Gertler Viktor filmterve az Állami Áruházról

„A film eszmei mondanivalója a szocialista kereskedelemnek a régi kapitalista kereskedelemtől való szöges eltérését mutatja be. Azt, hogy a mai kereskedelem célja a dolgozóknak legmesszebbmenő kielégítése minőség és mennyiség tekintetében egyaránt, szemben a kapitalista kereskedelem célkitűzéseivel, amely a dolgozók érdekeit figyelmen kívül hagyva, kizárólag a maga minél nagyobb hasznát nézte. Ezen belül rámutat a film államunk iparának erőteljességére és arra, hogy a dolgozók nyugodtan bízhatnak iparunk termelőképességében, és hogy a dolgozók szilárdan bíznak népi demokráciánkban."

Bevezető

Az ötvenes évek első felének magyar filmgyártását a hatalmat frissen megszerző kommunista politikai vezetés irányította. Az 1948-1949-es államosítást követően a filmipar minden területe - a sztálini szovjet mintának megfelelően - központosított rendszerben működött. Ebben az erősen ellenőrzött környezetben alakultak ki a korszak meghatározó filmtípusai - melyeket nem nevezhetünk a klasszikus értelemben vett műfajoknak - a termelési-film, a szabotázsfilm és az ideológiával áthatott történelmi film.

A kosztümös életrajzi filmekben a korszak álforradalmi szellemisége és a hősi múlt között húzott, erőltetett párhuzam áll a középpontban. A szabotázsfilmek a bűnügyi történetek elbeszélésmódját használják, központi elemük a régi rendszert szolgáló, vagy a nyugatról érkező „ellenség" leleplezése és megbuktatása. A termelési-film legfőbb feladata a termelési propaganda terjesztése, a munkaverseny-motívum hangsúlyozása, és a példaképteremtés többnyire könnyed stílusban előadva. A későbbiekben ezek az alaptípusok közelítettek egyre inkább műfaji filmekhez, melyekről ebben az időben még nem beszélhetünk, annak ellenére, hogy az 1953-ban elinduló lassú demokratizálódás hatása már a filmszakmában is kezdte éreztetni a hatását. Ebből a szempontból érdekes helyzetet jelez az 1952-ben forgatott és 1953. január 23-án bemutatott Állami Áruház c. film, mely korát megelőzve a propaganda mellett fontos szerepet szentelt az önfeledt szórakoztatásnak is. Részben ennek köszönhető példátlan sikere, 1957. december 31-ig összesen 4 millió 325 ezren látták a filmet - amit akkoriban csak a Civil a pályán tudott lekörözni 4 millió 766 ezres nézőszámával - a filmgyárat vidéki mozik százai zaklatták újabb és újabb kópiákért.

Az eredetileg színpadra íródott alkotást, Kerekes János operettjét, nagy sikerrel játszották a Fővárosi Operettszínházban, így jött az ötlet, filmet kell belőle készíteni. A forgatókönyvet Barabás Tibor, Darvas Szilárd, Gádor Béla - a korban ismert írók jegyezték, a dramaturg Halász Péter volt. A rendező Gertler Viktor az Ütközet békében és a Becsület és dicsőség című - esztétikailag erősen vitatható színvonalú - munkáival már igazolta feltétlen ideológia- és rendszerhűségét, ugyanakkor a szórakoztatás mestere is volt. A forgatókönyvön is változtatott, mert Révai Dezső, a Filmgyár igazgatója szerint a színdarab nem volt eléggé osztályharcos. A filmterv meg is felelt a korabeli elvárásoknak, de a végeredmény mégsem egy lecsupaszított termelési vígjáték lett. Talán azért sem, mert némiképp elterelte a figyelmet a napi valóságról. A forgatás éve 1952, a magyar gazdaság és társadalom legsötétebb időszakai közé tartozott: a lakosság legnagyobb része a szó legszorosabb értelmében éhezett, az áruhiány akuttá vált. Gertler Viktor filmterve a valójában a nem létező idilli boldogságot akarja bemutatni, de nála mégsem a direkt propaganda dominál. Mint filmtervében írja: „A film műfaja zenés vígjáték, amelyen végigvonul a derű és az optimizmus, amely boldog és szabad életünkből természetesen fakad. A film meséje, a környezet, amelyben játszódik, az egész téma, rendkívül alkalmas a zenének széles szerepeltetésére, ezért anélkül, hogy a zenés vígjáték műfaját megtörné, olyan helyeken, ahol a cselekményből fakadóan reális lehetőségek vannak a zene elhelyezésére, mindenütt bőven kívánok élni a zenei lehetőségekkel."


Miről szól végül is a film? 1952 nyarát írjuk, a néhány éve még magánkézben lévő áruházak már állami tulajdonban vannak. A város legszebb áruházába, a Diadal Állami Áruházba, ahol még a reakciós Dancs Frigyes az igazgató, több hónapos politikai továbbképzés után visszatér a jóképű, fiatal Kocsis Ferenc. Kocsis nem fogadja el az irodai állást, hanem eladó lesz a női konfekció osztályon. Észreveszi, hogy az áruház varrodája Dancs utasítására túl rövidre szabott zakókat és túl egyszerű női ruhákat gyárt. Ilonkával, aki a ruhákat tervezi, össze is vitatkoznak, de a két fiatal hamarosan szerelemre lobban egymás iránt.

Kocsis komoly összetűzésbe kerül Danccsal, aki ezért feljelenti őt a minisztériumban, Kocsist azonban megrovás helyett igazgatónak nevezik ki Dancs helyére. Új idők köszöntenek az áruházra, melyet egy váratlan fordulat zavar meg: az Amerika Hangja Rádió bemondja a rémhírt, hogy másnap bevonják az - akkor legnagyobb címletű - 100 Ft-os bankjegyeket, amelyek reggeltől nem érnek semmit. A rémhírnek felülő lakosság megrohanja az üzleteket. Dancs áruhiányra számítva feketézés céljából felvásárlást indít meg, ehhez rokonait és barátait is igénybe veszi.

Az áruházban elszabadul a pokol, a tömeg válogatás nélkül mindent összevásárol, a raktárkészlet gyors ütemben fogy. Mindent eladnak, még az évek óta a pincében porosodó árucikkeket is. Kocsis már majdnem bezáratja az áruházat, amikor az utolsó pillanatban érkező, áruval megrakott teherautók megmentik a helyzetet. A sok új áru láttán a felvásárlási láz pillanatok alatt véget ér, Dancs és az egész feketéző társaság pedig lebukik.

A délutáni rémálom alatt összeveszett Kocsis és Ilonka is kibékülnek, majd a tetőterasz szélén, lenézve a városra egy csókkal indulnak a boldog jövő felé.

Ebből a rövid összefoglalóból is kiderül, hogy a film nem szakít radikálisan a korábbi gyakorlattal, nincs arról szó, hogy valamiféle rendszerbírálatot fogalmazna meg, ugyanakkor újító nézőpontot használ. Gertler Viktor filmjében lényegében feje tetejére állítja a munkaverseny ábrázolását, az áruházban ugyanis nem a dolgozók versenyeznek, hanem a rémhíreknek bedőlő vásárlók, hiszen a termelési munkaversenyek sztahanovista hőseit nem lehetett kifigurázni, a „fogyasztásban-versenyzőket" viszont helyes volt gúny tárgyává tenni. A kortárs néző így felszabadultan és büntetlenül nevethetett a komikus helyzeteken, melyek azért végső soron a korszak jelszava, a „verseny" köré szövődtek.

A film nagy színészeket vonultat fel még a mellékszerepekben is, bár ez nem volt a rendezői elképzelés része, ám tény, hogy a film legnagyobb alakítását nem a főszereplő Gábor Miklós, hanem Glauziusz bácsi, azaz Feleki Kamill „hozta". Az Egy dunaparti csónakházban slágere mellett az ő Nem lesz szolga a kisunokám dala lett az év nagy zeneszáma.


A áruházi jelenetek az azóta lebontott Úttörő Áruházban és az Újpesti Áruházban készültek. A külső felvételeknél nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a háborús károk ne látszódjanak, azonban a lebombázott Erzsébet híd maradványai egy pillanatra így is felbukkannak.  

Az Állami Áruház megítélése változó, hiszen a propaganda és vígjáték határán mozog, egyesek számára az ideológia feltétlen követése sugárzik belőle, míg más vélemények szerint a születő bohózat előfutárának tekinthető, mely humorával már kilógott a korszak tucatfilmjei közül, és megágyazott a rendszerrel szemben tényleges kritikát megfogalmazó későbbi alkotásoknak. 

 

Kulcsszavak

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 27.

1920

Megkezdi működését a Magyar Királyi Honvéd Hadiakadémia (ma Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem).Tovább

1939

Lengyelország 19 napos ellenállás után kapitulál az országba betört német inváziós haderő előtt.Tovább

1940

Magyarországon megalakul az egységes Nyilaskeresztes Párt, Szálasi Ferenc vezetésével.Tovább

1987

„A magyarság esélyei” címmel, több mint 180 résztvevővel rendezték meg a lakiteleki találkozót, amelynek politikatörténeti jelentősége...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő