Jelképek harca 1956-ban Magyarországon

"Szabadság! Itten hordozzák véres zászlóidat"

Az 1956. október 23-án kitört magyar forradalom és szabadságharc már az első percekben megkezdte a szovjet és kommunista jelképeknek, a zsarnokság díszleteinek az eltávolítását, megsemmisítését. Ezrével verték le a vörös csillagokat, tépték szét, égették el a vörös zászlókat, Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képeket. A Rákosi-címer kiiktatása az államéletből és a magyar zászlóból szintén azonnal megkezdődött. A lyukas zászló azóta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelképévé vált.

Az 1956. okt. 23-án kitört magyar forradalom és szabadságharc az első percektől fogva megkezdte a gyűlölt szovjet és kommunista jelképeknek, a zsarnokság díszleteinek az eltávolítását, megsemmisítését. Ennek során ezrével verték le Budapesten és az országban a vörös csillagokat, tépték szét, égették el a vörös zászlókat, Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képeket, stb. Sztálin szobrának ledöntése Budapesten tulajdonképpen posztumusz zsarnokölés volt. A sztálini életmű fölött ítélt a magyar nép a világon először, és az ítélet halál volt.

A szovjet tagköztársaságok címerinek mintájára készült magyar Rákosi-címer, Alkotmány-címer kiiktatása az államéletből szintén azonnal megindult. A nemzeti zászló közepéből már október 23-án a Bem-téren kivágták a Rákosi-címert, mely a heraldika szabályai szerint csak jelvény volt, hiszen pajzsot nem tartalmazott. A Bem-téren előállított lukas közepű zászló azután örök időkre az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelképévé vált. Ilyen zászlók alatt vonult a tömeg a Margit-hídon át az Országház elé. Nagy Imre, elszörnyülködött a nemzeti zászlók erdejének látványán, amikor megjelent az Országház erkélyén. És megszólította az embereket: Elvtársak! Mire a nép visszazúgta: Nem vagyunk mi elvtársak! A kötelező kommunista megszólítást ekkor törölte el a felkelt nép.

A Kossuth-címer állami címerként való követelése már a sajtóban is megjelent 1956. október 22-én. Másnap a Bem-térre vonuló tömeg jelszavai között szerepelt: Kossuth címert akarunk! Ettől kezdve a forradalom és szabadságharc az élet minden területén bevezette, alkalmazta a Kossuth-címert.

A Kossuth-címer a forradalmi és szabad magyar állam címere lett a nemzet egyöntetű akaratából. A szovjet hadsereg támadása, 1956. november 4-e után uralomra emelt kollaboráns kommunista vezetés hónapokon keresztül ígérte a Kossuth-címer bevezetését az állami életbe. Az ígéret Kádár János szájából is elhangzott.

Elkészültek az országos főhivatalok Kossuth-címeres pecsétjei, iratainak fejléce, intézménytáblái stb. Városi, községi hivatalik és intézmények éltek a Kossuth-címer használatával, de legkevesebb kivésték a Rákosi-címert a pecsétjeikből, áthúzták, letakarták levélpapírjaikon. A kormány hivatalos lapja, a Magyar Közlöny fejlécén Kossuth-címerrel jelent meg, utoljára 1957. május 11-én. Az 1957. május 9-11-ig ülésezett országgyűlés ugyanis "alkotmánymódosítás" keretében elfogadta új államcímerül a Légrády Sándor által tervezett, úgynevezett Kádár-címert.

Addig követségeink külföldön a Kossuth-címert alkalmazták, például Párizsban, Stockholmban, Madridban. Az ausztráliai Melbourne-ben rendezett XVI. Nyári Olimpián a magyar csapat táborában a Kossuth-címeres zászló lengett, öltözékükön az díszelgett 1956. november 22. - december 8. között.

