Magyar préri Kanadában

Hoffmann Ferenc (1877–1958) református lelkész az 1938 augusztusában Budapesten tartott Magyarok Világkongresszusára állította össze a kanadai magyarok életét 208 fényképen és anekdotákon, újságkivágatokon keresztül bemutató fényképalbumát. Az album jelentősége, hogy a húszas–harmincas évekből páratlan részletességgel dokumentálja a nyugat-kanadai magyarság történetét és mindennapjait.

Hoffmann Ferenc, a fényképalbum összeállítója, 1931

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/188.

 

Hoffmann Ferenc a kanadai prérin

Az albumot[1] összeállító Hoffmann Ferenc 1877. március 28-án Kunmadarason született. Középiskolai tanulmányait Iglón végezte, majd kijárta a Keszthelyi Mezőgazdasági Főiskolát, Budapesten és Kolozsváron pedig jogot tanult. Kolozsváron közgazdászként, Kassán tanítóként dolgozott. 1913 szeptemberében Esztergom megye Párkányi járásában volt főszolgabíró, majd a megye főjegyzőjeként tevékenykedett. Mezőgazdasági ismereteinek bővítésére Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1907-ben külföldi tanulmányútra küldte, ennek során járt először Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban.[2] Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, és öt évet töltött el különböző szibériai hadifogolytáborokban. 1919-ben – kihasználva a zűrzavaros orosz belpolitikai helyzetet – végül sikerült megszöknie Szibériából, és Vlagyivosztokon keresztül hajón Vancouverbe menekült.[3] 1920-ban néhány hónap favágói és szakácsinaskodási munka után megkísérelt New Yorkba szökni első házasságából született fiához, ifjabb Hoffmann Ferenchez, de a kanadai–amerikai határon feltartóztatták és visszatoloncolták Kanadába, ahol illegális bevándorlóként bebörtönözték.[4] Ő maga az általa összeállított fényképalbumban csupán ennyit ír erről: „Beszöktem Amerikába, de ott nagy idegengyűlöletet tapasztalván visszaszöktem Kanadába.” Érdekében Dr. Thomas Alfred Patrick (1864–1943) yorktoni orvos járt közben, akit Hoffmann még az 1909. évi tanulmányútján ismert meg.[5] Barátja megszerezte számára a bevándorlási miniszter engedélyét, hogy Hoffmann a saját költségén átutazhasson Kanadán, ezzel tulajdonképpen legalizálva ottlétét. Orvos ismerősétől értesült arról is, hogy a kanadai kormány és az ott élő magyarok viszonya az első világháború óta megromlott, az állam egyre több korlátozó intézkedést vezet be, és a magyar közösségek Békevár kivételével anyanyelvi lelkész híján vannak. Ekkoriban nem volt magyar konzul, egyetlen magyar nyelvű lapjukat komoly cenzúrával sújtották, majd megszüntették. A magyar telepeken a gazdálkodók teljesen ki voltak szolgáltatva telepvezetőiknek, akik gyakran gátlástalanul visszaéltek helyzetükkel. Orvos barátja javaslatára Hoffmann szabadulása után a saskatchewani magyar alapítású Otthon településre ment, ezzel párhuzamosan pedig jelentkezett a saskatooni St. Andrew College-be, ahol három évvel később református lelkészként végzett. Első miséjét Otthonban celebrálta.[6] Fényképalbumából sokat megtudhatunk Otthon város első telepeseiről, így például a Zemplén megyéből származó Ruby Mihályról, a farmerként és később Yorktonban közjegyzőként ténykedő, nagy köztiszteletnek örvendő Konyha Ferencről, vagy az őrszentmiklósi születésű Czinkota Józsefről, akinek nyolc gyermeke született Kanadában, és Otthon település leggazdagabb magyarjainak egyike lett.[7]

 

Ruby Mihály, Konyha Ferenc és Czinkota József családjaikkal, 1920

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/1., 2., 3.

 

Hoffmann lelkészként alaposan ismerte az egyes családok belügyeit is: „Gendurék a dunai nádasokban foglalkozó munkás típus volt [!]. Az öreg Gendur a megtestesült zsarnok apa volt. Legnagyobbik fiát, Jánost akkor pofozta fel legutoljára, amikor már Jánosnak is öt gyereke volt. Mire János nagykorúsította magát az apai önkény alól azzal a megindoklással, hogy Kanadában ez már mégsem járja. Az öreg Gendur nagymama úgy vélekedik, hogy az öreg úr »Jó volt, jó volt, csak hát szigorú törvénye volt. Éngemet is sokszor ellazsnakolt a rudaló fával még éltesebb koromban is.«” A „közfelfogás vértanújaként” jellemzett Baán Rózsikáról pedig ezt írta: „az első saskatchewani magyar lány, aki tanítónői oklevelet szerzett. De az otthoni atyafiak úgy vélekedtek, hogy »Nekünk nem kell tanítónőnek, mert ismertük gyerekkorában is, ő sem különb a mienknél.« Sok iskolázott magyar gyermek szenved az irigység miatt. [Baán Rózsika] Nagyja, az öreg Baán bácsi Sopronban volt libériás kocsis, és úri modorával messze kitűnt szomszédai közül, akik nem tudták neki megbocsátani, hogy urak között élt.”[8]


Baán Rózsika és a saját gyerekeit írni-olvasni megtanító Nagy Jánosné, 1920–1921
Jelzet: MNL OL P 975–II.–59. 13.

 

Felvételein megörökítette Otthon település legidősebb farmerjét, Horgász Istvánt is, akiről az albumból az alábbiakat tudhatjuk meg: „Az amerikai Montana államban is próbálkozott, de a szárazság kiszorította. Visszajött Saskatchewanba. Eredetileg a Pest megyei Őrmezőről vándorolt ki nagy sebtiben. Amint elbeszéli, a csendőrök holmi lólopás felderítése folyamán portáján is szaglásztak, de ő még aznap reggelén elindult Kanadába, minélfogva nem tudhatja, ki volt a tettes.”[9]

 

Horgász István (a kép jobb oldalán) családjával és egy jellegzetes kanadai lovaskocsi (buggy), 1922

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/22‒23.

 

Hoffmann az 500 mérföld átmérőjű körzetét folyamatosan járta és szervezte a magyar közösségek életét. Az 1938 augusztusára összeállított fényképalbumában arról írt, lelkészi tevékenysége során az évek alatt változó számú, 18–24 gyülekezet tartozott alá, ezek közül némelyiknél csak évente egyszer tudott misét celebrálni, mivel az évi 52 vasárnapból nem jutott több idő rájuk. A hívek emiatt panaszkodtak is rá, mondván: „Tiszteletes urunk nagyon vékonyan keni az evangéliumot az élet száraz kenyerére.”[10] Kötelességének érezte még, hogy a saját területén kívül évente háromszor-négyszer 22 órányi vonatutat megtéve a Manitoba tartományban lévő Flin Flon aranybányatelepére is ellátogasson, ahol szintén sok magyar dolgozott.[11]

 

Utazás Kanadában, 1930-as évek

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/127‒129., 134.

 

 

Flin Flon bányatelep magyar munkásai 1937-ben

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/96.

 

Lelkészként vállalta a rothermerei Szent Tamás és a mistatimi Árpád templomok és lelkészlakok építésének költségét körülbelül 2000 dollár értékben.[12] A vallási teendők ellátása mellett praktikus tanácsokkal segítette a magyarokat gazdálkodási, hivatali ügyekben (például bíróságokon, kivándorlási kérdésekben), és számos közművelődési feladatot felvállalt: újságokat szerkesztett, ünnepségeket, sporteseményeket és jótékonysági akciókat szervezett. Választások idején gyakran politikai pártok is felkérték, hogy programjukat ismertesse a magyar lakossággal.[13] Emellett a saskatooni St. Andrew’s College-ben magyar múzeumot rendezett be, ahol többek között egy Kossuth-képet, néhány régi magyar pénzt és a magyar földművesek által használt eszközöket, például ekéket lehetett megtekinteni.[14]

 

 

Az egyház feladatai és a lelkipásztori kötelességek, 1937

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/122.

 

Első felesége 1913-ban hunyt el, fia festőművész lett. Második felesége Jean Innes Cyrcle, a wakawi missziós kórház főnöknője volt, akit úgy ismert meg, hogy meggyógyította Hoffman lovát, Csabát. A házasságkötés után a pár Saskatoonba költözött, de a főleg Zirc és Hercegfalva vidékéről származó magyarok lakta wakawi tó partján is volt házuk.[15] Hoffmann egészen 1945-ig, 68 éves koráig dolgozott.[16]

 

A Montenagle névre keresztelt wakawi ház építése, 1921‒1928

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/32‒33., 35‒37.

 

 

Hoffmann Ferenc, felesége, Jean Innes Cyrcle és Csaba ló, 1922‒1936

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/27‒29., 31.

 

Második feleségével az album összeállításáig kétszer voltak szentföldi zarándokúton, valamint Kunmadarason is jártak, amivel kapcsolatban Hoffmann megjegyezte: „Kunmadarason a tatárjárás óta Mrs. Hoffmann volt az első skót látogató, azelőtti időkről sajnos nincsen feljegyzés a kunmadarasi levéltárban.”[17] Hoffmann Ferenc 1958. október 29-én hunyt el Victoriában, hamvait kívánságának megfelelően szétszórták a kanadai prérin.[18]

 

 

Magyar telepesek Nyugat-Kanadában

A református lelkész alá tartozó körzetben 1886-tól éltek magyarok, de a húszas-harmincas években is folyamatosan érkeztek magyar bevándorlók a térségbe. Az első telepesek elsősorban gazdasági, a későbbiek jellemzően inkább politikai okokból hagyták el az óhazát.

Magyarországról a 19. század második felében főleg az Amerikai Egyesült Államok felé irányult jelentősebb bevándorlási hullám. Az általában gazdasági okok miatt kivándorolt, addig elsősorban az agrárszektorban ténykedő nincstelen emberek azonban kevéssé találták meg számításaikat az Egyesült Államokban, ahol főleg a dinamikusan fejlődő ipari ágazatokban volt szükség emberekre. Az újonnan érkezők megfelelő nyelvtudás és szakképzettség híján gyárakban, bányákban a legnehezebb fizikai munkákra tudtak elhelyezkedni, kiutazásuk során pedig olyannyira eladósodtak, hogy többségük egzisztenciális okokból kényszerpályára került.[19] Az eladósodás a későbbiekben is megoldatlan probléma maradt. Paizs Ödön 1926. évi kanadai útján szerzett tapasztalatait így foglalta össze: „Nálunk, magyaroknál még mindezekhez hozzájárul az is, hogy a kivándorlók 90%-a kölcsönpénzből vándorolt ki. [...] Találkoztam olyan magyarral, aki 80 százalékos kamatot fizet, de gyakori az az eset, hogy kétszáz dollárért félév után 260 dollárt kell hazaküldeni, mert különben az otthonmaradottak értékeit elkótyavetyélik. Ezen a lelketlen emberhús-kereskedelmen valahogyan segíteni kellene”.[20] Az ipari szektorban sínylődő magyarok számára kiváló lehetőséget kínált a kanadai kormány ajánlata, amely 1885 után – amikor megépült az országot kelet-nyugati irányban összekötő vasútvonal – kifejezetten agrármunkásokat keresett a hatalmas kanadai préri (a mai Manitoba, Saskatchewan és Alberta tartományok) benépesítésére.

 

Nyugat-kanadai táj, 1936

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/138‒140.

 

A kormány a telepítéssel Eszterházy Pál Oszkárt (született Packh János, 1830–1912) és társát, Dőry Oszkár földművelési szakembert bízta meg, az első letelepülőknek pedig 160 acre (kb. 647.497 m²) földet ígért; ezen felül kis házat, egy évnyi élelmet, állatokat és gazdasági eszközöket is biztosított, amelyek költségeit a kedvezményezetteknek hosszú lejáratú kölcsönként kellett visszafizetniük.[21] A kanadai Saskatchewan tartományba 1886-ban kezdődött meg a magyarok betelepítése. Két központ alakult ki: a mára már közigazgatásilag Esterhazy néven egybeolvadt Kaposváron és Esterhazyban a katolikusok, Hazelwood-Békevár-Kipling településen pedig a protestánsok telepedtek le.

Az Esterhazyba érkező első magyar csoport 150 főből állt, amit 35 család és nőtlen férfiak alkottak. A telepesek a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-ből indultak útnak, ahol többnyire bányászként dolgoztak, ám nyelvtudás híján nem magyar társaiktól elszigetelődtek. Így fordulhatott elő, hogy nem értesültek arról sem, miszerint a többiek munkakörülményeik javításáért sztrájkot szerveztek. Mivel ők ez idő alatt is vállaltak munkát, a más nemzetiségű bányásztársaik sztrájktörőknek bélyegezték őket. A súlyos atrocitásokat elszenvedő magyaroknak szó szerint életmentő volt Eszterházy kanadai ajánlata.[22]

Esterhazy-Kaposvárra eleinte Szatmár, Szabolcs, Abaúj-Torna és Somogy megyéből, később főleg a Dunántúlról származó családok érkeztek.[23] Békevárra 1900–1903 között többen Bereg, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs megyéből vándoroltak ki. A telepeseket Winnipegben osztották szét a farmokra, és a városban csakhamar magyar kolónia alakult. A századfordulón már számos települést találhatunk a prérividéken, melyet minden csoport a saját nyelvén nevezett el. Ilyenek voltak például Stockholm-Sokhalom, Magyar-Lestock-Leross, Máriavölgy-Arbory-Quinton-Cupar, Pinkeföld-Plunkett, Szent László-Howell-Prudhomme. Stockholmot például 1887-ben a svédek alapították, de 1901-ben 35 magyar család érkezett ide Szabolcs vármegyéből, akik a telep nevét Sokhalomra magyarosították.[24] A magyarosítás olyan jól sikerült, hogy a Nemzeti Újság 1928. december 18-i száma winnipegi forrás alapján már úgy hivatkozott az akkor fennállásának 25. évfordulóját ünneplő Stockholmra, mint Nyugat-Kanada legnagyobb katolikus magyar telepére.[25] Regina magyarságának egyharmada Bukovinából, a többi a Kárpát-medence különböző településeiről származott.[26] A szintén Saskatchewan tartományban fekvő Leasken a rezervátumban élő indián családok rendszeresen érintkeztek a környékbeli magyarokkal, ennek hatására pedig közülük is voltak, akik megtanultak magyarul. „Amikor [az egyik indián főnököt] megkérdezték, hogy miért sajátította el a mi szép magyar nyelvünket, magyaros káromkodásban tört ki: – Az istenit ezeknek a kutya magyaroknak! – kiáltotta – egy se akar velem másképpen beszélni, mint magyarul, tehát nekem kellett megtanulnom ezt az átkozott nehéz nyelvet!”[27]

 

 

Bukovinai magyarok csoportképei a saskatchewani Reginában, 1923‒1924

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/67‒68.

 

Hoffmann Ferenc albumában meglehetősen negatív leírást olvashatunk Eszterházy Pál Oszkár személyéről és a nevéhez fűződő betelepítésről: „A telepet egy magát Eszterházy hercegi család sarjaként feltüntető zsidó […], a New York-i Wall Street bukott bankárja kezdte betelepíteni az Egyesült Államok bányatelepeiről összetoborzott magyar kivándorlók sorából. […] Ez a vidék oly vad, vizes és rengeteg erdőkkel volt borítva, hogy az első telepesek közül csak azok nem szöktek meg, akiknek nem volt módjuk elutazni. A kormány házat építtetett nekik, télire élelmet is adott. A telepesek kaptak fogatos erőt és felszerelést is, de csak a második bevándorló réteg tudott megmaradni. Ezek között sok cseh és morva bevándorló akadt. Esterhazyban most is több a cseh, mint a magyar. Az angol nyelvű telepes a legtöbb ma már. Eszterházy az ottavai kormány bizalmával visszaélt és a tapasztalatlan telepeseket valósággal kizsarolta. Sok botrány után aztán elbocsátotta a kormány a telepítői munkakörből, mire Eszterházy visszament a Wall Streetre.”[28] Ezt a véleményt Dojcsák Győző kutatásai jelentősen árnyalják. Dojcsák közvetett bizonyítékokkal ugyan, de arra a következtetésre jutott, hogy Packh János valóban Esterházy-rokon lehetett.[29] A kiváló kommunikációs képességekkel, stabil angol nyelvtudással, diplomáciai érzékkel és jól csengő arisztokrata névvel rendelkező Eszterházy 1868-ban érkezett az Amerikai Egyesült Államokba, ahol nem a Wall Street-i tőzsdén, hanem a Bevándorlási Hivatalnál dolgozott, és főleg az Osztrák‒Magyar Monarchiából érkezett bevándorlókkal foglalkozott.[30] A Dojcsák által fellelt The Star cikke szerint Eszterházy nagy népszerűségnek örvendett filantróp tevékenységének köszönhetően: „közismert humanista volt, […], létrehozott egy iskolát, ahol nyolcvanöt gyermeket tanított ellenszolgáltatás nélkül, csak azért, hogy jót tegyen.”  Miután a kanadai kormány felvette vele a kapcsolatot, ő választotta ki azokat a területeket a prérin, amelyeket telepítésekre a legmegfelelőbbnek ítélt, az állam által biztosított kedvező feltételeket (így például az odaérkezők utazási költségeinek a biztosítását) pedig kemény tárgyalások során érte el. A telepítési feladatok elvégzésére létrehozta a Hungarian Immigration and Colonization Aid Societyt, amelynek saját magát tette meg elnökévé.[31] „Minden 18 éves vagy idősebb korú férfi és minden özvegy, aki családfenntartó, kaphat 160 aker jó és igen termékeny földet, azon építőanyagnak és tűzifának egyaránt alkalmas erdővel. Az egész 160 akerért csupán 10 dollárt kell befizetni a kormány kasszájába. A már kint élő telepesek – Istennek hála! – kiváló egészségnek örvendenek. Tüdőbaj, köhögés, megfázás vagy járványos betegségek ismeretlenek itt, főleg azért, mert a levegő egész éven át tiszta és erős, úgy, mint az ilyen tengerszint feletti magasságokon fekvő helyeken lenni szokott.” – írta Eszterházy pamfletjében, amelynek hatására egész magyar falvak indultak meg Kanadába a jobb élet reményében.[32] Az igényelhető földet homesteadnek nevezték, melynek tulajdonjogát a tíz dollárnyi jelképes vételár kifizetése után öt évvel igényelhették.[33]

 


Ünnepség Esterhazy-Kaposváron, a telep fennállásának 50. évében, 1935‒1936

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/171‒174.

 

A kanadai kormány a kezdeti támogatásokat azonban hamar megszüntette, és a később érkezőknek már minden kiadásukat maguknak kellett finanszírozni. A vártnál nagyobb költségek, az erdőirtás, a kő- és sziklarobbantás, a soha fel nem tört föld művelése, a vadállatok és a zord éghajlat sokakat megfutamított. Az első generáció még földkunyhókban lakott, amelyeket egymást segítve épített a többi telepessel; kezdetleges gazdasági eszközökkel dolgozott, a családtagok egy része pedig napszámba kényszerült, hogy legyen pénz vetőmagra, szerszámokra. Ezen felül a letelepülőknek kezdetben meg kellett küzdeniük a földfoglalás miatt felháborodott őslakos indiánok ellenérzéseivel is, így kulturális és vallási életük megszervezéséhez általában csak évekkel később tudtak hozzáfogni.[34]

Dojcsák véleménye szerint Eszterházy és a kanadai kormány együttműködése valójában nem a bizalomvesztés miatt szűnt meg, hanem a kormány felismerte, hogy a kanadai prérin veszélyes homogén magyar telepeket létrehozni: ezt alátámasztani látszik az is, hogy a később érkezők már csak etnikailag vegyes területeken telepedhettek le. A híresztelésekkel ellentétben Eszterházy nem keresett sokat a telepítési feladatokon, tevékenysége azonban gátolta az észak-amerikai kontinensen dolgozó konkurens telepítők munkáját. Alig fél évvel Esterhazy-Kaposvár létrehozása után már komoly lejárató kampány indult ellene, kétségbe vonva nevét, származását és becsületes szándékait. Az első telepítések magját adó pennsylvaniai magyarok mindenesetre 1885 őszén kiálltak mellette, és hetvenhatan írták alá azt a neki címzett levelet, miszerint „most, hogy Kanadában földeket szerzett a számunkra, […] soha el nem múló hálával adózunk Önnek, Gróf Úr. Röviddel azután, hogy a kedvező híreket kaptuk, megdöbbenéssel olvashattuk az újságokban, hogy Önt méltatlan és megalázó támadások érik alaptalanul. Az ilyen megvetni való, gyáva ellenségekre valló támadások ne csüggesszék Önt. […] Mi itt Pennsylvaniában körülbelül 200 000 lelket számláló magyar közösség nevében írunk, akik hálás támogatói vagyunk az Ön terveinek, mivel főleg bányákban dolgozunk.”[35] A negatív hírverés azonban sokkal dominánsabban jelent meg a sajtóban, amiben közrejátszhatott az a szándék is, hogy csökkentsék a Magyarországról történő kivándorlás ütemét. Példa erre a Budapesti Hírlap New York-i tudósítójának 1909 szeptemberében készített beszámolója is, amelyben főleg a kanadai farmerlét nehézségeiről olvashatunk: „A kanadai magyarok életéről, vagyoni viszonyairól sok, egymásnak ellentmondó véleményt hallunk. Hivatalosan paradicsomi állapotokról beszélnek. Élnek azonban Kanadában komoly egyházi férfiak, akik a kanadai magyarság erkölcsi és anyagi életét egyszerűen csak tűrhetőnek mondják, és ismerünk teljesen megbízható férfiakat, akik a helyszínen szerzett közvetetlen tapasztalataik alapján azt tartják, hogy Kanadában élő népünk helyzete nagyon is siralmas, szomorú. Kanadának éppen az a része, ahol a magyarság zöme lakik: zord, mocsaras és egészségtelen. A kanadai földek az egyes városoktól nagyon messze, sokszor több napi járóföldre fekszenek, s ennek folytán a föld megművelése, a termés értékesítése szinte lehetetlen. Woodridge tájékán például vizes erdei irtáson, gerendából összetákolt kunyhókban laknak a magyarok, mindössze egy-két lovuk és egy-két sertésük van. Az élelmet boltból kénytelenek készpénzért venni, és ezért a férfiak városokban kénytelenek munkát vállalni, a földeket pedig nem művelhetik.”[36]

A magyarok megélhetését Manitoba, Saskatchewan és Alberta tartományokban a farmerkedés, British Columbiában a gyümölcstermesztés, Kelet-Kanadában pedig a gyáripar, a bányászat és a személyes szolgálat biztosította. Saskatchewan és Alberta tartományokból az 1930-as évek szárazságai sok gazdálkodót elűztek, akik aztán a keleti vagy a nyugati tartományokban telepedtek le.[37] A Kanadában élő magyarság létszáma az újabb és újabb kivándorlási hullámok következtében a huszadik században folyamatosan nőtt: az 1890-es években másfél ezerre, 1911-ben tízezerre becsülték a számukat. 1921-től már hivatalos népszámlálási adatok állnak a rendelkezésünkre, bár valószínűleg több magyar élt kint Kanadában, mint ahányan bekerültek a felmérésbe. A hivatalos adatok szerint 1921-ben 13 181, 1951-ben 60 460, 1961-ben 126 202 magyar lakott Kanadában.[38] A 2016. évi kanadai népszámláláson 64 340 fő tüntette fel a magyart anyanyelveként, 83 400 kanadai kizárólag magyar etnikumúnak és további 264 685 magyar etnikumúnak is vallotta magát.[39]

 

Nyugat-kanadai gabonaraktárak és a Moose Jaw város határában lévő vetőmag-nemesítő állomás, 1936. Moose Jaw különös nevét (Jávorszarvas állkapocs) a helyi folklór szerint onnan kapta, hogy egy farmernek egyszer ezen a helyen tört el a kocsikerekének küllője, amit az ott talált jávorszarvas állkapoccsal helyettesített.[40]

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/135–137.

 

 

A nagy műveltségű, közkedvelt, de végül eladósodva elhunyt Csöndes József temetése a manitobai Woodridge telepen, 1935

Jelzet: MNL OL P 975–II.–59/62‒63.

 

Noha az első világháborút megelőzően még volt jelentős visszavándorlás Magyarországra, a trianoni békeszerződést követően ez teljesen megszűnt. Újabb és újabb tömegek vándoroltak ki előbb az Egyesült Államokba, majd miután ott a bevándorlási feltételeket megszigorították, a Közép-Kelet-Európából érkezőket jóval szívélyesebben fogadó Kanadába.[41] Sokan viszont azért mentek Kanadába, mert azt feltételezték, hogy onnan könnyebben átjuthatnak az Egyesült Államokba.[42] Úgy tűnik, amíg a kanadai hatóságok az első generációs magyar telepesekkel elégedettek voltak, a húszas években egyre több visszaélést tapasztaltak. Paizs Ödön újságíró 1926-ban készített interjút Sir James Atkins-szel, Manitoba kormányzójával, aki így nyilatkozott: „mi azokat a magyarokat akarjuk, akik otthon is jó magyarok voltak, s akik itt is jó emberek maradnak. […], aki nem kell Magyarországnak, aki rossz, gonosz ember, azt mi sem használhatjuk, azért mi sem lelkesedünk.” Ilyen „rossz embereknek” tartották például azokat a megbízhatatlan magyarokat, akik a velük kötött munkaszerződést minden különösebb előzmény nélkül, egyoldalúan felrúgták, cserben hagyva ezzel a munkáltatójukat ahelyett, hogy az esetleg vitatható pontokról tárgyalást kezdeményeztek volna. Thomas Gelley (1860–1939) winnipegi telepítési biztos pedig arról beszélt, sokan földművesnek adják ki magukat, és amikor a földeken nem tudnak/akarnak dolgozni, az államot hibáztatják. Az ilyen bevándorlóknak kiutasítást helyezett kilátásba. Javasolta továbbá, hogy a kiérkező magyarok ne vágjanak bele mindjárt különféle vállalkozásokba, hanem a biztos kudarcot elkerülendő először ismerjék meg az itteni viszonyokat és tanulmányozzák a termelési lehetőségeket.[43]

Az 1930-as évekre a nyugat-kanadai farmerkedés helyett egyre több magyar költözött a városokba. Hoffmann Ferenc így írt erről az 1930-as évek második felében: „Amíg 1914 előtt a kanadai magyarság nagyon kis számban volt a városokban képviselve, addig manapság Montrealban, Torontóban, Wellandon[ban], Windsorban, Sarniában, Port Collbornban, Niagara Fallson, St. Thomasban és más keleti városokban nagy számban élnek magyarok, és azok 95%-a gyári vagy alkalmi munkás. Manapság Ontario és Quebec tartományban van a kanadai magyarságnak fele száma.”[44] A magyar farmergazdaságok megszűnésének egyik oka az urbanizáció volt: a második és a harmadik generáció tagjai szívesebben költöztek a városokba, ahol több lehetőséget, jobban fizető állást reméltek. Városlakóként azonban kevésbé őrizték magyar identitásukat, így leszármazottjaik már asszimilálódtak. A legtisztább magyar közösség a református Békeváron maradt meg, ahol a gazdálkodókon kívül a lelkészek, tanítók és kereskedők is magyarok voltak. Bár a két világháború között innen is sok fiatal költözött a városias Kiplingbe, Békevár még évtizedekig nem fogadott be idegen telepeseket.[45] A magyar alapítású települések közül azonban kétségkívül Esterhazy volt a legsikeresebb, ahol 1956-ban hatalmas mennyiségű kálisót találtak, és az iparosítás nyomán a település gyors fejlődésnek indult: megkezdődött a közművesítés, az utak aszfaltozása, a földgáz bevezetése, repülőtér, kórház, szálloda és uszoda épült, lakossága pedig néhány év alatt megötszöröződött. A „világ kálisó fővárosát” 1957. március 11-én nyilvánították hivatalosan is várossá.[46] Jelenleg 2602 fő lakja, igaz, már csak töredékük rendelkezik magyar gyökerekkel.[47] Az 1956 utáni magyar kivándorlások elsősorban már Ontario tartományba irányultak, a legnagyobb magyar közösségek ma Torontóban és környékén élnek.

 

 


[1] „Photographs – Pillanatfelvételek a kanadai magyarok életéről”, 1920–1941. A fényképalbumot a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL) őrzi. Jelzete: MNL OL P 975–II.–59. Az albummal kapcsolatban lásd korábbi cikkem: Schmidt Anikó: Mindenütt jó, de a legjobb Otthon. MNL OL A hét dokumentuma. 2020. 05. 26. https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/mindenutt_jo_de_a_legjobb_otthon [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[2] MNL OL P 975–II.–59. 5.

[3] MNL OL P 975–II.–59. 5.

[4] Kósa Károly: Kanadai lelkek magyar pásztora. Hoffmann Ferenc életútja. Kósa Károly honlapja. Jász-Nagykun-Szolnok megyei és kárpát-medencei „böngészet”. http://www.kosakaroly.hu/irasok/hoffmann/kanada.html [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[5] Hoffmann Thomas Alfred Patrick személyében befolyásos barátra lelt, aki politikusként is sikeres volt. Már 1897. október 26-án beválasztottak az Észak-Nyugati Területek Törvényhozói Közgyűlésébe. Életútjáról bővebben lásd Yorkton's Corporate History. Yorkton This Week. October 10, 2012. https://www.yorktonthisweek.com/news/local-news/yorkton-s-corporate-history-1.1507152 [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[6] MNL OL P 975–II.–59. 5‒7.

[7] Otthon város lakóit Paizs Ödön (1892–1979) újságíró is meglátogatta 1926-ban tett kanadai utazása során. Az erről beszámoló könyvében részletes leírást olvashatunk az Otthonban élő magyarokról is: Paizs Ödön: Magyarok Kanadában. Egy most készülő országról. Athenaeum, Bp., [1930], 153–155., 160–168.

[8] MNL OL P 975–II.–59. 9‒10.

[9] MNL OL P 975–II.–59. 12.

[10] MNL OL P 975–II.–59. 4.

[11] MNL OL P 975–II.–59. 3. A kanadai magyarok vallási életéről, a lelkipásztori teendőkről bővebben lásd Bartók Béla: Pásztor a prérin. (Blickhardt Tivadar, a kanadai magyarok egri papja).  In: Amerikai magyarok – Magyar amerikaiak. Új irányok a közös történelem kutatásában. Ambrus László–Rakita Eszter szerkesztésében. Líceum, Eger, 2019.,191–208.

[12] Rúzsa Jenő: A kanadai magyarság története. Rúzsa Jenő, Toronto, 1940,  107.

[13] MNL OL P 975–II.–59. 4.

[14] Paizs : i. m. 132–133.

[15] Paizs : i. m. 142.

[16] Kósa: i.m. http://www.kosakaroly.hu/irasok/hoffmann/kanada.html [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[17] MNL OL P 975–II.–59. 16.

[18] Kósa: i. m. http://www.kosakaroly.hu/irasok/hoffmann/kanada.html [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[19] Rúzsa: i. m. 10.

[20] Rúzsa : i. m. 10. Paizs : i. m. 75.

[21] Rúzsa: i. m.  12–15.

[22] Dojcsák Győző: A kanadai Esterházy története. Magvető, Bp., 1981, 87–88.

[23] Uo. 104.

[24] Bakó Ferenc: Kanadai magyarok. Gondolat, Bp., 1988, 27–30.

[25] Zászlót, rögöt és négy karácsonyfát küldenek a kanadai magyarok a szülőhazának. Nemzeti Újság, 1928. december 18. X. évfolyam, 286. szám. 1.

[26] Bakó: i. m. 30.

[27] Paizs : i. m. 150.

[28] MNL OL P 975–II.–59. 80‒81.

[29] Érvei között szerepel, hogy a Packh házaspár között már János születése előtt megromlott a viszony, amely a gyerek világra jötte után olyannyira elmérgesedett, hogy a feleség nyolc évvel később bérgyilkossal ölette meg a férjét. A bűntettért – vélhetően befolyásos ismerősei segítségével – alig egy évet ült börtönben. A kis Packh János keresztapja Johann Mittelteller bécsi császári kamarás volt, aki gyakran játszott közvetítő szerepet az udvar szerelmi ügyeiben. Az ifjú Packh János rövid idő alatt fényes katonai pályát futott be, 18 évesen már főhadnagy volt a szabadságharcban, később angol katonatiszt lett, Eszterházy névre szóló útlevelét pedig minden nehézség nélkül kiválthatta Münchenben. Minderről bővebben lásd Dojcsák: i. m. 11–50.

[30] Martin Louis Kovacs: Esterhazy and Early Hungarian Immigration to Canada. A Study Based Upon the Esterhazy Immigration Pamphlet. Regina, 1974, 1–2.

[31] Dojcsák: i. m. 51‒58.

[32] A pamflet teljes szövege elolvasható: Bakó: i. m. 26.

[33] Uo. 70.

[34] Rúzsa: i. m. 14‒15.; Schmidt: i. m. https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/mindenutt_jo_de_a_legjobb_otthon [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[35] Dojcsák: i. m. 58‒64.

[36] A kanadai magyarok. Budapesti Hírlap, 1909. október 3. 34.

[37] MNL OL P 975–II.–59. 3.

[38] Bakó: i. m. 43‒45.

[39] Az adatokra lásd Kanadai magyarok – A legújabb anyanyelvi statisztikák. Kanadai Magyar Hírlap, 2017. szeptember 7. http://kanadaihirlap.com/2017/09/07/kanadai-magyarok-a-legujabb-anyanyelvi-statisztikak/ és Kanadai magyarok – A nemzetiségre vonatkozó legújabb statisztikák. Kanadai Magyar Hírlap, 2017. október 26. http://kanadaihirlap.com/2017/10/26/kanadai-magyarok-a-nemzetisegre-vonatkozo-legujabb-statisztikak/ [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[40] Paizs : i. m. 170.

[41] 1890 után az Egyesült Államokba érkezőket orvosi vizsgálatra kötelezték, és csak az egészségeseknek adtak beutazási engedélyt. Az 1907. évi bevándorlási törvény a 16 éven aluliaknak, a – feltételezhetően – mások eltartására szoruló szegényeknek, a hivatásos koldusoknak, az anarchistáknak és a poligámistáknak megtiltotta a beutazást. Még 1897-ben Henry Cabot Lodge (1850–1924) massachusetts-i republikánus szenátor azt javasolta, hogy az Egyesült Államokba belépők bizonyítsák írni-olvasni tudásukat is. Bár indítványát akkor elutasították, 1917-ben a „literary test” törvényerőre emelkedett. PIVÁNY JENŐ: Az amerikai Egyesült-Államok bevándorlási politikája. Magyar Társadalomtudományi Szemle, 1913. 3. szám. 200‒201. https://mtda.hu/ADATTAR/cikktar/p_cikk/pivany_jeno_az_egyesult_allamok_bevandorlasi_politikaja.pdf ; Bakó: i. m. 32.; Puskás Julianna: Az Egyesült Államok bevándorlási politikája (1890‒1990). Regio ‒ Kisebbség, politika, társadalom, 1993. 3. sz. 151‒181. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00015/pdf/10.pdf [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

[42] Szondi Ildikó–Seres Alíz Ivett: Tengerentúli magyarok. Acta Universitatis Szegediensis: forum. Acta juridica et politica, 2011. 2. sz. 183.

[43] Paizs : i. m. 99–100., 78–79.

[44] MNL OL P 975–II.–59. 3.

[45] Bakó: i. m. 31.

[46] Dojcsák: i. m. 114‒116.

[47] Forrás: a Wikipédia Esterhazy-szócikke. https://hu.wikipedia.org/wiki/Esterhazy [Utolsó letöltés: 2020. 08. 26.]

Ezen a napon történt november 25.

1953

A londoni angol–magyar rangadót, amelyben a híres „aranycsapat”, Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol...Tovább

1959

New Yorkban agyonlőve találják Povl Bang-Jensen dán diplomatát, az ENSZ ötös bizottság másodtitkárát. Halálának körülményei máig...Tovább

1992

A csehszlovák parlament úgy dönt, hogy 1993. január 1-jével az ország szétválik Csehországra és Szlovákiára.Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők