Levéltári források az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez

Lengyelország 1939. szeptemberi kapitulációja közvetetten kihatott a csehszlovák‒magyar kapcsolatokra is, ugyanis ezzel a német megszállók ellen harcolni kívánó csehek számára megszűnt az az északi út, amelyen keresztül – viszonylag biztonságosan – brit és francia emigrációba vonulhattak, illetve csatlakozhattak a külföldön szerveződő katonai egységeikhez. Ezt követően csak a déli, Magyarországon keresztül vezető útvonalon tudtak távozni a Protektorátusból. A meglehetősen terhelt korabeli cseh(szlovák)‒magyar viszony miatt magyarországi fogadtatásuk teljesen eltért a lengyelekétől. A cseh menekülteknek köszönhetően ugyanakkor időlegesen közvetlen kapcsolat jött létre a csehszlovák politikai emigráció és Magyarország között.

 

Bevezető

 

Cseh-Szlovákia 1939. márciusi széthullását követően sokan úgy határoztak, hogy fegyverrel kívánnak harcolni a német megszállók ellen, ami azonban csak úgy volt lehetséges, ha elhagyják hazájukat. Eleinte északi irányba, Lengyelország felé lépték át a határt.[1] Ez az útvonal Lengyelország eleste után bezárult. A menekülők azonban vállalták a kockázatosabb déli, ún. balkáni úton (balkánská cesta) való áthaladást is, amely Szlovákián, Magyarországon és Jugoszlávián át vezetett. A rizikósabb útvonal vállalásának egyik fő oka az volt, hogy 1939 novemberében a megszálló német hatóságok nagyszabású razziákat hajtottak végre, mivel egy korábbi demonstráción halálosan megsebesült egyetemi hallgató, Jan Opletal temetése még nagyobb tüntetéssé fajult. Az intézkedések következtében rengeteg letartóztatásra került sor, a cseh felsőoktatási intézményeket pedig bezárták.[2]

A menekülőknek szlovák területen nem volt különösen nehéz átjutniuk – leszámítva a német felügyelet alatt álló nyugati határsávot, a Schutzzonét –, noha hivatalosan Pozsony határsértőknek tekintette a menekülő cseheket.[3] A lakosság, továbbá egyes szervezetek és intézmények – így például az evangélikus egyház vagy a Légiós Bank – is támogatták a külföldön harcolni kívánókat:[4] ilyen módon a magyar határig viszonylag egyszerűen eljutottak, azonban csak ezután következett útjuk magyarországi szakasza, amely nem bizonyult egyszerűnek.

A magyar kormányzat és közigazgatás számára 1939 késő őszén tűnt fel először, hogy egyre több cseh nemzetiségű határsértő érkezik az országba északi irányból. A velük szembeni eljárásról a Belügyminisztérium határozott. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Szlovákiához hasonlóan Magyarország is határsértőkként tartotta számon a Protektorátusból menekülőket, akiknek eltávolításáról is határoztak. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

A fogságba vetett cseheket tehát nem hadifoglyokként kezelték, mint az 1939 őszén nagy tömegben érkező lengyeleket, ebből következően ellátásuk, fogva tartásuk minősége is jelentősen eltért a lengyelekétől.

 

A 310. csehszlovák vadászosztály pilótái Angliában

Forrás: Wikimedia Commons

 

A csehek ügye nemzetközi szinten sem volt ismeretlen. A magyar külügyi vezetést többször keresték fel külföldi diplomaták a Dísz téren, hogy a csehek helyzetéről érdeklődjenek, továbbá megpróbálták elérni, hogy megváltozzon a hivatalos megítélésük, és így közvetve megváltozzanak fogva tartási körülményeik is. Emiatt kereste fel Christian de Charmassé,[5] a francia követség titkára a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjét, Ghyczy Jenőt,[6] a brit követség harmadik titkára, H. A. F. Hohler[7] pedig egy esetben adományként kapott fehérneműket kívánt az internáltaknak személyesen átadni. (Lásd a 3. és 4. dokumentumot!)

A cseheket többek között zsúfolt kaszárnyákban, a Citadellában, valamint a Mosonyi utcai Toloncházban őrizték, majd kitoloncolás várt rájuk. Sokan azonban ismét visszatértek a szlovák határtól: erre azért kerülhetett sor több esetben, mivel a magyar csendőrök rendkívül hanyag módon hajtották végre az átadást, a csehek pedig kihasználták a kínálkozó lehetőséget.[8]

A visszatérők, illetve azok, akiket nem tudtak elfogni a magyar hatóságok, a Fő utca 17. szám alatt működő francia követséget keresték fel – amely tovább működött Párizs elestét követően is –, hogy ott útjuk további részéhez kiállítsák számukra a szükséges papírokat. A diplomáciai misszió segítette a cseheket, itt szervezték a harcolni kívánók biztonságos elszállásolását, illetve Magyarországról történő kimenekítését.

 

Jelenleg a Francia Intézet 1992-ben átadott épülete található a Fő utca 17. szám alatt
Forrás:
Wikimedia Commons

 

A fogvatartott csehek egészségi állapota a fogvatartás körülményei miatt sok esetben leromlott. A kialakult helyzet azt eredményezte, hogy hivatalos úton a csehszlovák emigráció is felvette a kapcsolatot a párizsi magyar követséggel. Az eset mindenképpen kuriózum, mivel az Edvard Beneš-féle politikai központot a budapesti vezetés nem ismerte el,[9] hanem a Cseh‒Morva Protektorátus kormányát tartotta legitimnek; erre utal, hogy ott továbbra is működött magyar diplomáciai misszió. Václav Kalina ezredes, a Franciaországba delegált katonai attasé azonban 1940 tavaszán arról érdeklődött írásban, hogy milyen Karel Nigrín[10] egyetemi tanár és Bruno Sklenovský[11] ezredes egészségügyi állapota.[12] (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

A magyar kormányzat a cseh internáltak miatt nehéz helyzetbe került. Egyrészt a német hatóságok követelték a kiadatásukat, másrészt a nyugati hatalmak is érezhetően nyomás alá helyezték a magyar vezetést a szabadon engedés érdekében, hogy ily módon csatlakozhassanak katonai alakulataikhoz. A cseheket végül útjukra bocsátották a hatóságok. Ehhez a végső lökést az amerikai Univerzalista Unitárius Egyház Segélyszervezete (Unitarian Universalist Service Committee) tisztségviselőinek 1940 tavaszán történt látogatása adta. Robert C. Dexter[13] és felesége ekkor Európa-szerte felmérte a hadi- és politikai foglyok helyzetét:[14] bár a lengyelekét rendezettnek találták, a csehek esetében a magyar kormányzatnál próbálták elérni életkörülményeik javítását vagy szabadon bocsátásukat.[15] Dexter Ghyczy Jenővel is egyeztetett az ügyben. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A politikai osztály vezetője meglehetősen gyanakvóan fogadta az egyházi elöljárót, azonban az unitáriusok fellépése végül sikerrel járt: 1940 tavaszán a cseheket eltávolították az országból, de nem a németek kezére adták őket. Erről adott számot egy levelében Ghyczy Jenő és Dexter egyik munkatársa, Donald A. Lowrie is.[16]

 

Robert C. Dexter fotója a Detroit Free Press 1940. november 20-án megjelent számában
Forrás:
Newspapers.com

 

A cseheket tehát nem adták ki a Harmadik Birodalomnak, hanem Jugoszlávia irányába toloncolták ki őket, ahol biztonságban folytathatták megkezdett útjukat. Itteni helyzetük inkább a magyarországi lengyelekéhez hasonlított: különböző félhivatalosan működő szervezetek segítették őket eljutni a megfelelő adriai tengeri kikötőkbe, ahonnan Franciaország felé hajózhattak tovább, vagy pedig támogatták őket, hogy vonattal eljussanak Görögországba, ahonnan a Közel-Keleten szerveződő egységeikhez juthattak el.[17]

Az alábbi dokumentumokat a mai magyar helyesírási szabályok szerint közöljük.

 

Dokumentumok:

 

Budapest, 1939. december 25.

 

Tárgy: Cseh és szlovák (politikai menekültek?) jogtalan határátlépése

 

Valamennyi, a határon útlevél-ellenőrzést foganatosító m. kir. rendőrkapitányságnak és kirendeltségnek, a m. kir. rendőrség budapesti XI. és VII. ker. kapitányságának, a m. kir. révkapitányságnak és valamennyi m. kir. révkirendeltségnek, a m. kir. rendőrség határvidéki kapitányságának és kirendeltségeinek, a m. kir. csendőrség nyomozó osztályparancsnokságának.

Vett jelentések szerint a Cseh–Morva Protektorátus területéről, sőt újabban már Szlovákiából is egyre nagyobb számmal jönnek át, illetőleg szöknek át hozzánk – a szlovák‒magyar határon – olyan egyének, akik Magyarországon keresztül külföldre szándékoznak emigrálni abból a célból, hogy ott különféle katonai alakulatokba toboroztassák magukat. Ezek a hadköteles korban levő férfiak az eddigi megállapítás szerint többnyire szabályszerű útiokmány nélkül és magyar vízum nélkül, „feketén” jönnek át a szlovák‒magyar határon, s egy darabig az ország területén tartózkodnak, majd valamelyik szomszéd állam felé – rendszerint ugyancsak „feketén” – iparkodnak eltávozni. Többnyire politikai menekülteknek vallják magukat, ezt a körülményt igazolni azonban nem tudják, és a legtöbbször valószínűtlen az is, hogy őket valamely szomszéd állam legális úton beengedné. Ilyen körülmények között ezeknek az egyéneknek sem beutazását, sem átutazását, sem pedig a maguk választotta szomszédos ország felé való távozási kísérletét megengedni, avagy támogatni nem lehet, hanem őket a budapesti toloncháznak kell átadni, amely őket szabályszerű, illetőleg alkalmas módon Szlovákia felé eltávolítja.

Felhívom Cím [!] figyelmét arra is, hogy ezek az úgynevezett politikai menekültek gyakran hamis, vagy legalábbis őket meg nem illető úti okmányok birtokában vannak, mely okmányok a határszéli ellenőrző szervek megtévesztésére alkalmasak, amennyiben tehát valamely, fenti kategóriába sorolható egyénnek az útlevele vagy másnemű útiokmánya ebből a szempontból gyanúra adna okot, őt a kilépésben meg kell ideiglenesen akadályozni és – a vonatkozó adatok bejelentése mellett – a vezetésem alatt álló minisztérium közbiztonsági osztályától kell a továbbiakra nézve utasítást kérni. (T. 360-510)[18]

Ha a fenti kategóriába sorolható olyan egyén, aki „feketén” jött be, a kilépést valaminő különleges és nem szabályszerű okmánnyal kísérelné meg azon az alapon, hogy az okmányára vagy igazolványára valamely idegen állam átutazási vagy beutazási vízumot adott, a maga választotta irányban ennek dacára sem léptethető ki, mert ellene egyrészt az 1903. évi VI. t. c. 15. §-a alapján a kihágási eljárást[19] le kell folytatni, másrészt mint jogtalan belépő mindenképp csak abban az irányban, illetőleg viszonylatban távolítható el, amerről illegálisan belépett.

 

Budapest, 1939. december 25.

Boór[20]

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1939–8506/1939 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztérium, Politikai Osztály általános iratai – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1939. december 23.

 

Méltóságos Dr. Pásztóy Ámon[21]Úrnak

miniszteri tanácsos, a Keokh vezetője

 

Az ügyosztálynál őrizetben lévő, illetőleg itt eltávolításuk végett önként jelentkező cseh‒morva nemzetiségű német állampolgárok ügyében mély tisztelettel jelentem az alábbiakat:

A m. kir. budapesti I. honvéd hadtestparancsnokság Kémelhárító Osztályától a fentebb megjelölt nemzetiségű egyének eltávolítása körül követendő eljárás tekintetében f[olyó] évi december 20-án az alábbi közlést vettem távbeszélő útján: amennyiben cseh‒morva nemzetiségű egyének kerülnek a toloncügyosztály őrizetébe, akkor – amennyiben nevezettek útiokmánnyal rendelkeznek – abba az irányba távolítandók el az ország területéről, amerre az illetők kívánják, tehát amerre a vízumuk az országból való kilépést megengedi. A gyakorlat azt mutatja, hogy rendszerint Jugoszlávia felé igyekeznek elhagyni az ország területét, s innen tovább folytatják útjukat Törökország felé. Amennyiben úti okmánnyal nem rendelkező egyéneket kell eltávolítani, akkor az úgynevezett rövid úton való eltávolítás minden esetben Románia felé történjék, miután Jugoszlávia felé a rövid utas eltávolítás esetlegesen diplomáciai intervenciókra adhatna alkalmat. Az I. honv. hadtestparancsnokság Kémelhárító Osztálya egyben azt is közölte, hogy az ott őrizetbe került egyéneket saját hatáskörében is eltávolítja az országból, és nem kísérteti át minden esetben az ügyosztályomhoz.

 

Harkányi[22]

rendőrtanácsos

 

Az irat jelzete: MNL OL K 149–2–8256/1939 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztérium, Rezervált iratok – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1939. december 27.

 

Charmassé francia követségi titkár ma felkeresett és – mint mondá – követének megbízásából félhivatalosan (d’une maniére officieuse) közli velem az alábbiakat, mert követe azt akarja, hogy tudomással bírjunk a következő tevékenységükről:

A Cseh–Morva Protektorátus területéről mind nagyobb számban jönnek át üldözöttek és menekültek, akiket a volt laibachi[23] cseh‒szlovák konzul (Charmassé szerint Minowskinak[24]hívják) vesz kezelésébe, bizonyos igazoltatás után továbbítja őket a francia követségre, amely úti okmányt állít ki számukra, hogy Jugoszlávián keresztül Szíriába utazhassanak; a jugoszláv követség akadály nélkül adja meg nekik a vízumot.

Charmassé-nak azt válaszoltam, hogy ilyen cseh menekülteknek a beszivárgásáról már van tudomásunk. Ezeknek az elemeknek nálunk való megjelenése nekünk nem kellemes, és úgy kezeljük őket, mint akik engedély nélkül lépték át a határt, és a fennálló szabályokkal szemben kihágást követtek el. Hozzáfűztem még, hogy a mi szempontunkból éppen nem kívánatos, hogy annak a Protektorátus területén híre menjen, hogy Magyarországon van egy szerv, amelynek segítségével cseh‒szlovák menekültek tovább juthatnak más országokba. Egyébként sincsen semmi különösebb okunk, hogy éppen a csehekkel szemben különösen engedékenyek vagy jóindulatúak legyünk.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1939–8269/1939 – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1940. április 18.

 

Megjelent [ti. br. Thierry Heribert[25] követségi tanácsosnál ‒ M. D.] Hohler köv[etségi] titkár és közölte, hogy a Citadellában internált csehek részére Londonból több csomag fehérnemű érkezett. Engedélyt kért, hogy a csomagokat személyesen adhassa át, és az internáltak panaszainak jogosultságáról tájékozódjék.

Megjegyezte, hogy az angol katonai attaché[26] ugyanezt a kérést intézte Ujszászy[27] ezredeshez, de azt a felvilágosítást kapta, hogy a csehek nem katonai, hanem politikai internáltak.

Megígértem Hohlernek, hogy a döntésről értesíteni fogom.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–ad 2002/1940 – Gépelt másolat.

 

 

Párizs, 1940. február 26.

 

Jelentem, hogy Kalina ezredes,[28] cseh kat[onai] attachétól az alábbi tartalmú levelet kaptam:

„Amennyiben módjában áll, kérem, legyen szíves segítségemre lenni az alábbi ügyben:

Hozzám érkezett hírek szerint jóbarátom, Bruno Sklenosvky volt cseh tüzértiszt Magyarországon át szándékozván szökni, ott feltartóztattatott, és néhány hét óta Budapesten, a Citadellában áll őrizet alatt.

Miután politikai menekültről van szó, nagyon lekötelezne, ha közbenjárna nevezett érdekében az illetékes magyar hatóságnál, amiért fogadja köszönetemet.

Maradok legőszintébb stb. …”

Fenti kérelmet további eljárás végett felterjesztem.

Felterjesztve 2 pld-ban, elküldve II. 26-án, futárral.

 

vitéz Karátsony László[29]

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–1130/1940[30] – Gépelt másolat.

 

 

Budapest, 1940. április 9.

 

Ma felkeresett Dexter Róbert [!], az Amerikai Unitárius Egyesület Külügyi Bizottságának titkára, akit Pelényi József[31] [!][32] ajánlott be hozzám.

Dexter úr a Magyarországon lévő lengyel és cseh menekültek ügye iránt érdeklődött. Informálva lévén ezen szándékáról, átadtam neki tájékoztatására egy angol nyelvű összefoglalást, amely a Honvédelmi Minisztériumtól kapott adatok alapján készült. Dexter úr hangsúlyozta, hogy teljesen informálva van arról a kitűnő bánásmódról, amelyben a lengyel menekültek részesülnek. Szerinte annál szomorúbb helyzetben vannak az országba érkezett cseh menekültek, akiknek a számát ő kb. 1200–1500-ra tette, és felvetette azt a kérdést, vajon mit lehetne ezeknek az érdekében tenni, mert szerinte olyan hírek vannak a velük folytatott rossz bánásmódról külföldön és Amerikában elterjedve, és olyan propaganda folyik érdekükben, hogy a magyar kormánynak áll elsősorban érdekében ezeknek a helyzetét megjavítani.

Dexter úrnak azt válaszoltam, hogy azok a számok, amelyeket ő velem közölt, nagymértékben túlzottak, mert hivatalos helyről szerzett értesülések alapján kb. 250 cseh menekült van az országban. A magyar kormány nincs abban a helyzetben, hogy a cseh menekülteket ugyanazon nagyon előzékeny elbánásban részesítse, mint a lengyeleket, mert – ha eltekintünk attól a nemzetiségi üldözéstől, amelyet a csehek folytattak húsz éven keresztül a magyar kisebbségek ellen – nem tekinthetjük a cseheket politikai menekülteknek, mert megállapíttatott, hogy Prágában egy titkos toborzó iroda működik, amelynek rendeltetése, hogy a protektorátus területéről cseheket szállítson a külföldön lévő cseh‒szlovák légiók számára. Azon kényes földrajzi helyzetre való tekintettel, amelyben Magyarország van, igazán nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mi a cseheknek országunkon való keresztülvonulását nagy számban megengedjük. Ez különben sem felelne meg semlegességi kötelezettségeinknek.

Dexter úr erre ismét visszatért arra a külföldön elterjedt hírekre, amelyek a csehek rossz bánásmódjáról vélnek tudni, és egy kérdést és egy kérést terjesztett elő.

Először is: megígérheti-e a magyar kormány azt, hogy ha erre Amerikában a szükséges tőkét felhajtják, egy amerikai kiküldött az itt lévő cseheket segélyben részesítheti.

Másodszor pedig megtekintheti-e ő a Citadellában lévő cseheket, hogy szembe tudjon szállni az igazság megállapításával a rosszindulatú propagandának. [!]

Végül kíváncsi voltam arra, hogy mi köze van az unitárius egyháznak a magyarországi cseh menekültekhez, és azt kérdeztem tőle, hogy nagy unitárius egyházközösségek vannak-e a protektorátusban, hogy őt ennyire érdekli ez a kérdés. Dexter úr azt válaszolta, hogy a csehszlovák egyház[33] tart fenn benső kapcsolatokat az unitárius egyházzal, és néhány évvel ezelőtt előfordult az is, hogy egy csehszlovák egyházbeli püspök Erdélybe ment, hogy ott a román hatóságok előtt a magyar unitáriusok érdekében közbenjárjon. Ezt az amerikai vendéggel együtt nálam lévő Ferencz József unitárius lelkész[34] is megerősítette.

Dexter úr szereplése nagyon jellemző arra a nagyon elterjedt propagandára, amelyet a csehek már most folytatnak ellenünk külföldön.

 

Az irat jelzete: MNL OL K 63–7/7–1940–ad 1774/pol–1940 – Gépelt másolat.

 


[1] A csehek lengyelországi jelenlétéről, tevékenységéről lásd Toman Brod–Eduard Čejka: Na západní frontě. Naše vojsko – Svaz protifašistických bojovkníků. Praha, 1963, 45‒52.

[2] Az 1939. őszi prágai demonstrációkról lásd Peter Demetz: Praha ohrožená. Praha, 2010, 119‒125.

[3] Martin Hetényi: Slovensko‒Maďarské pomedzie v rokoch 1938‒1945. Nitra, 2008, 118.

[4] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztérium, Politikai Osztály általános iratai (a továbbiakban: K 63), 7/15, 500/940.

[5] Christian de Charmassé (?–?): diplomata, a budapesti francia követség első titkára 1938–1944 között.

[6] Ghyczy Jenő (1893–1982): diplomata, 1939–1943 között a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, 1943–1944 között tárcavezető.

[7] Henry Arthur Frederick Hohler (1911–2001): brit diplomata, a budapesti brit követség harmadik titkára 1941-ig. Később hazája nagykövete Dél-Vietnámban és Svájcban.

[8] Miklós Dániel: Cseh menekültek Magyarországon. In: Történelmi útvesztők. Bp., 2018, 298‒308., 306. Megjegyzendő, hogy e sorok írója korábbi kutatásai során olyan cseh veteránokkal készült interjúkat dolgozott fel, akiket 1939–1940 folyamán Magyarországon internáltak illegális határátlépés miatt. Az interjúk a www.pametnaroda.cz honlapon érhetők el.

[9] A csehszlovák emigráns kormány ugyan nem tartotta illegitimnek a budapesti vezetést, azonban ellenségesen tekintett rá, illetve a második világháború alatt többször is kijelentették, hogy a „feudális” Horthy-rendszerrel nem, hanem egy demokratikus magyar kormánnyal hajlandó csak tárgyalóasztalhoz ülni a jövőben.

[10] Karel Nigírín (1904–1982): cseh történész, tanár. A második világháború alatt a csehszlovák emigráns kormány külügyminisztériumának munkatársa.

[11] Bruno Sklenovský (1893–1957): cseh tüzértiszt. 1939-ben a cseh területek megszállása után csatlakozik az ellenálláshoz, majd megszökik a Cseh‒Morva Protektorátusból. 1940-ben a franciaországi 1. csehszlovák hadosztály tüzérségi parancsnoka. 1941–1945 között az emigráns csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke.

[12] Nigrín egy visszaemlékezés szerint megszökött a Citadellából. Lásd Ladislav Melíšek: U Tobrúku pod československým praporem proti Rommelovi. Veselí nad Moravou, 2008, 48. Sklenovský is elkerült végül Magyarországról 1940 folyamán. Lásd Zlatica Zudová-Lešková: Zapomenutá elita. Praha, 2011, 219.

[13] Robert C. Dexter (1887–1955): amerikai egyházi vezető, szociális munkás. 1940-ben az Univerzalista Unitárius Egyház Segélyszervezetének egyik alapítója, majd vezetője.

[14] A kutatás korábbi szakaszában nagy segítséget nyújtott, hogy Robert C. Dexter európai missziójának anyagai digitalizálva elérhetőek az interneten: https://iiif.lib.harvard.edu/manifests/view/drs:14718269$1i (Utolsó letöltés: 2021. február 1.).

[15] Harvard University Andover–Harvard Theological Library bMS 16185/2 (4) – European representatives, letters, 1940‒1941 – seq. 6 – seq. 7. https://nrs.harvard.edu/urn-3:DIV.LIB.USC:3442960?n=6 (Utolsó letöltés: 2021. február 1.)

[16] MNL OL K 63 7/7, 1940, ad 1774/pol-1940; Harvard University Andover‒Harvard Theological Library bMS 16114/4 (73) – USC refugees, E. and Robert Dexter's help to Czech refugees in prison in Hungary – seq. 11 https://nrs.harvard.edu/urn-3:DIV.LIB.USC:4907157?n=11 (Utolsó letöltés: 2021. február 1.) Harvard University Library bMS 161144 (73)-11, Donald A. Lowrie levele Robert C. Dexternek, 1940. május 31.

[17] Toman Brod: Cesty československých uprchlíků přes Balkán v letech 1939–40. In: Československo a Juhoslávia. Szerk.: Vilma Repáňová. Bratislava, 1968, 403.

[18] A Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályának korabeli telefonszáma. A budapesti egységes hálózat (Budapest és környéke) betürendes távbeszélő névsora 1940. szeptember. 35.

[19] Az 1903. évi VI. törvény az útlevélügyet szabályozta. A 15. §. a hamis útlevélhasználatra vonatkozó szankciókat írta le. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=90300006.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D35 (Utolsó letöltés: 2021. február 1.)

[20] Boór Aladár (1899–?): 1930–1941 között a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályának vezetője.

[21] Pásztóy Ámon (1892–1949): 1938–1941 között a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) vezetője. 1941–1944 között a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályának vezetője.

[22] Harkányi Gyula (?–?): 1939-ben a Magyar Királyi Állami Rendőrség Budapesti Főkapitányságának Fogház- és Toloncügyosztálya vezetője.

[23] Ljubljana német neve.

[24] Helyesen: Miňovský. Stanislav Miňovský (1887–1953): cseh mérnök, diplomata. 1935–1939 között Csehszlovákia ljubljanai konzulátusának vezetője.

[25] Báró Thierry Heribert (?–?): diplomata, 1939–1942 között a Külügyminisztérium Politikai Osztályának munkatársa.

[26] Walter Patrick Barclay (1899–1943): brit katonatiszt, 1938–1941 között Nagy-Britannia katonai attaséja Budapesten.

[27] Ujszászy István (1894–1948): hírszerző, katonatiszt. 1939–1942 között a magyar katonai hírszerzés, a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnökség 2. Osztályának (HM Vkf-2) vezetője.

[28] Václav Kalina (1896–1946): cseh katonatiszt, 1935–1940 között Csehszlovákia katonai attaséja Párizsban, majd Angliában a Charles de Gaulle-féle Szabad Franciaország mozgalomhoz beosztott összekötő tiszt 1943-ig.

[29] Karátsony László (1894–1951): katonatiszt, 1938–1942 között Magyarország katonai attaséja Párizsban, majd Vichyben.

[30] Az irat követségi száma: 60/40 – k. a. 1940.

[31] Ceruzával aláírva: követ.

[32] Helyesen: Pelényi János. Pelényi János (1885–1974): diplomata, 1933–1940 között Magyarország washingtoni követe. Posztjáról tiltakozásképpen lemond, amikor Magyarország csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez.

[33] 1920-ban a római katolikus egyházból kivált nemzeti felekezet, amely visszanyúlt a huszita hagyományokhoz.

[34] Ferencz József (1908–1994): unitárius lelkész, egyházi vezető. 1937–1944 között Budapesten központi missziói lelkész.

Ezen a napon történt június 24.

1916

Elkezdődik a Somme-i ütközet.Tovább

1919

Katonai zendülés Budapesten a Tanácsköztársaság ellen.Tovább

1935

Jugoszláviában az uralmi külsőségeiben Mussolinihez igazodó Milan Stojadinović alakít kormányt.Tovább

1948

Megnyitják az Úttörővasutat, ahol a vasutas szolgálatot gyermekek látják el (ma Gyermekvasút néven üzemel).Tovább

1948

Az Egyesült Államok meghirdeti az Európai Újjáépítési Programot (Marshall-segély).Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők