Bevezető

A trianoni békediktátummal az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolt történelmi Észak-Magyarország déli területsávját 1938 novemberében visszaadták Magyarországnak. Újból a magyar állam igazgatása alá került Kassa városa is, a II. Rákóczi Ferenc és családtagjai hamvait őrző Szent Erzsébet Dómmal egyetemben. A városban is hamarosan rendeződtek viszonyok, és normalizálódott az élet. Két évvel később azonban Kassa nevével egy történelmi sorsfordító esemény kapcsolódott össze. 1941. június 26-án, teljesen biztosan meg nem állapítható hovatartozású repülőgépek, bombatámadást hajtottak végre a város központja ellen. A bombázásban 32 ember meghalt, és számos középület megrongálódott. A kassai bombatámadásra hivatkozva a magyar kormány bekövetkezettnek tekintette a hadiállapotot a bombázás felelősének tartott Szovjetunióval. Magyarország hadviselő fél lett, és csapatokat küldött az egyre szélesedő

.

 Szent Erzsébet Dóm

A háború harci cselekményei ekkorra azt is bizonyították, hogy a városharcok és a légitámadások bombázásai hatalmas veszélyt jelentenek a közgyűjteményekre, az összegyűjtött műtárgyakra. A magyar muzeológusok ezért idejekorán terveket dolgoztak ki a múzeumi értéktárgyak biztonságba helyezésére. A védelmi tervek sajnos a többségükben tervek is maradtak, a megfelelő óvóhelyek hiánya miatt csak ritka esetben történt meg a műtárgyak becsomagolása, elszállítása és egy légvédelmi szempontokból megfelelő helyen történő

.

Ezen ritka esetek egyike lett a Kassán található műkincsek összegyűjtése és biztonságos elhelyezése. Kassán az 1941 évi bombázás miattifélelem mellett a megfelelő rejtekhely megtalálása is kulcsszerepet játszott a szándék megvalósításában.

A város legféltettebb műkincseit a dóm és a helyi múzeum őrizte.

Az Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt, és az évszázadok alatt többször átépített dóm Kassa leghíresebb építménye volt. A 48 táblaképből álló főoltáron kívül több mellékoltár és számos kegyszobor ékesítette. A II. Rákóczi Ferenc hamvait őrző kripta ma is a székesegyház legnevezetesebb emlékhelye.

 Szent Erzsébet oltár

A székesegyház a kassai püspökség fennhatósága alá tartozott. A trianoni diktátummal szétszakított kassai egyházmegyét az első csehszlovák köztársaság idején helynökök kormányozták, egysége 1939. szeptemberben állt vissza. Ekkor kassai székhellyel 

lett az egyesített egyházmegye püspöke, egészen1945 februári kiutasításáig.

Állandó múzeumot a 19. század végén hoztak létre Kassán, melynek gyűjteménye a bőkezű adományoknak köszönhetően folyamatosan gyarapodott. (Többek között II. Rákóczi Ferenc koporsójából kiemelt és tökéletesen restaurált palástját is itt őrizték.) Az 1938-as visszacsatolás után az intézményt Felsőmagyarországi Rákóczi Múzeumnak

. A múzeum igazgatójává nevezték ki, a múzeumban dolgozott és

Szabó Jenő

	[X] Szabó Jenő (?–?), muzeológus. Az 1940-es évek első felében a kassai múzeum munkatársa.

is. (Szabó Jenő neve a forrásokban több alakban, többnyire szlovákosítva fordul elő.)

A múzeum munkatársai 1943 első felében kezdtek biztonságos helyet keresni a város műtárgyainak. Az elrejtési akció bizalmas jellegű cselekmény volt, és ezért kevés irat maradt fent a művelet kezdeteiről. A Műemlékek Országos Központja (MOB) 1944 nyarán írt jelentésében rendkívül szűkszavúan számol be a kassai műemlékek légitámadás elleni védelme során a minisztérium utasítására „távolabb fekvő biztos óvóhelyre" történt

.

Tudjuk viszont, hogy a megfelelő helyszín megkeresését nagy körültekintéssel végezték, és végül a kijelölt helység a Kassától 42 km-re fekvő Hejce község lett. A pihenési célokra szolgáló hejcei kastély a kassai püspökség tulajdonában állt. Kiválasztásában a legfontosabb szerepet a kastély alatt húzódó, több száz méteres pincerendszer játszotta (szőlőtermesztő vidék lévén a pincék eredetileg bor tárolására szolgáltak). A hejcei pincék minden szempontból megfelelőek voltak: falaikat kvarchomokba vájták, folyosóik mélysége helyenként a 25 métert is meghaladta, és ami legfontosabb: a levegőjének nedvességtartalma megegyezett a kassai dóméval. Ez volt a legfontosabb érv, ráadásul a megfelelő mikroklíma miatt a gombásodás és a penészedés veszélyét is kizárták. Tökéletes hely volt az értékes tárgyak elrejtésére.

A műkincsek összegyűjtéséről annyit tudunk, hogy a múzeumi és a dómi anyag beládázása, majd - trágyásszekereken történt - elszállítása 1943 áprilisában kezdődött, és júniusban

. Az eljárást részletes, hat példányban készített jegyzőkönyvvel .

Ilyen jegyzőkönyv fennmaradása sajnos nem ismert, ezért nem tudható, hogy pontosan mennyi és milyen értékű múzeumi értéktárgyat helyeztek

. A Szlovákiában fennmaradt források összesen 4000 tárgy evakuálását .

A dóm értékeiről ellenben tudjuk, hogy öt középkori szárnyasoltárt, a táblaképekkel és a faszobrokkal egyetemben külön e célra készített ládákba, megfelelő csomagolásban helyeztek el. (Lásd a 4. számú forrást!)

Összesen 106 láda került Hejcére, a püspök tudtával, aki egyébként magát „jóindulatú bérbeadónak"

.

Hejcén is gondosan előkészítették a rejtekhelyet: a műkincsek tárolását biztosító pincerészekhez vezető két bejáratból az egyiket lefalazták, s csupán a másikon keresztül lehetett megközelíteni őket. Az elrejtésről a széles nagyközönség sem szerzett tudomást, és az értékek nem lettek a bűnözők célpontjai. A háború utolsó szakaszát, a harci cselekményeket szintén háborítatlanul vészelték át.

Az elrejtett javak sorsát végül a szovjet hadsereg bevonulása pecsételte meg. A szovjetek Kassát 1945. január 19-én foglalták el, Hejcét február elején. A hejcei kastélyban a szovjet katonák felfedezték a ládákat, és a kezdeti fosztogatási szándék után észlelték a műtárgyak értékét, és hamarosan azonosították azok eredetét is. A ládák feltörése során a műtárgyak közül nem tűnt el semmi, az egyik oltár képe azonban súlyosan megsérült. (Utólag a ládák feltörését az „átvonuló" román csapatok nyakába akarták varrni. Lásd az 1. számú forrást!)

A szovjetek ezt követően értesítették az új csehszlovák állam hivatalos képviselőit. Hejcén hamarosan megjelent a még ekkor a kassai múzeumot igazgató Mihalik Sándor is, aki február 13-án szemrevételezte a ládákat. (Lásd a 2. számú forrást!)

Hamarosan - az egyébként kezdetben szintén Kassán berendezkedő és dekrétumait is onnan kibocsátó - csehszlovák kormány is intézkedni kezdett. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 23-án - ekkor még tartott a háború! - felszólította a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormányt a műtárgyak visszaszolgáltatására. (Lásd az 1. számú forrást!) Jellemző az is, hogy a Tanács a IV. Ukrán Front parancsnokának hozzájárulásának tényével érvelt, s nem hivatkozott a már megkötött magyar fegyverszüneti szerződésre vagy egyéb nemzetközi szerződésre.

(Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 6. pontja kimondta, hogy Magyarország teljes épségben kiszolgáltatja a Szovjetuniónak, valamint Csehszlovákiának és Jugoszláviának, az összes Egyesült Nemzeteknek mindazokat az „értékeket és anyagokat", beleértve a muzeális értékeket is, amelyek a háború folyamán az Egyesült Nemzetek területéről Magyarország területére szállítottak. Az egyezmény e pontjának szövege azonban azt is tartalmazta, hogy mindennek a végrehajtására a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, vagyis a SZEB állapít meg határidőt, vagyis nem önműködően vált átadandóvá bármely értéktárgy, hanem azok átadása a SZEB hozzájárulásától függött.)

A magyar kormányzatnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a kassai műtárgyakkal foglalkozzék, és választ sem adott a szlovák felszólításra.

A műtárgyak tehát továbbra is Hejcén maradtak. Kezdetben szovjet katonák látták el a ládák állandó jellegű őrzését, sőt a kastélyban, kimondottan az őrzés biztosítása céljából egy közvetlen telefonvonalat is felszereltek.

Ezt követően - ismeretlen időpontban - nyolc csehszlovák csendőr érkezett a műtárgyak őrzésére. Erről azonban csak egyetlen írott dokumentum tudósít (lásd a 4. számú forrást!), és ha ez a közlés valódi tényeken alapul, akkor a magyar állam területén egy másik állam karhatalma biztosította az értéktárgyak őrzését, és mutatta meg egyúttal a magyar kormányzat gyengeségét, illetve a vesztesek korlátozott szuverenitását.

A Kassáról származó műtárgyak 1945 tavaszi sorsáról nincs információnk, egyedüli forrásunk az 1945. május17-én Hejcén járt muzeológus bizottság jegyzőkönyve. (Lásd a 2. számú forrást!) A helyszíni szemlét ekkor az 1943. évi átszállításban részt vett kassai muzeológusok végezték (Mihalik, Bálint, Szabó), akik ekkor még a csehszlovák uralom alá került múzeum munkatársai voltak, a magyar nyelvű jegyzőkönyvet azonban a magyar kormányzatnak készítették.

A muzeológusok számba vették a ládákat és azok állapotát. Jegyzőkönyvbe foglalták, hogy az óvóhelyen elhelyezett ládák állapota nem változott. Ezen kívül „egybehangzólag" kijelentették azt is, hogy „valamennyi kijárati pecsét sértetlen, és ugyanazon állapotban van, amilyenben azokat Sabol Jenő annak idején a sátoraljaújhelyi katonai parancsnokságtól átvette." Ez utóbbi közlés nehezen értelmezhető: ebben az időpontban - tudomásunk szerint - még nem vittek el ládákat a kastély pincéiből. Az 1945. május 17-én felvett jegyzőkönyv (lásd a 2. számú forrást!) összesen 106 sorban tartalmaz a ládákra vonatkozó adatot, számuk azonban gyakran ismétlődik, ezért nehezen lehet megállapítani pontos mennyiségüket.

Itt már előbukkant egy ellentmondás is. Míg a csehszlovák hatóságok 1945 februárjában 103 láda létezéséről tudtak (lásd az 1. számú forrást!), addig minden magyar keletkeztetésű irat következetesen 106 ládát említ. Mivel a források többsége ez utóbbi ládaszámot tartalmazza, biztosra vehető, hogy ennyi láda volt Hejcén elhelyezve.

Mihalik Hejcéről már nem tért vissza Kassára (és 1946-ban a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese lett). Bálint Alajos ellenben visszatért Kassára (de a szlovák hatóságok nemsokára kiutasították az országból), Szabó viszont hosszabb ideig a múzeum munkatársa maradt.

1945. május második felében - pontosan nem ismert időpontokban és a magyar hatóságok tudta nélkül - a 106 ládából 88-at visszaszállítottak Kassára. A több szekérrel végrehajtott átszállítást zavartalanul tehették meg, a magyar határőrség nem tartóztatta fel őket.

A kastélyban tartózkodó püspök sem akadályozta meg a ládák elszállítását. Később mentegetőzésképpen kijelentette, hogy a visszaszállítási akciót azért tekintette jogszerűnek, mert „ugyanazon tisztviselők jelentek meg, akik 1943-ban a műemlékeket kihozták, minden nehézség nélkül tudomásul vettem, hogy a műkincseket a pincéből felhozzák". (Lásd a 8. számú forrást!)

A kassai múzeum munkatársai 1945. június 1-jén éppen az utolsó 18, a dóm kincseit tartalmazó ládát igyekeztek átszállítani a határon, amikor a magyar határőrség feltartóztatta őket. A ládákat szállító kocsikat először Miskolcra szállították, ahonnan a ládák ismét Hejcére kerültek.

A magyar határőrség utasításokat kért a hejcei kincsekre vonatkozóan a honvédelmi minisztertől. A honvédség azonban a kultuszminisztérium számára továbbította az ügyet. (Lásd 3/a. és 3/b. számú forrásokat!)

A magyar katonai parancsnok az elfogott szállítmány kísérői beszélgetéséből a következőt hallotta ki: „Többé nem fogok így próbálkozni, hanem néhány teherautóval átküldjük érte a partizánokat." Ha ilyen kijelentés valóban elhangzott, akkor ez is bizonyítja, hogy a magyar állam tekintélye és ereje rendkívül gyenge volt az adott időszakban.

Szabó Jenő még júniusban levelet írt

művészettörténésznek, a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB)elnökének. Ebből tudjuk, hogy 1945. májusban négyszer utaztak Hejcére, míg utolsó útjukon (június 1-jén) visszafordították őket. Levelében arra kérte a MOB elnökét, eszközölje ki, hogy (A jegyzőkönyv nem maradt ránk.)

Végül az illegális átszállítás ügye is következmények nélkül maradt, a magyar kormányzat nem tiltakozott a csehszlovák kormánynál.

Az ismét Hejcére visszakerült 18 láda műtárgy sorsa azonban továbbra is rendezetlen maradt, az üggyel senki sem foglalkozott.

A visszamaradt műkincsek ügyét nem az illetékesek, hanem az azoknak helyet biztosító Madarász István püspök mozgatta meg.

A püspök ekkoriban nehéz körülmények között élt Hejcén. Egyik korábbi, a VKM-hez írt levelében úgy jellemezte a helyzetet, hogy „engem egy szál reverendában, kis kézi poggyászokkal kiutasítottak Kassáról. Földjeimet, erdőmet, fámat lefoglalták, 1945. január 1-től kezdve jövedelmem nincs, sőt az 1944. évi vagyonjövedelmi adót is meg kell fizetnem [...] Máshová nem mehetek, másutt egyetlen egy szobám sincs." A bizonytalan helyzetéből adódó félelmét tovább növelték az immár a kastély folyosóin elhelyezett „műemlékek", melyek állapota

 

Madarász 1945 júniusától kezdve több ízben kérte a kassai dóm jogos tulajdonrészeinek tekintett műkincsek mihamarabbi elszállítását, s fellépésének hatására a minisztérium komolyan foglalkozni kezdett a kassai műtárgyak ügyével.

Az ügy intézésével megbízott előadó megállapította, hogy a fegyverszüneti egyezmény alapján minden muzeális értéket vissza kell szolgáltatni, e „kötelezettség jogosságához tehát kétség sem fér".

Ehhez hozzá tette, hogy csak a SZEB által megállapított határidő alatt történhet meg, és erre hivatkozva a műtárgyak visszatarthatóak lennének. Két érvet hoztak fel a hejcei anyag visszaadásának elvi helyességére: egyrészt kétség sem fért a műtárgyak kassai eredetére („bármi is legyen Kassa sorsa" - utaltak 1945 júniusban a még teljesen lezáratlan békeszerződési ügyekre), másrészt az anyag rongálódásának veszélye is indokolta a visszaszállítást (a fegyverszüneti szerződés kimondta a „teljes épségben" történő visszaadás kötelezettségét).

Ezen megfontolások alapján a következő hónapban a minisztérium Felsőoktatási és Tudományos Főosztálya létrehozott egy bizottságot a műtárgyak visszaadásának végrehajtására. Vezetőjévé Gerevich Tibor MOB elnököt nevezték ki, míg a bizottság másik két tagja Mihalik Sándor és Kákay-Szabó György konzervátor (vagyis restaurátor)

.

Az ügy megoldásának másik aktív résztvevője Gerevich Tibor lett, aki a nyár folyamán több alkalommal tett konkrét javaslatot a megoldásra, és igyekezett pontot tenni az ügy végére. Előfordult, hogy személyesen vitte be a minisztériumba az egyik beadványát, és szóban is sürgette az átadást. Gerevich azt az álláspontot képviselte, hogy a kassai műtárgyak ügyének gyors megoldása (vagyis az átadás) a szlovák-magyar jó viszony egyik jelentős tényezője lehetne. Gerevich szükségesnek tartotta a még Magyarországon végrehajtandó konzerválási munkálatokat is.

A megalakított bizottság azonban mégsem szállt ki Hejcére, a csehszlovák szervekkel tervezett tárgyalás is elmaradt, és a dóm kincsei Hejcén maradtak. A műtárgyak átadási ügye hónapokra elakadt. A halogatás oka külpolitikai természetű volt. Erre vonatkozóan ismerjük a VKM Elnöki Főosztályának egyik korábbi, még júniusban keletkezett véleményét az ügyről. Az egyik Gerevich-féle beadvány kapcsán a főosztály illetékese kijelentette:

„le kell azonban szögeznünk, hogy elszállításuk [mármint a kassai dóm műtárgyaié] nem elvonási célból, hanem kizárólag azért történt, hogy a műtárgyak a légitámadások veszélyei elől biztonságba legyenek. [...] Kétségtelen, hogy a két érdekelt fél az Ellenőrző Bizottság döntése nélkül is megállapodhat egymással, azonban a felvidéki események egyáltalában nem indokolják azt, hogy a magyar kormány a szlovákokkal szemben barátságos lépést tegyen, és önként tegyen valamit, amikor a visszacsatolt felvidéki területről kímélet nélkül kiutasítják nemcsak azokat, akik ott születtek és mindig is ott éltek, és amikor a szlovákság magatartását - a magyar rádió közlése szerint - a magyar külügyminiszter is elítélte. A műtárgyak visszaszolgáltatását, legalább is magyar részről, nem kell

siettetni

	[X] MNL OL XIX–I–1–e–177–2. tétel–Kassai szárnyasoltárok visszaszállítása–7891–1945.

." 

Ez utóbbi mondat lehet a kulcs az átadás elhúzódására.

Bár végül júliusban döntés született a döntés az átadásról, az illetékes bizottság további támogatást és hatósági segítséget már nem kapott a minisztériumtól. Bizonyosra vehető, hogy a csehszlovákiai magyarok egyre erősebb üldözése késztethette arra a kultuszminisztérium munkatársait, hogy a meghozott döntéssel ellenkező, azt halogató álláspontra helyezkedjenek. A felvidéki magyarok elleni atrocitások a minisztérium előtt teljesen ismertek

.

„Az átadás halasztását ismert külpolitikai okok is indokolták" - vette észre az elhúzódás okait Gerevich már 1945. augusztus 23-án, miután nem utaltak ki számukra autót a tervezett hejcei utazásukhoz. Ennek ellenére a MOB elnöke még bízott az ügy gyors elintésében. (Lásd az 5. számú forrást!)

A kassai műtárgyak sorsának megoldását az sem lendítette előre, hogy a csehszlovák állam 1945. szeptember 11-én ismét követelte a Magyarországon maradt értékek átadását és százezer csehszlovák korona eddigi költség megtérítését. (Lásd a 6. számú forrást!) A csehszlovák hatóságok a februári levelükben foglaltakhoz hasonlóan ekkor sem hivatkoztak a fegyverszüneti szerződésre, bár a szeptemberi beadványukat már a magyarországi SZEB-hez intézték. (A SZEB intézkedése, utasítása nem ismert.) A csehszlovák hatóságok e felszólítását a kultuszminisztérium másolatban megkapta, de erre sem reagált. Vonatkozó SZEB utasítás híján, nem is vált szükségessé bármiféle intézkedés

.

Az sem hatotta meg a minisztérium illetékeseit, hogy Madarász püspök 1945 novemberében újólag kérte a műtárgyak

. Az ügyintézők komolyan vehették azt az alapelvet, mely szerint „a műtárgyak visszaszolgáltatását nem kell siettetni...", így a következő év tavaszáig semmi sem történt a kassai dóm műtárgyai ügyében. 1946 a minisztérium képviselője a korábbi levélváltások tartalmának figyelmen kívül hagyásával sürgős jelentéstételre hívta fel a MOB-ot. Április elején egy újabb levél ment, de ekkor már Madarász István püspök is felszólítást kapott a műtárgyak helyzetének .

A kassai püspök elkészítette részletes beszámolóját. (Lásd a 8. számú forrást!) A MOB vezetője, Gerevich Tibor azonban csak egy újabb felszólításra küldött május 9-én jelentést. (Lásd a 9. számú forrást!) Gerevich e jelentésében felsorolta azokat a kéréseit, amelyeket az ügy elintézése érdekében az előző évben szükségesnek tartott, és amelyekre nem kapott választ. Ezen kívül kifejezte azon véleményét is, hogy a békeértekezleten a csehszlovák kormány elő fogja terjeszteni a dóm ügyét, és ekkor az „nemzetközi síkra megy át." Ezt előnyösnek látta, ráadásul szerinte Magyarország ebben az esetben indokolt ellenigényeket is bejelenthet. (A MOB összeállított már ilyen jellegű adatsorokat.) Gerevich e levelére megint nem kapott választ, s bár az ügyiratot többen láttamozták, semmiféle intézkedés

. A Magyarországon ragadt műtárgyak pedig továbbra is a hejcei kastélyban maradtak.

Az ügyet ismét Madarász István püspök bolygatta meg, és 1946 augusztusában újabb

. A VKM e sürgetésre reagálva már nem az előző évben létrehozott, de működését el sem kezdő különbizottságot hívta fel intézkedésre, hanem miniszteri biztosnak adta ki a feladatot, hogy a dóm tárgyait adja át Csehszlovákiának. A nem sokkal korábban a magyar műértékek védelmére Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosságának vezetője nem ismerte az ügy előzményeit, ezért megtekintette a vonatkozó ügyiratokat a minisztériumban. Ezt követően írásban jelentette ki, hogy a műtárgyak nem magángyűjteményből származnak, azokra Csehszlovákia igényt tarthat, ezért vissza kell adni. Leszögezte azonban azt is, hogy a visszaszállítás nem az ő miniszteri biztosságának feladata, bár hozzá tette, hogy „amennyiben azonban Miniszter Úr úgy döntene, hogy a 14 láda egyelőre Magyarországon helyezendő biztonságba, kérek azok hova szállítására határozott utasítást." (Lásd a 10. számú forrást!) Kérésének a minisztérium nem tett eleget, megbízást nem kapott a javaslat végrehajtására.

Ennél a pontnál bizonytalanná válik a műtárgyak sorsának követése. A fennmaradt iratok alapján nem lehet eldönteni, hogy mikor, milyen szerv végezte el az átadást, és pontosan mi került átadásra.

Egy szlovákiai feldolgozásokból kitűnik, hogy az átadás 1946. október 3-án

, és ekkor visszakerültek az oltárok a kassai .

Az egyik legutolsó ismert ügyiraton (111188/1946) a következő ügyiratszám olvasható a „Kapcsolatos szám" kezelési feljegyzés mellett: 89821/1946. X. 2. Ezt az ügyiratot azonban, az iktatókönyv adatai szerint a VKM I. számmal jelölt Katolikus Főosztálya számára küldték meg intézkedésre. E főosztály iratai azonban az 1956-os tűzvészben megsemmisültek, ezért csak valószínűsíteni lehet, hogy az egyházi jellegű ügyeket intéző szervezeti egység bonyolította le végül az átadást.

Említésre érdemes, hogy az 1946. évben keletkezett iratokban a Hejcén maradt ládák számában eltérések találhatók. Míg az 1945. évben keletkezett iratok 18, még Hejcén maradt ládáról írtak, a következő évi forrásokban már következetes 14 ládát említenek. (Lásd a 8.,a 9. és a 10. számú forrásokat!) A különbség okára nem ismerünk magyarázatot, átdobozolásról, rész-átadásról vagy egyéb műveletről nincs tudomásunk. Így a végül átadott ládaszám sem ismert.

A Hejcén elhelyezett kincsek ügyéhez szorosan kapcsolódott az Országos Magyar Műszaki Múzeum anyagának sorsa is. A múzeum 1935-ben jött létre, s kezdetben Budapesten, a MÁV egyik épületben helyezték el. 1939-ben azonban a vasút visszaigényelte az épületet, és ekkor új székhelyet kerestek a gyűjteménynek. Kassára esett a választás, és a múzeumot 13 vasúti vagonnal 1939-ben telepítették át és 1943 novemberben nyílt meg a nagyközönség

. A háborút veszteségek nélkül vészelte át, és 1945 elejétől csehszlovák fennhatóság alá került.

A magyar kormányzati szervek többször foglalkoztak a múzeum ügyével. 1945 márciusban a közgyűjteményi felügyelőség már kérte a minisztériumot az ekkor már idegen fennhatóság alá tartozó múzeum sorsának figyelemmel kísérésére. Magyar részről felmerült a két műtárgyanyag kölcsönös kicserélésének szándéka

, végül azonban a nem készült konkrét javaslat. 1946-ban az iparügyi-, a külügyi- és a vallás- és közoktatásügyi minisztérium többször megkísérelte a múzeumi anyag , de erre végül nem került sor. A csehszlovák kormány nem adta át a múzeum anyagát, és az véglegesen Kassán maradt.

Forrásközlésemben a mai magyar helyesírási szabályokat követtem, a szövegben minimális változtatásokat tettem, a gépírás során félreütött betűket helyesbítettem, a rövidítéseket és a kihagyásokat szögletes zárójelbe téve kiegészítettem. Az értelemzavaró elírásokat [!] jellel jeleztem. A ma Kelet-szlovákiai Múzeumnak nevezett intézmény névalakjai, valamint Szabó Jenő neve esetében az iratokban szereplő megnevezéseket változtatás nélkül közöltem.