„Lesz mivel berántani a levest, egy kis tésztát is ehetnek már” – Budapest élelmezési helyzete az 1945. január‒február hónapokban egy fővárosi hivatalnok visszaemlékezésében

A Budapest ostromát követő hónapok nehézségei, az élet újraindítása talán a különböző ego-dokumentumokban ragadható meg leginkább. A dr. Gámenczy Béla székesfővárosi közélelmezési tanácsnok tollából származó kiadatlan visszaemlékezés főként a közélelmezés és a jegyrendszer magyarországi történetét vázolja fel a második világháborútól 1951-ig. A felhasznált forrásrészlet Csorba János, Budapest polgármestere három és fél hónapos működésének periódusába ad betekintést. Megismerhetjük a Vas Zoltán közellátási kormánybiztos kinevezését megelőző első intézkedéseket és az éhínség megakadályozására tett lépéseket.

 

Bevezető

 

„Végeredményben a világháború Magyarországot érintő közel 5 évének, majd a Felszabadulás utáni közel 4 évi koalíciós időnek, végül az ezt követő 3 évi időszaknak – mely alatt az 1949-ben megszüntetett jegyrendszert az 1951. évre újból be kellett vezetni –, tehát kereken 12 évnek egymásba kapcsolódó eseményeit – még ha csak általában közellátási vonatkozásban is – összefonódva és egymást kiegészítve, folytatólagosan igyekeztem hiteles korabeli dokumentumokkal alátámasztva összefoglalni és ismertetni.”[1]

 

Gámenczy Béla (1904–1982) Budapesten született. Édesapja erdélyi örmény kereskedő volt, édesanyja pedig egy Vas megyei négyholdas kisparaszti családból származott. Édesapja 1911-ben hunyt el, amikor Gámenczy még csak hétéves volt, így édesanyja egyedül nevelte nehéz anyagi körülmények között. Az érettségi után rögtön munkába állt, s ezzel párhuzamosan végezte el tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem jog- és államtudományi karán. 1923-tól dolgozott a budapesti városháza különböző ügyosztályain. 1940 áprilisától kezdve a közellátással kapcsolatos ügyeket intézte, majd az Élelmiszerjegy-központ[2] vezetője lett.[3]

1943 januárjában eltávolították beosztásából munkásmozgalmi kötődései miatt – jó kapcsolatot ápolt többek között a szociáldemokrata Bechtler Péterrel,[4] a későbbi alpolgármesterrel. Még abban az évben behívták katonának, s 1944-ben őrmesterként egy vöröskeresztes hadikórház élelmezését vezette.[5] A menekülő nyilasokkal nem távozott, inkább „taktikai” vakbélműtétet végeztetett el magán, majd bujkálni kényszerült.[6] 1945-től kezdve ismét a közellátás területén töltött be szerepet (a városházán, majd a Gazdasági Főtanácsnál), a kötött gazdálkodás működtetése végigkísérte karrierjét. Azon tapasztalt hivatalnokok közé tartozott, akiknek szakértelmére a második világháború után is szükség volt.

 

Gámenczy Béla 1978-ban
Forrás: Lobogó, 20. évfolyam, 5. szám (1978. február 2.), 33.

 

Az 1976-ban íródott kiadatlan visszaemlékezése Budapest Főváros Levéltárában található. Ez értékes forrása Budapest, valamint a közellátás történetének, és 1940-től 1951-ig mutatja be az eseményeket. A visszaemlékezést statisztikákkal és egyéb forrásokkal (rendeletek, más visszaemlékezésekből átvett részletek) egészítette ki. A kéziratból származó alábbi fejezet a Budapest ostromát követő első hónapok viszontagságait érzékelteti.

 


Gámenczy Béla 1947-ben
Forrás: Képes Figyelő, 3. évfolyam, 15. szám (1947. április 12.), 5.

 

Az élet megindulása a romokon

Az elmenekülő nyilas adminisztráció és a visszavonuló német csapatok minden mozdíthatót magukkal vittek a fővárosból, beleértve az élelmiszerkészleteket, a szállítóeszközöket vagy akár a kórházak és üzemek felszerelését is. Az ostromot követő hatalmi vákuumban 1945. január 21-én létrejött a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB), amely az újonnan megalakult koalíciós pártok és a szakszervezetek képviselőiből állt.[7] Az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól való nagy távolság, a folyamatban lévő harcok és az összeköttetés hiánya miatt a BNB látott hozzá az élet újraindításához szükséges legfontosabb feladatok megoldásához, a közigazgatás újjászervezéséhez az ideiglenes törvényhatósági bizottság májusi megalakulásáig. Tette mindezt a szovjet városparancsnoksággal együttműködve.

Első intézkedésében a BNB dr. Csorba Jánost nevezte ki polgármesternek, Sólyom Lászlót pedig rendőrfőkapitánynak. Csorbát, mint makói parasztcsaládból származó, a Bajcsy-Zsilinszky-féle ellenállási mozgalomban részt vett kisgazda politikust a Magyar Kommunista Párt is támogatta.[8] A három alpolgármester a szociáldemokrata Bechtler Péter, a kommunista Jámbor Alajos[9] és a pártonkívüli dr. Morvay Endre[10] lett.[11] A székesfővárosi tisztviselők, hivatalnokok és politikusok egy része a Fővárosi Vízművek Kecskeméti utcában található óvóhelyén rendezkedett be az ostrom alatt. A Központi Városháza épülete használhatatlan volt, ezért ideiglenesen a vízművek székházába költözött az új városvezetés is.[12] Az előttük álló feladatok pedig szinte végeláthatatlannak tűntek.

 

A romos Budapest 1945-ben
Forrás: Fortepan. Képszám: 93911

 

A harci tevékenység következtében Budapesten a lakóépületek 70,2%-a sérült meg súlyosan, 3,8%-uk pedig teljesen megsemmisült, ugyanakkor az üveg- és vakolatkárokat nem tekintették sérülésnek a statisztikában.[13] A felrobbantott hidak, a jármű- és szénhiány nyomán megbénult a közlekedés a fővárosban és az ország egész területén. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ezáltal megszűnt az összeköttetés Buda és Pest között, a Vörös Hadsereg csak március 21-én nyitotta meg az első pontonhidakat.[14] Az ostrom alatt fokozatosan szűntek meg a közműszolgáltatások, a hálózatok és berendezések helyreállítása is csak fokozatosan ment végbe. A kommunális szolgáltatások, így a szemét elszállítása csak 1945 nyarán kezdődött meg, ami fokozta a járványveszélyt.[15]

Budapest népessége 1941-ben meghaladta az egymillió főt, 1944-ben azonban százezrek menekültek el. Az ostromgyűrűben 800–900 ezren rekedtek, de 1945 tavaszán fokozatosan kezdett visszaszivárogni a lakosság. A harci cselekmények, a nyilas terror, a rossz higiéniás és táplálkozási körülmények következtében a civil áldozatok száma 38 ezer főre tehető – a holokauszt következtében zsidó származásuk miatt megközelítőleg 100 ezren haltak meg. A 20 és 50 év közötti férfilakosság erősen megcsappant, egy részük a fronton volt vagy hadifogságban, így jelentősen lecsökkent a munkaképesek száma. Ezenkívül a szovjet hadsereg az ostrom kezdetétől több tízezer embert hurcolt el Budapest környékéről „málenkij robotra”.[16]

A január 23-án kelt első polgármesteri rendeletben felszólították a lakosságot a törmelékek eltakarítására, a nyilas falragaszok és feliratok eltávolítására, a temetetlen emberi és állati tetemek elföldelésére, az üvegtörmelékek összegyűjtésére és a háztetők ideiglenes kijavítására.[17] Ezeket a feladatokat a kötelező közmunka keretében kellett elvégezniük az embereknek. A házmegbízotti rendszer segítségével összeírták a lakosságot, így a közmunkavégzésre kötelezettek száma is áttekinthetővé vált a hatóságok számára.[18] A lakosságot az elvégzendő munkákról a napilapok és falragaszok útján tájékoztatták.[19]

A szovjet városparancsnokság (előbb P. N. Csernisov,[20] majd I. T. Zamercev[21] tábornok vezetésével) számára is fontos volt, hogy minél előbb sikerüljön „normalizálni” a helyzetet a fővárosban. A Vörös Hadsereget a fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország látta el, így gondoskodni kellett a termelés újraindításáról. Ez nem jelentette azonban, hogy a lakosság ne lett volna kitéve a szovjet katonák kilengéseinek: mindennapos volt a zabrálás, a nők elleni erőszak. A kötelező közmunka mellett a szovjet hadsereg is igénybe vette a lakosság munkaerejét: „súlyosan nehezedik a városra az a körülmény, hogy az orosz csapatok az embereket munkára fogják össze. Ezeket néha csak néhány óráig veszik igénybe, máskor azonban napokig dolgoztatják, sőt vidékre szállítják őket. Az összefogdosás [az] utcákon minden rendszer nélkül történik. Vannak, akiket éhesen, kiskabátban visznek el. Nemcsak munkanélkülieket, hanem igen sok esetben fontos üzemek alkalmazottait, vezetőit, sőt néhány lelkészt is összeszedtek.”[22] A „málenkij robotra” hurcoltak száma Budapest környékéről több tízezer főre tehető. Kivételt bizonyos esetekben a forrásrészletben is említett szovjet városparancsokság pecsétjével ellátott igazolvány jelentett.

 

Az ostrom utáni élelmezési helyzet

Budapest élelmiszer-tartalékok nélkül maradt, és a lakosság is felélte az ostrom alatt megőrzött készleteit. Ez idő alatt néhány közkonyha működött csak, illetve a szovjet hadsereg tábori konyháin lehetett egy-egy tál meleg ételhez jutni.[23] 1945. január végén Csorba János polgármester és a BNB megbízta dr. Gámenczy Bélát a közélelmezési ügyek vezetésével. Ennek ismeretében január 23-án a polgármester és a tanácsnok felhívást intézett a fővárosi közélelmezési üzemek és intézmények dolgozóihoz, hogy vegyék fel a munkát. Ezzel hivatalosan is újra megkezdte működését a közélelmezési (VIII.) ügyosztály.[24]

Február elején a házmegbízottak közellátási tömbmegbízottat választottak, valamint név és életkor szerinti összeírást készítettek az ellátatlan személyekről. Csernisov szovjet városparancsnok Budapest részére 200 tonna lisztet és 200 tonna árpát utalt ki, így ezek kiosztása már az említett jegyzékek alapján történhetett. Február 7-i rendeletében a polgármester zárolta „a főváros szempontjából tekintetbe vehető készleteket”.[25]

Az első hivatalos jelentés a főváros közellátási helyzetéről 1945. február 9-én készült. A termelési, szállítási nehézségek mellett ez részletesen kitért az egyes élelmiszerüzemekre is. A Községi Élelmiszerárusító Üzem (KÉÜ) például több találatot is kapott, készleteit elvitték a németek és a nyilasok. Az orosz katonai megszállás után ugyan megkezdődtek a helyreállítási munkálatok, de áramellátás és nyersanyag hiányában nem tudták megindítani a gyártást. Ezenkívül a KÉÜ 42 fővárosi üzlethelységéből csupán öt maradt megfelelő állapotban, hogy az élelmiszer-elosztásban részt vegyen. Így a kezdeti időszakban csupán a fővárosba érkező szállítmányok kezelésében és szétosztásában tudott az üzem közreműködni.[26]

 

Az éhínség elkerülése

Gámenczy Béla a Nagy-Budapest másfél milliós lakosságának ellátásához szükséges napi élelmiszer-mennyiséget 90‒100 vagonban határozta meg, ez azonban nem állt rendelkezésre, így Budapestet az éhínség fenyegette. Ideiglenesen javított a helyzeten, hogy február elején több élelmiszerszállítmány is érkezett az ország keleti feléből (Békés, Jász-Nagykun-Szolnok és Csongrád megyékből) lovasszekereken és a szovjetek által biztosított vasúti szerelvényeken. Ezeket a még fellelhető vidéki készleteket a Közellátásügyi Minisztérium gyűjtőakciójának keretein belül szállították a fővárosba. Március elejéig azonban ez is csupán 109 vagont jelentett, ami messze elmaradt az ideális mennyiségtől. Ezekből csupán a legfontosabb szociális létesítmények – gyermekvédelmi intézmények, kórházak és hatósági főzőhelyek – részesültek.[27]

Problémát jelentett továbbá a raktározás kérdése. Ideiglenesen a Nyugati pályaudvar külső részén helyezték el a készleteket, és a szovjet katonai parancsnokság segítségével őrizték. Az állandó fosztogatások hatására az ideiglenes raktár a városházára költözött.[28] Ezenkívül nem maradtak szállítóeszközök Budapesten: „A főváros szállítóberendezései teljesen elpusztultak. Egyetlen kerékpárral sem rendelkezett, alig egy-két lova volt, nemhogy az élelmiszer-szállításokhoz elengedhetetlenül szükséges tehergépkocsija lett volna.”[29] A helyzet csak áprilisban javult, amikor a szovjetek 100–150 katonai teherautót engedtek át a főváros részére.[30]

 

A Közélelmezési ügyosztály megindulása
Forrás: Szabadság, 1. évfolyam, 8. szám (1945. január 28.), 1.

Az ostromot követő időszakban a legfontosabb az volt, hogy minél több élelmiszer kerüljön a fővárosba. Ennek érdekében egy ideig a másodlagos piac működését is engedélyezték a hatósági központi elosztó rendszer mellett, sőt ösztönözték is. A lakosság körében elterjedt a batyuzás, sokan ruhaneműkért, iparcikkekért cserébe jutottak vidéken élelmiszerhez. A Budapestre került terményeket ezután a forgalmasabb csomópontokon lehetett beszerezni.

Ezzel párhuzamosan a hatósági jegyrendszer előkészületi munkálatait már február elején megkezdték. A pesti oldalon február 25-én vezették be az élelmezési jegyeket. A márciusi szelvényekkel 624 ezer embert láttak el napi 10 dkg kenyérrel. Külön szelvényre hagymát, burgonyát, húst, főzőlisztet, cukrot, tojást és sajtot, vagy túrót tudtak biztosítani.[31] Az első pontonhidak létesülése után áprilisban már a budai oldalt, valamint a peremterületek egy részét (Kispest, Pesterzsébet, Pestlőrinc, Rákospalota, Újpest, Csepel) is sikerült bekapcsolni a hatósági ellátásba.[32]

A Nemzeti Segély, valamint a fővárosi IX. (Társadalompolitikai) ügyosztály által fenntartott hatósági főzőhelyeken bárki hozzájuthatott egy tál meleg ételhez. Gámenczy Béla adatai szerint márciusban a hatósági konyhákon naponta 28 ezer adag étel készült, míg a Nemzeti Segély népkonyháin napi 22 ezer.[33] A márciusi adatokra vetítve ez azt jelentette, hogy a pesti oldal ellátatlanjainak kb. 8%-át élelmezték a különböző főzőhelyek. Ezenkívül nagyjából 300 kiválasztott értelmiségi és művész részesült élelmiszercsomagokban az ellátásuk biztosítására.[34]

1945. február 12-én a BNB döntése értelmében küldöttség indult az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz Debrecenbe, hogy megoldást találjanak Budapest élelmezési helyzetére. Február 15-én, a pártközi értekezleten való megegyezést követően az Ideiglenes Nemzeti Kormány a kommunista Vas Zoltánt nevezte ki Budapest közellátási kormánybiztosának, ami széleskörű felhatalmazással járt együtt. A kormányrendelet értelmében zárolhatták a vidéki élelmiszer- és üzemanyagkészleteket, a forgalmi ár megtérítése mellett az ország egész területén felvásárolhattak, és megszervezhették a szállítást is. A kormánybiztosság működésének köszönhetően március-június között összesen 3561 vagon élelmiszer került a fővárosba.[35] Ennek finanszírozására úgynevezett élelmezési kölcsönkötvényeket bocsátottak ki, valamint felhasználták a lakbéreket és vigalmi adót vezettek be.[36]  

Vas Zoltán Gámency Bélát bízta meg a kormánybiztosság adminisztratív kiépítésével, valamint a közélelmezési ügyosztály vezetésével. Rövid időn belül Vas és Gámenczy között „kölcsönösen és tartósan jó együttműködés alakult ki”. Mivel a közellátási kormánybiztossághoz is szükségeltetett személyzet, valamint a feladatkörök is hasonlók voltak, a főváros kirendelés útján helyezett át dolgozókat. Hivatalosan kineveztek két kormánybiztos-helyettest is a kisgazdapárti Mátéffy Géza és a szociáldemokrata Hajdú Ernőné személyében.[37]

A közellátási kormánybiztosság működése 1945. február és augusztus között, a Budapest ostromát követő első, nélkülözésekkel teli hónapokban hozzájárult az éhínség megakadályozásához.

 

 

Dokumentum:

 

1.

Gámenczy Béla - A jegyrendszer története. Budapest és az ország helyzete a közellátás tükrében, 1940–1952 között

– részlet –

Budapest, 1976

 

[...]

Az első élelmiszersegélyek. 400 tonna szovjet gabona. 17 szekér élelmiszer Kecskemétről, 15 vagon Gyuláról. 1945. febr. 4‒5.

Február elejére dr. Szerényi Ödön műszaki tanácsnok munkásbrigádja rendbe hozta a Városházán a polgármesteri helységeket, és ekkor Csorba polgármester áttette hivatalát a Vízművek óvóhelyéről[38] a Városházára. Ebben az időben már egyéb városházi hivatalok is egymásután megkezdték a működésüket.

Csorba február első napjaiban maga is többször bent aludt a Városházán, a polgármesteri helységekben, és így esténként sétálgatva a Városháza egyik romos udvarán, módunkban volt megbeszélni a tennivalókat. Különben a polgármestert annyira megrohanták a különböző küldöttségek és kérelmezők, hogy napközben vele nyugodtan beszélni, tárgyalni alig lehetett volna.

Csorba egy-két alkalommal megkért, aludjak vele együtt a polgármesteri hivatalban, mert – mint mondta – éjszakánként a romos, kihalt folyosókon mindenféle megbízhatatlan elemek kószáltak, kutattak. (Könnyű volt bemászni a Városháza sok helyen bedőlt, romos falain.) Előfordult, hogy éjszaka hosszabb ideig dörömböltek a polgármesteri hivatal ajtaján, igyekezve azt feltépni. Ezért nem akart éjjel egyedül lenni.

Mindjárt az első ilyen esti beszélgetésen közöltem Csorbával, hogy én már előkészítettem a jegyrendszer bevezetését, a lakosság fejadagon alapuló ellátásának megszervezését, a Jegyközpontot és annak osztályait, kirendeltségei felállítását, személyzeti beosztását. Ezenkívül intézkedéseket tettem a vendéglátóiparosok bevonásával a város különböző részein hatósági főzőhelyek felállítására, hogy legalább egy darab kenyeret, egy tál meleg levest tudjunk az éhező lakosságnak juttatni.

Egyelőre azonban sok helyen még víz sem volt, nemhogy élelmiszer. Átadtam Csorbának még egy február 1-én készített rendelettervezetemet is, melyben elrendeljük, hogy minden házban válasszanak házmegbízottat, aki lakásonként írja össze az ellátatlan személyeket, mely jegyzékek alapján aztán elsősorban lisztet, majd egyéb élelmiszereket kívánunk szétosztani olyképpen, hogy ezeknek az élelmiszereknek az elszállításáról maguknak a házmegbízottaknak kell gondoskodni kézikocsikkal, szánokkal, vagy gyalogosan zsákokban.

Csorba mindezt mint polgármesteri rendeletet ki is adta, majd közzétették a Fővárosi Közlöny 1945. I. számában is. (Ismertetve: „Források Budapest múltjából” IV. kötet, 14/a sz. alatt.)[39]

Eltelt néhány nap az általános szervezéssel. A fővárosi és egyéb üzemek dolgozóinak áldozatos és önfeláldozó munkájával megkezdődött a romok eltakarítása. Lépésről lépésre megindult az élelmezési üzemek és intézmények működése is.

És február első napjaiban megérkeztek az első élelmiszer-küldemények, adományok is.

Február 3-án este Csorba örömmel közölte, hogy Csernisov tábornok Budapest éhező lakossága számára 200 tonna lisztet és 200 tonna árpát utalt ki a Vörös Hadsereg Főparancsnokságra részéről. Intézkedjek ennek felhasználásáról – kérte a polgármester.

Elsősorban a gyermekintézményeknek, kórházaknak és a fontosabb üzemi és hatósági konyháknak fogok adni kiutalásokat. Lesz mivel berántani a levest, egy kis tésztát is ehetnek már. De ugyanezen a napon, február 3-án a késő esti órákban begördült a Városháza elé 17 lovasszekér tele élelmiszerrel. Kecskemétről jöttek. Házról házra járva gyűjtötték össze az ínséggel küzdő budapestiek részére. A szekereken 5 ezer kilogramm nagy, kerek kenyér, ezer kilogramm vágott baromfi (pulyka) és mintegy 5 ezer kilogramm alma volt. Bizony aránylag nem valami sok. Mégis mekkora segítség! Ennyi élelmiszer együtt, akkor csodaszámba ment.

A szekeresgazdák csak az almáért kértek pénzt, de a főváros fizetni nem tudott, mert a pénztárakban egy fillér sem volt! Mindent kiürítettek és elvittek a nyilasok.

A sötét, világítás nélküli estén már nem lehetett az élelmiszereket kiosztani, ezért a szekereket éjjelre a mai városházi garázsépület helyén lévő romos épületbe vitték. Itt elég gondot okozott a készletek megőrzése.

Hamar elterjedt a híre, hogy a Városházára élelmiszer érkezett. Egy darab kenyérért könyörögtek családapák; mások ügyeskedéssel vagy erőszakkal akartak hozzájutni. A szekeres gazdák azonban egész éjjel ébren őrizték az élelmiszert. Kora reggel pedig kézikocsikkal és szánokkal jelentkeztek a kórházak és gyermekotthonok megbízottai, akiket küldöncök útján hívtunk be. Az egész kecskeméti készletet a betegek és kisgyermekek részére juttattuk.

Másnap, február 4-én beérkezett az első vasúti élelmiszer-szállítmány is. Gyuláról küldtek 15 vagonban házikenyeret, lisztet, szalonnát, sonkát, kolbászt, vajat, tojást, baromfit, hüvelyest, melyeket ugyancsak a lakosságtól gyűjtöttek össze ingyenes adományként.

A még átmeneti, zavaros viszonyok miatt a szállítmányt egész úton, éjjel-nappal 12 falusi kísérő őrizte. Elmondták, hogy milyen nagy gondot okozott a vasúti kocsik és főleg egy mozdony megszerzése. Végül is sikerült a szovjet katonai parancsnokság segítségével az akadályokat elhárítani, vasúti kocsikat és egy mozdonyt szerezni.

Ez az első vasúti szállítmány a Nyugati pályaudvarra érkezett, mivel csak ott lehetett a romok között egy vágányt és vasúti kirakót úgy-ahogy helyreállítani. Ezután is ide érkeztek be a további szállítmányok. A raktárral az első időben csak küldöncök útján tudtunk érintkezni, mert telefon-összeköttetés oda nem volt.

Persze óriási nehézséget okozott a küldemények raktározása, megőrzése és a városba való továbbszállítása. Ezért sürgősen szükségünk volt egy jól őrizhető központi raktár létesítésére. Ezt a Városházán néhány óvóhely felhasználásával rendeztük be. A raktárt a Községi Élelmiszerüzem szakszemélyzete kezelte, és adta ki utalványainkra a kiutalt élelmiszer-mennyiségeket.

Rövidesen szovjet katonai őrséget is sikerült kapnunk a raktárhoz. Így ez az első nagyobb központi raktárunk lett a legbiztonságosabb polgári raktár az egész városban. Ugyanis a később a város különböző helyein felállított hatósági raktáraink, éppen úgy, mint a Nyugati pályaudvari kirakodó raktáraink, állandó fosztogatásoknak, erőszakos betöréseknek voltak kitéve. A városban olyan nagy volt a nyomor és az ínség, hogy egy darab kenyérért, szalonnáért és egyéb élelmiszerért a legkétségbeesettebb eszközöktől, így a lopástól sem riadtak vissza.

A városházi raktárunkban hamarosan viszonylag jelentős készleteket gyűjtöttünk össze a beérkező készletekből, melyeket még azzal is gyarapítottunk, hogy egy központi ellenőrző csoportot állítottunk fel. Ezek [!] tagjai a város különböző helyein a nyilasok által elrejtett vagy egyes elmenekültek által befalazott stb. készleteket felkutatták, és azokat lefoglalva a központi raktárunkba beszállították. Így jutottunk hozzá több mázsa cukorhoz, édesipari termékekhez, tartósított húsipari árukhoz, különböző fogyasztási iparcikkekhez, talpbőrhöz stb., melyek ugyan nem voltak számottevő, nagyobb mennyiségek, de arra mindenesetre alkalmasak voltak, hogy ezekből gyorssegélyeket juttassunk a leginkább rászorulóknak.

Ezekből a készletekből tudtunk élelmiszer-csomagokat juttatni az egymásután előkerülő és jelentkező, korábban üldözött baloldali személyiségeknek, operaházi és egyéb művészeknek, újságíróknak stb. Így jelentkezett nálam többek között Pakots György újságíró[40] – aki akkor az Újságíró Szövetség[41] egyik megbízott vezetője volt –, és az általa átadott listán szereplő újságírók részére mindjárt az első hetektől kezdve rendszeresen és folyamatosan élelmiszer-segélyt utaltam ki, amit Pakots Gárdonyi Jenő újságíróval[42] együtt egy kis kézikocsin húzott el, majd osztott tovább szét az újságírók között.

Az operaháziak részéről Gyurkovics Mária[43] keresett fel, aki még a Józsefvárosi Elöljáróságról ismert, ahol az 1930-as években dolgoztam, és ő is ott volt mint „szellemi segédmunkás”, egyben énekelni tanult.

Többek között a Zeneakadémiáról Gábriel Ferenc,[44] a művészképző tanára jött el, aki valamikor a Nemzeti Zenedében[45] engem is hegedülni tanított. Megjelent Bajcsy-Zsilinszky Endréné,[46] Szakasits Árpádné, és nagy örömmel üdvözölt az özvegy Ságváriné,[47] – Ságvári Endre édesanyja – aki régi ismerősöm volt a Józsefvárosból. Jött Nádor Jenő,[48] a Népszava szerkesztője és még sokan mások, akik úgyszólván akkor jöttek ki lesoványodva, rongyosan az óvóhelyekről, jöttek vissza a bujdosásból, a meghurcoltatásból. Mindnyájuknak kis zsákokban adtuk ki a legszükségesebb élelmiszereket.

Magam ezekben az első hetekben úgy tudtam a város távolabbi részeibe kimenni a hatósági főzőhelyek felállításának előkészítése és egyéb intézkedések megtétele végett, hogy a Községi Élelmiszerüzem szerzett nekem egy négykerekű kis lőcsös szekeret meg egy lovat. A szekér ülése egy átdobott deszka volt, arra ültem a kocsissal, és így jutottam el a távolabbi helyszíni eljárásokra.

Ma már nehezen képzelhető el, hogy milyen nagy feltűnést keltettem, amikor a körutakon végigszekereztem, a kézikocsikat vonszoló vagy stráfkocsik oldalaiba, hátába kapaszkodó és azokat húzó-vonó emberek tucatjai előtt, akik romokat és egyéb különböző holmikat cipeltek. Bizony akkor ez a személyszállító lovasszekér sokkal többet jelentett, mint ma a legmodernebb és legnagyobb luxusautó. Különben is a szabad közlekedésemet csak a szovjet városparancsnokok által részemre már 1945. január 31-én kiállított különleges, kézzel írott és nagy katonai, csillagos pecséttel ellátott igazolvány biztosította.

Február 4. után néhány napon belül újabb 3 vagon liszt és hús érkezett Karcagról, majd 10 vagon liszt és hüvelyes Hódmezővásárhelyről. Február 17-ig összesen 21 vagon lisztet és húst küldtek Kisújszállásról, Karcagról és Törökszentmiklósról. Majd ezt követően 10 vagon liszt és burgonya érkezett Nyíregyházáról.

Ezek voltak az első jelentősebb vidéki élelmiszer-szállítmányok még a Közellátási Kormánybiztosság megalakulása előtt. De mindezekhez képest olyan aránytalanul nagyobb volt a szükséglet, hogy azt ezekből a készletekből csak elenyészően kismértékben lehetett kielégíteni.

Mindenekelőtt és elsősorban a gyermekvédelmi intézmények, a kórházak, a hatósági főzőhelyek és a legfontosabb jóvátételi üzemi konyhák ellátására adtunk kiutalásokat. Ahhoz, hogy a lakosság részére legalább napi 10 dkg kenyeret tudjunk rendszeresen osztani, Budapest és a közellátásilag hozzácsatolt 24 környékbeli város és község – a jegykiosztás adatai szerint akkor mintegy másfél millióra tehető ‒ lakosságának havi 420 vagon kenyérre, ehhez 300 vagon lisztre, továbbá az egyéb fontosabb élelmiszerekből – zsiradékból, cukorból, hüvelyesből, burgonyából, némi húsféléből stb. – a legminimálisabb adagolásban is legalább még havi 1000 vagon élelmiszerre lett volna szükség.

[...]

 

Az irat jelzete: BFL XIV. 52. 3. doboz (dr. Gámenczy Béla fondja) – Budapest Főváros Levéltára, Személyek, Gámenczy Béla jogász, székesfővárosi képviselő iratai, Kéziratok – Eredeti, gépelt.

 

 


[1] Budapest Főváros Levéltára (a továbbiakban: BFL), Személyek, Gámenczy Béla jogász, székesfővárosi képviselő iratai (a továbbiakban: BFL XIV. 52.), 3. doboz (Kéziratok), 4.

[2] A jegyrendszer adminisztratív feladatait ellátó szerv.

[3] BFL XIV. 52. 1. doboz (Dr. Gámenczy Béla személyi iratai), Életrajz.

[4] Bechtler Péter (1891–1964): 1945-től az SZDP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja. 1946–1948 között a Városi, Vármegyei és Községi Alkalmazottak Országos Szövetségének elnöke. 1945. január és 1948 között Budapest alpolgármestere. 1945. júniustól novemberig a Szabad Szakszervezetek képviseletében az ideiglenes nemzetgyűlés tagja. 1945–1947-ben a nemzetgyűlés, majd 1947–1948-ban országgyűlési képviselő.

[5] BFL XIV. 52. 3. 47.

[6] BFL XIV. 52. 3. 58.

[7] Ignácz Károly: A katasztrófa és az újrakezdés időszaka – Budapest 1945-ben. Levéltári Közlemények. 86. évf., 2015, 41.

[8] Palasik Mária: Csorba János. A főváros élén – Budapest főpolgármesterei és polgármesterei, 1873–1950. Szerk. Feitl István. Bp., 2008, 232.

[9] Jámbor Alajos (1869–1955): építész.

[10] Morvay Endre (1887–1961): köztisztviselő, 1914-től 1947-es nyugdíjazásáig a főváros szolgálatában állt.

[11] 1/1954. sz. rendelet; 2/1945. sz. rendelet; 3/1945. sz. rendelet; IV/2-1945. BNB-határozat.

[12] Palasik: i. m. 233.

[13] Kővágó József: Budapest közállapotai az 1945/46. tél küszöbén. Bp., 1946. 47–48.

[14] Palasik: i. m. 236.

[15] Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.. 2013, 234., 236.; Kővágó: i. m. 25., 53–54., 55–58., 59–60.  

[16] Ungváry: i. m. 315.; Palasik: i. m. 234.; Ignácz: i. m. 36.

[17] 1–6/1945–P.-m. sz. rendelet.

[18] 10/1945–P.-m. sz. rendelet.

[19] Palasik: i. m. 234.

[20] P. N. Csernisov: szovjet vezérőrnagy, Budapest első városparancsnoka.

[21] I. T. Zamercev: szovjet vezérőrnagy. 1945. február végén nevezte ki a szovjet vezetés, miután nem voltak megelégedve Csernisov munkájával. Zamercev 1948-ig töltötte be a városparancsnoki tisztséget.

[22] Csorba János polgármester felterjesztése Miklós Béla miniszterelnökhöz a főváros helyzetéről (1945. február 11.). In: „A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” – Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához. 2. 1930–1990. Szerk. Sipos AndrásDonáth Péter. Bp., 2000, 99.

[23] Ignácz: i. m. 43.

[24] BFL XIV. 52. 3. 64, 70–71.

[25] 12/1945–P.-m. sz. rendelet.

[26] BFL XIV. 52. 3. 81, 134–138. 

[27] BFL XIV. 52. 3. 73-77.

[28] BFL XIV. 52. 3. 75.

[29] Lobogó, 1978. február 16. 17.

[30] Lobogó, 1978. március 23. 16–17.

[31] BFL XIV. 52. 3. 120.

[32] BFL XIV. 52. 3. 126.

[33] BFL XIV. 52. 3. 120.

[34] Vas Zoltán: Akkori önmagunkról. Önéletírás. II. Bp., 1982, 59.

[35] Lobogó, 1978. március 2. 16–17.

[36] Gáspár Ferenc–Halasi László (szerk.): A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei 1945–1946. Bp., 1975, 38.; Palasik: i. m. 236.

[37] BFL XIV. 52. 3. 91–95.

[38] Az óvóhely az V. kerületi Egyetem utcában volt (ma Károlyi utca). Itt vészelte át az ostromot több városházi tisztviselő és hivatalnok.

[39] A rendelet eredeti szövege: Fővárosi Közlöny. 56. évf. 1. sz. 9. (A lakosság élelmiszerellátása.)

[40] Pakots György (1903–1976): 1937-től az Est-lapoknál dolgozott. 1944-ben bekapcsolódott a Szent-Györgyi Albert vezette ellenállási mozgalomba. 19451949 között a Világ című lap főmunkatársa. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének első főtitkára, 19451950 között a Magyar Radikális Párt tagja.

[41] Újságíró Szövetség: az újságírók 1896-ban alapított szakmai, érdekvédelmi szövetsége.

[42] Gárdonyi Jenő (1900–1981): a Magyarország fővárosi rovatát vezette, majd a második világháborúban zsidó származása miatt munkatáborba került.

[43] Gyurkovics Mária (1913–1973): opera- és hangversenyénekesnő. 1937-ben végzett a Zeneművészeti Főiskolán, majd az Operaházhoz került.

[44] Gábriel Ferenc (1889–1968): hegedűművész, a Zeneművészeti Főiskola tanára.

[45] Nemzeti Zenede: Budapest legrégebbi zene tanintézete. (http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muzsika/zenede.html) (Utolsó letöltés: 2021. március 17.)

[46] Bajcsy-Zsilinszky Endréné: 1945-től az FKGP tagja, nagy szerepe volt a párt női szervezetében.

[47] Erdős Rozália: tanítónő, a Magyar Izraelita Nők Országos Szövetségének alelnöke.

[48] Nádor Jenő (1892–1970): a második világháború alatt a zsidó hitközség kulturális ügyeivel foglalkozott. 1945 után a Fővárosi Napló főszerkesztője.

Ezen a napon történt augusztus 02.

1914

Német csapatok jelennek meg Luxemburgban, válaszul Franciaország mozgósítja haderejét.Tovább

1934

Hindenburg német elnök halála után Adolf Hitler megszerzi az elnöki és a kancellári hatalmat is (vezér és nemzeti kancellár lesz).Tovább

1945

Véget ér a potsdami konferencia, többek közt megállapodás születik a mai lengyel-német határról (Odera-Neisse határvonal) és Berlin négy...Tovább

1945

A Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságuktól a szlovákiai magyarokat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők