Erdélyi menekültek 1988–1989-ben és a magyarországi közvélemény

Az alábbiakban közölt levéltári források az 1988–89-ben Magyarországra érkezett erdélyi menekültek történetét abból a szempontból mutatják be, hogy miként közelítette meg a magyar társadalom azt a jelenséget, miszerint korábban nem látott számban érkeztek többnyire magyar nemzetiségű román állampolgárok Magyarországra. A vizsgált időszakban az erdélyi menekültek kérdése tabutémának számított. Nem véletlen, hogy a hivatalos sajtóban és dokumentumokban 1988 őszéig csak „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárokról”, avagy „Romániából áttelepülőkről” olvashatunk.

Bevezető

Az alábbiakban közölt levéltári források az 1988-89-ben Magyarországra érkezett erdélyi menekültek történetét abból a szempontból kívánják bemutatni, hogy miként közelítette meg a magyar társadalom, közvélemény azt a jelenséget, miszerint - elsősorban a kisebbségek erőszakos beolvasztását célzó román politika következtében - korábban nem látott számban (a hivatalos adatok szerint 1988-ban megközelítőleg 13 ezren, becslések szerint mintegy 20 ezren) érkeztek többnyire magyar nemzetiségű román állampolgárok Magyarországra. A felmerülő kihívások az adott történelmi viszonyokból és a nemzetközi kontextusból fakadóan igen összetettek voltak, e felvezetésben pusztán néhány, a választott dokumentumokból is kivilágló aspektus bemutatására

.

Magyar határőrök kísérik a Romániából érkezett menekülteket
Fotó: Oláh Tibor (hirado.hu/MTI)

Az egyik legfontosabb szempont, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, hogy a vizsgált időszakban az erdélyi menekültek kérdése tabutémának, legfeljebb csak eufemisztikusan körülírt jelenségnek számított. Ellentmondásos képet festett, hogy a hivatalos retorika szerint Romániából, egy baráti szocialista országból menekültek Magyarországra a magyar kisebbség tagjai, a „népek közötti barátság építőköveire" hivatkozva. Nem véletlen, hogy a hivatalos sajtóban és dokumentumokban 1988 őszéig leginkább csak „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárokról", avagy „Romániából áttelepülőkről" olvashatunk. Az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának a közhangulat alakulásáról készített jelentései jól tükrözték a társadalom nagyfokú érdeklődését és információéhségét, egyúttal értetlenségét is azzal kapcsolatban, hogy a magyar hatóságok miért nem tesznek határozottabb lépéseket, és miért nem beszélnek nyíltan az erdélyi magyarság helyzetéről, a magyar-román kapcsolatokról és a Magyarországra menekülőkről. (Lásd az 1. és a 2. számú dokumentumot!)

Erre a komoly hiányérzetre talán a legegyértelműbben Szűrös Mátyás 1988. január 25-i

visszhangja és az interjúval kapcsolatos hallgatói kérdések világítottak rá. A jelen tanulmányban nem teljes terjedelmükben közölt kérdések közül több tucat adott hangot értetlenkedésének amiatt, hogy miért van mellébeszélés az erdélyi menekültek ügyében, miért csak a nyugati sajtóból, rádióból lehet a helyzetükről tájékozódni, és miért esik több szó a magyar hírekben Kambodzsáról, mint a szomszédos Romániáról. A közvélemény a magyar diplomáciától karakteresebb, erőteljesebb fellépést várt volna. (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

Az előbbi megállapításokból és a kialakult, precedens nélküli helyzetből is fakadt, hogy a menekültek ellátásának megszervezésében nem az állam, hanem sokkal inkább az egyházak, társadalmi szervezetek, illetve - állami megbízásra - a Magyar Vöröskereszt játszottak kulcsszerepet. (Lásd az 5., 6. és a 7. számú dokumentumot!)

Egyrészt a magyar állam rá volt utalva a külső segítségre. Az állami intézményrendszert teljes mértékben felkészületlenül érte a beáramló menekültek helyzetének kezeléséből adódó sokrétű feladat, ezzel szemben a Vöröskereszt, illetve az egyházak már rendelkeztek tapasztalattal a segélyezések megszervezése, a szociális feladatok ellátása területén, és így komoly terhet vehettek le az állami szervek válláról. Másrészt e politikailag érzékeny kérdést óvatosan kezelő államnak jól jött, hogy az MSZMP által közelről ellenőrzött, ugyanakkor mégis „pártatlanként és semlegesként" megjelenő szervezetek vállalták fel a menekültkérdés koordinálásának jelentős részét. (Lásd az 5. és a 7. számú dokumentumot!) Utóbbira jó példa, hogy a menekültügyre felfigyelő nyugati nemzetközi szervezeteket, tényfeltáró delegációkat nem egy esetben a Vöröskereszt, illetve az egyházak fogadták, annak ellenére, hogy a magyar állam állt a látogatások előkészítése mögött. A feltűnésmentességre való törekvés elsődleges célja az volt, hogy elkerüljék a Romániával fennálló viszony további

.

Kérdésnek tekinthető az is, hogy a menekültek iránti hazai aggodalom hátterében mennyiben húzódtak meg az általános, a humánus segíteni akarás szempontjai, avagy az egyének és szervezetek segítőkészsége mennyiben fakadt nemzeti szolidaritásból, a határon túli magyarokkal való közösségérzetből. A dokumentumok fényében kimondható, hogy a motiváció kettős volt. Az állami, az egyházi, az egyéni és a közösségi támogatások hátterében megjelent az általános segíteni akarás motívuma, de egyúttal a sokáig elhallgatott nemzetiségi kérdés, a kisebbség ügyének felkarolása is. Sőt, a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó, 1988. február 25-én felállított

keretein belül visszatérő vitatéma volt, hogy mennyiben szabad pozitív diszkriminációban részesíteni a magyar nemzetiségű román állampolgárokat a más nemzetiségűekkel szemben. A források szerint a pozitív diszkrimináció egyértelműen érvényesült, ám idővel, elsősorban a külügyi tárca által képviselt érvek hatására visszaszorult, illetve - főleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával történt kapcsolatfelvételt - a kifelé történő kommunikációban tudatosan .

A menekültek segélyezésében komoly szerepet vállaló szervezetek közül talán a Magyar Vöröskeresztet, illetve a Menedék Bizottságot tekinthetjük kivételnek e kettős szempont befolyása alól. Az előbbit azért, mert a Nemzetközi Vöröskereszt alapelveivel - az emberiesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység és az egyetemesség tiszteletben tartása - ez nem lett volna összeegyeztethető, bár a gyakorlatban a Román Vöröskereszttel igencsak akadozva együttműködő, és az 1980-as években a magyar államtól függetlennek messze nem nevezhető Magyar Vöröskereszt esetében nem érvényesültek makulátlanul az elméleti szempontok. Az 1988 januárjában a menekültek megsegítését, illetve a Romániának történő kiadatások hírére a magyar hatóságok eljárásának ellenőrzését, a gyakorlat megváltoztatásának kikényszerítését zászlajára tűző Menedék Bizottság kiemelt figyelmet kívánt szentelni a nem magyar nemzetiségű romániai menekülteknek, helyzetüket sok szempontból a magyar kisebbség tagjainál is nehezebbnek

.

Az erdélyi menekültek segítésének megítélésében mind az állam, mind a közvélemény részéről szintén megfigyelhető egy kettősség. Egyrészt jelen volt a segíteni akarás az arra rászorulók esetében, másrészt egyetértés volt abban is, hogy sem a Romániában élő magyarság számára, sem Magyarországnak nem kedvező, ha a hazai intézkedések a szülőföld elhagyására sarkallnak. Bár a visszaemlékezések és a források egyaránt azt támasztják alá, hogy az adakozókedv, az összefogás az erdélyi menekültekkel szemben példaértékű és igen nagyvonalú volt - ezt tükrözi egyebek mellett a Magyar Vöröskereszt összefoglalója -, a magyar közvéleményben azonban megjelent a saját életszínvonal féltésének, a jövő miatti aggodalom gondolata is. (Lásd a 7. számú dokumentumot!)

Az ideérkező erdélyiek hozzáállásában szintén jelen volt a kettősség: ahogyan forrásaink is bemutatják, sokan „gyönyörű, színes képet alkotnak az »édes hazában« való életről", ami után komoly csalódás érte őket. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A témával állami megrendelésre készült közvélemény-kutatások is foglalkoztak. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1988. évi vizsgálatai szerint a menekültek befogadását 1988 áprilisában a lakosság 62%-a, decemberben pedig már 80%-a támogatta. A magasabb foglalkoztatási státust betöltők körében erősebb támogatottság volt mérhető. A pro érvek között elsőként az szerepelt, hogy az áttelepülők magyarok, ezért egyértelmű, hogy Magyarországra menekülnek a falurombolás elől, ahol saját hazára lelhetnek. Emellett a nehéz romániai gazdasági helyzet miatti megélhetési problémák, illetve az emberi jogok és a szolidaritás is elhangzott az érvek között. Az erdélyiek befogadásával egyet nem értők kisebb csoportja ezzel szemben úgy érvelt, hogy a magyar gazdasági helyzet és lakáshelyzet mellett az ország nem engedheti meg magának mások segélyezését. Voltak, akik munkahelyüket féltették. Mások kifejtették, hogy a problémát nem az áttelepülés fogja megoldani, hanem a megoldást inkább helyben kellene keresni. Akadt a „dacból ellenállóknak" is egy csoportja:


Tüntetés a romániai falurombolás ellen
Budapest, 1988. június 26.

 A magyar társadalomnak elsősorban az erdélyi menekültek iránti segítőkészségéről ad képet a TÁRKI 1988. évi felmérése. Eredményei szerint az 1988-ban érkezett erdélyiek 47%-a nyilatkozott úgy, hogy idegenektől is kapott segítséget, így például új munkatársaktól, ügyintézőktől, önkéntes segítőktől. 40%-uk ismeretlen magyarok rosszindulatát is megtapasztalta valamilyen módon, többnyire sértések vagy „másságukra" való utalás formájában. Bántó volt sokak számára a magyarok egy részének Erdéllyel kapcsolatos tudatlansága is. A TÁRKI-felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy a magyar lakosságnak ténylegesen csupán 13%-a adományozott ismeretlenül is a menekülteknek, 9%-a pedig ismerősöknek nyújtott valamilyen formában segítséget. 67%-nak semmilyen köze nem volt a menekültekhez, míg 11% személyesen is ismert a környezetében Erdélyből átjövőket, de semmiféle segítséget nem nyújtott számukra. Azonban azt is látni kell, hogy a lakosság 85%-a elméletben egyetértett azzal, hogy a menekülteket - helyzetükből adódóan - segíteni kell. Feltétel nélküli befogadásukat azonban már csak a magyar társadalom negyede, a menekültek „megszűrését" pedig 65%-a támogatta: bő kétharmaduk ez alatt elsősorban a bűnözők, büntetett előéletűek kizárását értette, míg egyharmaduk nemzetiségi alapú megkülönböztetést javasolt volna. A megkérdezett magyarországiak csaknem egyharmada az Erdélyt elhagyók „szemére vetette", hogy az otthon maradottakat cserbenhagyták, több mint negyedük pedig saját munkahelyét féltette a menekültektől. A felmérés szerint a lakosság bő kétharmada értékelte úgy, hogy a menekültek a Magyarországon élő magyarokban erősítik a nemzeti

.

Ahogyan azt a közölt dokumentumok is alátámasztják, az állami szervek a belpolitikai elégedetlenségnek azzal próbáltak meg elébe menni, hogy - bizonyos esetekben a méltányosság elvének alkalmazásával együtt - a menekültek nem részesülhettek a magyar állampolgároknál kedvezőbb elbánásban. A szociális, egészségügyi, oktatási ellátás tekintetében a magyar állampolgárokéval megegyező jogokat élveztek. Az egyik legérzékenyebb kérdés a lakáshoz jutás volt, különösen a fővárosban: a Tárcaközi Bizottság ki is kötötte, hogy külföldi is csak öt éves helyben lakás vagy munkaviszony esetén juthat fővárosi ingatlanhoz. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

A megélhetési, anyagi ellátási kérdéseken túl, a menekültek talán legfájóbb nehézsége a szétszakított családok újraegyesítésének - a román hatóságok elzárkózó magatartása miatti - elhúzódó procedúrája volt. A családegyesítések előmozdításában szintén a Magyar Vöröskereszt játszott kulcsszerepet, azonban a román partnerszervezet együttműködésének hiányában hatékonysága az érintettek várakozásaitól elmaradt. (Lásd a 7. számú dokumentumot!)

Bár a forrásokból kiderül, hogy az egyházak, a Magyar Vöröskereszt és az egyéni segítők egy részének „erejüket meghaladó munkának" bizonyult az erdélyi menekültmisszió - a befogadó családoknak egy idő után terhessé vált a vártnál hosszabb tartózkodás -, mégis voltak számukra egyértelműen pozitív hozadékok. Az MSZMP által megszabott, szűk keretek közt működő egyházak, a Vöröskereszt és számos kisebb szervezet kipróbálhatta magát egy teljesen új, társadalmilag és politikailag kulcsfontosságú, a hazai és a nemzetközi közvélemény által is kiemelt figyelemmel kísért területen, mozgósítva a magyar lakosság, a külföld és az emigráció olyan rétegeit és csoportjait, amelyeket az állam nem tudott volna megszólítani. A Tárcaközi Bizottság jegyzőkönyvei azt is tükrözik, hogy emiatt az állam részben konkurenciaként tekintett e kezdeményezésekre, és bár támaszkodott rájuk, igyekezett a különböző szerveződések, közösségek túlzott térnyerését ellensúlyozni.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 04.

1954

A magyar labdarúgó válogatott 3-2-re elveszti Bernben a labdarúgó világbajnokság döntőjét a németek ellen.Tovább

1961

A K-19 atommeghajtású tengeralattjáró balesete.Tovább

2000

Lövöldözés Budapesten az Oktogonnál. Egy férfi (Bódi Zsolt) a McDonald’s étteremben két embert agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők