„Menjetek vissza Moszkvába, csürhe ruszkik, fatuskók” ‒ A Ferencvárosi Torna Club és a Dinamo Moszkva 1963-as összecsapásának (sport)politikai tanulságai

Az utóbbi évek során több olyan írás látott napvilágot, amely a sporttörténeti vonatkozásokon túlmutató dimenzióiban kívánta feltárni a Kádár-korszak kétségkívül legproblémásabb egyesületének és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. A vizsgálatok számos kérdést fogalmaztak meg a problémával kapcsolatban, mint például, hogy miként tekintett a hatalom a Fradira, vagy, hogy milyen árnyaltabb jelentéseket hordoztak a szurkolók lelátói megnyilvánulásai. Az alább olvasható dokumentum közlését összetett cél vezérelte: bemutatása egyrészt a Kádár-rendszer egyik „legpikánsabb” labdarúgó-mérkőzéséhez nyújt hiánypótló adalékot, másrészt szövegvilága és tartalma révén az irat jól tükrözi a korabeli sportpolitika és a Ferencváros közötti viszony jellegét.

 

Bevezetés

A második világháborút követő szovjet megszállás után a sportéletet sem kerülte el a kommunista mintájú átalakítási hullám. A sportvezetésben és sportirányításban bekövetkezett személyi és szervezeti változtatásokkal párhuzamosan a magyarországi egyesületeket a társadalmasítás jegyében 1949-től kezdték átszervezni.

Bár a hivatalos diskurzusban az újjászervezési törekvések mozgatórugóiként leginkább sportszakmai-politikai kérdések jelentek meg, a döntéshozók törekvése valójában a sportegyesületekhez kötődő jelentések, társadalmi identitások átrajzolása volt.[1] Az átalakítás következményeként az 1949/50-es futballbajnokság során olyan csapatnevek kerültek az eredményjelzőkre, mint Dózsa, Honvéd, Textiles, ÉDOSZ, vagy éppen Budapesti Teherfuvar.[2]

Az új identitáselemekkel felruházott és megváltoztatott tulajdonosi hátterű klubok közül egyértelműen a Ferencvárosi Torna Club játékosainak új meze „szorított” leginkább. Az Élelmezési Dolgozók Szakszervezetének (ÉDOSZ) tulajdonába került egyesület 1950-től ÉDOSZ, 1951-től Budapesti Kinizsi néven szerepelt a Rákosi-rendszer labdarúgó-bajnokságaiban. 1948-ban egyébként Münnich Ferenc,[3] Budapest rendőrfőkapitánya lett a Ferencváros elnöke, aki székfoglaló beszédében mindenkit megnyugtatott: a Fradi nemzeti jelentőségű intézmény, helyes és jó vezetéssel a népi demokrácia fontos pillére lehet.[4]

Az erőszakos átalakítás felgyorsítását a kommunista sportsajtó mindvégig segítette: mind a napilapok, mind a sportlapok arról számoltak be, hogy a Vasas elleni mérkőzéseken a fradisták „fasisztaízű”, „demokráciaellenes” tüntetéseket szerveznek.[5] Egy 1948 decemberi botrány a labdarúgó-szövetség elé került, a labdarúgócsapatot pedig emiatt négy hétre eltiltották, pályáját betiltották. Ezt követően Münnich javaslatára ferencvárosi futballküldöttség indult Rákosi Mátyáshoz, „a magyar sport nagy barátjához”, hogy útbaigazítást kapjanak „a Ferencváros helyes útjának megszabásához”.[6] A lelátókon betiltották a „Hajrá, Fradi!” buzdítást, a klub színeit a hagyományos zöld-fehérről piros-fehérre változtatták, legjobb labdarúgóit különböző erőszakos módszerekkel más egyesületekhez vezényelték.[7]

Az ország legnépszerűbb és legnagyobb szurkolótáborral rendelkező egyesületét a hatalom vezetői hagyományosan „fasisztának” tartották. E vád konkrét előzményét Jaross Andor[8] 1944-ben néhány hónapig tartó Fradi-elnöklése jelentette. A kommunista hatalomátvételt követően az új politikai rezsimmel szembeni lelátói megnyilvánulásokat Jaross személyével összekötve a hivatalos diskurzusban megjelent a „nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta” szlogen. A rákosista propaganda újabb bonmot-jának népszerűségére jellemző, hogy az Aranycsapat egykori ferencvárosi tagjait (Czibort, Kocsist és Budait)[9] maga Kutas István,[10] az országos sportbizottság vezetője fasisztázta le hazatérőben az 1952-es győztes helsinki olimpiáról.[11]

A Ferencvárosi Torna Club az 1956-os forradalom előtti évben játszott elsőként ismét zöld-fehér szerelésben. Bár az ügyből akkor komoly botrány lett,[12] a visszarendeződést a hatalom már nem tudta feltartóztatni: a klub 1956. november 1-én hivatalosan is újjáalakult, visszaszerezte nevét és színeit, sőt még a levert szabadságharc bukása utáni hónapokban is tudunk tapogatózásokról egy esetleges tulajdonváltás irányába.[13] Bár ez utóbbi nem történt meg, a felálló Kádár-kormány rábólintott az egyesületben spontán módon végbemenő visszarendeződésére.

 

A Fradi mint a forradalom utolsó vívmánya

A forradalom leverését követően sem változott meg a hatalmat birtoklók Fradival szembeni ellenérzése, sőt a klub számos sportolójának és szurkolóinak ’56-os szerepvállalása miatt a korábbi negatív konnotációjú jelzők mellett a Fradihoz hozzátapadt az „ellenforradalmi” jelző is. 1957 októberében a Politikai Bizottság tagjai előtt Kádár János indulatoktól túlfűtött beszédben rántott kardot a fradistákkal szemben: „Csürhe, szervezett fasiszta banda ez. Meg kell végre ezt érteni, és le kell velük számolni. Ezekkel megint úgy találkozunk majd, hogy puska lesz az ő, de remélem a mi kezünkben is.”[14] Néhány hónappal később a politikai rendőrség razziát tartott a szurkolók Baráti Körének esti rendezvényén a Baross Étteremben. A gyülekezést feloszlatta, a csoport tagjai közül többeket beszervezett és hálózati személyként foglalkoztatott 1958 tavaszától.[15]

A „Fradi-hisztéria” a hatvanas évek elején hágott tetőfokára. 1960 tavaszától az állambiztonság nemcsak a fradisták számbeli megnövekedését volt kénytelen megtapasztalni, hanem az újonnan megjelenő „nyugatias” lelátói szubkultúra térnyerését is. A transzparensekkel, zászlókkal, kereplőkkel és kürtökkel felszerelkező hangos drukkerek komoly problémát jelentettek a politikai rendőrség számára, ezért lelátói megjelenésüket és utcai felvonulásaikat igyekeztek minél szűkebb korlátok közé szorítani. A karhatalom és a szurkolók fizikai konfrontációjára nem egyszer a lelátón is sor került, miként 1960 őszén, két egymást követő népstadionbeli rangadón: szeptember 18-án az MTK, szeptember 25-én az Újpesti Dózsa elleni mérkőzéseket követően került sor szurkolói rendbontásra.

 

Ferencváros (balra) ‒ Újpesti Dózsa (jobbra) labdarúgó-mérkőzés, 1960. szeptember 25.
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula

 

Ügynökjelentések szerint a Dózsa elleni meccsen „a mérkőzés közben a salakpályán sétált Marosán György[16] államminiszter, aki saját kezűleg irányította a gyilkosságokat.”[17] Az összecsapásról készült állambiztonsági nyomozati anyag a rendbontás mögött „ellenforradalmi szervezettséget” vélt felfedezni,[18] de a politika legmagasabb köreit sem hagyták hidegen a pályán történtek: Földes László[19] belügyminiszter-helyettes már a meccs másnapján előterjesztést fogalmazott meg a Politikai Bizottság számára. Eszerint a jövőben sokkal szigorúbb intézkedéseket ítélt szükségesnek a renitens szurkolókkal szemben.[20]  

Földes jelzése után a Fradi-ügy a politikai mező különböző struktúráiban gördült tovább: októberben az MSZMP Budapesti Bizottsága Párt és Tömegszervezetek Osztályának egyik vitáján Gáspár Sándor[21] a legnépszerűbb egyesület elsorvasztásában látta a megoldást: „Nem kell tehát felszámolni, csak középszerűvé tenni”[22] – jelölte meg a feladatot párttársai számára. Decemberben intézkedési terv született a „Fradi-probléma” rendezésére, amely a következő két évet jelölte meg a kérdés rendezésére.[23] Az intézkedési terv számos olyan adminisztratív jellegű instrukciót tartalmazott, amelyek a klub szurkolóinak korlátozására irányultak: zártkapus szerdai edzőmérkőzések, szervezett szurkolói utazások tilalma, az egyesületről szóló hírek sajtóbeli szűrése és cenzúrázása, illetve a reklám- és szórakoztatóipar Fradi-termékektől való megtisztítása. Még Karinthy Ferenc Ferencvárosi szív című művének újrakiadását is megtiltották.

1960 októberétől a politikai rendőrség egyre élénkebb figyelemmel követte a ferencvárosi klub körüli történéseket. A hatalom képviselőivel egyetértésben a szurkolói rendbontások hátterében az állambiztonság felülről szerveződő ellenforradalmi szervezettséget sejtett, ezért a belügyi szervek vizsgálatot végeztek a klub vezetősége körében. Egy 1961. október 7-i jelentésben az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezetek Osztálya arról tájékoztatta a Titkárságot, hogy „az FTC-ben jelenleg 45 olyan személy van, aki reakciós, fasiszta szemléletű, büntetett előéletű, vagy erkölcstelen életet él.”[24] A dokumentum név szerint Weidemann Károlyt, az egyesület elnökhelyettesét és pártalapszervezetének titkárát nevezte meg, „aki a múltban fasiszta szervezetek tagja volt, jelenleg is fasiszta magatartást tanúsít és egyébként homoszexuális kapcsolata van egyes sportolókkal.”[25]

A Titkárságnak címzett feljegyzés után egy hónappal bilincs kattant az elnökhelyettes kezén:[26] a novemberben kezdődő nyomozás eredményeképpen konstruált perben „voltaképpen az FTC került a vádlottak padjára.”[27] A Fővárosi Bíróság 1962. április 12-én a „népi demokratikus államrend ellen folytatólagosan elkövetett gyűlöletre izgatás” és egyéb büntettek miatt 3 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélte Weidemann Károlyt.[28]

Az ítélet kihirdetését követően a párt megoldottnak és hivatalosan is lezártnak tekintette a „Fradi-problémát”. Egy hét múlva az egyesület legfelsőbb szintjén végrehajtott személycsere jelezte a változásokat: az ÁVH-s múlttal rendelkező Bédi János elnököt felmentették munkája alól, és helyette Végh Aladárt bízták meg a zöld-fehér egyesület irányításával.[29] Ezzel szemben a politikai rendőrség korántsem volt biztos abban, hogy nem lesz több dolga az Üllői út környékén, legalábbis erre következtethetünk a szurkolók közé beépített ügynökök jelentéseinek később sem csökkenő rendszerességéből és a BRFK állambiztonsági szerveinek adott 1963-as tájékoztatásából is: „A fővárosban az FTC B-középpel összefüggésben megrendezésre kerülő, nagyobb tömegmegmozdulással járó rendezvényekkel kapcsolatban előzetes operatív felderítést végez az ellenséges elemek politikailag veszélyes vagy káros szándékainak, terveinek megállapítása céljából. Ezen szándékok, tervek megakadályozása érdekében preventív célból operatív és nyílt intézkedéseket hajt végre."[30]

 

Ferencváros ‒ Szegedi EAC bajnoki labdarúgó-mérkőzés (3:1), 1963. június 30.
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula

Ferencváros – Szegedi EAC mérkőzés, a bajnokcsapat ünneplése, 1963. június 30.
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula

„Terítéken” a Dinamo Moszkva

A politikai döntéshozók Fradival szembeni kincstári optimizmusa 1963 nyarán egy csapásra köddé vált. A kádári konszolidáció kulcsfontosságú sarokkövének számító amnesztiával párhuzamosan a zöld-fehérek is szimbolikus kegyelemben részesültek, és 1949 óta ismét a bajnokság legmagasabb fokára állhattak 1963-ban. A szurkolók által régóta áhított siker jelentősen megnövelte a mérkőzéseket látogató drukkerek számát, és különösen az utolsó fordulót megelőző salgótarjáni tapasztalatok miatt[31] nemcsak az állambiztonság, hanem a párt IX. kerületi Végrehajtó Bizottsága is komoly megmozdulásra számított a zárófordulóban. Ez utóbbi képviselői a mérkőzést megelőzően „elbeszélgetésre” hívták az egyesület elnökét, szakosztályvezetőjét és a labdarúgócsapat edzőjét, ahol közölték velük a bajnokcsapat megünneplésének „forgatókönyvét” a Népstadionban: „A rendőrség reprezentativen [!] és kettőzve vonul ki. A bajnokcsapatot először az úttörők, majd a szurkolók üdvözlik, végül a csapat a pályán körbevonul és köszön. Hangosbemondó irányít. A szurkolóknak lesz egy külön politikai tájékoztató, melyen egy-két játékos is megjelenik.”[32]

A mérkőzés során a lelátón helyet foglaló szurkolók ügynökjelentései egyszerre igazolták a politikai vezetés reális helyzetértékelését és rögzítették a hatalmas rendőri biztosítás sikerességét. Ennek ellenére 1963 nyara sem telt el „Fradi-ügy” nélkül, igaz, ezúttal nem az állambiztonság, hanem a politikai vezetés kongatta meg a vészharangot. Ennek oka vélhetően abban keresendő, hogy a botrány nem a szurkolók által megteremtett és uralt sajátos térben, hanem a zöld gyepen manifesztálódott.

Augusztusban a szovjet szpartakiádok mintájára Országos Sportnapokat rendeztek Magyarországon, amelynek eseményei közül három nemzetközi futballmérkőzés emelkedett ki: a Vasas a Standart Liège, az MTK a Chelsea, a Ferencváros pedig a Dinamo Moszkva ellen lépett pályára. A sportszakmai presztízsen túl politikai értelemben ez utóbbi összecsapás számított a „legpikánsabbnak”, hiszen a forradalmi eseményekben tevékeny szerepet vállaló egyesületnek a megszálló szovjet hatalom belügyi csapatával kellett megmérkőznie.

A forrásközlésben teljes egészében olvasható feljegyzést az MSZMP IX. kerületi Bizottságának Hivatali-Intézményi-Kulturális Csoportja készítette 1963. szeptember 7-én, és eredetileg kiegészítésként csatolták a kerület Végrehajtó Bizottságának iratanyagához.[33] (Lásd a közölt dokumentumot!) A dokumentum annak a vizsgálatnak az eredményét tartalmazza, amelyet a Titkárság megbízásából a IX. kerület pártbizottsága folytatott le az érintett személyek meghallgatásával. A pártfunkcionáriusok, a Budapesti Sportbizottság egyik delegáltja és a Honti György, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) főtitkára által vezetett meghallgatáson az egyesület vezetéséből többek között Végh Aladár elnök, Somogyi József szakosztályvezető és Mészáros József vezetőedző vett részt, az érintett játékosok közül pedig Albert Flóriánt, Orosz Pált, Fenyves Mátét és Mátrai Sándort hallgatták meg.

Jóllehet az irat részletesen foglalkozik a mérkőzés előzményeivel és következményeivel, a botrányt kiváltó konkrétumokról csak lakonikus tömörséggel számol be: „a mérkőzés során a legkirívóbb durvaságok fordultak elő, sőt verekedéssé is fajult.” Ezenkívül beszámol Orosz és egy meg nem nevezett szovjet labdarúgó kiállításáról. A szöveg ennél jóval többet árul el a mérkőzés létrejöttének sajátos körülményeiről. Eszerint a párharc a magyar szövetség ötlete volt, amely a Fradi vezetésének nem sok szerepet szánt a szervezésben, de kellő zsarolással mégis ráerőltette akaratát. Más szóval: a Sportnapokat szervező bizottság választott szovjet csapatot a Fradinak, cserébe viszont a zöld-fehérek kiváltságosnak számító nyugat-németországi portyán vehettek részt. A szervezők és az FTC alkujához persze a szovjet fél is hozzárakta saját igényét: csak akkor egyezett bele szovjet klubcsapat magyarországi szereplésébe, ha előtte a Fradi Moszkvában játszik egy mérkőzést a szovjet klubválogatottal.

Nyilvánvaló, hogy a moszkvai sportvezetés már a két válogatott szeptemberi mérkőzésére kívánt felkészülni a legerősebb magyar klubcsapat vendégszerepeltetésével. A bajnokság júliusi befejezése óta edzetlen és formán kívüli Fradi nem meglepő módon kikapott Moszkvában, csupán a két csapat közötti különbség (6:2) kelthetett némi feltünést. A Fradi feje fölött hozott döntés visszásságát jól érzékelteti, hogy a zöld-fehérekkel sokáig azt sem közölték, hogy Kijevben, Leningrádban vagy Moszkvában fognak-e pályára lépni, a végleges menetrendet csak közvetlenül az indulás előtt ismerték meg.

A moszkvai szereplést követő hárommérkőzéses NSZK-beli túráról hazatérve a ferencvárosi labdarúgócsapat a pályaudvaron tudta meg, hogy Budapesten a Dinamo Moszkva lesz az ellenfele. Mindenképp izgalmas tény, hogy augusztus 6-án a Népsport még a Szpartak Moszkvát jelölte meg az FTC ellenfeleként a Sportnapokon, azonban két nappal később – mindenféle magyarázat nélkül – már a Dinamo Moszkva fellépésről tudósított. Bár hivatalos indoklás valóban nem született a változtatásról, nem lehet kétségünk afelől, hogy a döntés mögött ismét sportszakmai érdekek húzódtak: a szovjet belügyi csapat stabilan vezette a futó bajnokságot, és minden játékosa vagy a nagyválogatottnak, vagy az olimpiai csapatnak volt a kerettagja.

A nyugat-európai túráról fáradtan és kimerülten hazaérkező játékosokat meglehetősen letörte a Dinamo érkezésének híre, hiszen jól ismerték ellenfelük játéktudását és sokszor keménységgel társuló fizikai erejét. Vélhetően azzal is tisztában voltak, hogy a Népstadion negyvenezer szurkolója és a rádióhallgatók százezrei számára a mérkőzés az ellenfél kiléte miatt sokkal mélyebb tartalommal és nagyobb téttel bír egy „baráti” összecsapásnál. Emiatt is történhetett, hogy az eredmény kedvezőtlen alakulása folytán (a 65. perctől 3:1-re vezettek a szovjetek) és a mérkőzés elvesztésének reális lehetősége miatt a játékosok más módon kívánták kielégíteni a magyar szurkolók elvárásait.

Érdemes megnézni, hogy a korabeli sportnapilap miként számolt be a Ferencváros végül 3:2-re elvesztett mérkőzéséről. A Népsport meglehetősen tárgyilagos tudósítása alapján[34] azt gondolhatnánk, hogy a mérkőzés inkább valamiféle küzdősporthoz hasonlított, mintsem baráti focimeccshez. Már az első félidőt is számos „keménykedés” jellemezte, egy ilyet követően Varga Zoltánnak már a 14. percben el kellett hagynia a játékteret sérülés miatt, de a felesleges és durva belépők száma később sem csökkent. Aztán elérkezett a 68. perc: „Carov buktatta Albertet, a középcsatár pedig rálépett a földön fekvő hátvédre. Egy perccel később eléggé el nem ítélhető jelenet játszódott le. A felezővonal közelében Orosz hátulról beletalpalt Guszarovba, s miközben a két játékos dulakodni kezdett, mások is odarohantak és lökdösődés kezdődött.”[35] A csehszlovák bíró mindkét verekedő játékost kiállította, és bár néhány perc múlva Albert még betalált, a végeredmény 3:2 maradt a Dinamo javára. Igaz, az utolsó negyedóra már végképp nem a fociról, hanem a szándékos durvaságokról szólt: előbb Anyicskin vágta fel Albertet, majd a ziccerben kapura törő Rákosit Mudrik tüntette el alattomos módon.

A Hivatali-Intézményi-Kulturális Csoport vizsgálata leginkább arra a kérdésre próbálta megkapni a választ, hogy mi vezetett az események eldurvulásához. Jóllehet a „Fradi-problémát” már egy éve hivatalosan is lezártnak tekintették, a dokumentum hangneme több azonosságot is mutat a hatalom Fradival szembeni korábbi ambivalens érzéseivel. Hasonlóan az 1960-as eseményekhez a hatalom képviselői ezúttal is egyszemélyes bűnbakkeresésbe fogtak. Akkor az egyesület elnökhelyettesének, most egyenesen az elnöknek kellett „elvinnie a balhét”. A dokumentum több pontja is tendenciózusan Végh Aladárt tette felelőssé a pályán történtekért, ezért is kezdeményezték a Végrehajtó Bizottságnál a szigorú megbüntetését.

Az iratból az is jól kiolvasható, hogy a jelentés készítői továbbra is szilárd prekoncepcióval gondoltak a zöld-fehér egyesületre. A moszkvai és budapesti mérkőzést követő bankettek visszafogott hangulatát és az ottlévő Fradi-játékosok szovjetekkel szembeni hűvös magatartását, valamint Végh elnök rossz döntéseit és a szakosztályvezető-helyettes modortalan viselkedését úgy mutatta be, mint a szovjet hatalommal szembeni szándékos ellenállási formákat.

Ami a mérkőzés állambiztonsági vetületeit érinti: bár az összecsapásról eddig még nem került elő használható és releváns ügynökjelentés, a politikai rendőrség egy évvel később az akkori szurkolói botrányról készült összefoglaló jelentésében a szurkolók korábbi bűnlajstromának sorolásakor kitért a Dinamo elleni meccsre is: […] később a Népstadionban lejátszásra kerülő Moszkvai Dinamó–FTC közötti barátságos mérkőzés alkalmával a résztvevő szurkolók részéről rendkívül éles szovjetellenes hecckampány folyt, amely pl. »ki hívott ide benneteket«, »menjetek vissza Moszkvába«, »csürhe ruszkik«, »fatuskók« ütemes kiáltásokban nyilvánult meg, mely nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben.”[36]

Bár a közölt dokumentum alapján kijelenthető, hogy a Fradi és a Dinamo Moszkva barátságosnak közel sem nevezhető összecsapása a párt alsóbb szerveiben komolyabb vihart okozott, a párt legmagasabb köreiben csak igen gyenge rengéshullámokat generált. Sőt az MSZMP Politikai Bizottsága nem is az FTC-t nevezte meg kizárólagos felelősnek, hanem végső soron a szervezőbizottságon kérte számon a kellemetlen incidenst. Az augusztusi munkaértekezleten a PB egyenesen kijelentette, hogy „hogy komoly politikai hiba volt a Dinamó‒Ferencváros mérkőzés megrendezése".[37]

Izgalmas adalékot nyújthat az ügyhöz a moszkvai titkosszolgálat által lefolytatott vizsgálat eredménye is. Eszerint a szovjet sportolók helytelen kiválasztása és ideológiai felkészületlenségük vezetett oda, hogy folytatólagos problémát okoztak a baráti országokban, és ezáltal jelentős kár keletkezett a béketábor nemzetközi kapcsolataiban. (A Fradi–Dinamo-meccshez hasonlóan akkoriban botrány volt több szovjet klubcsapat NDK-beli és lengyelországi mérkőzésén is.)[38]

Mindezek tükrében a fentebb bemutatott eset úgy foglalható össze, hogy bár a zöld gyepen elkövetett fizikai atrocitásokat követően a politikai mező alsóbb struktúráiban résztvevő pártfunkcionáriusok a megelőző évekhez hasonlóan reflexszerű eljárást kezdeményeztek a Ferencvárosi Torna Club ellen, ám a politikai döntéshozók már nem törekedtek a gyógyulófélben lévő sebek felszakítására. Talán komolyan hittek a „Fradi-probléma” tényleges lezárásában, vagy nem volt érdekük az általános amnesztia évében jelentősebb ügyet kreálni, esetleg valóban belátták, hogy rossz ötletnek bizonyult a Ferencváros játékosait hadrendbe állítani a szovjet belügy csapatával szemben. Ezt bizonyítja az is, hogy bár Végh Aladár elnököt felelősségre vonták, pozíciója az elnöki székben nem rendült meg a botrányt követően, és egészen 1965 végéig irányíthatta az egyesületet. Rajta kívül még egy ember felelősségét állapította meg a sportvezetés: Orosz Pál labdarúgót a szovjet játékos ellen elkövetett kirívó szabálytalanság miatt a szövetség 1963. december 31-ig eltiltota a labdarúgástól.

 

Dokumentum:

 

Feljegyzés az FTC‒Moszkvai Dinamó labdarúgó-mérkőzéssel kapcsolatban folytatott beszélgetésekről

Budapest, 1963. szeptember 7.

 

MSZMP IX. kerületi bizottsága

Hivatali-Intézményi-Kulturális

Csoport

Készült: 30 példányban

IX/1/167/963.

 

A Titkárság megbízása alapján megvizsgáltuk az FTC‒Moszkvai Dinamó mérkőzés körül támadt bonyodalmakat. A vizsgálatot

Zádor Arnold,

Baranyai János,

Erdős Frigyes,

Csáki Lajos,

a BTSB[39] részéről Kozmanovics Endre elnökhelyettes

elvtársak végezték.

A vizsgálat során a következő elvtársakkal beszélgettünk:

Végh Aladár FTC elnöke,

Balázs László " ügyintézője,

Somogyi László " labdarúgó szakosztály vez[etője],

Éry József " labdarúgó-szakosztály vez[ető]h[elyettese],

Mészáros József " edző,

Mátrai Sándor " labdarúgó,

dr. Fenyvesi Máté " ",

Orosz Pál " ",

Albert Flórián " ",

Honti György, az MLSZ főtitkára.

 

Az Országos Sportnapok szervezőbizottsága három nemzetközi labdarúgómérkőzés lejátszását vette tervbe. Ezekre augusztus 11., 14. és 19-én került sor. A szervezőbizottság döntése alapján az első mérkőzést az FTC csapata a Moszkvai Dinamó csapatával játszotta. Előzőleg a Szovjet Labdarúgó Szövetség csak úgy egyezett bele a szovjet csapat kiküldéséhez, ha ezt megelőzően az FTC egy moszkvai mérkőzést játszik. A tárgyalások során az FTC vezetősége úgy tudta, hogy Moszkvában az FTC valamelyik klubcsapattal fog játszani. Aztán szó volt arról is, hogy Kievben [!] vagy Leningrádban fognak szerepelni. Általában sok bizonytalanság volt a végleges megegyezés előtt, és csak az elutazás előtti napon tudta meg az FTC vezetősége, hogy Moszkvában a válogatott csapattal fog edzőmérkőzést játszani. Az FTC (az elmondottak alapján) fogadása Moszkvában a Szovjet Labdarúgó Szövetség részéről egész formálisan zajlott le, de gondoskodtak arról, hogy ottlétük alatt mindent megkapjanak, ami az ilyen baráti sportkapcsolat során szokásos. Az itteni szokásoktól eltérően a mérkőzés után nem bankett volt, hanem fogadást adtak, amelyen a magyar nagykövet is megjelent, de a szovjet válogatott keretből csak néhányan jöttek el, főleg azok, akik a Dinamóban játszanak. Ezen a fogadáson a Moszkvai Dinamó vezetői is részt vettek. A fogadás az FTC jelenlévő tagjaira „hűvösen” hatott, és mint ahogy az a beszélgetések során kiderült, ennek hatása még az itthoni mérkőzés alatt és után is érződött.

A moszkvai mérkőzés után az FTC kéthetes nyugatnémet túrán vett részt, és csak itthon, a pályaudvaron értesült arról, hogy nem a Moszkvai Spartak – amiről előzőleg szó volt –, hanem a Moszkvai Dinamó az itthoni ellenfele. Ez önmagában egy kicsit lehangolta a csapatot, mert tudták azt, hogy a Dinamó csapata igen kemény játékstílust játszó csapat, és az FTC nem tud megfelelőképpen játszani az ilyen stílusban játszó csapattal szemben. Ilyen előzmények után került sor az itthoni mérkőzésre.

A mérkőzés előtt az MLSZ az MTK, a Vasas és az FTC vezetőit eligazításra hívta be. Az eligazításról Végh elvtárs elkésett, de így is tudomást kellett arról szereznie, amit az MLSZ utasításban adott ki a megbeszélésen részükre. Ez a következő volt: a labdarúgó-mérkőzésekkel kapcsolatos kiadásokat a felsőbb szervek viselik, de egyébként úgy kell fogadnia a kluboknak a vendégcsapatot, mintha azok saját vendégeik lennének.

Az MTK és a Vasas vezetői ezt az utasítást helyesen hajtották végre, de Végh elvtárs ezt a rendelkezést nem hajtotta végre, sőt a szakosztály eligazítása során az utasítással ellentétesen informálta a vezetőket. Többször kijelentette, hogy a Moszkvai Dinamó „nem a mi vendégünk, nekünk csak a labdarúgókat kell a pályára küldeni”.

A moszkvai „hűvös” hangulat és Végh elvtárs helytelen tájékoztatása azt vonta maga után, hogy a csapat lelkileg-politikailag nem lett megfelelően előkészítve. A taktikai megbeszélésen a szakosztály vezetője nem vett részt, de Éry elvtárs, a szakosztály vezetőhelyettese részt vett, az ő véleménye szerint az edző nemcsak szakmailag, hanem egyébként is helyesen tájékoztatta a csapatot. Ennek dacára a mérkőzés során a legkirívóbb durvaságok fordultak elő, sőt verekedéssé is fajult. Ennek következtében Orosz Pál játékost kiállították és vele együtt egy szovjet labdarúgót is.

Ez véleményünk szerint azt bizonyítja, hogy a labdarúgók lelki és politikai felkészítése nem volt megfelelő. A durvaságokat és az FTC-nek különösen a második félidőben tanúsított visszahúzódó játékmodorát a közönségben meghúzódó deklasszált elemek kihasználták és a közönség soraiban káros hangulatot keltettek, mely sok esetben botrányos méreteket öltött. A mérkőzés után a józan és sportszerető közönség mélységesen elítélte az FTC labdarúgóinak viselkedését és magatartását, valamint a közönség egy részének sportszerűtlen, csúnya megnyilvánulásait.

A mérkőzés után, a késő esti órákban került sor a fogadásra, amelyen a Moszkvai Dinamó csapata Ponomárjov főedző vezetésével vett részt, és jelen volt az FTC labdarúgócsapata az edző és a szakosztályvezető vezetésével. Ezenkívül megjelentek még az MLSZ és a Sportnapokat Szervező Bizottság vezetői. Az FTC-t a vezetés részéről Somogyi elvtárs képviselte. Mivel Végh elvtárs előzőleg helytelenül tájékoztatta, így Somogyi elvtárs nem készült fel arra, hogy a vendégcsapatot a búcsúvacsorán üdvözölje, és nagyon meglepődött, amikor Honti elvtárs közölte vele, hogy neki kell üdvözölni a vendégcsapatot mint vendéglátó, és az MLSZ által vásárolt ajándékokat is – mint az FTC ajándékát – neki kell átnyújtani. Ezért Somogyi elvtárs felkészületlenül, néhány keresetlen szóval üdvözölte a vendégeket, melyben a pályán történt eseményekre szándékosan nem tért ki. Természetesen ez után az üdvözlet után a feszült hangulat nem oldódott fel.

Ponomárjov, a szovjet csapat vezetőedzője válaszbeszédében nagyon ügyesen oldotta fel ezt a feszült légkört, és ehhez csatlakozva Mészáros edző kezdeményezésére végül is baráti kézfogásra szólította fel a FTC csapatát, ennek következtében baráti hangulatban lett vége a bankettnek. Sőt Ponomárjov főedző a FTC-t szovjetunióbeli vendégszereplésre hívta meg, melyre a vacsorán az FTC részéről nem válaszoltak. Végh elvtárs először úgy határozott, hogy a vacsorán személyesen részt vesz, de ezt az elhatározását megváltoztatta és nem ment el.

A Moszkvai Dinamó elutazására másnap került sor. A repülőtéren az MLSZ, valamint az Országos Sportnapok Szervező Bizottságának vezetői búcsúztatták az elutazó csapatot, az FTC senkivel sem képviseltette magát. Ezt a Moszkvai Dinamó csapata és vezetői igen rossz néven vették.

Ezek az események után [!] került sor a Titkárság megbízása alapján az FTC vezetőivel, játékosaival való egyéni beszélgetésre. E megbeszéléseken az elejétől kezdve résztvett Kozmonovics elvtárs, a BTSB elnökhelyettese, valamint felkértük Honti elvtársat is, az MLSZ titkárát, hogy az FTC vezetői által felvetett problémákat vele is tisztázzuk, aminek Honti elvtárs eleget is tett.

A beszélgetésekből megállapítottuk, hogy a fentiek teljes mértékben megfelelnek a valóságnak. Az események bekövetkezéséért elsősorban az FTC elnöksége és ezen belül is Végh elvtárs, mint az FTC elnöke személy szerint is hibás. Hibás elsősorban azért, mert az MLSZ-től kapott utasításokat nem hajtotta végre, azt [!] elferdítve közölte a szakosztály vezetőjével és beosztottjaival. A protokollszabályok helytelen értelmezése miatt kissé rangon alulinak tartotta a szovjet csapattal való személyes foglalkozást, mivel a szovjet csapatot nem az elnök, hanem a főedző képviselte. Ezért nem ment ki a repülőtéri fogadásra, nem vett részt a banketten, és távolmaradt a repülőtéri búcsúztatástól is.

Az MLSZ-szel történt megbeszélés alapján a banketten az FTC részéről 22 fő vehetett volna részt. Végh elvtárs ezt az utasítást is úgy adta tovább, hogy a banketten csak 16 játékos, az edző és egy vezető vehet részt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az FTC viselkedését helytelenül értelmezzék.

A beszélgetések során bebizonyosodott, hogy Végh elvtárs formálisan elismeri a hibákat, azonban ezt utólagos okoskodásnak tartja, hogy így vagy úgy kellett volna csinálni, de tapasztalatunk szerint még a mai napig sem vont le a mérkőzés tanulságaiból kellő politikai következtetésket. Az a véleményünk, hogy Végh elvtárs kellő politikai helyzetfelismerésével a megtörtént eseményeket megelőzhette, illetve csökkenthette [!] volna.

Megjegyezni kívánjuk még, hogy a labdarúgók őszinte megbánásukat fejezték ki a lezajlott eseményekkel kapcsolatban, és biztosítottak bennünket arról, hogy ebben semmiféle szovjetellenes hangulatkeltés nincs. Ígéretet tettek arra, hogy alkalomadtán ezt a gyakorlatban is be fogják bizonyítani.

Végh elvtárs viselkedésére jellemző még, hogy amikor a csapatot a mérkőzés után az események miatt az MLSZ-be behívták, ő inkább szabadságot vett ki és hagyta, hogy a csapat nélküle jelenjen meg ezen a megbeszélésen, ahol tulajdonképpen felelnie kellett volna neki is a megtörtént eseményekért.

A megtörtént események azt bizonyítják előttünk, hogy Végh elvtársat nem a helyes politikai megfontolás, előrelátás és a vezetőkre jellemző körültekintés vezette, hanem kissé hiú természetéből eredő helytelen, nagyravágyásra hajlamos magatartása.

Jellemző magatartására ebben az esetben is a kollektív vezetés lebecsülése, beosztottainak és társadalmi munkatársainak figyelmeztetései[nek], észrevételeinek semmibevétele. A kollektív bölcsesség alkalmazása helyett az erős, egyszemélyi vezetés elvének helytelen alkalmazása.

Javaslat:

1) A ker[ületi] PVB[40] részesítse szigorú figyelmeztetésben a felsorolt, általa elkövetett hibákért.

2) A vizsgálat anyagát, tapasztalatait, valamint a Végrehajtó Bizottság határozatát az FTC elnökségével ismertetni kell.

3) Az elkövetett hibák kijavítása érdekében javasoljuk, hogy a szeptember végén sorra kerülő szovjet‒magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés alkalmával[41] a válogatott kerettel kiutazott FTC játékosok egy vezető kíséretében tegyenek baráti látogatást a Moszkvai Dinamónál és közöljék velük, hogy az FTC vezetősége és a játékosok a meghívást örömmel fogadták.

 

H. I. K. Csoport[42]

 

 

Az irat jelzete: HU-BFL-XXXV-14.a-4-167. ‒ Budapest Főváros Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt IX. Kerületi Bizottságának iratai, Vezető testületek iratai ‒ Gépelt eredeti.

 

 


[1] Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Budapest, 2010, 128.

[2] A sportegyesületek átnevezéséről bővebben Takács Tibor: Büntetőterület. Futball és hatalom a szocialista korszakban. Budapest. 2018, 24‒26.

[3] Münnich Ferenc (1886‒1967): jogász, kommunista politikus. 1946‒1949 között altábornagyi rangban Budapest rendőrfőkapitánya, a második Nagy Imre-kormányban belügyminiszter, majd a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese 1958 és 1961 között a Minisztertanács elnöke volt.

[4] Népsport, 1948. március 22.

[5] Friss Újság, 1948. november 10.

[6] Aranycsapat. A film születése, és ami a filmből kimaradt… Szerk. Surányi András – Hernádi Miklós. Budapest, 1982, 33‒34.

[7] Koós Levente: Egészpályás letámadás. A Fradi és az állambiztonság 1945–1970 között. Budapest, 2019, 17.

[8] Jaross Andor (1896‒1946): felvidéki magyar politikus, az első bécsi döntést követően 1940-ig a magyar kormányokban a felvidéki ügyek tárcanélküli minisztere. 1944-ben Sztójay Döme kormányában belügyminiszter, jelentős szerepet játszott a magyarországi zsidóság deportálásában. 1946-ban háborús bűnösként kivégezték.

[9] Czibor Zoltán (1929–1997), Kocsis Sándor (1929–1979) és Budai László (1928–1983) az Aranycsapat és a Ferencvárosi Torna Club emblematikus játékosai voltak, akiket a hatalom erőszakkal vezényelt át a Budapesti Honvédba. 1956-ban Czibor és Kocsis disszidáltak, és a Barcelona játékosai lettek.

[10] Kutas István (1920–2000): egykori atléta és kosárlabdázó, később a Képes Sport és a Népsport főszerkesztője, 1974 és 1978 között az MLSZ elnöke.

[11] Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk. Volt egyszer egy Aranycsapat… Budapest, 1997, 65.

[12] Magyar Nemzet, 2006. június 26.

[13] Koós: i. m. 49.

[14] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-45. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. október 9-i üléséről készült jegyzőkönyv. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Szervei].

[15] Koós: i. m. 56–57

[16] Marosán György (1908‒1992): péksegéd, később szociáldemokrata, majd kommunista politikus. 1949‒1950-ben könnyűipari miniszter, 1957‒1960-ban államminiszter.

[17] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban: HU-ÁBTL), 3.1.2. M-34523/1. 141. Bakos Miklós ügynök jelentése, 1960. szeptember 28.

[18] HU-ÁBTL 6. II/8. Monográfiák, 13. kötet.

[19] Földes László (1914‒2000): kommunista politikus, 1958 és 1964 között a belügyminiszter első helyettese, 1967 és 1971 között mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes.

[20] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-2027. A belügyminiszter első helyettesének javaslata, 1960. szeptember 26.

[21] Gáspár Sándor (1917‒2002): motorszerelő, később kommunista politikus, szakszervezeti vezető.

[22] HU-BFL-XXXV-1.a-4-87. Az MSZMP Budapesti Pártbizottsága Párt és Tömegszervezetek Osztály 1960. október 24-i ülésének jegyzőkönyve [Budapest Főváros Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Bizottságának iratai, Vezető testületek és titkárok iratai, Végrehajtó Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei].

[23] HU-BFL-XXXV.-1.a-4-87. Intézkedési terv az FTC-probléma rendezésére, 1960. december 6.

[24] HU-MNL-OL-M-KS 288-7.-118. Az MSZMP Központi Bizottsága Párt és Tömegszervezetek Osztályának tájékoztató jelentése, 1961. október 7.

[25] Uo.

[26] A Weidemann-ügyről részletesen Takács Tibor: A Weidemann-ügy, 1961. Aetas, 2015. 4. sz. 5-21.; Rácz Attila: Gondolatok a pártállam bírósági és pártfegyelmi gyakorlatának összefüggéseiről a „Fradi-ügy” kapcsán. Fons, 2016. 4. sz. 459‒484.

[27] Takács: i. m. 5.

[28] Rácz: i. m. 460.

[29] Bédi János 1959 és 1962 között, Végh Aladár pedig 1962 tavaszától 1965 végéig töltötte be a Ferencvárosi Torna Club elnöki tisztét.

[30] HU-ÁBTL 1.12.2. 221-70/1963. A BRFK Politikai Osztály ügyrendje, 1963.

[31] Koós: i. m. 149.

[32] HU-BFL-XXXV-14.a-4-167. Az MSZMP IX. kerületi Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyve, 1963. július 27. [Budapest Főváros Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt IX. Kerületi Bizottságának iratai, Vezető testületek iratai].

[33] HU-BFL-XXXV-14.a-4-173. Jegyzőkönyv az MSZMP IX. kerületi Végrehajtó Bizottsága üléséről, 1963. szeptember 19.

[34] Népsport, 1963. augusztus 12.

[35] Uo.

[36] HU-ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 249. Jelentés az 1964. szeptember 13-i FTC-Győr labdarúgó-mérkőzés eseményeiről.

[37] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-310. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság értekezletéről, 1963. augusztus 13.

[38] Koós: i. m. 170.                         

[39] BTSB = Budapesti Testnevelési és Sport Bizottság.

[40] PVB = Politikai Bizottság Végrehajtó Bizottsága.

[41] Az 1963 szeptemberében megrendezett barátságos mérkőzés során a moszkvai Lenin-stadionban a magyar válogatott 1:1-es döntetlent játszott a szovjet válogatottal.

[42] H. I. K. Csoport = Hivatali-Intézményi-Kulturális Csoport.

 

Ezen a napon történt szeptember 29.

1932

Horthy Miklós kormányzó Gömbös Gyulát nevezi ki miniszterelnökké.Tovább

1936

Francisco Franco tábornokot a "Junta de Defensa Nacional" kinevezi Spanyolország államfőjévé, és a nacionalista fegyveres erők...Tovább

1938

Aláírják a müncheni egyezményt, amely Csehszlovákia feldarabolásához vezet.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő