Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább
„A nő a múltban céltudatosan kisebbrendűségi érzésre nevelődött...”
A Feminista Egyesület beadványa Ortutay Gyula miniszterhez
A múlt reakciós iskolai és házi nevelési rendszere [...] egyenest mindent elkövetett, hogy a női érdeklődést elvonja a közösségi problémáktól – olvashatjuk a Feminista Egyesület 1947 áprilisában kelt, a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz intézett beadványában. A dokumentum a nők oktatásának kiszélesítésére és átalakítására tesz javaslatot, hangsúlyozva, hogy mind a család és mind a társadalom életében döntő fontosságú a nők egyéni és közösségi öntudatának megerősítése, a női adottságok érvényesítése.
Bevezetés
A társadalmi egyesületek és szervezetek, illetve az azok által képviselt eszmék számára is korszakhatárt jelentett az 1945-ös év. A Magyarországon korábban tevékenykedő társadalmi szerveződések túlnyomó többsége nem működhetett tovább az új érában, és az általuk képviselt irányvonalat is elutasították.
A korábban baloldalinak minősített egyletek ezzel szemben - kezdetben mindenképp - a korábbihoz képest már szabadabban tudták kifejteni és érvényesíteni elképzeléseiket. Ez utóbbiak közé tartozott a Feministák Egyesülete, amely ebben az időszakban már jelentős múltra tekintett vissza. Nem célom bemutatni az 1904-ben alakult egyesület korábbi tevékenységét, csupán az 1945 utáni tevékenységét összegzem röviden azért, hogy az alább közölt dokumentumok jobban érthetők legyenek.
A jogszabályok értelmében a világháború után újra kellett engedélyeztetni minden, továbbra is működtetni kívánt szervezetet. A Feministák Egyesülete már 1945-ben is érdemi tevékenységet folytatott, de a hivatalos bejegyzési aktus szükségességére csak 1946-ban figyeltek fel. 1946. november 6-án tartották meg alakuló közgyűlésüket, és hivatalos bejegyzésükre 1947 áprilisában került sor.
Célként ekkor is ugyanazt deklarálták, mint aminek elérésére a század elején megalakultak: a nők politikai és gazdasági egyenjogúsítását. Ezen belül hangsúlyozták - az alig elmúlt háborúra utalva -, hogy az úgynevezett női eszme térhódításától remélik a béke eszméjének megvalósítását, mert a nő szeretetre van alkotva, és ezért békéssé teheti a világot. Ahogy pontosan megfogalmazták: „a női lélek anyaiságát értékesíteni akarjuk közéletünk minden vonatkozásában."
A pártpolitizálástól távol kívánták tartani magukat, de fenntartották jogukat arra, hogy beleszóljanak a politikai életbe. Szorgalmazták a nők bevonását a különböző foglalkozásokba, és női bírák, rendőrök, iparfelügyelők, tanfelügyelők stb. alkalmazásának igényét fogalmazták meg.
Tagságukat főleg értelmiségi, középosztálybeli nők alkották. Átlagéletkoruk 59 év volt, és már-már egy baráti kört alkottak, amely számbelileg nem növekedett, sőt, egy idő után az érzékenykedések és sértődések miatt csökkenni kezdett. A korabeli rendőri jelentések haladó baloldali irányzatú nőegyesületként kategorizálták, amely a nők politikai és társadalmi egyenjogúsítására törekszik. Ellenőrizték pontos működésüket: anyagi alapjukat (tagdíjak, adományok), pénztárkönyvük meglétét, az ülések jegyzőkönyveit és politikai magatartásukat.
Jelentős számú előadást tartottak, amelyeket eleinte népes és magas rangú - baloldali - hallgatóság látogatott, ebből a tevékenységi formából azonban nem tudtak kitörni. A kezdeti sikerek után, 1947-1948 táján működésük hanyatlani kezdett, nem kis mértékben az időközben bekövetkezett jogszabályi átalakulásnak köszönhetően, ami természetesen nem választható el a kialakuló kommunista rendszertől.
A nők helyzete a második világháború után gyökeresen megváltozott. 1945 után a nők megkapták a teljes választójogot, megnyíltak előttük az egyetemek, megszületett a családjogi reform, rendezték a nyugdíjakat, ezen kívül több olyan új törvény született, amelyek elérésére korábban a nőmozgalmak fejtettek ki agitációt. Ezek a változások nagymértékben szűkítették a radikális nőmozgalom lehetőségeit, és emellett hátrányukra erősödtek meg a már korán jelentkező, különböző hegemonisztikus törekvések. A lényegében kommunista hátterű Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ), mint tömegmozgalom, egyre inkább túlsúlyra tett szert, ráadásul minden állami segítséget is megkapott. Ezen kívül politikai szerepvállalásakor sem törekedett pártok feletti szinten mozogni, így a Feminista Egyesületnek nem sok esélye maradt mellette.
Az Egyesületet 1949 októberében oszlatták fel. A Belügyminisztérium az ekkor adott indoklásában kifejtette, hogy a nők egyenjogúsítását és a női munka megóvását a Népköztársaság alkotmánya minden nő számára biztosítja, és az Egyesület célkitűzéseit az MNDSZ megvalósítja.
A feministák itt közölt - meglehetősen nyakatekert módon megfogalmazott - beadványukat még jóval feloszlatásuk előtt, 1947 tavaszán intézték a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszterhez, mint a honi oktatáspolitika legfőbb kialakítójához. Benne számos új, leginkább a nőkre vonatkozó iskolai reformot sürgettek. Javaslataikat Wagner Lilla, az Egyesület vezetőségi tagja tolmácsolta, aki saját magának is szerepet szánt az új oktatás kialakításában. A géppel írt, kézzel javított és dátum megjelölés nélküli beadványt a VKM illetékes osztálya bírálta el, és a válaszban ugyanazt az ismert érvet hangoztatta: a javaslatok döntő többségét az új törvényi szabályozás már megoldotta, illetve meg fogja oldani, így a javaslat ad acta teendő.
MOL XIX-I-1-v- 1081-1947.(Magyar Országos Levéltár, Ortutay Gyula miniszteri levelezése, 1081/1947-es iktatószám.) A források eredeti, aláírás nélküli példányok.Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 28.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében
„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.
A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.
Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.
Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!
Budapest, 2021. augusztus 18.
L. Balogh Béni
főszerkesztő