„... hiteles adatok alapján írassék meg."

„Az úgynevezett proletárdiktatúra elsősorban a nemzeti állami és jogrend megbontására törekedett, és azok legveszedelmesebb ellenségeként jelentkezett, ennélfogva működéséből a tanulságok levonása és az ellene való védekezés nyilvánvalólag állami feladat. Ebben az esetben pedig mi sem természetesebb annál, hogy e mozgalomra vonatkozó és első sorban állami célokat szolgáló adatgyűjtést az állam szervezze meg."

Csánki Dezső és a Tanácsköztársaság történetére vonatkozó adatgyűjtés céljából alakított Országos Bizottság a Magyar Országos Levéltárban

Bevezetés

Néhány héttel azután, hogy Horthy 1919. november 16-án a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre és megalakult az Antant által is elismert Huszár-kormány, 1919. december 5-én Budapesten, a Központi Városházán tartotta alakuló ülését a „Tanácsköztársaság történetére vonatkozó adatok gyűjtésére szervezett Országos Bizottság," amelyben szinte valamennyi minisztérium és kormányzati szerv képviseltette magát.

A hatalom birtoklásáért folytatott pozícióharcban egymással komolyan rivalizáló jobboldali csoportosulások mindegyike egyetértett abban, hogy szükség van a Tanácsköztársaság létrehozásában, működtetésében érintettek felelősségre

. Nem utolsó sorban azért, mert a háborús vereségek egyik fő okának az 1918-1919-es forradalmakat tekintették. A számonkérés több formában és több forrásból már a Tanácsköztársaság leverése után megindult, a hadsereg feladatának tekintette a rendteremtést, a közrend és az állambiztonság fenntartását. Horthy külön rendeletekben szabályozta, hogy szükség szerint a katonaság polgári személyek ellen is . Bár szembe helyezkedett a fővezérség és a kerületi katonai parancsnokságok polgári perekbe történő beavatkozásával, a Friedrich-kormány a számonkérés jogi hátterét teremtette meg, amikor 1919. augusztus 19-én rendeletet bocsátott ki a gyorsított bűnvádi eljárásról, mellyel kriminalizálta a Tanácsköztársaság eseményeit és az abban részt vevőket. Megindultak az internálások, melyek a társadalomra veszélyesnek gondolt egyének elkülönítését szolgálták. 1919 decemberében a Huszár-kormány lehetővé tette, hogy bírósági ítélet nélküli, egyszerű rendőrségi eljárással is lehessen internálást Működtek az igazolóbizottságok, az előzetes cenzúra, a polgári és katonai szervek egyaránt kommunistákra vadásztak. A „kommunista" azonban tág fogalom volt: nem csak az került gyanúba, aki a Tanácsköztársaság alatt valamilyen tisztséget vállalt, hanem az is, akiről a környezete, vagy éppen egy haragosa állította, hogy .

Horthy az 1920. január 25-ei nemzetgyűlési választások előtt minden eszközzel igyekezett stabilizálni helyzetét. A szegedi kormány belügyminisztériumának ellenforradalmi és politikai hírszerző osztályai a budapesti áttelepülés után is folytatták

. Az adatgyűjtés egyik színtere lehetett az a polgári közigazgatás szervezeteinek jelentéseit gyűjtő bizottság, amely az ekkor a Belügyminisztériumnak alárendelt Magyar Országos Levéltár vezetésével és infrastrukturális hátterével működött.

belügyminiszter 380/1920. B. M. számú körrendeletében értesítette a városi és vármegyei törvényhatóságokat, hogy „a minisztertanács méltányolva annak fontosságát, hogy az elmúlt bolseviki rémuralom (ún. proletárdiktatúra) története minden vonatkozásban kiderítve annak idején hiteles adatok alapján írassék meg, és e gyászos emlékű mozgalom social politikai tanulságai a magyar nemzet consolidatioja és jövőjének biztosítása érdekében értékesíttessenek, az 1919. évi szeptember 18-án tartott ülésében előterjesztésemre, a [proletárdiktatúra] történetének megírásához szükséges minden irányban kiterjedő adatgyűjtés megszervezését kormányfeladatnak nyilvánította és ezen munkálatoknak az általa elfogadott irányelvek szerint való megindítására és végrehajtására engem " A végrehajtandó feladat koordinálásával tekintélyes szakembert, , a Magyar Országos Levéltár igazgatóját bízták meg, aki helyettes államtitkárként elnökölt a Bizottságban. A fent említett rendelet hivatalos megfogalmazása szerint, mivel a proletárdiktatúra az állami és jogrend megbontására törekedett, ezért a tanulságok levonása és a védekezés is állami feladat, melyben az ország hatóságainak, testületeinek, közintézményeinek és azok munkatársainak is részt kell venniük: valamennyi törvényhatóságban a megbízott tisztviselő vezetésével kell összegyűjteni az adatokat, és azokat az Országos Bizottsághoz továbbítani. Az összegyűjtött anyag az Országos Levéltár őrizetébe kerül.

Ezen a napon történt február 28.

1957

Az Úttörő Központ kommunista frakciójával folytatott megbeszélésen kiderült: a többség nem híve az egységes szervezetnek, félnek a KISZ-...Tovább

1994

Az ENSZ által Bosznia-Hercegovina fölött elrendelt tiltott repülési zónában a Szövetség repülői lelőnek – a tilalmat megsértő – négy harci...Tovább

1997

Budapesten kitör a „Postabank-pánik”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők