedtem vagy mondtam. Igazán ennél nagyobb 60. születésnapi ajándékot nem adhatott az élet.

És most várom, hogy sorsom tudomására hozásával az

a könyveim és magatartásom újbóli elbírálásával, „azok szárnyra bocsátásával" író embernek kijáró életet élhetek. Mert, ha az én könyveim a magyar olvasó közönség kezébe illő számban kerülhetnek, ami a legkevesebb, amit megérdemlek! Hoz az nekem annyit, hogy az emberi méltóságomhoz illő műhelyéletet teremtve magamnak élhessek.

Ugyanis, az ide csatolt nagyon elenyésző irodalmi szemelvényeimből - javarészt már a Horthy-éra alatt megjelent könyveimből - gyerekjáték megállapítani, hogy:

Megeshetik-e mindaz, ami velem történt egy magyarból jugoszlávvá naturalizált íróval is?!

Én csak bátran és büszkén vállalhatom, hogy Jugoszláviából jöttem magyarnak. De soha nem vétettem a magyarság ellen. De tovább megyek: mikor künn [!] éltem, soha egyetlen másodpercre ezt a jugoszlávok nem követelték, sem el nem várták. Ellenkezőleg, ha hivatalos működésem alatt bármire kijelentettem: „ezt nem vállalom, mert itt nem érzem magam elfogulatlannak!", megdícsértek. „Magában az ép[p] a megbecsülendő, hogy tudjuk, hányadán állunk!" - mondta Pribicsevics miniszter és Cholak Antics Pécs megszálló parancsnoka.

Ott emigráns voltam. Itt nem vagyok emigráns, miért hazudjak?

Bölöni elnök 1952-ben segíteni akart rajtam, mikor mindenemből kifosztottak. Mondta: „írjak valami kis dolgot, ami olyan... ami mai..."

Az író a korának élő lelkiismerete. Mit tehettem egyebet, mint könnyezve némán ráztam a fejem. Mit írhattam volna meg a lelkiismeretemre hallgatva: hogy olyan épületes dolog az elveikhez ragaszkodó szocialisták kibelezése?!... „Előre mutató erő!" - volt a jelszó. De mikor én csak azt tudtam volna megmutatni, hogy kinek „coki!" hátra. Ha egy garnírungot lesöpörnek egy tálról, akkor úgyis ott marad a főétel, meglátszik nyomban: mennyi és milyen.

Most is csak azt ígérhetem, hogy emberséges körülményeim megteremtésével írni akarok, de ahogy soha nem fogok ártani a magyarságnak, akik között felnevelkedtem... ép[p] úgy soha nem fogom sárral megdobálni a vendégszerető, gavallér és hős népet, amelyből kirajzottam. Ami ezért a sorsom, azt el fogom viselni. Mi érhet még engem? Hála Istennek 1941-ben elpusztult a fiam, így elkerülte az akasztófát, sőt engem is megmentett attól. Mert ha ketten vagyunk, ezzel a vérmérséklettel... nem tűrtük volna tétlen és némán származásunkért megalázásunk poklát. Mert vagy a 37 darab germán bika Gestapo[s]ból lövünk le egyet-kettőt, vagy a hajlékomban garázdálkodó SS-ből átvedlett ÁVO őrnagy fejéhez lódítjuk a fejszét.

Így, lábamhoz kötve egy 78 éves béna-nyomorék élettárssal „Az Isten hallgat" c[ímű] 13. kötetem után én is hallgattam.

Azt kérem tehát a T[isztelt] Elnöki Tanácstól, és a

hogy: a fentieket összegezve rehabilitáltassam, és pedig akként, hogy a fennálló törvényes rendelkezések értelmében műveim kiadassanak magyar és szerb nyelven.

Hogy a jugoszláv-magyar barátság és a jugoszláv-magyar népnek őszinte kibékülésének [!] egyik olyan bizonyítékaként szerepelhessen, mely nem

keletkezett... hanem annak bizonyítékaként, hogy ez a felismerés a nép lelkében vészterhes időben is mint egy nyugvó ponthoz vezető vágy élt. Mert mi mással magyarázható az a tény, hogy műveim, melyek ennek a vágynak olyan félreismerhetetlenül formát és hangot adtak, még imponáló példányszámukkal is alig tudták kielégíteni a magyar olvasóközönség felvásárló igényét.

Átéhezett, átsírt és kapa fölé görnyedt hosszú esztendők központjába helyezett megvilágításban vizsgálva magam állítani [!] semminemű délszláv sovinizmus nem vezetett és vezet. Hanem a legjobb hiszemű rávezetése az engem befogadó magyarságnak arra, hogy csak ennek a

ellen legtökéletesebben felvértezett szomszédjának jóindulatú barátságának fenntartásával és megőrzésével biztosíthatja nemzeti létét Európa nagyon is huzatos kapualjában élni kényszerültén.

Sorsom tisztába tevését bizalommal várva maradtam

elvtársi üdvözlettel:

Nagymaros, 1956. szept[ember] 20.                                    Mollináry Gizella

MOL XIX-I-3-i-sz.n.-1956 (27. doboz). (Magyar Országos Levéltár, Népművelési Minisztérium Mihályfi Ernő miniszterhelyettes iratai, szám nélküli irat 1956-ból). Eredeti, géppel írt és kézzel javított tisztázat.