A honvédség magyar nemzeti ruhába öltöztetése is ott szerepelt a legkorábbi követelések pontjai sorában. Ez a magyar nemzeti uniformis ott élt a tömegek lelkében, akik megjárták az I. és a II. világháború csatatereit. A követelés az egyenruha minden részletére kiterjedt. A Bocskai-sapka volt az egyetlen elfogadható fejfedő a nemzet számára. A Honvédelmi Minisztérium 1956. október 31-től elrendelte a nemzeti rangjelzéseket is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar páncélosokra spontán módon felfestették a Kossuth-címert, akkor azt állíthatjuk, hogy egy hét alatt a harcokban megszületett az új magyar honvédség.

A nemzeti jelképpé nemesedett március 15. és október 6. ünnepnappá nyilvánítása is minden követelésben szerepelt. Ennek éle a kényszerrel ünnepeltetett április 4. és november 7. ellen irányult, mely napokat államilag munkaszüneti nappá nyilvánítot-tak. Az első az "1945-ös "felszabadulás" - egyébként helytelenül megállapított - napja, a második az oroszországi bolsevik forradalom napja, melyet a pravoszláv időszámításból átszámítva tettek októberről nálunk novemberre. Április 4-ről a magyar humor azt tartotta, hogy a törökök legalább nem ünnepeltették meg velünk Buda elfoglalásának napját. /aug. 29./

A forradalom és szabadságharc követelését, hogy március 15. nemzeti ünnep legyen, a Kádár-rendszer nem teljesítette. Viszont a megtorlás során többeket március 14-15-én végeztek ki, sűrűn aratott a halál október 23-24-én is.

A forradalom és szabadságharc kezdő napjának kultusza már 1956-ban megindult, a Honvédelmi Minisztérium házi nyomdája /Vörös Csillag/ még a népfelkelés napjaiban felvette az Október 23. Nyomda nevet.

A Himnusz, mint nemzeti ének és ima kodifikálása is szerepelt a pontokba szedett követelésekben. A Kádár-rendszer ezt sem teljesítette.

A forradalom és szabadságharc természetesen eltörölte az intézmények, vállalatok, hivatalok stb. nevéből a vezető kommunisták nevét, akár éltek, akár nem. Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi stb. nevei tűntek el a terekről, utcákról és cégtáblákról egyik napról a másikra. Eltakarították nevezettek szobrait, Rákosit szobor alakjában lámpavasra akasztották. Sőt, Rákosi és Lenin képét kitették egy barikádra, hogy szembe nézzenek a támadó szovjet katonákkal. Az Üllői úton szemben a szovjetekkel felállították a szovjet katona torz alakját zsákmányolt szovjet hadfelszerelésből alkotva.

A véres zászlók hordozására többször is sor került a harcok idejében, melyek a felkelt magyarok harci szellemét felszították, erősítették. A fekete zászlók, szalagok, kendők és ruházat természetesen a gyász kifejezői voltak, melyekkel főleg a lányok, asszonyok éltek. A gyász és a hősi halottakra való emlékezés, emlékeztetés jelképe volt a sírokra és ablakokba helyezett mécses.

Fehér zászlók alatt közlekedtek az egyébként is fehér színű mentőautók, fehér köpenyben dolgoztak a harctereken az orvosok és más egészségügyi beosztottak. A megadásra kényszerült szabads&aacu te;gharcosok olykor kitűzték a fehér zászlót. A szovjetek és velük lévő kommunisták, ÁVO-sok sok esetben nem tisztelték a nemzetközileg ismert és tiszteletben tartott fehér jelzéseket és tüzet nyitottak az orvosokra, mentőkre, magukat megadókra.

Sajátos színfoltja az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelő bázis parancsnoka 1956. november 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján! - kitűzette a csoport által ellenőrzött házakra a vörös zászlót is a magyar nemzeti zászlók mellé, miközben a szovjetekkel harcban álltak. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjetekhez, hogy az igazi munkásforradalom Budapesten és Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán vannak.

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők