„A nő a múltban céltudatosan kisebbrendűségi érzésre nevelődött...”

A Feminista Egyesület beadványa Ortutay Gyula miniszterhez

A múlt reakciós iskolai és házi nevelési rendszere [...] egyenest mindent elkövetett, hogy a női érdeklődést elvonja a közösségi problémáktól – olvashatjuk a Feminista Egyesület 1947 áprilisában kelt, a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz intézett beadványában. A dokumentum a nők oktatásának kiszélesítésére és átalakítására tesz javaslatot, hangsúlyozva, hogy mind a család és mind a társadalom életében döntő fontosságú a nők egyéni és közösségi öntudatának megerősítése, a női adottságok érvényesítése.

Bevezetés  

A társadalmi egyesületek és szervezetek, illetve az azok által képviselt eszmék számára is korszakhatárt jelentett az 1945-ös év. A Magyarországon korábban tevékenykedő társadalmi szerveződések túlnyomó többsége nem működhetett tovább az új érában, és az általuk képviselt irányvonalat is elutasították.

A korábban baloldalinak minősített egyletek ezzel szemben - kezdetben mindenképp - a korábbihoz képest már szabadabban tudták kifejteni és érvényesíteni elképzeléseiket. Ez utóbbiak közé tartozott a Feministák Egyesülete, amely ebben az időszakban már jelentős múltra tekintett vissza. Nem célom bemutatni az 1904-ben alakult egyesület korábbi tevékenységét, csupán az 1945 utáni tevékenységét összegzem röviden azért, hogy az alább közölt dokumentumok jobban érthetők legyenek.

A jogszabályok értelmében a világháború után újra kellett engedélyeztetni minden, továbbra is működtetni kívánt szervezetet. A Feministák Egyesülete már 1945-ben is érdemi tevékenységet folytatott, de a hivatalos bejegyzési aktus szükségességére csak 1946-ban figyeltek fel. 1946. november 6-án tartották meg alakuló közgyűlésüket, és hivatalos bejegyzésükre 1947 áprilisában került sor.

Célként ekkor is ugyanazt deklarálták, mint aminek elérésére a század elején megalakultak: a nők politikai és gazdasági egyenjogúsítását. Ezen belül hangsúlyozták - az alig elmúlt háborúra utalva -, hogy az úgynevezett női eszme térhódításától remélik a béke eszméjének megvalósítását, mert a nő szeretetre van alkotva, és ezért békéssé teheti a világot. Ahogy pontosan megfogalmazták: „a női lélek anyaiságát értékesíteni akarjuk közéletünk minden vonatkozásában."

A pártpolitizálástól távol kívánták tartani magukat, de fenntartották jogukat arra, hogy beleszóljanak a politikai életbe. Szorgalmazták a nők bevonását a különböző foglalkozásokba, és női bírák, rendőrök, iparfelügyelők, tanfelügyelők stb. alkalmazásának igényét fogalmazták meg.

Tagságukat főleg értelmiségi, középosztálybeli nők alkották. Átlagéletkoruk 59 év volt, és már-már egy baráti kört alkottak, amely számbelileg nem növekedett, sőt, egy idő után az érzékenykedések és sértődések miatt csökkenni kezdett. A korabeli rendőri jelentések haladó baloldali irányzatú nőegyesületként kategorizálták, amely a nők politikai és társadalmi egyenjogúsítására törekszik. Ellenőrizték pontos működésüket: anyagi alapjukat (tagdíjak, adományok), pénztárkönyvük meglétét, az ülések jegyzőkönyveit és politikai magatartásukat.

Jelentős számú előadást tartottak, amelyeket eleinte népes és magas rangú - baloldali - hallgatóság látogatott, ebből a tevékenységi formából azonban nem tudtak kitörni. A kezdeti sikerek után, 1947-1948 táján működésük hanyatlani kezdett, nem kis mértékben az időközben bekövetkezett jogszabályi átalakulásnak köszönhetően, ami természetesen nem választható el a kialakuló kommunista rendszertől.

A nők helyzete a második világháború után gyökeresen megváltozott. 1945 után a nők megkapták a teljes választójogot, megnyíltak előttük az egyetemek, megszületett a családjogi reform, rendezték a nyugdíjakat, ezen kívül több olyan új törvény született, amelyek elérésére korábban a nőmozgalmak fejtettek ki agitációt. Ezek a változások nagymértékben szűkítették a radikális nőmozgalom lehetőségeit, és emellett hátrányukra erősödtek meg a már korán jelentkező, különböző hegemonisztikus törekvések. A lényegében kommunista hátterű Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ), mint tömegmozgalom, egyre inkább túlsúlyra tett szert, ráadásul minden állami segítséget is megkapott. Ezen kívül politikai szerepvállalásakor sem törekedett pártok feletti szinten mozogni, így a Feminista Egyesületnek nem sok esélye maradt mellette.

Az Egyesületet 1949 októberében oszlatták fel. A Belügyminisztérium az ekkor adott indoklásában kifejtette, hogy a nők egyenjogúsítását és a női munka megóvását a Népköztársaság alkotmánya minden nő számára biztosítja, és az Egyesület célkitűzéseit az MNDSZ megvalósítja.

A feministák itt közölt - meglehetősen nyakatekert módon megfogalmazott - beadványukat még jóval feloszlatásuk előtt, 1947 tavaszán intézték a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszterhez, mint a honi oktatáspolitika legfőbb kialakítójához. Benne számos új, leginkább a nőkre vonatkozó iskolai reformot sürgettek. Javaslataikat Wagner Lilla, az Egyesület vezetőségi tagja tolmácsolta, aki saját magának is szerepet szánt az új oktatás kialakításában. A géppel írt, kézzel javított és dátum megjelölés nélküli beadványt a VKM illetékes osztálya bírálta el, és a válaszban ugyanazt az ismert érvet hangoztatta: a javaslatok döntő többségét az új törvényi szabályozás már megoldotta, illetve meg fogja oldani, így a javaslat ad acta teendő.

MOL XIX-I-1-v- 1081-1947.(Magyar Országos Levéltár, Ortutay Gyula miniszteri levelezése, 1081/1947-es iktatószám.) A források eredeti, aláírás nélküli példányok.

Ezen a napon történt július 11.

1950

Az ÁVH-sok, országszerte – egyházi visszaemlékezések szerint – egy időpontban, éjjel, megrohanták a rendházakat – néhányat később – és a...Tovább

1958

Az Ifjú Gárda megalakulása. 1956-ban, a forradalom után megalakult ifjúsági csoportok kapták ezt a nevet.
Az Ifjú Gárda a KISZ...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők