Zala Deák Ferenc-szobor nélkül, 1953

Deák Ferenc szobra mintegy fél évszázaddal ezelőtt komoly vita tárgyát képezte Zalaegerszeg vezető politikai köreiben. A vita azonban nem a pártbizottsági struktúra különböző szintjei és fórumai, s nem is a megyei és a városi tanács között zajlott, hanem az említett szervezetek, szervek és a Népművelési Minisztérium között. A haza bölcsére mindig jó szívvel emlékező hálás zalaiak Deák Ferenc szobrának eltávolítását tűzték ki hazafias célként. A politikai önmegvalósítást azonban az országos szervek nem nézték jó szemmel.

Bevezetés 

Zala megye legjelesebb történelmi alakjának, Deák Ferencnek a szobra mintegy fél évszázaddal ezelőtt komoly vita tárgyát képezte Zalaegerszeg vezető politikai köreiben. A vita azonban nem a pártbizottsági struktúra különböző szintjei és fórumai között, s nem is a megyei és a városi tanács között zajlott, hanem az említett szervezetek, szervek és a Népművelési Minisztérium között. A haza bölcsére mindig jó szívvel emlékező hálás zalaiak, Deák Ferenc szobrának eltávolítását tűzték ki hazafias céljukul. A lokálpatriotizmustól erősen fűtött politikai önmegvalósításukat azonban az országos szervek nem nézték jó szemmel. A történet, amely Deák Ferenc Zalaegerszegen állított szobrának eltávolítását, "áthelyezését" tűzte ki célul, 1952 májusának első felében kezdődött. Ekkor a zalaiak telefonon kezdeményezték a szobor eltávolítását.

A népművelési miniszter első helyettese, Jánosi Ferenc azonban nem támogatta a felvetést: "Semmi szükség nincs arra, hogy Deák szobrát eltávolítsák! Nem égető kérdés, le kell venni a napirendről" - jegyezte fel 1952. május 17-én.

A politikai cselekvéstől megfosztott zalai elvtársak ezt követően hamarosan levélben is nyomatékot adtak kérésüknek.

A levél után 1952. május 26-án újabb sürgetés érkezett a Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Főosztályához. Feladója a megyei tanács végrehajtóbizottságának népművelési osztálya volt. Álláspontjuk semmit sem változott sőt még erőteljesebben sürgették a minisztérium intézkedését, hozzájárulását: "a szobor ott tartását sem politikai, sem más szempontok nem indokolják szerintünk".

Ámokfutásuk, döbbenet, ekkor sem járt sikerrel a hivatalos válasz - 1952. május 31-én - semmiben sem tért el a korábbiaktól: "Deák Ferenc szobrának eltávolítása tárgyában tett újabb előterjesztésére válaszolva értesítem, hogy régebbi álláspontomnak megfelelően a szobor eltávolítását nem tartom időszerűnek".

Az elkötelezett előterjesztők ezt követően sem adták fel továbbra is kísérletet tettek kérelmük kedvező elbírálása érdekében. S megérő szívekre találtak a minisztériumon belül is. "Nem lehetne a szobrot elhelyezni? Valahogy mégis csak segíteni kellene a zalamegyei elvtársaknak!" De a Népművelési Minisztérium hivatalos álláspontja és vele együtt a Deák Ferenc-szobor helye is változatlan maradt.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 11.

1950

Az ÁVH-sok, országszerte – egyházi visszaemlékezések szerint – egy időpontban, éjjel, megrohanták a rendházakat – néhányat később – és a...Tovább

1958

Az Ifjú Gárda megalakulása. 1956-ban, a forradalom után megalakult ifjúsági csoportok kapták ezt a nevet.
Az Ifjú Gárda a KISZ...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők