Kártérítés Ausztriának

A kis magyar–osztrák háború után meghozott kompromisszumos döntésnek köszönhetően a térségből nem lett egyfajta közép-európai Elzász-Lotaringia, bár a kérdés – búvópatakként fel-feltörve – folyamatosan megterhelte a kétoldalú kapcsolatokat. Kánya Kálmán külügyminiszter még 1935 tavaszán is úgy fogalmazott egy ugyancsak velencei, olasz–magyar–osztrák megbeszélésen, hogy Ausztriának „kénytelenek voltunk területeket átengedni”. Ezért „nem tekintheti meggyőzőnek” azt az Egon Berger-Waldenegg osztrák külügyminiszter által képviselt álláspontot, mely szerint nem diktátumként, hanem a két állam közti „szabad elhatározás alapján szabattak meg” az osztrák–magyar határok.[1]

1945 augusztusában Karl Renner, az ideiglenes osztrák kormány vezetője próbált nagyhatalmi támogatást szerezni a kérdés felmelegítéséhez és az eredetileg Ausztriának ítélt teljes nyugat-magyarországi terület visszaszerzéséhez – sikertelenül. Ezzel a probléma hosszú időre az asztalfiók mélyére került.[2] A velencei jegyzőkönyv osztrák példányát (a tartomány születési bizonyítványaként) legutóbb 2021-ben, a Burgenland centenáriumát ünneplő kiállításon mutatták be, a magyar verzió pedig (a soproni népszavazást[3] lehetővé tevő egyezményként) az Akik a hazára voksoltak – Sopron, 1921 című, 2022-ben bemutatott dokumentumfilmben tűnt fel.

Háromból fél

Jelen forrásközlés a velencei protokoll azon rendelkezésére összpontosít, amely szerint – miután Magyarország elismerte azokat a károkat, „melyeket az átadás elhalasztása Ausztriának okozott”, ugyanakkor ezek részleteiről és a függőben lévő egyéb problémákról a rövid, egyhónapos határidő miatt nem jött létre megegyezés a két fél között – a vitatott és megoldásra váró kérdéseket választott bíróság elé kellett vinni.[4] Ennek értelmében Budapest és Bécs a magyar fővárosban, többszöri halasztás után, 1923. február 26-án döntőbírósági egyezményt írt alá „a Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos pénzügyi és adminisztratív kérdések rendezése tárgyában”.[5]

Az egyezményben a magyar fél kötelezettséget vállalt arra, hogy 3 millió svájci frankot utal át az osztrák kormánynak a Schweizerische Creditanstalt zürichi fiókjánál vezetett számlájára a nyugat-magyarországi felkelők által az osztrák állampolgárságú „természetes és jogi személyeknek okozott károkért”, ebből 1923 folyamán négy egyenlő részletben összesen 500.000 frankot ki is egyenlített. Az anschluss után készített pénzügyminisztériumi összesítő jelentésből tudjuk, hogy Magyarország csupán ezt a summát fizette ki, a hátralék tekintetében előbb „annak kompenzáció gyanánt való elengedését követelte”,[6] majd a fennmaradó összeg rendezését az 1935. október 1-jei budapesti, a későbbiekben végre nem hajtott egyezményben vállalta. A német birodalmi kormány – a magyar kérés ellenére – nem tette lehetővé az ezzel kapcsolatos egyezségi tárgyalások folytatását.[7]

Népszavazási komédia?

A velencei megállapodás az 1919 végétől, 1920 elejétől zajló kétoldalú, az olasz nagyhatalmi közvetítésnek köszönhetően 1921 őszétől felgyorsult tárgyalások eredményeként (amelyek során elsőként a magyar fél vetette fel a népszavazás lehetőségét) jogerőre emelte a Sopront Burgenlandért formulát.[8] A magyar kormány a nemzethez intézett 1921. október végi kiáltványában, amelynek a kibocsátását ugyancsak Velencében vállalta, egyértelműen fogalmaz: „Sopron és környéke, melyet már elveszettnek hinnünk, mienk marad!”[9] A magyar derűlátás ezek szerint csak fokozódott, hiszen szeptember végén még „abban a biztos, […] 98 percentes tudatban” rendelték el a térség evakuációját, hogy „visszakapjuk szép Sopronunkat”.[10]

Johannes Schober szövetségi kancellár és külügyminiszter a velencei megállapodás aláírása után arról biztosította Masirevich Szilárd bécsi magyar királyi követet, hogy „minden a legjobb mederben halad” és Bécsben „már arról tanácskoznak, hogy Sopron hiányában mely község legyen Burgenland főhelye”.[11] Ugyanakkor az osztrák kormányfőnek nem volt egyszerű dolga, hiszen mégiscsak egy nemzetközi szerződésben a szomszédos alpesi országnak ítélt területről kellett lemondani és a nemzetgyűlési, külügyi bizottsági és a közvélemény jelentős részében is eluralkodott tiltakozást leszerelni.

Johannes Schober (1874–1932).
Forrás: Wikimedia Commons
 

Schober 1921 decemberében úgy fogalmazott Masirevich előtt, hogy „nem tulajdonít túlzott jelentőséget a soproni kérdésnek”, sokkal fontosabbnak tartja, hogy a két ország jó kapcsolatokat ápoljon egymással, és ennek érdekében szükségesnek látja, hogy Magyarország „legalább pro foro externo respektálja az előírt formalitásokat”,[12] azaz a Velencében elfogadott, és később pontosított szabályokat. (Ugyanakkor 1923 óta – amikor a nyugat-magyarországi kérdés diplomáciai kulisszatitkai napvilágot láttak[13] – tudjuk, hogy ez nem teljesen így történt.) A két kormányfő bécsi egyeztetésén 1922 januárjában Schober ismételten azt hangsúlyozta, hogy a Burgenland-probléma rendezése során Ausztria tudatosan döntött a jószomszédi kapcsolatokat megalapozó békés megoldás mellett, és helyesnek tartaná, ha a magyar fél is „méltányolná a hozott áldozat nagyságát”.[14]

Masirevich Szilárd (1879–1944) 1937-ben londoni magyar követként.
Forrás: Körösvidék képes hiradója, 1937. 36. sz.
 

Némileg furcsának tűnhet, de Ignaz Seipel szövetségi kancellár még 1927 decemberében is egyfajta „közös teherként” hivatkozott Burgenlandra, amelyet csak úgy lehetett volna elkerülni, ha 1918 őszének napjaiban az osztrák köztársaság vezetői önmérsékletet tanúsítottak, vagy legalábbis megállapodásra törekedtek volna.[15] Arról nem is beszélve, hogy Schober, Bécs egykori rendőrfőnöke IV. Károly második visszatérési kísérletének napjaiban reményét fejezte ki, hogy a király tartani tudja magát Magyarországon, ami aztán Ausztriára is hatást gyakorol, és „a két ország között a nyugat-magyarországi kérdés legtermészetesebb megoldásához fog vezetni”.[16]

A többi néma csend

A Velencét követő két hónap fejleményei (a felkelők utóvédharcai, az osztrák belpolitikai hullámverések, a népszavazási területen megsokasodott nemzetiségi villongások, a plebiszcitum pártatlan lebonyolításával kapcsolatos kétségek) nem tették lehetővé, hogy a két fél egy accord amiable tető alá hozásával tegyen pontot a négyszáz éves együttélés végére. Miután 1921 végén a Dísz téren a két ország diplomatái számos vélt és valós sérelmet vágtak egymás fejéhez, Bethlen István magyar kormányfő és Johannes Schober osztrák szövetségi kancellár már 1922. január közepén Bécsben egyeztetett egymással – a jelentős nézetkülönbségek miatt a kétoldalú megállapodás esélye nélkül – a népszavazás után függőben maradt kérdések rendezéséről. Az 1923. február végén aláírt döntőbírósági egyezményt pedig másfél hónappal később egy választott bírósági megállapodás[17] is követte a Magyar Királyság és az Osztrák Köztársaság között, amelyben a felek arra kötelezték magukat, hogy minden jövőbeli vitás kérdést „barátságos egyetértéssel” fognak rendezni.

A kérdés a nemzetközi tudományos szakirodalomban eddig csupán egyetlen vázlatos feldolgozásban látott napvilágot. Felix Tobler, aki a burgenlandi horvát népcsoport és az Esterházy hercegi család történetének kutatása mellett időlegesen az úgynevezett Anschlussarchiv, a tartomány születéséhez kötődő levéltári anyag referensi feladatait is ellátta, a Schlaininger Gespräche elnevezésű, a 2021. évi emlékkiállítás helyszínén (Schlaining/Szalónak) megrendezett szimpóziumon 1991-ben tartott előadásában a kártérítés osztrák forrásait mutatta be.[18] A vegyes döntőbíróságok felállítását a nagyhatalmak a saint-germaini békeszerződés 256., illetve a trianoni 239. cikkelyében, azonos tartalommal írták elő a vitás kérdések rendezésére. Ezek a bíróságok három tagból álltak, egy-egy tagjukat az egyes érdekelt kormányok jelölték ki, a bíróság elnökét közös megegyezéssel kellett kiválasztani. A határozatok, melyeket a felek végérvényesnek tekintettek és magukra nézve kötelezőnek ismertek el, szótöbbséggel születtek meg.

Nem kétbalkezes

A velencei jegyzőkönyv alapján felállított döntőbíróság elnöke Alfred Rudolph Zimmerman, tekintélyes holland jogász, Dordrecht és Rotterdam korábbi polgármestere lett, aki 1922 vége és 1926 közepe között a Népszövetség Ausztria gazdasági újjáépítéséért felelős főbiztosi posztját töltötte be, és az 1922. október 4-én aláírt, „szanálási műnek” nevezett három genfi jegyzőkönyv végrehajtását felügyelte. A bíróság magyar tagja Popovics Sándor, Wekerle Sándor utolsó kormányának pénzügyminisztere, az Osztrák–Magyar Bank egykori főkormányzója, az Állami Jegyintézet elnöke lett (a Nemzeti Bank csak 1924-ben jött létre), Ausztria pedig Richard Reisch egykori pénzügyminisztert, az Osztrák Nemzeti Bank elnökét delegálta.

Zimmerman egyik bécsi elődjéről fennmaradt egy anekdota, mely szerint Sir William Goode a jóvátételi bizottság osztrák szekciójának vezetője 1920 táján együttérzően konstatálta, hogy a jobb kezével elvesz az osztrákoktól, hiszen a jóvátételek biztosítása a feladata, ugyanakkor a bal kezével ad is valamit, mivel a hitelek nyújtásával egyúttal az állam konszolidációjáért és a gazdaság rendbetételéért is felelős. Bécsi tárgyalópartnerei szomorkásan jegyezték meg, milyen kár, hogy nem kétbalkezes a derék brit.[19] Hozzá képest az utódjával, aki később az Egyesült Királyság és Mexikó között létrejött döntőbíróság elnöke lett, a hajthatatlansága mellett nem csupán annyi baja volt az országot „a Népszövetség gyarmatának”[20] tartó osztrák közvéleménynek, hogy rendkívül magas juttatást[21] kapott: egyenesen „Ausztria diktátorának”[22] nevezték.

Mindenesetre az egyezség megszületése után a két kormány képviseletében Hans Patzauer és Hauer Gyula pénzügyminiszteri tanácsosok egybehangzóan méltatták Zimmerman „szakértelmét, fáradhatatlanságát és objektivitását”. A holland elnök pedig annak a reményének adott hangot, hogy az egyezmény felgyorsíthatja a többi függő kérdés rendezését is, és ezáltal tovább javulhatnak a két szomszédos ország kapcsolatai, amelyek „olyan sok közös emlékkel rendelkeznek és a jövőben is egymásra lesznek utalva”.[23] Úgy tűnik tehát, hogy „a magyar romantika és az osztrák tárgyszerűség”[24] 1918 után újrakötött házasságának első hónapjaiban a fennálló nézetkülönbségek dacára a békés és tárgyalásos lépések domináltak, még ha a magyar fél elég hamar meg is próbált kikacsintani ebből a kompromisszumokra épülő kapcsolatból.

Bethlen bécsi tárgyalásai után néhány nappal, 1922. január 22-én az osztrák külügyminisztérium jegyzékben közölte a Sauerbrunnban (Savanyúkút) székelő tartományi közigazgatási hivatallal, hogy minden addig tudomására jutott káresetet a pénzügyminisztériumnak adott át, amely meg fogja állapítani a teljes kárigényt, illetve előkészíti a döntőbíróságnak benyújtandó osztrák keresetet. A burgenlandi tartományi vezetés már 1922. február 11-én továbbított egy köztes jelentést Bécsbe, de személyzeti problémák, a jelentések beérkezésének elhúzódása és azok nagy száma miatt még az év közepére sem tudott végső összegről beszámolni. 1922. július 3-án felállt a döntőbíróság, amely 1922. november 4-én a Majna parti Frankfurtban első ülését is megtartotta, majd több alkalommal Bécsben tanácskozott. A megítélt félmillió svájci frank átutalása 1923. március 10-én, május 1-jén, augusztus 1-jén és november 1-jén volt esedékes, a maradék 2,5 millió frank rendezését egyéb nyitott pénzügyi kérdésekhez kötve Ausztria és Magyarország baráti megállapodása körébe utalták.[25]

12 milliárd 198 millió 770 ezer osztrák korona

A károsultak ügyvédek bevonásával érdekvédelmi szervezetet (Schutzverband der geschädigten Burgenländer) hoztak létre, a községi hivatalok munkáját és az egységes peranyag elkészítését nyomtatott űrlapokkal segítették. Az 1921. augusztus 28. (Burgenland tervezett és a felkelők által meghiúsított átadási dátuma) és 1921. november 11. (ekkor állapította meg a Szövetségközi Tábornoki Bizottság, hogy megtörtént a terület átadása Ausztriának) között történt káresetek pártatlan elbírálására a tartományi kormány 1923 májusában Kommission für Privatschäden im Burgenland néven külön bizottságot állított fel Erich Jacobi udvari tanácsos vezetésével.[26] A mintegy 4000 (!) kárbejelentésből kiderül, hogy a felkelők legalább tíz személy haláláért felelősek, akiket a Tanácsköztársaság idején játszott szerepük, az Ausztria melletti agitációjuk, illetve személyes ellenségeskedés miatt öltek meg, vagy bántalmaztak olyan mértékben, hogy azok később belehaltak az elszenvedett tettlegességekbe. A tulajdonban okozott károk (gabona- és lisztrekvirálások) nagy része a felkelők ellátását szolgálta, de számos példa volt zsidó kereskedők ellen végrehajtott fosztogatásokra is.[27] Kárpótlást kaptak a fizikai agresszivitás következtében munkaképtelenné váltak, a meggyilkoltak özvegyei és árvái, a megsérült házak tulajdonosai és a felkelők elől nagy számban elmenekültek is.

A velencei megállapodásban azt is rögzítették, hogy a felkelésben résztvevők amnesztiában részesülnek, amennyiben „józan mérsékletet és hazafias önmegtagadást” tanúsítva leteszik a fegyvert és visszatérnek a hétköznapi foglalkozásukhoz.[28] A Bethlen-kabinet a nehezen kordában tartható nyugat-magyarországi felkelőket egyfajta nyomásgyakorló eszközként vetette be, de csak addig, amíg az segítette a magyar érdekek hathatós képviseletét. A magyar kormány a tárgyalások során titkos jegyzékben kötelezte magát, hogy a Magyarország és Ausztria közti egyezmény ratifikálása esetén saját fegyveres erejét veti be Nyugat-Magyarországon, ha a szóban forgó terület pacifikációját másként nem lehet végrehajtani.[29] Összességében ilyen módon olyan felkelők is mentesültek a felelősségre vonás alól, akik bűncselekményeket követhettek el, miközben Lingauer Albint, aki a Vasvármegye című lap főszerkesztőjeként leginkább tollal a kezében küzdött a terület megtartásáért, országgyűlési képviselőként még 1929–1930-ban sem akarták beengedni Ausztriába, kisebb diplomáciai bonyodalmat okozva.[30]

A nem csupán a vágtató infláció miatt jelentős végösszegű – a bécsi magyar követség által „egyenesen komikusan túlzottnak”[31] tartott – káreseteket intéző osztrák bizottság 1926 elején fejezte be a tevékenységét. Tobler összegzésében megállapította, hogy a rendelkezésre álló pénzügyi eszközökkel a tényleges kárigények felét sikerült kifizetni. A szerző tévesen, a forrás megjelölése nélkül azt is hozzátette, hogy a magyar fél 1924 folyamán a maradék 2,5 millió frankot is törlesztette.[32] A teljes, a szomszédos alsó-ausztriai és stájer területekre is kiterjedő lista, járásokra lebontva, a legkülönbözőbb atrocitási formákkal (kerékpárok, fegyverek és különféle berendezési tárgyak rekvirálásával, önkényes pénzbehajtásokkal és üldöztetésekkel, továbbá a menekültekről és a fosztogatásokról szóló részletes jelentésekkel és orvosi leletekkel) a Burgenlandi Tartományi Levéltárban, K jelzet alatt rendelkezésre áll, és az esetleg még lappangó, kiaknázatlan magyar pénzügyminisztériumi, illetve a hágai Állami Levéltárban őrzött döntőbírósági iratokkal együtt feldolgozásra vár.

Dokumentum

1.

A döntőbírósági egyezmény szövege

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Budapest, 1923. február 26.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 69-a-Ausztria-I-7 (829. d.). Gépelt, aláírás nélküli