„Hogyan képzelik el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást?” Ismeretlen szerző feljegyzése 1945 júniusából

Bevezető

A Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban a püspöki kancellária iktatott iratai között található az a gépelt irat, amelynek sem a szerzője, sem a címe nem ismert.[1] A fentebbi cím az Egyházmegyei Hatóság iktatókönyvében olvasható, a dokumentum elején csak a szerény „feljegyzés” megjelölést találjuk.[2] A dokumentum szerzője áttekintést ad a kommunista területfejlesztési politika vízióiról. Arra, hogy miért éppen Veszprémben került elő e dokumentum, magyarázat lehet, hogy annak szerzője a közéletben karakteres antikommunista álláspontot képviselő Mindszenty József veszprémi püspököt kívánta tájékoztatni a jövő egyik lehetséges, s az idő által sok tekintetben igazolt forgatókönyvéről. Természetesen az is elképzelhető, hogy a feljegyzés – például valamelyik püspöki kari tanácskozás alkalmával – más főpapokhoz is eljutott, csak Mindszenty iktatásra is leadta a dokumentumot.

A veszprémi püspöki palota egy 1957-es képen, ahol a forrást őrzik
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula

A szerző nevét nem tartalmazó forrás minden bizonnyal nem az eredeti dokumentum, hanem gépelt átirat. Erre egyrészt abból következtethetünk, hogy egy helyütt nyilvánvaló félregépelés található (a Dunántúl és az Alföld a forrásközlésben kurziválva jelölt felcserélése), ami olyan jellegű hiba, amit csak a szöveget másoló gépíró követhetett el. Másrészt, az eredeti dokumentumon szerepelhetett az aláírás, ami az átgépelés során kimaradt, csak a szerző rangja került rá a másolatra: „miniszteri titkár”.

A szerző kilétét nem sikerült teljes bizonyossággal megállapítanom. A feljegyzés végén mindössze néhány, támpontként használható információ szerepel. 1) Szerzője Budapesten, a VIII. kerületi Eszterházy u. 26. szám alatt dolgozott, miniszteri titkári beosztásban. Az 1944. évi tiszti név- és címtár alapján tudható, hogy a megadott házszám a Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet kötelékébe tartozó két fővárosi intézmény, az Államtudományi Intézet és a Magyar Történettudományi Intézet székhelye volt.[3] A szóban forgó épület a Festetics palota, amelyben jelenleg az Andrássy Egyetem működik a Pollack Mihály téren. A szerző magáról még annyit fed fel a dokumentum záró bekezdésében, hogy 2) dunántúli illetőségű, pályáját 3) másfél évtizeddel korábban, 1930 körül kezdte, s abban a 4) Dunántúl kutatása meghatározó („hivatalosan és magántevékenységem keretében”). 5) A „mi oldalunk” megfogalmazás azt is elárulja, hogy a szerző polgári-konzervatív világnézetű és/vagy hívő ember. Az előbbi kritériumok alapján egy 1905–1910 között született, a pályáját 1930 körül kezdő, 35‒40 év körüli személy a dokumentum szerzője.
 

A Festetics Palota, a későbbi Teleki Intézet székhelye
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei
 

A fentebbi öt forrásnyomon két irányban indultam el, a következő eredménnyel.

A Teleki Pál Tudományos Intézetnek a tiszti címtár alapján az 1944. évi, a levéltári anyagokból az 1945. évi személyi állománya is ismert.[4] Az életrajzi lexikonok és a szakirodalom[5] mellett a névterek, s általában az internet[6] segítségét igénybe véve két személyre akadtam, akik megfelelnek az előbbi kritériumoknak. A Teleki Intézet kutatói közül Hadrovics László 1910-ben Alsólendván, míg a nevét 1945-ben Komjáthyra magyarosító Kring Miklós Kaposvárott született 1909-ben. Hadrovics első tanulmánya 1931-ben jelent meg a Muraköz helyneveiről, de ezt követően nem jellemző, hogy nyelvészeti kutatásai regionális kötődéssel bírtak volna. Szlavistaként viszont akár tolmácsként is működhetett 1945-ben, s eközben bennfentes információkhoz juthatott. Az alábbi dokumentum szerzője ugyanakkor egyértelműen elutasítja a marxizmust, ami az 1948-ban az MTA levelező tagjává választott, 1954-ben pedig az ELTE-n egyetemi tanárrá kinevezett Hadrovics esetében nem vélelmezhető teljes bizonyossággal.  

Komjáthy (Kring) Miklós szerzősége ezzel szemben erősen valószínűsíthető.[7] A visszaemlékezések szerint a közéleti kérdések iránt már diák korában erősen érdeklődő Kring a középiskolát szülővárosában végezte, az Állami Somssich Pál Reálgimnáziumban, ahol 1927-ben érettségizett. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, 1932-ben doktorált és történelem–latin szakos tanári diplomát szerzett. Egyetemi pályája Domanovszky Sándor munkatársaként indult, fizetés nélküli gyakornokként, majd később tanársegédként. 1935 és 1942 között a Deák téri evangélikus leánygimnáziumban tanított. 1941-ben Domanovszky tanszékén habilitált, ezt követően 1942. január 1-től a Teleki Pál Tudományos Intézetben intézeti tanári[8] pozícióban dolgozott.

Elkötelezett evangélikus diákként, később presbiterként egész életében szorosan kötődött egyházához. Ez annak a lehetőségét is felveti, hogy a most közzétett feljegyzés eredetileg az evangélikus egyház vezetése számára készült, s onnan került tovább katolikus körökbe, így Mindszentyhez is. Egyelőre mindez feltételezés marad, mivel az Evangélikus Országos Levéltár 1945. évi mutatókönyveiben sem Kring, sem pedig Komjáthy néven nem fordul elő személye.[9]

További támpontot jelenthet Kring korábbi történetírói munkássága, műveinek stílusa. Tény, hogy az MNL Országos Levéltárában őrzött hagyatékban nem lelhető fel a szóban forgó dokumentum,[10] emiatt nyilvánvalóan ingoványos talajra tévedek, amikor összehasonlító számítógépes szövegelemzés nélkül, csupán felületi hasonlóságok mentén Kring szerzősége mellett érvelek. Mégis, nem hagyható figyelmen kívül, hogy Kring a harmincas években és különösen a háború éveiben a Századok hasábjain számos frissen megjelent német tanulmányt vagy könyvet ismertetett és recenzeált. Írásaiban közös, hogy minden esetben a nagynémet törekvések történeti aládúcolására hivatott munkákat bírált, ha kellett, szedett ízekre. Ezen szövegeinek alaptónusa nagyon hasonló a mostani forrásközléséhez: egyszerre van jelen a sorokon átütő aggódás, a jövőből leselkedő veszélyekre történő figyelemfelhívás és a lelkesítő, sodró, a „szellemi honvédelem” narratívájába illeszkedő érvelés.[11]

A stílus mellett két másik szempont is vizsgálandó. Egyrészt a forrásban a Dunántúl kutatására vonatkozó megjegyzését kell mérlegre tennünk: a szerző esetleges egyéb írásaihoz képest mi az, ami Dunántúl-kutatásnak minősül. Másrészt, ha a szerzőként szóba jöhető személy történész, akkor az illető olyasvalaki lehet, aki történészi érdeklődése mellett nyitott arra, hogy reflektáljon saját korának gazdasági-politikai problémáira is. Utóbbival kezdve: amellett, hogy Kring Miklós a középkor kutatásához hasonló szenvedéllyel érdeklődött az első világháború története iránt, a harmincas években visszatérő szerzője volt a Keresztyén Igazság című evangélikus folyóiratnak, amelyben két cikket is közölt a nemzetiségek nyelvi jogairól az oktatásban s a nyelvpolitika változásáról.[12] Emellett a Hegedűs Lóránt által szerkesztett, A mai világ képe harmadik, A gazdasági élet című kötetéről a Protestáns Szemlébe írt ismertetőt,[13] amely írásnak érzelmileg hevült, a szabadversenyes kapitalizmus keretei között a magyar nemzeti ügyért aggódó stílusa szintén sok párhuzamot mutat a közölt forrás szövegével. A közéleti szerepvállalás további példája, hogy az 1956-os forradalom napjaiban, november 3-án Komjáthyt a Magyar Országos Levéltár Forradalmi Bizottságának elnökévé választották.

Végül nézzük a történészi működést, amelyben a szerző meghatározása szerint a Dunántúl vizsgálata dominál. Kring ugyan a jász és kun történelem kutatásával kezdte történetírói pályáját,[14] de ezt követően témái valóban a Dunántúl felé fordulnak. Az államhatár vizsgálatának szentelt két önálló tanulmányában kétségkívül erőteljesen jelen vannak a nyugati határra vonatkozó források.[15] Ugyancsak a határkérdés évszázadokon átnyúló elemzését nyújtja a Muraköz kapcsán.[16] 1945 előtti munkásságának másik nagy szeletét tette ki Tata történetének kutatása, amelyet Hajnal István a községi közigazgatás vizsgálata szempontjából úttörőnek minősített.[17] Történész szakértőként Kring Miklós is részese volt annak a jelenorientált munkának, amely Magyary Zoltán vezetésével a Tatai járást térképezte fel, s melynek összefoglalása A közigazgatás és az emberek című monográfia.[18] A forrásban a Dunántúl kutatására tett megjegyzés köszön vissza Kring egy korábbi, 1932-ben kelt levelében is, amelynek címzettje Mályusz Elemér volt: „[a] nyugat-magyarországi dolgokkal annál nagyobb örömmel foglalkozom, mert mint dunántúlit szubjektíve is jobban érdekel a kérdés, mint esetleg másokat.”[19] Nem nagyon van rá példa, hogy egy történész ennyire tudatosan reflektáljon regionális kötődésére, arra szakmai identitásának részeként tekintsen. Kring esetében úgy tűnik, ez így volt.

Hátra van még, hogy a „miniszteri titkár” rangot ütköztessük Kring Miklós karrierívével. A két világháború közötti tiszti címtárak némelyike, köztük az utolsóként megjelent 1944. évi is, tartalmaz egy mellékletet a tisztviselői rangokról az adott pozícióhoz társuló megnevezéssel.[20] Kring 1944-ben intézeti tanári minőségben a VIII. fizetési osztály 2. fokozatába tartozott. 1945-ben sorolták át – gyakorlatilag a teljes, az egy évvel korábbihoz képest kibővült tudományos munkatársi gárdával[21] együtt – a VII. fizetési osztályba, amely előléptetéshez immár a miniszteri titkári rangjelzés is társult.[22] Igaz, forrásunk fényében az előléptetésre formálisan csak 1945 decemberében került sor, s az ezt lehetővé tevő pénzügyminiszteri engedély is csak novemberben született meg.[23] Beletörődve, hogy ezen ellentmondást egyelőre kénytelen vagyok feloldatlanul hagyni, bocsátom közre a forrást.

*

A forrás több szempontból is nóvumnak tekinthető. 1945 nyarán a németek közelgő kitelepítéséről mint már a település- és szociálpolitika tervezett akciójáról ad hírt. Szintetizálja a településpolitikára és területfejlesztésre vonatkozó elképzelés-töredékeket, s szembesít az ezekből levezethető következményekkel. Szerzője látja a tétet: 1945 nemcsak a háború befejezésének a vége, hanem egy új korszakhatár is, ahol nyitott kérdés, hogy az ország új politikai elitje a nyugat-európai úthoz szervesülő gazdaság- és társadalomfejlődés mellett teszi le a garast, vagy pedig a Szovjetunió fémjelezte centralizált, despotikus, az orosz uralmi tradíciót megjelenítő keleti utat választja.

Dokumentum:

Feljegyzés

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Budapest, 1945. június 12.

A Dunántúl kulturális és gazdasági alkata, falusi és városi települési rendszere más, mint az Alföldé. Helytelen lenne, ha az újjáépítésnél erre a különbségre nem lennénk tekintettel. Megállapítandók tehát azok a különleges szempontok, amelyek a két táj újjáépítési programjában eltéréseket tesznek szükségessé.

A Dunántúl és az Alföld közötti különbséggel egy évtized óta behatóan foglalkozik szociológiai irodalmunk, különösen annak marxista irányzata.[24] Ennek eredményeit magukévá tették a marxista pártok,[25] melyeknek több vezetőjével és tanácsadójával megvitattam az újjáépítés alapvető kérdéseit. A Dunántúl és az Alföld viszonyáról s a Dunántúl újjáépítéséről kialakult felfogásokat a következő gondolatmenet jellemzi:

Az erőteljes és ősi, keleti erényeit őrző alföldi magyarsággal szemben a dunántúli magyarság elkorcsosult, elnyugatiasodott, és polgári életformáival eltávolodott a magyar hagyományoktól. A dunántúli magyarságot tehát az alföldi magyarságból kell megfiatalítani, és vissza kell téríteni az alföldi magyarság által megőrzött jellegzetesen magyar életformákhoz. Ezek nemcsak keletiek és eredetibbek, hanem ezek felelnek meg a jövő szociális és gazdasági követelményeinek is.

A „Nyugat‒Kelet” ellentétnek az erőszakos kiélezése a Dunántúl szempontjából azt jelenti, hogy pusztulásra ítéljük a dunántúli magyarság szellemi hagyományait, településrendszerét és városait, és helyettük olyan fejlődési irányt szabunk a dunántúli magyarság két és félmilliós tömege számára, ami előtte egyszerűen érthetetlen. Például lehet az alföldi földműves lakosság számára a tanyarendszer az ideális, a falvakban lakó dunántúli ember a tanyarendszertől idegenkedik. Lehet az alföldi földműves város kialakulásának útja az állatszállás–kertesszállás–mezőváros, és az alföldi ember alkatának ez a nagy kiterjedésű falu-város típus megfelel, azonban a dunántúli ember a várossal szemben nagyobb igényekkel lép fel, és a várost nem terjedelme, hanem polgári jellege és közérdekű funkciói szerint értékeli. Lehet, hogy az Alföldön az iparosítás és a városfejlesztés irányát az szabja meg, hogy hol van munkásfelesleg, mert hiszen az Alföld ipari nyersanyagokban szegény, a Dunántúlon az iparosításnak és városfejlesztésnek a vidék igényeihez, a nyersanyagbázisokhoz és energiaforrásokhoz kell igazodnia. Ebből következik, hogy a dunántúli ember Nagy-Budapest kérdését is másképpen ítéli meg, mint az alföldi, és különösen másképpen, mint az alföldi marxista.

Nagy vonalakban a kérdéskomplexum a következőkben taglalható:

1) A sajtóban és a politikai nyilatkozatokban általános közhellyé vált, hogy az alföldi népfölösleget a Dunántúlon kell elhelyezni a volksbundisták[26] földjein, vagy a ki nem igényelt nagybirtokmaradékon. Ehhez azt is hozzá szokták fűzni, hogy a dunántúli magyarságnak erre a vérfelfrissítésre szüksége van.

A Dunántúl népsűrűsége nagyobb, mint az Alföldé. A Dunántúl egyes tájai, különösen azok a területek, ahol a németek nagyobb tömegei laknak, a pilisi, a bakony-vértesi és tolna-baranyai hegy- és dombvidék az alföldi ember számára teljesen szokatlan környezetet és gazdálkodási viszonyokat jelent. A dunántúli németségnek alig egynegyede lakik a Fejér megyei és mosoni sík vidéken, amelyre alföldi ember nagyobb zökkenés nélkül telepíthető. Tekintettel a Dunántúl népfölöslegére, továbbá a betelepítendő tájakra, a dunántúli telepítéseknél elsősorban azt a jelentékeny zalai, Vas megyei és Győr megyei magyar népfölösleget kell földhöz juttatni, amely eddig is állandóan csoportosan rajzott ki a Dunántúl ritkábban lakott területeire, és akik mint telepesek eddig is kiválóan beváltak. Amennyiben a dunántúli népfölösleg elhelyezése után még lehetőség maradna, úgy a Dunántúl sík részein kellene alföldi telepeseknek lehetőséget biztosítani.

A dunántúli magyarsággal szemben vádként szokták emlegetni azt, hogy nem elég „kemény”, nem elég jellegzetesen magyar, és ezért a nemzetiségekkel szemben nem elég ellenállóképes. Tehát ellenállóképesebb alföldi magyarságot kellene különösen az alföldi [valójában: dunántúli ‒ H. G. K.] határvidékre telepíteni. Az igazság azonban az, hogy a nemzetiségi behatolásokkal szemben a dunántúli magyarság mutatkozott a múltban a legellenállóképesebbnek, és míg az Alföldön a nemzetiségek mélyen szivárogtak be a magyarság telepei közé, addig a Dunántúlon a nyugati nyelvhatár a honfoglalás óta alig távolodott el, és a nemzetiségek egyéb dunántúli települései pedig jóformán kizárólagos erőszakos telepítések. A Dunántúl különben is a legmagyarabb táj, amelynek lakóssága csupán 17%-ban nemzetiség, míg az alföldi táj (Bácska-Bánáttal együtt) lakosságának 38%-át teszik ki az idegen ajkúak.

2) Erdei Ferenc,[27] Veres Péter[28] és számos követői a tanyarendszer felsőbbségét vallják a falurendszer felett, és az alföldi mezővárostípust vallják igazi magyar városnak, míg többi városunkat mesterséges, nyugati mintájú, polgári képződménynek tartják.

a) A tanyarendszer hívei szerint a dunántúli falurendszer még a Szent István által ránk erőszakolt nyugatos civilizálódás csökevénye, amely apró, gazdaságilag és politikailag nehezen megfogható és amellett hagyományaihoz csökönyösen ragaszkodó kis töredékekre bontja szét a paraszttársadalmat. Ezért a kis dunántúli falvak sokkal nehezebben tudnak lelkileg megszabadulni a földesúri és papi elnyomatás alól, mint a nagy alföldi mezővárosok paraszttársadalma. A magyarság termelési és politikai érdeke tehát azt követelné, hogy a Dunántúlon is a tanyás települési rendszert részesítsék előnyben a falutelepüléssel szemben, különösen pedig az új földbirtokrendezés során helyi igénylés nélkül maradt nagybirtokrészeken tanyás településeket létesítsenek.

Lehet, hogy a tanyarendszer az Alföldön valóban megfelelő, azonban a falutelepüléssel szembeni magasabbrendűség megállapítása merőben önkényes. Gazdasági szempontból elegendő arra a közismert színvonalkülönbségre hivatkozni, amely általában a Dunántúl és az Alföld mezőgazdaság[a] között fennáll. Szociális szempontból pedig szintén közismert, hogy míg az aránylag kis határú falvak a népszaporodás következtében mutatkozó népfölösleg túlnyomó részét a mezőgazdaság intenziválódása [!] útján foglalkoztatni tudják, addig az óriási határú alföldi városok határának nagy részén éppen a várostól való távolság miatt még mindig külterjes gazdálkodás folyik, a városokban pedig feltorlódott a nincstelen proletariátus. Kulturális szempontból hamis az az állítás, hogy a tanyásrendszer a városi kultúra előnyeit a lakosság szélesebb körére terjeszti ki, mint a falu, mert igaz ugyan, hogy a tanyások egy része városlakó, de ezzel szemben a mezőgazdasági népességnek nagyobb része idejét túlnyomóan a tanyán tölti, ahol közületi kultúrából annyit sem kap, mint a legeldugottabb kis dunántúli faluban. Ilyen gazdasági, szociális és kulturális hátrányokkal szemben a tanyarendszer Dunántúlon való erőszakolását még olyan egyszerű érvek sem indokolják, mint hogy keleti nép vagyunk és földünk az orosz szteppe nyúlványa, tehát az orosz síkság fejlődési irányát kell követnünk, vagyis az orosz mintájú településrendszert  toljuk ki a Lajtáig.

b) A falurendszer elleni támadáshoz hasonló gondolatmenet jellemzi a dunántúli városrendszer ellen irányított támadásokat. Eszerint az alföldi város szervesen a nyári szállások magvát képező téli szállásokból fejlődött ki, tehát, bár megőrizte túlnyomóan mezőgazdasági jellegét, lakosságát ugyanekkor a városi kultúra áldásaiban tudta részesíteni. Tanya és város együtt szerves egység, és együtt feleslegessé teszik a falu visszamaradt és szerintük korszerűtlen települési típusát. De az alföldi rendszer nem ismeri a falu és város, a paraszt és a polgár ellentétet sem. Ezzel szemben dunántúli városaink a papi autokrácia, a nemesi közigazgatás és a polgári kapitalizmus fellegvárai, amelyek ellenségesen állnak szemben a vidékkel. Ezek a városok a kultúrát bezárják a maguk falai közé és a régi tudatlanságban hagyják sorvadni a falusi népet. Ezek a városok iparukkal fölszívták a vidék népfölöslegét, amely proletársorban senyved. Az iparosodás tehát nem a természetes helyi népfölöslegre támaszkodott, hanem a városi tőke vállalkozó szeszélye toborozta a városokba a vidék népfölöslegét. Ezzel a mesterséges városfejlődéssel szemben az alföldi városok ipara organikus, mert az iparosodás alapja elsősorban a helyi népfölösleg volt.

A következés tehát az, hogy iparunk újjáépítésében nem annak kell irányadónak lenni, hogy melyik város rendelkezik az iparosításhoz elegendő tőkével és rátermettséggel, hanem annak, hogy hol áll rendelkezésre megfelelő munkaerőfelesleg. Nem a népfölösleg nélküli dunántúli városok, hanem a népfölösleggel rendelkező alföldi városok kell, hogy elsősorban iparosodjék, [!] eltekintve természetesen a nyersanyag lelőhelye által megszabott feltételektől.

Ez a felfogás megfeledkezik a dunántúli és az alföldi települési rendszer ama ellentétes népesedéspolitikai hatásáról, hogy míg az Alföldön a városokban, a Dunántúlon a falvakban gyűlnek föl a munkaerőtartalékok és -feleslegek. Az Alföldön a munkanélküli a tanyáról bemegy a városba, a Dunántúlon a munkanélküli a városból kimegy a faluba. A dunántúli mezőgazdaság intenziválódása [!] a népfölösleg egy részét átmenetileg foglalkoztatni tudja, míg az alföldi munkanélküli a városok piacterein lődörög. Ennek a helyzetnek érdekes bizonyítékát adják a mai idők, amikor a dunántúli városokat ért viszontagságok után a lakosság jelentékeny hányada a városokból a falukba költözött, míg az Alföldön a tanyai viszonyok bizonytalansága folytán a tanyai lakosság költözött be a városokba.

A dunántúli iparosodás erre a falusi népfölöslegre épült fel. A dunántúli városfejlesztésnek is részben erre a népfölöslegre kellett volna támaszkodnia, sajnálatos módon azonban, különösen az utóbbi másfél évtizedben, sok közérdekeltségű ipartelep városain[kat] elkerülte és így a városaink fejlődési lehetőségektől estek el. Mindenesetre fennáll azonban az a tétel, hogy a dunántúli ipar nem csupán tőkés polgárok vállalkozó kedvének, hanem iparosodásra hajlamos népfölöslegnek is köszönheti létét.

A dunántúli ipar leglényegesebb alapja a szén, a bauxit, az olaj és a fa. Olyan anyagok tehát, amelyek nagyiparilag feldolgozható feleslegben az Alföldön nem lelhetők. Itt az iparosodásnak természetesen gazdasági előfeltételei is vannak, gazdaságilag gondolkozó ember számára pedig nem lehet vitás, hogy az iparfejlesztés útja nem az, hogy a nyersanyagot viszem a munkaerőfelesleghez, hanem a munkaerőfelesleget juttatom munkához ott, ahol az anyag feldolgozása a leggazdaságosabb, vagyis ahol a feldolgozandó anyag és az energia megvan. Ez pedig a Dunántúlon van meg.

Az alföldi népfölösleg elhelyezésének tehát a módja nem az, hogy a talajtalan ipart erőszakoljuk az alföldi városokban, vagy a földbirtokrendezés során a Dunántúlra telepítjük az alföldi népfelesleget, hanem az, hogy az alföldi munkaerőtartalékokat bekapcsoljuk a Dunántúl iparosításába. Az iparfejlesztésnek ilyen iránya különösen rokonszenves kell, hogy legyen azok előtt, akik orosz mintákra szeretnek hivatkozni, hiszen közismert, hogy Oroszországban az új iparosodás milyen népesedési eltolódásokkal járt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy olyan iparágak létesítését, amelyeknek előfeltételei alföldi városainkban is megvannak, ne kellene előmozdítani.

A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. mint a „tanyaszerűen” elszórt dunántúli iparosítás példája
Forrás: Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár/Kozelka Tivadar

Külön dunántúli problémánk az iparfejlesztésnek szervesebb egybekapcsolása a városfejlesztéssel, mert az utóbbi idők sajnálatos jelensége, hogy a „tanyaszerűen” – különösen a Duna Győr-komáromi szakasza mellett és Veszprém megye középső részein – elszórt ipartelepek mellett régi ipari városaink egy része stagnál, vagy egyenesen visszafejlődik. (Veszprém, Komárom, Pápa, Esztergom stb.)

3) Ugyanaz az irányzat, amely dunántúli városainkat mesterséges képződményeknek tartja, Budapestet külvárosaival együtt kétmilliós fővárossá akarja újjáépíteni és fejleszteni. Az ország – szerintük – csak egy nagyvárost tud eltartani, annak tehát amerikai méretű reprezentatív városnak kell lennie, amely követni tudja a világ nagy városainak fejlődési ütemét és alkalmas arra is, hogy a magyar szociálizmust [!] képviselje. Nem lehet csupán polgári centrum, amely az ország közigazgatásának, kereskedelmének és hiteléletének irányítását viszi, hanem ipari központnak is kell lennie, – mert az ország fővárosa rányomja bélyegét az ország életére, ezt a bélyeget pedig a jövőben az ipari proletariátusnak kell megadnia. Ahogy szerintük az ideális vidéki várostípus az, amelyben ki tud fejlődni a mezőgazdasági munkaadó és munkavállaló osztályharca (Erdei szerint az alföldi települések városjellegét piacai embervására adja meg), az ország fővárosa az ipari munkásság koncentrált osztályharcának színtere kell, hogy legyen. Ezért a nem mezőgazdasági jellegű ipar túlnyomó részét Budapestre kell összpontosítani. Ezt az is indokolja, hogy a nyersanyaglelőhelyek (bányák és fémkohók) Budapesttől északra és nyugatra mintegy 160 km-es körzetben fekszenek, ami normális közlekedési körülmények között jelentéktelen távolság.

Közismert, hogy Budapest növekedése az elmúlt hetven évben egyike a világ legegészségtelenebb, legtervszerűtlenebb és nemzetgazdaságilag indokolatlan ipartelepülési konjunktúrák által elősegített városfejlődéseinek. Ennek a nagyrészt gyökértelen polgárságú és gyökértelen iparú nagyvárosnak köszönhető, hogy országunkban a középváros-típus hiányzik, és számos kisvárosunk, amelynek [!] ipari tradíciói és minden iparfejlesztési feltétele megvolt, stagnál vagy visszafejlődik, legfeljebb a legutolsó évek háborús iparának kétes értékű áldásaiból jutott nekik valami.

A háborús pusztulás egyetlen kedvező lehetőséget nyújt számunkra. Ez pedig az, hogy új irányt adhatunk az ország városfejlesztési és ipartelepítési politikájának.

Felesleges felsorolni azokat az érveket, amelyek egész Nyugat-Európában a nagyvárosok terjeszkedésének lefékezéséhez és a közép-, valamint a kisváros-típus fejlesztéséhez vezettek. Csak a fasiszta államokban kísértett időnként még az a törekvés, hogy nagyvárosaikat fejlesszék, de itt is csupán a nemzeti hiúság volt az indítéka, és a gyakorlatban érvényesülni nem tudott. Amerikai és orosz példákra hivatkozni nálunk helytelen, mert míg ott a várospolitikának múltja nincs, és a népsűrűség alacsony, a sűrűn lakott Európában a városfejlesztésnek kétezer éves tapasztalatai vannak. Ott még kísérleteznek, de Európában már eldőlt, hogy csak a tájból szervesen kinőtt ember, város, ipar és civilizáció jelent maradandó értéket.

Feljegyzésem anyagát a napi és a szaksajtóból, pártvezetőkkel és pártok tanácsadó[i]val folytatott beszélgetésekből vettem. Így bontakozott ki előttem a felépítendő országról az a tény [!], amely a marxista irányzat vezetői előtt lebeg. Sokan közülük is csak részleteket látnak ugyan, de ez már a materialista szakemberek sajátsága. A koncepció, amely a részletekből kialakul, a következő települési rétegződést látja [!] szem előtt: tanyarendszer, nyersanyaglelőtelepek (bányák és olajkutak) és kohók, mezőgazdasági, ipari és mezőgazdasági terményforgalmi jellegű nagy mezővárosok és a kétmilliós Budapest, a nehéz és a minőségi ipar központja.

Ez a terv kétségtelenül túlméretezett és teljes gyakorlati megvalósítása lehetetlennek tűnik. Törekedni fognak azonban a részletekben érvényre juttatni elveiket. Ha ez a koncepció megvalósulnék [!], az ország elszakadna Nyugat-Európa települési szerkezetétől, a nyugati városfejlődéstől, és így egyre jobban lazulnának kapcsolataink a nyugati polgári kultúrával. De törés következne be Magyarország fejlődése és a szomszédos Duna-völgyi államok fejlődése között is, sőt elvesztenénk a kapcsolatot az elszakított területek túlnyomólag nyugati jellegű és magyar alapítású városainak fejlődésével is. Többről van tehát szó, mint az ország újjáépítéséről. Arról, hogy a civilizáció nyugati vagy keleti köréhez csatlakozzunk-e.

Összefoglalni igyekeztem azokat az elvi kérdéseket, amelyek közül a mi oldalunkon, a pártokban és a sajtóban tájékozatlanságokat látok, a másik oldalon pedig szerencsétlen, dogmatikus törekvéseket. Dunántúli ember vagyok, és másfél évtizede foglalkozom hivatalosan és magántevékenységem keretében a Dunántúl helyzetével és problémáival.

miniszteri titkár

(VIII. Eszterházy u. 26. sz.)

Az irat jelzete: HU-VFL-I-1-44-a-1945-4098. ‒ Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár, Veszprémi Püspöki Levéltár, Egyházmegyei Hatóság iratai, Acta dioecesana, Iktatott iratok ‒ Gépelt átirat.