Levéltári források az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez

Bevezető

 

Cseh-Szlovákia 1939. márciusi széthullását követően sokan úgy határoztak, hogy fegyverrel kívánnak harcolni a német megszállók ellen, ami azonban csak úgy volt lehetséges, ha elhagyják hazájukat. Eleinte északi irányba, Lengyelország felé lépték át a határt.[1] Ez az útvonal Lengyelország eleste után bezárult. A menekülők azonban vállalták a kockázatosabb déli, ún. balkáni úton (balkánská cesta) való áthaladást is, amely Szlovákián, Magyarországon és Jugoszlávián át vezetett. A rizikósabb útvonal vállalásának egyik fő oka az volt, hogy 1939 novemberében a megszálló német hatóságok nagyszabású razziákat hajtottak végre, mivel egy korábbi demonstráción halálosan megsebesült egyetemi hallgató, Jan Opletal temetése még nagyobb tüntetéssé fajult. Az intézkedések következtében rengeteg letartóztatásra került sor, a cseh felsőoktatási intézményeket pedig bezárták.[2]

A menekülőknek szlovák területen nem volt különösen nehéz átjutniuk – leszámítva a német felügyelet alatt álló nyugati határsávot, a Schutzzonét –, noha hivatalosan Pozsony határsértőknek tekintette a menekülő cseheket.[3] A lakosság, továbbá egyes szervezetek és intézmények – így például az evangélikus egyház vagy a Légiós Bank – is támogatták a külföldön harcolni kívánókat:[4] ilyen módon a magyar határig viszonylag egyszerűen eljutottak, azonban csak ezután következett útjuk magyarországi szakasza, amely nem bizonyult egyszerűnek.

A magyar kormányzat és közigazgatás számára 1939 késő őszén tűnt fel először, hogy egyre több cseh nemzetiségű határsértő érkezik az országba északi irányból. A velük szembeni eljárásról a Belügyminisztérium határozott. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Szlovákiához hasonlóan Magyarország is határsértőkként tartotta számon a Protektorátusból menekülőket, akiknek eltávolításáról is határoztak. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

A fogságba vetett cseheket tehát nem hadifoglyokként kezelték, mint az 1939 őszén nagy tömegben érkező lengyeleket, ebből következően ellátásuk, fogva tartásuk minősége is jelentősen eltért a lengyelekétől.

 

A 310. csehszlovák vadászosztály pilótái Angliában

Forrás: Wikimedia Commons

 

A csehek ügye nemzetközi szinten sem volt ismeretlen. A magyar külügyi vezetést többször keresték fel külföldi diplomaták a Dísz téren, hogy a csehek helyzetéről érdeklődjenek, továbbá megpróbálták elérni, hogy megváltozzon a hivatalos megítélésük, és így közvetve megváltozzanak fogva tartási körülményeik is. Emiatt kereste fel Christian de Charmassé,[5] a francia követség titkára a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjét, Ghyczy Jenőt,[6] a brit követség harmadik titkára, H. A. F. Hohler[7] pedig egy esetben adományként kapott fehérneműket kívánt az internáltaknak személyesen átadni. (Lásd a 3. és 4. dokumentumot!)

A cseheket többek között zsúfolt kaszárnyákban, a Citadellában, valamint a Mosonyi utcai Toloncházban őrizték, majd kitoloncolás várt rájuk. Sokan azonban ismét visszatértek a szlovák határtól: erre azért kerülhetett sor több esetben, mivel a magyar csendőrök rendkívül hanyag módon hajtották végre az átadást, a csehek pedig kihasználták a kínálkozó lehetőséget.[8]

A visszatérők, illetve azok, akiket nem tudtak elfogni a magyar hatóságok, a Fő utca 17. szám alatt működő francia követséget keresték fel – amely tovább működött Párizs elestét követően is –, hogy ott útjuk további részéhez kiállítsák számukra a szükséges papírokat. A diplomáciai misszió segítette a cseheket, itt szervezték a harcolni kívánók biztonságos elszállásolását, illetve Magyarországról történő kimenekítését.

 

Jelenleg a Francia Intézet 1992-ben átadott épülete található a Fő utca 17. szám alatt
Forrás: Wikimedia Commons

 

A fogvatartott csehek egészségi állapota a fogvatartás körülményei miatt sok esetben leromlott. A kialakult helyzet azt eredményezte, hogy hivatalos úton a csehszlovák emigráció is felvette a kapcsolatot a párizsi magyar követséggel. Az eset mindenképpen kuriózum, mivel az Edvard Beneš-féle politikai központot a budapesti vezetés nem ismerte el,[9] hanem a Cseh‒Morva Protektorátus kormányát tartotta legitimnek; erre utal, hogy ott továbbra is működött magyar diplomáciai misszió. Václav Kalina ezredes, a Franciaországba delegált katonai attasé azonban 1940 tavaszán arról érdeklődött írásban, hogy milyen Karel Nigrín[10] egyetemi tanár és Bruno Sklenovský[11] ezredes egészségügyi állapota.[12] (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

A magyar kormányzat a cseh internáltak miatt nehéz helyzetbe került. Egyrészt a német hatóságok követelték a kiadatásukat, másrészt a nyugati hatalmak is érezhetően nyomás alá helyezték a magyar vezetést a szabadon engedés érdekében, hogy ily módon csatlakozhassanak katonai alakulataikhoz. A cseheket végül útjukra bocsátották a hatóságok. Ehhez a végső lökést az Amerikai Unitárius Egyesület tisztségviselőinek 1940 tavaszán történt látogatása adta. Robert C. Dexter[13] és felesége ekkor Európa-szerte felmérte a hadi- és politikai foglyok helyzetét:[14] bár a lengyelekét rendezettnek találták, a csehek esetében a magyar kormányzatnál próbálták elérni életkörülményeik javítását vagy szabadon bocsátásukat.[15] Dexter Ghyczy Jenővel is egyeztetett az ügyben. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A politikai osztály vezetője meglehetősen gyanakvóan fogadta az egyházi elöljárót, azonban az unitáriusok fellépése végül sikerrel járt: 1940 tavaszán a cseheket eltávolították az országból, de nem a németek kezére adták őket. Erről adott számot egy levelében Ghyczy Jenő és Dexter egyik munkatársa, Donald A. Lowrie is.[16]

 

Robert C. Dexter fotója a Detroit Free Press 1940. november 20-án megjelent számában
Forrás: Newspapers.com

 

A cseheket tehát nem adták ki a Harmadik Birodalomnak, hanem Jugoszlávia irányába toloncolták ki őket, ahol biztonságban folytathatták megkezdett útjukat. Itteni helyzetük inkább a magyarországi lengyelekéhez hasonlított: különböző félhivatalosan működő szervezetek segítették őket eljutni a megfelelő adriai tengeri kikötőkbe, ahonnan Franciaország felé hajózhattak tovább, vagy pedig támogatták őket, hogy vonattal eljussanak Görögországba, ahonnan a Közel-Keleten szerveződő egységeikhez juthattak el.[17]

Az alábbi dokumentumokat a mai magyar helyesírási szabályok szerint közöljük.

 

Dokumentumok:

 

Budapest, 1939. december 25.

 

Tárgy: Cseh és szlovák (politikai menekültek?) jogtalan határátlépése

 

Valamennyi, a határon útlevél-ellenőrzést foganatosító m. kir. rendőrkapitányságnak és kirendeltségnek, a m. kir. rendőrség budapesti XI. és VII. ker. kapitányságának, a m. kir. révkapitányságnak és valamennyi m. kir. révkirendeltségnek, a m. kir. rendőrség határvidéki kapitányságának és kirendeltségeinek, a m. kir. csendőrség nyomozó osztályparancsnokságának.

Vett jelentések szerint a Cseh–Morva Protektorátus területéről, sőt újabban már Szlovákiából is egyre nagyobb számmal jönnek át, illetőleg szöknek át hozzánk – a szlovák‒magyar határon – olyan egyének, akik Magyarországon keresztül külföldre szándékoznak emigrálni abból a célból, hogy ott különféle katonai alakulatokba toboroztassák magukat. Ezek a hadköteles korban levő férfiak az eddigi megállapítás szerint többnyire szabályszerű útiokmány nélkül és magyar vízum nélkül, „feketén” jönnek át a szlovák‒magyar határon, s egy darabig az ország területén tartózkodnak, majd valamelyik szomszéd állam felé – rendszerint ugyancsak „feketén” – iparkodnak eltávozni. Többnyire politikai menekülteknek vallják magukat, ezt a körülményt igazolni azonban nem tudják, és a legtöbbször valószínűtlen az is, hogy őket valamely szomszéd állam legális úton beengedné. Ilyen körülmények között ezeknek az egyéneknek sem beutazását, sem átutazását, sem pedig a maguk választotta szomszédos ország felé való távozási kísérletét megengedni, avagy támogatni nem lehet, hanem őket a budapesti toloncháznak kell átadni, amely őket szabályszerű, illetőleg alkalmas módon Szlovákia felé eltávolítja.

Felhívom Cím [!] figyelmét arra is, hogy ezek az úgynevezett politikai menekültek gyakran hamis, vagy legalábbis őket meg nem illető úti okmányok birtokában vannak, mely okmányok a határszéli ellenőrző szervek megtévesztésére alkalmasak, amennyiben tehát valamely, fenti kategóriába sorolható egyénnek az útlevele vagy másnemű útiokmánya ebből a szempontból gyanúra adna okot, őt a kilépésben meg kell ideiglenesen akadályozni és – a vonatkozó adatok bejelentése mellett – a vezetésem alatt álló minisztérium közbiztonsági osztályától kell a továbbiakra nézve utasítást kérni. (T. 360-510)[18]

Ha a fenti kategóriába sorolható olyan egyén, aki „feketén” jött be, a kilépést valaminő különleges és nem szabályszerű okmánnyal kísérelné meg azon az alapon, hogy az okmányára vagy igazolványára valamely idegen állam átutazási vagy beutazási vízumot adott, a maga választotta irányban ennek dacára sem léptethető ki, mert ellene egyrészt az 1903. évi VI. t. c. 15. §-a alapján a kihágási eljárást[19] le kell folytatni, másrészt mint jogtalan belépő mindenképp csak abban az irányban, illetőleg viszonylatban távolítható el, amerről illegálisan belépett.

 

Budapest, 1939. december 25.

Boór[20]

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1939–8506/1939 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztérium, Politikai Osztály általános iratai – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1939. december 23.

 

Méltóságos Dr. Pásztóy Ámon[21]Úrnak

miniszteri tanácsos, a Keokh vezetője

 

Az ügyosztálynál őrizetben lévő, illetőleg itt eltávolításuk végett önként jelentkező cseh‒morva nemzetiségű német állampolgárok ügyében mély tisztelettel jelentem az alábbiakat:

A m. kir. budapesti I. honvéd hadtestparancsnokság Kémelhárító Osztályától a fentebb megjelölt nemzetiségű egyének eltávolítása körül követendő eljárás tekintetében f[olyó] évi december 20-án az alábbi közlést vettem távbeszélő útján: amennyiben cseh‒morva nemzetiségű egyének kerülnek a toloncügyosztály őrizetébe, akkor – amennyiben nevezettek útiokmánnyal rendelkeznek – abba az irányba távolítandók el az ország területéről, amerre az illetők kívánják, tehát amerre a vízumuk az országból való kilépést megengedi. A gyakorlat azt mutatja, hogy rendszerint Jugoszlávia felé igyekeznek elhagyni az ország területét, s innen tovább folytatják útjukat Törökország felé. Amennyiben úti okmánnyal nem rendelkező egyéneket kell eltávolítani, akkor az úgynevezett rövid úton való eltávolítás minden esetben Románia felé történjék, miután Jugoszlávia felé a rövid utas eltávolítás esetlegesen diplomáciai intervenciókra adhatna alkalmat. Az I. honv. hadtestparancsnokság Kémelhárító Osztálya egyben azt is közölte, hogy az ott őrizetbe került egyéneket saját hatáskörében is eltávolítja az országból, és nem kísérteti át minden esetben az ügyosztályomhoz.

 

Harkányi[22]

rendőrtanácsos

 

Az irat jelzete: MNL OL K 149–2–8256/1939 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztérium, Rezervált iratok – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1939. december 27.

 

Charmassé francia követségi titkár ma felkeresett és – mint mondá – követének megbízásából félhivatalosan (d’une maniére officieuse) közli velem az alábbiakat, mert követe azt akarja, hogy tudomással bírjunk a következő tevékenységükről:

A Cseh–Morva Protektorátus területéről mind nagyobb számban jönnek át üldözöttek és menekültek, akiket a volt laibachi[23] cseh‒szlovák konzul (Charmassé szerint Minowskinak[24]hívják) vesz kezelésébe, bizonyos igazoltatás után továbbítja őket a francia követségre, amely úti okmányt állít ki számukra, hogy Jugoszlávián keresztül Szíriába utazhassanak; a jugoszláv követség akadály nélkül adja meg nekik a vízumot.

Charmassé-nak azt válaszoltam, hogy ilyen cseh menekülteknek a beszivárgásáról már van tudomásunk. Ezeknek az elemeknek nálunk való megjelenése nekünk nem kellemes, és úgy kezeljük őket, mint akik engedély nélkül lépték át a határt, és a fennálló szabályokkal szemben kihágást követtek el. Hozzáfűztem még, hogy a mi szempontunkból éppen nem kívánatos, hogy annak a Protektorátus területén híre menjen, hogy Magyarországon van egy szerv, amelynek segítségével cseh‒szlovák menekültek tovább juthatnak más országokba. Egyébként sincsen semmi különösebb okunk, hogy éppen a csehekkel szemben különösen engedékenyek vagy jóindulatúak legyünk.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1939–8269/1939 – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1940. április 18.

 

Megjelent [ti. br. Thierry Heribert[25] követségi tanácsosnál ‒ M. D.] Hohler köv[etségi] titkár és közölte, hogy a Citadellában internált csehek részére Londonból több csomag fehérnemű érkezett. Engedélyt kért, hogy a csomagokat személyesen adhassa át, és az internáltak panaszainak jogosultságáról tájékozódjék.

Megjegyezte, hogy az angol katonai attaché[26] ugyanezt a kérést intézte Ujszászy[27] ezredeshez, de azt a felvilágosítást kapta, hogy a csehek nem katonai, hanem politikai internáltak.

Megígértem Hohlernek, hogy a döntésről értesíteni fogom.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–ad 2002/1940 – Gépelt másolat.

 

 

Párizs, 1940. február 26.

 

Jelentem, hogy Kalina ezredes,[28] cseh kat[onai] attachétól az alábbi tartalmú levelet kaptam:

„Amennyiben módjában áll, kérem, legyen szíves segítségemre lenni az alábbi ügyben:

Hozzám érkezett hírek szerint jóbarátom, Bruno Sklenosvky volt cseh tüzértiszt Magyarországon át szándékozván szökni, ott feltartóztattatott, és néhány hét óta Budapesten, a Citadellában áll őrizet alatt.

Miután politikai menekültről van szó, nagyon lekötelezne, ha közbenjárna nevezett érdekében az illetékes magyar hatóságnál, amiért fogadja köszönetemet.

Maradok legőszintébb stb. …”

Fenti kérelmet további eljárás végett felterjesztem.

Felterjesztve 2 pld-ban, elküldve II. 26-án, futárral.

 

vitéz Karátsony László[29]

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–1130/1940[30] – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1940. április 9.

 

Ma felkeresett Dexter Róbert [!], az Amerikai Unitárius Egyesület Külügyi Bizottságának titkára, akit Pelényi József[31] [!][32] ajánlott be hozzám.

Dexter úr a Magyarországon lévő lengyel és cseh menekültek ügye iránt érdeklődött. Informálva lévén ezen szándékáról, átadtam neki tájékoztatására egy angol nyelvű összefoglalást, amely a Honvédelmi Minisztériumtól kapott adatok alapján készült. Dexter úr hangsúlyozta, hogy teljesen informálva van arról a kitűnő bánásmódról, amelyben a lengyel menekültek részesülnek. Szerinte annál szomorúbb helyzetben vannak az országba érkezett cseh menekültek, akiknek a számát ő kb. 1200–1500-ra tette, és felvetette azt a kérdést, vajon mit lehetne ezeknek az érdekében tenni, mert szerinte olyan hírek vannak a velük folytatott rossz bánásmódról külföldön és Amerikában elterjedve, és olyan propaganda folyik érdekükben, hogy a magyar kormánynak áll elsősorban érdekében ezeknek a helyzetét megjavítani.

Dexter úrnak azt válaszoltam, hogy azok a számok, amelyeket ő velem közölt, nagymértékben túlzottak, mert hivatalos helyről szerzett értesülések alapján kb. 250 cseh menekült van az országban. A magyar kormány nincs abban a helyzetben, hogy a cseh menekülteket ugyanazon nagyon előzékeny elbánásban részesítse, mint a lengyeleket, mert – ha eltekintünk attól a nemzetiségi üldözéstől, amelyet a csehek folytattak húsz éven keresztül a magyar kisebbségek ellen – nem tekinthetjük a cseheket politikai menekülteknek, mert megállapíttatott, hogy Prágában egy titkos toborzó iroda működik, amelynek rendeltetése, hogy a protektorátus területéről cseheket szállítson a külföldön lévő cseh‒szlovák légiók számára. Azon kényes földrajzi helyzetre való tekintettel, amelyben Magyarország van, igazán nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mi a cseheknek országunkon való keresztülvonulását nagy számban megengedjük. Ez különben sem felelne meg semlegességi kötelezettségeinknek.

Dexter úr erre ismét visszatért arra a külföldön elterjedt hírekre, amelyek a csehek rossz bánásmódjáról vélnek tudni, és egy kérdést és egy kérést terjesztett elő.

Először is: megígérheti-e a magyar kormány azt, hogy ha erre Amerikában a szükséges tőkét felhajtják, egy amerikai kiküldött az itt lévő cseheket segélyben részesítheti.

Másodszor pedig megtekintheti-e ő a Citadellában lévő cseheket, hogy szembe tudjon szállni az igazság megállapításával a rosszindulatú propagandának. [!]

Végül kíváncsi voltam arra, hogy mi köze van az unitárius egyháznak a magyarországi cseh menekültekhez, és azt kérdeztem tőle, hogy nagy unitárius egyházközösségek vannak-e a protektorátusban, hogy őt ennyire érdekli ez a kérdés. Dexter úr azt válaszolta, hogy a csehszlovák egyház[33] tart fenn benső kapcsolatokat az unitárius egyházzal, és néhány évvel ezelőtt előfordult az is, hogy egy csehszlovák egyházbeli püspök Erdélybe ment, hogy ott a román hatóságok előtt a magyar unitáriusok érdekében közbenjárjon. Ezt az amerikai vendéggel együtt nálam lévő Ferencz József unitárius lelkész[34] is megerősítette.

Dexter úr szereplése nagyon jellemző arra a nagyon elterjedt propagandára, amelyet a csehek már most folytatnak ellenünk külföldön.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–ad 1774/pol–1940 – Gépelt másolat.