Jelképek harca 1956-ban Magyarországon

"Szabadság! Itten hordozzák véres zászlóidat"

Az 1956. október 23-án kitört magyar forradalom és szabadságharc már az első percekben megkezdte a szovjet és kommunista jelképeknek, a zsarnokság díszleteinek az eltávolítását, megsemmisítését. Ezrével verték le a vörös csillagokat, tépték szét, égették el a vörös zászlókat, Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képeket. A Rákosi-címer kiiktatása az államéletből és a magyar zászlóból szintén azonnal megkezdődött. A lyukas zászló azóta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelképévé vált.

Az 1956. okt. 23-án kitört magyar forradalom és szabadságharc az első percektől fogva megkezdte a gyűlölt szovjet és kommunista jelképeknek, a zsarnokság díszleteinek az eltávolítását, megsemmisítését. Ennek során ezrével verték le Budapesten és az országban a vörös csillagokat, tépték szét, égették el a vörös zászlókat, Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képeket, stb. Sztálin szobrának ledöntése Budapesten tulajdonképpen posztumusz zsarnokölés volt. A sztálini életmű fölött ítélt a magyar nép a világon először, és az ítélet halál volt.

A szovjet tagköztársaságok címerinek mintájára készült magyar Rákosi-címer, Alkotmány-címer kiiktatása az államéletből szintén azonnal megindult. A nemzeti zászló közepéből már október 23-án a Bem-téren kivágták a Rákosi-címert, mely a heraldika szabályai szerint csak jelvény volt, hiszen pajzsot nem tartalmazott. A Bem-téren előállított lukas közepű zászló azután örök időkre az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelképévé vált. Ilyen zászlók alatt vonult a tömeg a Margit-hídon át az Országház elé. Nagy Imre, elszörnyülködött a nemzeti zászlók erdejének látványán, amikor megjelent az Országház erkélyén. És megszólította az embereket: Elvtársak! Mire a nép visszazúgta: Nem vagyunk mi elvtársak! A kötelező kommunista megszólítást ekkor törölte el a felkelt nép.

A Kossuth-címer állami címerként való követelése már a sajtóban is megjelent 1956. október 22-én. Másnap a Bem-térre vonuló tömeg jelszavai között szerepelt: Kossuth címert akarunk! Ettől kezdve a forradalom és szabadságharc az élet minden területén bevezette, alkalmazta a Kossuth-címert.

A Kossuth-címer a forradalmi és szabad magyar állam címere lett a nemzet egyöntetű akaratából. A szovjet hadsereg támadása, 1956. november 4-e után uralomra emelt kollaboráns kommunista vezetés hónapokon keresztül ígérte a Kossuth-címer bevezetését az állami életbe. Az ígéret Kádár János szájából is elhangzott.

Elkészültek az országos főhivatalok Kossuth-címeres pecsétjei, iratainak fejléce, intézménytáblái stb. Városi, községi hivatalik és intézmények éltek a Kossuth-címer használatával, de legkevesebb kivésték a Rákosi-címert a pecsétjeikből, áthúzták, letakarták levélpapírjaikon. A kormány hivatalos lapja, a Magyar Közlöny fejlécén Kossuth-címerrel jelent meg, utoljára 1957. május 11-én. Az 1957. május 9-11-ig ülésezett országgyűlés ugyanis "alkotmánymódosítás" keretében elfogadta új államcímerül a Légrády Sándor által tervezett, úgynevezett Kádár-címert.

Addig követségeink külföldön a Kossuth-címert alkalmazták, például Párizsban, Stockholmban, Madridban. Az ausztráliai Melbourne-ben rendezett XVI. Nyári Olimpián a magyar csapat táborában a Kossuth-címeres zászló lengett, öltözékükön az díszelgett 1956. november 22. - december 8. között.

A honvédség magyar nemzeti ruhába öltöztetése is ott szerepelt a legkorábbi követelések pontjai sorában. Ez a magyar nemzeti uniformis ott élt a tömegek lelkében, akik megjárták az I. és a II. világháború csatatereit. A követelés az egyenruha minden részletére kiterjedt. A Bocskai-sapka volt az egyetlen elfogadható fejfedő a nemzet számára. A Honvédelmi Minisztérium 1956. október 31-től elrendelte a nemzeti rangjelzéseket is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar páncélosokra spontán módon felfestették a Kossuth-címert, akkor azt állíthatjuk, hogy egy hét alatt a harcokban megszületett az új magyar honvédség.

A nemzeti jelképpé nemesedett március 15. és október 6. ünnepnappá nyilvánítása is minden követelésben szerepelt. Ennek éle a kényszerrel ünnepeltetett április 4. és november 7. ellen irányult, mely napokat államilag munkaszüneti nappá nyilvánítot-tak. Az első az "1945-ös "felszabadulás" - egyébként helytelenül megállapított - napja, a második az oroszországi bolsevik forradalom napja, melyet a pravoszláv időszámításból átszámítva tettek októberről nálunk novemberre. Április 4-ről a magyar humor azt tartotta, hogy a törökök legalább nem ünnepeltették meg velünk Buda elfoglalásának napját. /aug. 29./

A forradalom és szabadságharc követelését, hogy március 15. nemzeti ünnep legyen, a Kádár-rendszer nem teljesítette. Viszont a megtorlás során többeket március 14-15-én végeztek ki, sűrűn aratott a halál október 23-24-én is.

A forradalom és szabadságharc kezdő napjának kultusza már 1956-ban megindult, a Honvédelmi Minisztérium házi nyomdája /Vörös Csillag/ még a népfelkelés napjaiban felvette az Október 23. Nyomda nevet.

A Himnusz, mint nemzeti ének és ima kodifikálása is szerepelt a pontokba szedett követelésekben. A Kádár-rendszer ezt sem teljesítette.

A forradalom és szabadságharc természetesen eltörölte az intézmények, vállalatok, hivatalok stb. nevéből a vezető kommunisták nevét, akár éltek, akár nem. Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi stb. nevei tűntek el a terekről, utcákról és cégtáblákról egyik napról a másikra. Eltakarították nevezettek szobrait, Rákosit szobor alakjában lámpavasra akasztották. Sőt, Rákosi és Lenin képét kitették egy barikádra, hogy szembe nézzenek a támadó szovjet katonákkal. Az Üllői úton szemben a szovjetekkel felállították a szovjet katona torz alakját zsákmányolt szovjet hadfelszerelésből alkotva.

A véres zászlók hordozására többször is sor került a harcok idejében, melyek a felkelt magyarok harci szellemét felszították, erősítették. A fekete zászlók, szalagok, kendők és ruházat természetesen a gyász kifejezői voltak, melyekkel főleg a lányok, asszonyok éltek. A gyász és a hősi halottakra való emlékezés, emlékeztetés jelképe volt a sírokra és ablakokba helyezett mécses.

Fehér zászlók alatt közlekedtek az egyébként is fehér színű mentőautók, fehér köpenyben dolgoztak a harctereken az orvosok és más egészségügyi beosztottak. A megadásra kényszerült szabads&aacu te;gharcosok olykor kitűzték a fehér zászlót. A szovjetek és velük lévő kommunisták, ÁVO-sok sok esetben nem tisztelték a nemzetközileg ismert és tiszteletben tartott fehér jelzéseket és tüzet nyitottak az orvosokra, mentőkre, magukat megadókra.

Sajátos színfoltja az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelő bázis parancsnoka 1956. november 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján! - kitűzette a csoport által ellenőrzött házakra a vörös zászlót is a magyar nemzeti zászlók mellé, miközben a szovjetekkel harcban álltak. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjetekhez, hogy az igazi munkásforradalom Budapesten és Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán vannak.

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő