Bevezető

 Az első világháború során - 1916-ig bezárólag - mintegy 3,6 millió orosz katona hunyt el vagy sebesült meg, s körülbelül három millióan kerültek

. Az 1917-es orosz forradalmat követően kialakult polgárháború, az azt övező éhínségek és járványok addig soha nem tapasztalt veszteségekkel jártak az országban. Az éhínségek csak az 1921-es évben ötmillió emberéletet és mintegy négymillió fő esett el a polgárháborúban, amely az európai történelem valaha tapasztalt legnagyobb menekülthullámainak egyikét indította meg, hozzávetőleg . Ezzel nagyjából megegyező méretű örmény menekülthullám indult meg az Oszmán Birodalom területéről 1915-ben. Az első világháború során a birodalom ifjútörök kormányzata, majd ezt követően Musztafa Kemál Atatürk nacionalista hadserege az örmény genocídium, a 20. század egyik első népirtása során több mint egymillió örmény alattvalója életét oltotta ki, s szintén ennyi örmény származású lakost juttatott a menekültlét ingoványos . Az ezt követő években közel 250 000 örmény telepedett meg Oroszországban, 240 000 a Közel-Keleten, mintegy 400 000 menekült érkezett Európába, mások az amerikai kontinensen kerestek .

Örmények vonulnak Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében
Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április

Bár a nemzetközi menekültjog egy hosszú és ívelt folyamat során jött létre s csúcsosodott ki az 1951. évi egyezmény képében, a folyamat kiindulópontját mégis az orosz menekültek és a polgárháború, az éhínség és járványok sújtotta civil lakosság egészségügyi ellátását célzó konferenciában kell keresnünk. A konferenciát a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és a Vöröskereszt Társaságok Ligája szervezésében 1921. február 16-án tartották meg, s jegyzékben kérték a Népszövetség Tanácsától a menekültek ügyének napirendre tételét, illetve egy, a menekültek ügyével foglalkozó főbiztos kinevezését. A kérdéskört első ízben 1921 júniusában tárgyalta a Népszövetség Tanácsa, mely alkalommal a Népszövetség Titkárságát felkérték a főbiztosi poszt felállítására. Erre végül 1921. szeptember 1-én Fridtjof Nansen norvég sarkkutató és diplomata menekültügyi főbiztosi kinevezésével

. A konferencián a magyar diplomácia is képviseltette magát a királyi követ, Baranyai Zoltán személyében. Baranyai támogatta Nansen kinevezését, a humanitárius mozgalom pénzügyi finanszírozását azonban a szűkös költségvetésre való hivatkozással [popup title="" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. 39/pol. Lásd: MNL OL K–107–43–2–b–1, 52. cs. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus). Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."][popup title="elutasította" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán 39/pol. számú levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. Lásd: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), K 107 Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus iratai (a továbbiakban: K 107) 43–2–b–1, 52. cs. Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."].

 Fridtjof Nansen, a Népszövetség menekültügyi főbiztosa

Ezzel párhuzamosan szervezték meg 1921 augusztusában Genfben, tizenhárom állam diplomatája, huszonkét Vöröskereszt-szervezet, huszonhárom karitatív szervezet és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal részvételével az orosz menekültek kérdését tárgyaló nemzetközi

. Még abban a hónapban sikerült felállítani a szovjet-oroszországi éhínség enyhítését megcélzó Nemzetközi . Bár a menekültkérdés - ekkoriban még pusztán az orosz menekültügy - végső megoldását a repatriációban, a menekültek hazatelepítésében látták a meghatározó európai politikai és diplomáciai , a helyzet azonban - humanitárius katasztrófa képét öltve magára - egyre csak súlyosbodott. A menekültek száma napról napra nőtt, így például Lengyelországba 1922 nyarán hozzávetőleg napi háromezer orosz menekült . Az állapotok konszolidálása, a menekültek elhelyezése, támogatása érdekében szükségessé vált a különleges személyazonossági igazolványok bevezetése. Ennek kényszerűségét az a körülmény adta, miszerint a menekültek többsége nem rendelkezett sem úti-, sem pedig személyazonossági igazolvánnyal, illetve sokan közülük - hontalanként - . A magyar diplomácia a pénzügyi támogatást az 1921. augusztusi konferencián is megtagadta, „csupán a személyzetben adandó segélynél" jelezte Magyarország lehetséges .

A menekültek jogi státusának rendezése céljából került sor 1922. július 3-5. között a Nansen-útlevél néven elhíresült, az orosz menekültek számára kibocsájtandó személyazonossági igazolványok rendszerének bevezetésével kapcsolatos tárgyalásoknak teret adó Orosz Menekültek Személyazonossági Igazolványáról Szóló Kormányközi Konferenciára Genfben, tizenöt kormány képviselőjének

. A konferencia által elfogadott nyilatkozat szerint „a nehéz helyzet, amelyben most oly sok orosz menekült találja magát, s amely igencsak ismeretlen volt korábban, a most megkezdett folyamattal enyhítésre kerül, amint az érdekelt kormányok beiktatják az egyezményt [és határozatait], amelyet a konferencia

elfogadott.

	[X] Papers of Identity. Memorandum of the High Commissioner for Russian Refugees. MNL OL K–84–24, 79. cs.

" A tárgyalások eredményeként létrejött egyezmény szövege rendelkezett a személyazonossági igazolvány részleteiről. Eszerint a következő években az egyezményt aláíró államok - 1922 és 1929 között összesen 52 ország - területén megkezdődhetett a menekültek részére szóló nemzetközi személyazonossági igazolványok könnyített eljárás melletti kiállítása. Az igazolvány birtokában a menekült immár jogosult volt a migrációs folyamat folytatására, megkerülve a fennálló útlevélkényszert. Az igazolványokat két példányban, két nyelven - francia és a helyi nyelven - kellett kibocsájtani, megjelölve a menekült személyes adatait, külső ismertető jegyeit. A konferencián a magyar kormányt báró Abele Egon magyar királyi konzul képviselte. Kijelentette, „hogy nincs feljogosítva a Kormánya részéről történő hivatalos elkötelezettség kifejezésre juttatására, de úgy érezte, kijelentheti, hogy a személyazonossági igazolványok kiállítása, az úti- és a vízumköltségek csökkentése a menekültek részére nem ütközhet akadályba Magyarországon

sem.

	[X] Governmental Conference on Identity Papers for Russian refugees. 2nd meeting. Monday, July 3rd, at 15:30. MNL OL K–84–24, 79.cs.

"

A magyar követ a „kapott utasítás értelmében [...] ad referendum megjegyzéssel" írta alá az

. Bár ezzel Magyarország nem csatlakozott a személyazonossági igazolványokat első ízben beiktató államok sorához, Baranyai végül az 1922. augusztus 21-i, Bánffy Miklós külügyminiszterhez írt levelében az egyezmény aláírását tanácsolta: „Véleményem szerint kívánatos volna, ha Magyarország is csatlakoznék e határozathoz azzal a feltétellel, hogy a még kérdésbe jövő bolgár, jugoszláv, román kormányok is magukévá

teszik.

	[X] Baranyai Zoltán 135/pol.-1922. számú levele Bánffy Miklós m.k.k.m. úrnak, Genf, 1922. augusztus 21. Lásd: MNL OL K–107–43–2–b–1, 52. cs.

" Erre végül 1923 elején került sor, és 1936 szeptemberéig összesen 3935 személyazonossági igazolványt állított ki a magyar közigazgatás orosz menekültek .

A nemzetközi menekültügy fejlődéstörténetében a következő lépcsőfokot az eddig csupán orosz menekültek részére szóló személyazonossági igazolványnak az örmény menekültek részére történő kiterjesztése jelentette. A Népszövetség Tanácsa elé maga Fridtjof Nansen nyújtotta be 1923. szeptember 28-án az erről szóló tervezetet, amely az igazolványoknak már egészen pontos meghatározást adott. A tervezet alapján e dokumentumok nem állhattak ellentétben a kibocsájtó állam jogszabályaival; nem jogosították fel a menekültet a kibocsájtó államba való visszatérésre; mindazonáltal leszögezték, hogy az igazolványt vízum (Travel Visa) kibocsájtása mellett iktassák be a szerződő

. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Az ehhez kapcsolódó szerződés megkötésére végül 1924. május 31-én került sor harmincnégy - majd 1929-ig bezárólag további öt - állam képviselője által, s ezzel a nemzetközi közösség az örmény menekültek csoportját is felemelte a nemzetközi védelem szintjére. A két szerződés a nemzetközi menekültjog kialakulásának első lépcsőfokaként értelmezhető, amelyek hatásosan támogatták a menekülteket, közülük azonban egyik sem határozta meg pontosan a menekültek jogi státusát, a befogadó államhoz fűződő viszonyát, nem fogalmazta meg a „menekült" általános definícióját, és csupán az orosz és örmény menekültekre tért ki. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

 A Népszövetség örmény ügyekért felelős küldöttsége, középen Fridtjof Nansen

A nemzetközi menekültügy e kezdeti szakaszának végpontját az 1928. évi egyezményben határozhatjuk meg, hiszen a szerződő felek ekkor rögzítették először a menekültek jogait és kötelezettségeit a befogadó állammal szemben. Az 1928. június 30-án aláírt, Egyezmény az orosz és örmény menekültek jogi státusáról című dokumentum immár a menekültek jogi státusáról, polgári jogairól is nyilatkozott. Kinyilvánította a származási ország viszonosságára való törekvés alkalmatlanságát, s egy sor alapvető rendelkezést tett. Eszerint a menekülteknek jogukban áll a befogadó országban oktatásban részesülni, peres ügyeiket a bíróság előtt tárgyalni, munkát vállalni, s kimondta a menekülteknek a többségi társadalommal való azonos mértékű adózáshoz való jogát.

A következő nagyobb léptékű, a menekülteket érintő többoldalú szerződést 1933-ban kötötték. Ezt azonban a gazdasági világválság miatt csupán néhány állam ratifikálta. Ez a megállapodás immár a két világháború közötti nemzetközi menekültügy új korszakának nyitányaként értelmezhető, amelyet az a tény is alátámaszt, hogy szintén ebben az évben állították fel a Németországi Menekültek Főbiztosságát.

Az orosz és örmény menekültek helyzete, a nemzetközi menekültügy a magyar jogalkotókat is aktívan foglalkoztatta, hiszen számos orosz és örmény menekült érkezett hazánkba. A Magyarországtól elcsatolt területekről meginduló, s az 1930-as évekig bezárólag közel félmillió főt megmozgató magyar menekülthullám kapcsán a menekültügy a hazai politikai diskurzus egyik kulcskérdésévé vált. Ezzel egyidejűleg az idegen származású menekültek - az oroszokon és örményeken túl a bolgárok, görögök, törökök - sorsa is foglalkoztatta a közvéleményt és a jogalkotókat. Az 1924. évi menekültügyi konferenciát megelőzően a királyi követ, Baranyai és a külügyminiszter, Daruváry Géza levelezést folytatott az örmény menekültek ügyéről, sarkos véleményeket fogalmazva meg: „Miután ezt a jobb sorsra érdemes örmény népet az entente beugratta a törökellenes mozgalomba, sőt, a világháború során, nyíltan maga mellett szerezte meg, s utána cinikusan föláldozta a lausanne-i békeszerződésben, a N. Sz. [Népszövetség] összes tagállamaival szeretné megfizettetni a nép megmaradt töredékeinek elhelyezését és

(Lásd a 3. számú dokumentumot!) Az alapvető szimpátián és az antant-hatalmakhoz fűződő viszonyból következő állásfoglaláson kívül Baranyainak a brit Thomas Frank Johnson őrnaggyal, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal magas rangú hivatalnokával folytatott beszélgetéséből kiderül, hogy a magyar diplomata és köre az örmény menekültek támogatását „becses és fontos" feladatként tartotta . Bud János pénzügyminiszter azonban az örmény menekültek pénzügyi támogatását szentimentális hangvételű levélben utasította vissza 1928-ban:

„A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet. A trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra, akik vagyonuktól hirtelen megfosztva mind a megkisebbedett és területe nagy részének hirtelen elvesztése folytán gazdasági rendszerében feldúlt, a háború és az azt követő idegen megszállások által súlyosan meggyengült mai Magyarország felé menekültek, és ezen súlyos helyzetbe jutott országtól vártak segítséget. [...] Ilyen körülmények között tehát, amikor a magyar államnak is megvannak a maga menekültjei, akiknek támogatása költségvetésének súlyos megterhelését jelenti, bármily részvéttel tekintünk is más hasonló sorsban levő nemzetekre, pénzügyileg nem lehetünk

."

A Belügyminisztérium VII. osztálya által 1928 májusában készült részletes, a Magyarországon tartózkodó orosz állampolgárokról című kimutatás alapján ekkor Magyarországon 4764 orosz származású személy tartózkodott. Ez családtagokkal és gyermekekkel együtt értendő, az „önálló személyek családtagok nélkül" mindössze 2552-en voltak. A 2552 személy mellett összesen 887 házastárs élt, közülük csupán 128 volt orosz, 759 fő magyar származású volt. E családokban 1325 gyermek élt, akiknek hozzávetőleg 85%-a orosz-magyar vegyes házasságból született; összesen 1160-an voltak magyarországi születésűek, és csupán 165-en születtek Oroszországban. A 2552 fő azonban nem volt mind menekült. 285 személy a világháború előtt érkezett Magyarországra; mint „szovjetházas" 112 fő költözött házastársával Magyarországra; 1696 fő hadifogolyként érkezett hozzánk, és csupán 459 fő tartozott a szűkebb értelemben vett menekült kategóriába. A Magyarországon élő oroszok társadalmi és munkaerő-piaci megoszlásáról korábban alkotott képet nagyban árnyalja az alábbi, változatos képet festő kimutatás: volt köztük 765 munkás, 690 földműves, 595 iparos, 206 magánzó, 83 értelmiségi, 52 kereskedő, 161 fő pedig az „egyéb" kategóriába tartozott. Bár a magyarországi orosz közösség központja valóban Budapesten volt (iskolák, templomok, társadalmi elit), a szakirodalom mégis megalapozatlanul nagy hangsúlyt helyez a magyar főváros és az orosz elit szerepére. Míg 1928-ban Budapesten 960 orosz tartózkodott, addig vidéken 1592, közülük 1110-en falvakban, míg 482-en városokban éltek. Így tehát kijelenthető, hogy a magyarországi orosz emigrációnak csupán egy kis szelete volt része a „fehérgárdista" cári „nómenklatúrának" és az arisztokrata társadalomnak; többségük paraszti vagy munkásszármazású hadifogoly, vagy a háborúk, üldöztetések és éhínségek elől menekülő személy volt, ráadásul több mint egy tizedük a háborút megelőzően érkezett

.

A volt orosz diplomáciai misszió titkára, Samsonow S. Mihály, a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karának orosz nyelvű előadója az 1930-as években több alkalommal is véleményezte az európai államok felelősségét az orosz menekültügy kapcsán. Egy alkalommal kifejtette: az „orosz menekültek problémája, az örményekével komplikálva nemzetközi jelleget öltött, parancsolóan megoldást követelt, és nem lehetett belső adminisztratív rendelkezésekkel, sem egyszerű rendőri intézkedésekkel elintézni. [...] A menekültprobléma, függetlenül a menekültek nemzetiségétől, próbaköve lett az őket befogadó ország kultúrájának és fokmérője a nemzetek együttműködési

"