Mozzanatok a szatmárnémeti impériumváltás folyamatából

Összeállításunk a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetébe kíván betekintést nyújtani. Az uralomváltást folyamatként értelmezzük, amely nem egy eseményhez – pl. az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűléshez, vagy a román hadsereg bevonulásához – köthető, hanem éveken át elnyúló történések sorozata. E szemléletet tükrözi a dokumentumválogatás is. Csak az első irat szól a román hadsereg bevonulásáról és az azt megelőző napokról, a másik kettő már a román uralom és közigazgatás megszilárdulásának folyamatába nyújt betekintést: az 1920-as népszámlálásba, illetve a közigazgatás nemzetiesítésének/románosításának levezénylésébe.

Szatmárnémetiben az uralomváltás eseményei másképp, időben eltérően zajlottak a többi erdélyi városhoz képest. 1918-ban tulajdonképpen nem történt semmilyen sorsdöntő esemény, maga a román hadsereg is csak 1919 áprilisában vonult be. Ennek köszönhetően esély mutatkozott arra, hogy a magyar közigazgatás újjászerveződjön és megszilárduljon; ezt a folyamatot azonban megakasztotta a pár hétre berendezkedő Direktórium, majd a reményeket végleg elsodorta a román hadsereg bevonulása. A fentebb vázoltak miatt az uralomváltás folyamatát csak mozaikosan mutatjuk be, egy-egy kulcsmozzanat kiemelésével.

Szatmárnémeti az Osztrák–Magyar Monarchia északkeleti felében elterülő jelentősebb város volt, amely 1919-től határvárossá vált. A dualizmus időszakában hivatalos jogállása szerint szabad királyi város. Szatmár vármegye legnagyobb és legjelentősebb városa volt, de a Károlyi családnak köszönhetően a megyeközpont az újkortól kezdődően nem itt, hanem Nagykárolyban volt. A város az Alföld és a dombvidék találkozásánál fekszik, és kihasználva a dualizmus időszakának gazdasági konjunktúráját, a 20. század második évtizedére a térség legnagyobb pénzügyi központjává nőtte ki magát. Határain belül jelentősebb nagyipar is működött. A város ugyanakkor a magyar–román nyelvhatáron feküdt: nyugatra magyar többségű, délre vegyes, a megyehatár déli részétől kezdődően román dominanciájú térség vette körül. Szatmárnémeti magyar többségű városnak számított az újkor folyamán, az 1880-as népszámlálás idején lakosságának 84%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ez a szám 1910-re elérte a 94%-ot, egyrészt a magyar lakosság nagyobb termékenységi mutatóinak, másrészt a megyében és elsősorban a városokban zajló asszimilációs folyamatnak köszönhetően.[1] Az 1910-es népszámlálás idején a város lakossága mintegy 36 ezer fő volt, ebből több mint 33 ezer magyar nemzetiségű; 986 fő a románok száma és több mint hétezer a zsidó vallású lakosoké. Az 1910-es népszámlálás szerint az ipari vállalatok több mint fele könnyűipari (ruházati) vállalat volt, ezek mindegyike kisüzem. Jelentős számú építőipari (cserép- és téglagyár), élelmiszer- és vendéglátóipari egység működött a városban. A megyében 29 olyan ipari vállalat volt, amely 20-nál több munkást foglalkoztatott, ebből tíz a városban működött. Minden fontosabb bank és ipari vállalat vezetésében a magyar nemzetiségűek voltak többségben, nagyrészt elmagyarosodott, zsidó gyökerekkel rendelkező személyek.[2] Ezt jól szemlélteti a város utolsó virilis listája is, amelyen egyetlen román név sem szerepelt. A látványosnak számító gazdasági fejlődés ellenére Szatmárnémeti az uralomváltás idején alapvetően kisiparos városnak számított.

1918 őszén a helyi sajtó csak szelektíven számolt be az ország helyzetéről, inkább a helyi történések rögzítésére törekedett. A hadi események és az európai fejlemények viszont annál részletesebben, az újság első oldalán kerültek terítékre, így a város lakosai nem kaptak objektív képet az ország valós helyzetéről. Az ún. „román kérdésről”, a román lakosság aspirációiról, a román hadsereg előrenyomulásáról rendszeresen tudósítottak. Igyekeztek viszont pozitív kicsengést tulajdonítani az eseményeknek.[3] Részletesen beszámoltak Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter 1918. novemberi aradi tárgyalásairól és a gyulafehérvári román nagygyűlés előkészületeiről is. Ha az aradi tárgyalások révén nem is, a gyulafehérvári nagygyűlés előkészületei kapcsán világossá válhatott az olvasók számára, hogy a román lakosság célja a teljes elszakadás, a Romániához csatolás volt. A nagygyűlés után közölték, hogy várhatóan két héten belül a román hadsereg meg fogja szállni az érintett 26 vármegye területét, és átveszi a közigazgatást is.

Az események a vármegye és a város életében viszonylag marginálisan csapódtak le. A leglátványosabb az volt, hogy román nemzetiségű személyek jelentek meg a helyi nemzeti tanács képviseletében a nyilvános helyszíneken és rendezvényeken.[4] Az első ilyen megjelenés a november 16-ikán, a köztársaság kikiáltása alkalmából tartott nagygyűlés volt, ahol a Román Nemzeti Tanács (RNT) nevében felszólalt Demian Titus. Csatlakozott a szónokokhoz, éltette a köztársaságot és hangsúlyozta, hogy céljuk a testvériség és egyenlőség fenntartása a magyarokkal.[5] A helyi RNT révén a megyei és városi román elit is részt vett a gyulafehérvári nagygyűlés előkészítésében, megválasztotta a küldötteket, akik vonattal utaztak Gyulafehérvárra. A megyét 50 küldött képviselte a nagygyűlésen. A gyűlést megelőzően mindkét helyi újságban véleménycikk jelent meg a románok törekvéseiről és a tervezett nagygyűlésről. A Szatmári Hírlapban megjelent cikk – amellett, hogy szinte rácsodálkozott, hogy a városban románok is élnek – megértő volt a román törekvésekkel szemben, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ügyben csak a békekonferencia dönthet, és addig nem tartotta elfogadhatónak a területi aspirációkat.[6] Ezzel szemben a Nagy Sándor adóhivatali elnök által jegyzett, a Szamosban megjelent írás az egész törekvést a szélsőséges román lakosság számlájára írja. Szerinte a román lakosság megfeledkezik a népnevelés fontosságáról, enélkül pedig nem lehet sem államot építeni, sem közigazgatást működtetni. Véleménye szerint a magyar közigazgatás tagjai közül senki nem fog részt venni a román közigazgatásban, csak pár „szerencselovag”.[7]

1918. december 1-je új korszak kezdetének tekinthető a város életében, de más értelemben, mint Erdély többi részén. A forradalmi időszak elmúlt, a közigazgatás fokozatosan helyreállt, a jegyzőket áthelyezték, a város élére kormánybiztost neveztek ki. A gyulafehérvári nagygyűlés határozata ellenére a román hadsereg bevonulása továbbra is elképzelhetetlennek tűnt: habár a sajtó folyamatosan foglalkozott a kérdéssel, január végére eldőlt, hogy egyelőre nem kerül megszállás alá a város. Ennek ellenére a „románkérdés” a hétköznapok részévé vált. Ebben az időszakban több fontos látogatás is lezajlott,[8] a legismertebb Károlyi Mihály köztársasági elnök 1919. március 2-i látogatása volt.[9]

A magyar közigazgatás konszolidációjának a Tanácsköztársaság kikiáltása vetett véget. Habár a Szamos nevű helyi lap rendszeresen beszámolt a folyamatos kormányválságról és a Károlyi Párt széthullásáról, a március 21-iki események váratlanul érték a város lakosságát. Feltehetően a Szociáldemokrata Pártnak volt a legnagyobb tömegbázisa a városban, azonban a Tanácsköztársaság radikális ideológiája távolt állt a város lakosainak döntő többségétől. A Tanácsköztársaság 27 napos helyi működése nem hagyott mély nyomot a város életében, mivel a meghozott intézkedések többségének gyakorlatba ültetésére nem volt idő. Ezzel együtt a lakosság felszabadulásként élte meg a rendszer végét, s „rossz álom”-ként tekintett rá, amely nyomtalanul eltűnt.

A Direktórium helyi megdöntése (ami napok kérdése volt a román hadsereg offenzívája miatt) a városban székelő Székely Hadosztályhoz kapcsolódott. Az események pontos lefolyásáról több variáns él. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy április 17-én az épp ülésező Direktórium tagjait letartóztatták a helyi nemzetőrök, majd átadták a Székely Hadosztály parancsnokságának.[10] A náluk lévő ékszereket és pénzt Lénárd István korábbi polgármester vette át,[11] a Direktórium tagjait pedig különvonattal Budapestre irányították.[12] 27 nap alatt véget ért a Tanácsköztársaság uralma a városban anélkül, hogy maradandó károkat okozott volna. A város lakossága felszabadulásként élte meg a Direktórium végét. Bélteky Lajos április 18-ra nagygyűlést hívott össze a Református Kollégium udvarára, ahol ismertették a Direktórium bukását. A város vezetését ismét Lénárd István polgármester és a városi tanács vette át. Minden államosítási rendeletet visszavontak, az elkobzott javakat visszaszolgáltatták, a statáriumot és a szesztilalmat továbbra is érvényben hagyták. Mindez kérészéletűnek bizonyult, mivel másnap bevonult a városba a román hadsereg.

1919. április 16-án indult meg a román támadás, első körben a csucsai szorosnál törték át a frontot, majd a Székely Hadosztály frontját Erdőd és Királydaróc között. A hadosztály egységei felbomlottak és rendezetlen visszavonulásba kezdtek.[13] Nagykároly és Szatmárnémeti harc nélkül jutott a román hadsereg birtokába. A város vezetése április 18-án éjszaka értesült a román csapatok várható bevonulásáról, másnap reggel Augustin Ferențiu alpolgármester és Figus Albert tanácsos ment ki a város határába fogadni a román csapatokat. Az előőrstől kérték, hogy óvják meg a várost, mivel a székely csapatok már visszavonultak. A román csapatok bevonulására délután három órakor került sor, Cleante Davidoglu tábornokot Andrei Doboși ügyvéd fogadta a városháza előtt. A polgármesteri hivatal tanácstermében várta őt a városi tanács; Lénárd polgármester üdvözölte, kifejezve abbéli aggodalmát, hogy a román impérium mennyire fogja tiszteletben tartani a magyar nyelvet és a város autonómiáját. Davidoglu tábornok válaszként kijelentette, hogy nem ellenségként jöttek, hanem az antant parancsára, mindenkivel szemben civilizáltan viselkednek, egyetlen ellenségük a bolsevizmus. Visszaállítják az őszirózsás forradalom előtti rendet, minden hivatalnok a helyén maradhat, nem fognak senkit internálni, mivel önként fogadták a román hadsereget. Davidoglu továbbvonult a csapatokkal, a város parancsnoka pedig Alexandru Constantinidi tábornok lett.

A bevonulást követően a városi tanács az első ülését 1919. április 21-én tartotta. Lénárd polgármester kijelentette, hogy belátta: a város élére olyan embert kell kinevezni, aki beszél románul, és bírja az RNT bizalmát is, ezért maga helyett Augustin Ferențiu alpolgármestert, korábbi gazdasági tanácsost javasolja. Ferențiu elfogadta a felkérést és megígérte, hogy csakis a város érdekeire lesz tekintettel.[14] Ferențiu e tisztségben tíz évet töltött. Első ránézésre nem történt nagy változás a város életében, az új vezető korábban is tagja volt a városi közigazgatásnak és a magyar elitnek, a román nemzeti mozgalomban azonban nem vett részt aktívan. Személye a városi vezető réteg azon csoportját testesítette meg, akik román származásuk ellenére 1918 előtt szerves részét képezték a magyar elitnek, majd a román hadsereg bevonulását követően sikerült újrapozicionálniuk magukat. E csoport tagjaira jellemző volt, hogy elmagyarosodott görögkatolikus (legtöbb esetben vegyes) családból származtak, egymás között magyarul beszéltek, magyar kultúrafogyasztók voltak.[15] Amiben különböztek a román elittől: 1918 előtt is közigazgatási vagy gazdasági tisztséget töltöttek be, nem voltak aktív részesei a román nemzeti mozgalomnak. Velük ellentétes a román elit azon csoportja, akiknek tagjai ugyancsak beszéltek magyarul, magyar kultúrafogyasztók voltak, de 1918 előtt nem töltöttek be közigazgatási tisztséget,[16] szabadfoglalkozásúak voltak, s a román nemzeti mozgalomban exponálták magukat. 1919-et követően ez a két csoportosulás szerezte meg fokozatosan a város és a megye vezetői tisztségeit.


Szatmárnémeti Törvényszék
Zempléni Múzeum, Szerencs - képeslapok

A román megszállást követően a város közigazgatásában lényegi változás nem történt. Az első napokban hivatalosan a román hadsereg helyi parancsnoka vezette a várost. 1919. április 22-én Alexandru Constantinidi tábornok a közigazgatási apparátus meghagyása mellett néptribunusokat nevezett ki minden hivatal mellé, akik ellenőrizték ezek működését. A néptribunusi tisztségek ekkor még jelképesek voltak, de jó „ugródeszkának” számítottak, mivel sok néptribunust ténylegesen is kinevezték a hivatalok élére. Az első román nemzetiségű személyek kinevezésére júniusban került sor: az ügyészség élére Silviu Poppot, a törvényszék elnökévé Erdős Ferencet, a rendőrség élére pedig Ioan Puciciot nevezték ki.[17]

Emellett a közigazgatási szempontból legosabb tisztséget, a megyei főispán helyére lépő prefektusit töltötték be. A legtöbb erdélyi megyében már 1919 januárjában megtörténtek a kinevezések, Szatmár megye élére 1919 márciusában nevesítették Alexandru Filip Racoțit; ez azonban még csak jelképes volt, mivel Szatmárnémetibe ekkor még nem vonult be a román hadsereg. Racoți 1919. április végén foglalta el hivatalát, az első ülést, ahol ő is megjelent, május 13-án tartották. Nem kívánt radikális változást hozni a közigazgatásban, mivel tudta, hogy a magyar tisztviselők a román lakosságot is fogják szolgálni, de osnak tartotta románul tudó egyének kinevezését. Racoți mellé a városi román elit egyik legkarakteresebb tagját, I. C. Barbult nevezték ki alprefektusnak, 1920 elejétől ő került a prefektusi székbe.

A város közigazgatásának helyzetét jól illusztrálja egy 1920-as kimutatás. A városnak 74 tisztviselője volt, közülük kettő volt román nemzetiségű, a többi magyar (vagy zsidó származású), és mindenki letette a hűségesküt. 14 hivatalnokot még 1900 előtt alkalmaztak, hét volt, akit 1919 után neveztek ki, ezek közül kettő román nemzetiségű.[18] Összehasonlításképpen: a prefektusi hivatalnak kilenc alkalmazottja volt, ebből egy magyar.[19] Ebből a helyzetből indult meg a városi és megyei közigazgatás románosítása, ami az 1920-as években végig nagy nehézségekbe ütközött. 1920-ban Barbul prefektus elismerte: a román nyelv bevezetését a közigazgatásba az is nehezíti, hogy a városi román lakosság sem beszéli a hivatali szaknyelvet.[20] Emiatt első körben csak a prefektúra hivatalában honosították meg a román hivatali nyelvet, a városiban kezdetben teljesen magyar volt, majd fokozatosan vegyessé vált. A nehézségek közepette is megindult a közigazgatás elrománosítása, de nagyon lassan haladt.[21]

1920-tól a prefektus és a román titkosrendőrség, a Siguranța sürgette a városi adminisztráció románosítását. Ez nehéz helyzetbe hozta Ferențiut, aki szakmai és gazdasági érveket próbált ez ellen felhozni, kihangsúlyozva a közhangulat megőrzésének és az állam konszolidálásának osságát. Amikor a város hivatalnokait védte, valójában magyar tisztviselőket védett, így könnyen rásüthető volt a nemzetellenesség és az irredentizmus vádja, amit több alkalommal meg is kapott. Érvelése szerint a városnak szüksége van minden alkalmazásban lévő hivatalnokára, s osabb azok tapasztalata, mint a nemzetiségük. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ő is osnak tartja a közigazgatás nacionalizálását, és egy állás megüresedésekor mindig román nemzetiségűt alkalmaznak, de nem tartja elfogadhatónak, hogy tömegesen bocsássanak el tisztviselőket a magyarságuk miatt.[22] Szerinte az általa választott módszer is elvezet az állam által kívánt célhoz, csak lassabban, ugyanakkor megnyugtatja a város közvéleményét, és nem idegeníti el a nemzetiségeket a román államtól.[23] A Ferențiu által követett módszer eredményeként 1923-ban az alkalmazottak 20%-a volt román, azonban közel 40% beszélt olyan szinten románul, ami elégséges volt hivataluk ellátásához,[24] így a városi közigazgatás román nyelvű volt.

Az elhúzódó konfliktushelyzetet végül a nyelvvizsga zárta rövidre. 1924-ben megtartották az első nyelvvizsgát a magyar tisztviselők számára, ezen a város összes tisztviselője köteles volt megjelenni.[25] A rossz szereplést követően már Ferențiu sem tudta tovább védeni a tisztviselőket, 1924 végén tömeges elbocsátásra került sor. Megyei szinten összesen 110 magyar hivatalnok rendelkezési állományba helyezéséről döntöttek,[26] 59-et a szatmárnémeti polgármesteri hivataltól küldtek el. Ferențiu ezt követően is igyekezett kiállni a hivatalnokok mellett, és két ember hivatalban maradását kérte annak ellenére, hogy nem mentek át a vizsgán. 1925-ből 27 tisztviselő kinevezéséről van információnk, azonban a román hivatalnokok hiánya miatt név alapján az újonnan kinevezettek között is hét magyar hivatalnokot találunk.[27] Idővel állandósultak a nyelvvizsgák, és habár ezek folyamatos veszélyt jelentettek a magyar nemzetiségű hivatalnokok számára, az utóbbiak száma az 1920-as években végig magas volt a városi közigazgatásban.  

Az uralomváltás folyamatának, a román nemzetállam kiépítésének meggyorsítása érdekében a román hatóságok minden eszközt igyekeztek felhasználni. A 19. század második felétől kezdődően a népszámlálás a lakosság számbavétele mellett politikai kérdés is volt, s a mindenkori kormány igyekezett saját céljai érdekében befolyásolni azt. Ugyanez mondható el a román közigazgatás által elvégzett első összeírásról is. 1920 novemberében rendelték el a népszámlálást, amelynek célja a választójogi törvény és a közigazgatási reform előkészítése volt.[28] A népszámlálás előzetes eredményei szerint a városnak 37 ezer lakosa volt,[29] azonban a nemzetiségi és vallási adatokat nem tartották megfelelőeknek,[30] ezért elrendelték a népszámlálás megismétlését. Az újabb összeírást 1921. május folyamán ejtették meg; a sajtó szerint nem volt elegendő számlálóbiztos, így 1920-ban nem végeztek szabályos összeírást, és nem töltöttek ki minden lakosról személyi lapot. A sajtó meglepetten közölte, hogy a megismételt népszámlálás eredményeként Szatmárnémeti lakossága 52 ezer fő.[31] A népszámlálás során követett pontos módszertan nem ismert, azonban az elvárt célra vonatkozóan vannak információk. Az első összeírás idején a helyi Siguranța levélben figyelmeztette a megye prefektusát, hogy a szatmárnémeti polgármesteri hivatalból hiányzik a „nemzeti érzés” és a népszámlálás „tiszta magyar várost” fog eredményezni.[32] Ferențiu polgármester több levélben próbálta magyarázni a helyzetet. Ennek során nem hozott fel szakmai érveket, nem próbálta védeni a népszámlálás intézményét, belátva, hogy a román állam az egész összeírást saját nemzeti céljainak kidomborítása érdekében végzi. Azzal érvelt, hogy nem kapott külön utasítást, csak a hivatalos közlönyben megjelentet, amely szerint a lakosok nemzetiségi hovatartozásának kérdésében az önbevallásuk a mérvadó.[33] Egy másik levélben érvként hozta fel, hogy első körben nem kértek név szerinti összeírást, csak egy összesítést a nemzetiségre vonatkozóan. Hiba szerinte a nem megfelelő emberanyag miatt lehetett. A munkát a város tisztviselőivel végeztette, akikről mint lelkiismeretes emberekről beszélt. Ugyanakkor kiemelte, hogy ha történtek is hibák, azok biztos nem a román lakosság számával kapcsolatosak, mivel az 1900-as népszámláláshoz képest a román lakosság száma a hatszorosára nőtt, és 1920-ban több mint 4500 román lakost mutattak ki.[34] A megismételt összeírásnál már valószínűleg semmilyen szakmai szempontot nem vettek figyelembe. Kérdés azonban, hogy a románság számának növeléséhez miért növelték meg lényegesen az összlakosság számát is. Az 1921-es összeírás ugyanis 58 251 lakost mutatott ki, a román lakosság számát pedig 9741 főben adta meg.[35] Egyik ok Ferențiu reakciója lehetett a nemzetietlenség vádjára, emiatt akart túlkompenzálni. Emellett – ha nem is ugyanilyen osságú, de – indok lehetett az is, hogy a várost 1920 végén a II. kategóriájú városok sorába osztották be, ezzel pedig csökkent a hivatalnokok lakbértámogatása.[36] Talán azt remélték, hogy ha lényegesen megnövekszik a város lakosságának száma, akkor visszakerülhet a korábbi I. kategóriába A lakosságszám növekedése a hivatalnokokra nézve azért is előnyös volt, mivel ha 50 ezer fő fölé nőtt a város lakossága, akkor magasabb lett a minimálbér és az adókedvezmény is.[37]

A továbbiakban három román nyelvű dokumentumot közlünk magyar fordításban. Az első Augustin Ferențiu polgármester – az események idején még csak alpolgármester – 1924-ben született beszámolója az 1919. áprilisi, a román hadsereg bevonulását megelőző, illetve a bevonulás során lezajlott eseményekről, valamint a városban uralkodó hangulatról.  A második dokumentum az 1920 novemberében elrendelt – a végeredménnyel való elégedetlenség miatt a város esetében megismételt – népszámlálás körüli anomáliákról szól, és jól tükrözi az összeírás mögött meghúzódó politikai célokat. A harmadik forrás az uralomváltás legosabb folyamatába: a közigazgatás románosításába nyújt betekintést, amikor is Ferențiu polgármester a szakszerűség osságára hivatkozva igyekezett védeni a magyar tisztviselőket.

 

 

Dokumentumok

 

1. számú dokumentum

Augustin Ferențiu polgármester visszaemlékezése a román csapatok 1919. április 19-én történt szatmárnémeti bevonulására

1924. április 19. [részlet][38]

 

1919. április 17., csütörtök;[39] este a városi Direktórium megszűnt. A városi tanács ismét összeült, s átvette a közigazgatást. Egész éjszaka üléseztek, állandó összeköttetésben maradva a hadsereg-parancsnoksággal. A város védelme ezen az éjszakán és a következő napon Csekő alezredes[40] kezében volt.

Dr. Lénárd István,[41] a város volt polgármester-helyettese[42] magához hívatta Csekő alezredest és más tiszteket, s átadta nekik a Direktórium tagjait, akik a városi javakkal készültek távozni. A Direktórium tagjai kijelentették, hogy hajlandóak mindent visszaadni, amennyiben a szabad távozást és az esetleges inzultusoktól való védelmet biztosítják számukra. Ezt követően átadtak mintegy 100‒250 ezer koronát.

1919. április 17-én éjszaka a bolsevik haditanács a vidéki csendőrség közreműködésével a Mária Királynő laktanyából (az akkori Honvédség laktanyája) elővezette, majd átszállította a bíróság épületébe a foglyul ejtett hat román tisztet és a gyóntatópapot, hogy megóvják őket a veszélytől.

1919. április 18., péntek:[43] délelőtt a Direktórium egykori tagjai összegyűltek a Pénztár épületének udvarán, s a székely katonák kíséretében levitték őket a Fűrésztelep[44] állomására. Külön vagonba ültették őket, majd a vonat Mátészalkán át Debrecenbe vitte őket, mivel a Nagykároly felé haladó szárnyvonalat már veszélyeztették a román csapatok.[45]

Délutánra Bélteki Lajos[46] református pap népgyűlést hívott össze a Református Líceum udvarára, amelyen kb. 5000 fő vett részt. A gyűlést dr. Lénárd István polgármester-helyettes[47] elnökölte. Beszámolt a Direktórium felszámolását követő intézkedésekről, majd felszólította a lakosságot, hogy csatlakozzanak a nemzetőrséghez, hogy a rendet fenn tudják tartani a székely csapatok visszavonulását követően is. Bélteki kijelentette, hogy az erőszakra épült kommunizmus megbukott, a tisztviselők pedig ismét elfoglalták hivatalaikat. Az elkobzott javakat[48] ismét vissza fogják szolgáltatni a jogos tulajdonosuknak, de a statáriális jogrend továbbra is érvényben marad.

Ezt követően több felszólalás hangzott el, majd a gyűlés hivatalosan is kimondta, hogy a városban megszűnt a kommunizmus, visszaállítják a sajtószabadságot, minden, a Direktórium idején elkobzott javat visszaszolgáltatnak. A hivatalok mellé kinevezett kommunista felügyelőket elbocsátják. A tisztviselők ismét elfoglalják hivatalaikat, a városban pedig civil nemzetőrséget fognak felállítani.

A népgyűlés után ismét összeült a városi tanács, és egész éjszaka ülésezett a rendőrfőnök, valamint a közellátási megbízott, Octavian Pop irodájában.  Amiatt üléseztek itt, mert a Polgármesteri Hivatal épületében takarítást végeztek, hogy újra vissza tudjon állni a korábbi hivatali rend. A Polgármesteri Hivatalban ugyanis minden át volt szervezve, az irodákat felcserélték, a bútorzat egy részét elszállították, melyiket, hová. Az épület gyűléstermét teljesen összepiszkította a vörös gárda. Nagyobb kár azonban nem keletkezett, azt leszámítva, hogy magukkal vittek kilenc írógépet. Estére már semmi nyoma nem maradt a kommunisták garázdálkodásának, leszámítva a pár, általuk újonnan bevezetett s időközben eltépett telefondrótot.

Ezen a történelmileg jelentős napon a városi tanács tagjai: Dr. Lénárd István helyettes-polgármester,* dr. Octavian Pap,[49] dr. Pap Zoltán, Székely András tanácsosok,** dr. Antal Sándor jogtanácsos, dr. Figus Albert fő-könyvelő[50] és jómagam,[51] aki akkor tanácsos voltam.

Szeretném kiemelni, hogy értékes munkát végeztek a város érdekében a következő urak: dr. Mihai Pap,[52] dr. Andrei Doboși, dr. I. C. Barbul ügyvédek, dr. Nagy József volt rendőrfőnök és Hajdú Károly tisztviselő, valamint Ionel Coloajă*** és Bartl Rudolf, a volt osztrák‒magyar hadsereg tisztjei, akik együtt üléseztek a tanáccsal három nap és éjszaka.[53]

1919. április 18-án éjszaka dr. Mihai Pap, dr. Andrei Doboși, dr. Augustin Silvași és én közbenjártunk a főügyésznél az előző éjszaka a bíróság épületébe átszállított román tisztek ügyében. Dr. Silviu Pop főügyész szabadlábra helyezte őket. Ezt követően nemes gesztusként a szatmári származásúak vendégül láttak házukban egy-egy román tisztet.

Miután a tiszteket elhelyeztük otthonainkban, visszatértünk a rendőrség épületébe. Éjféltájban telefonon kaptuk az örvendetes hírt, hogy a román csapatok megkezdték az offenzívát. Szatmárzsadány és Majtény között elvágták a telefon-összeköttetést, Zsadány és Gilvács között a lovas felderítő pedig átlépte a vasútvonalat is.

Kialvatlanul, de boldogan vártuk 1919. április 19-ének hajnalát, az első napsugarak megjelenését.

Nagyszombat volt, s mi vártuk a feltámadást, de nem csak a Megváltó Jézus Krisztust, hanem a mi román népünk feltámadását is.

Tiszta, tavaszi idő volt.

A székely csapatok megkezdték a visszavonulást, előbb a frontról visszavont csapatok távoztak, majd a városban elhelyezett tartalék. Délelőtt 10 óra körül távozott a tüzérség, majd a vonat is felszereléseikkel.

A lakosság rémülten várta a vörös csapatok visszavonulását a frontról. Ez azonban nem következett be, mivel a szervezetlen bolsevik csapatok egy részét szétszórták a Szatmárnémeti felé előre nyomuló román csapatok, a másik felét lefegyverezte a Hadadról[54] (Szilágy megye) erőltetett menetben visszavonuló lovasság, akik hamarabb érték el a város határát, mint a Tomány–Erdőszáda frontszakaszról visszavonuló bolsevik csapatok.

Április 19-én reggel előhozták az addig a honvéd laktanyában őrzött 60 román nemzetiségű hadifoglyot is. Felfegyvereztük őket, s őrként kihelyeztük őket a városba Ionel Coloajă kapitány és más osztrák‒magyar tisztek vezetésével. Mindegyikük becsületes és megbízható legény volt, akik a kommunizmus miatt tagadták meg a katonai szolgálatot.

A városi tanács és a Román Nemzeti Tanács kész volt a román csapatok fogadására.

Délelőtt 9 óra előtt szekéren útra keltem Dr. Mihai Pap, Andrei Doboși, Figus Albert és Gavril Păușan román hadseregbeli hadnagy társaságában, akit mi szabadítottunk ki előző nap. Elindultunk Pálfalva felé abban a meggyőződésben, hogy a román csapatok a Szamosborhíd–Pálfalva úton érkeznek a tományi frontszakaszról. Volt mellettünk két lovas csendőr őrmester, közülük elsősorban Antoniu Mătzgar, egy bátor legény méltó rá, hogy neve ne merüljön feledésbe. Ő a felderítésből visszatérve jelentette, hogy a vörös csapatok Szamoskrassó határában vannak, rendezetlen visszavonulásban.

Ugyanekkor találkoztunk a visszavonulóban lévő székely önkéntesekkel, valamint egy négy ágyúból álló üteggel. Visszafordultunk, mivel a gőzmalomnál telefonon közölték velünk, hogy a román csapatok más útvonalon közelednek, Szamosdob irányából, s ezek hamarabb a városba fognak érni, mint az Iloba–Tomány frontszakaszról érkező csapatok.

A városi tanács úgy döntött, hogy Figus Albert volt főkönyvelő társaságában menjek a román csapatok elé, így a Szamosdob felől érkező országút felé vettük utunkat.

11 órakor indultunk el.

Alighogy áthaladtunk a város sorompójánál a Szamos folyón, találkoztunk egy román járőr csapattal, ami egy tisztből és 6 roșiori[55] lovasból állt.

Megálltunk.

Közöltük a tiszttel, hogy a román csapatok üdvözlésére megyünk. Igazoltatott, majd mellénk adott egy katonát, s tovább engedett.

Tovább haladtunk az úton, s Vetés község magasságában találkoztunk a román csapatok előőrsével, akik Hadad község (Szilágy megye) felől nyomultak előre Szatmárnémeti irányába, a roșiori csapatok élén Ressel ezredes volt.

Bevallom, hogy nagyon izgatottak voltunk, pár szóban megkértem az ezredest, hogy mentse meg a várost a sarcolástól és bombázástól. Biztosítottam, hogy a városban már nem tartózkodnak ellenséges csapatok, így a román csapatok ellenállás nélkül bevonulhatnak.

Ressel ezredes kérte, hogy térjünk vissza a városba, s közöljük mindenkivel, hogy délután három óráig minden fegyvert gyűjtsenek be a Polgármesteri Hivatalhoz, a lakosság őrizze meg a nyugalmát, a csapatok számára biztosítsanak vizet, s délután három órára gyűljön össze a Polgármesteri Hivatalhoz 30 vezető férfi. Délután háromkor érkezik a városba Davidoglu tábornok, és meghozza a szükséges intézkedéseket.

Mi visszasiettünk a városba, s közöltük a kapott utasításokat.

A román csapatok érkezésének hírére sokan összegyűltek a város főterén. 12 órakor a nemzetőrség feloszlatta a tömeget, nehogy demonstráció jellege legyen a tömörülésnek.

Amíg mi távolt voltunk a román csapatok fogadása érdekében, dr. I. C. Barbul szekéren a Polgármesteri Hivataltól a Szamos hídhoz hajtatott, egy nagy fehér zászlót vitt magával. Ekkor érkezett oda az első lovas járőr a hídhoz. A lovakat és a katonákat por lepte. Megálltak egy kis ideig, majd sorokba rendeződtek és megindultak a Dragoș Vodă–Ferdinánd sugárút–Mária királynő úton, s anélkül, hogy megálltak volna, tovább mentek a Lucaciu–Mihai Viteazul–Ștefan cel Mare–Berthelot tábornok–Egyesülés utcákon* a székely csapatok nyomában.

12.35-kor haladt át a járőrcsapat a főtéren.

Háromnegyed órával később a Vár utcán keresztül Ressel ezredes más tisztek, valamint egy tűzérségi üteg társaságában megérkezett a Főtérre, ahol az ágyúkat elhelyezték a Dacia hotel előtt, Ressel ezredes pedig lóháton a Polgármesteri Hivatalhoz ment, ahol dr. Lénárd István polgármester fogadta.

Az ezredes itt elismételte, amit korábban a küldöttséggel is közölt, hogy három óráig minden fegyvert gyűjtsenek be a Polgármesteri Hivatalba, 3.20-ra pedig 30 vezető férfi, valamint a városi tanácsosok gyűljenek oda össze Davidoglu tábornok fogadására.

Az ezredes ezt követően eltávozott kíséretével a Dacia szállodába ebédelni.

Ezalatt a Vár utcán keresztül megérkezett a lovas hadosztály többi része is. Elsőként biciklisek érkeztek, ezt követte a lovasság, majd nyolc katona a zenekarból, élén egy dobbal, majd ismét lovasság, gépfegyveres osztag, majd a tüzérség.

A csapatok négyszögben álltak fel a Főtéren.

A katonák békés magatartását látva egyre többen kezdtek gyülekezni, megcsodálni a román csapatokat, akik csodálatosan néztek ki. A katonák szépen voltak felöltözve, jól felszerelve, szép lovakkal, s mindenhol kifogástalanul viselkedtek. Erőteljes látvány volt, mivel itt az a hír terjedt, hogy a román csapatok rosszul felszereltek, selejtes fegyverekkel, mezítlábas katonákkal, stb.

Délután háromkor a polgármesteri hivatal épületében összeült a városi tanács, és nem 30, hanem legalább 100 városi lakos.

Davidoglu tábornok pontosan 3.20-kor érkezett. A főtéren, a polgármesteri hivatal előtt Andrei Doboși ügyvéd köszöntötte. A terembe belépve, mindenki állva fogadta a tábornokot és „Éljen!” felkiáltással köszöntötték.

A tábornok megköszönte az üdvözlést, majd az elnöki szék mellett állt meg. Állva hallgatta végig Lénárd István polgármester-helyettes beszédét, amit Ionel Coloajă volt kapitány fordított románra.

„Nem tudjuk – mondta Lénárd – hogy a román uralom mennyiben fogja biztosítani a város magyar nyelvű lakosságának anyanyelvét, de tudjuk, hogy a bolsevik hülyeséghez képest, Önök uraim a nyugati civilizációt s kultúrát hozzák el.”

Davidoglu tábornok úr a következőket válaszolta:* „Nem mint ellenség jöttem, hanem mint testvér, az antant parancsára, hogy elfoglaljuk a demarkációs vonalat. Tiszteletben tartunk minden becsületes embert, s csak a bolsevizmus az ellenségünk. A román hadsereg érkezésével vissza fog állni a forradalom előtti rend. A tisztviselők különbségtétel nélkül elfoglalhatják állásaikat, a hivatalok pedig ismét elkezdhetik működésüket a megjelenő parancsok betartásával. Bizalommal várjuk az antant döntését, bármi is legyen az. A lakosság nyugodt lehet, a becsületes polgárokat békén fogják hagyni. A várost felmentik a sarc alól, mivel önként kinyitotta kapuit a román hadsereg előtt. Senkit nem fognak internálni. A csapatok tovább fognak vonulni, csak annyi marad a városban, ami a rend biztosításához szükséges. Amennyiben nyugalom lesz a városban, semmilyen igazságtalanság nem fog történni. Mától kezdve azonban az emléke is törlődjön el a bolsevizmusnak.”

A beszédet gyakran taps szakította félbe. Hogy a magyarok is megértsék, a tábornok minden mondat után megállt, hogy Coloajă kapitány lefordíthassa.

A beszéd után a tábornok tisztjeivel visszavonult a polgármester irodájába, ahol tárgyalt a Román Nemzeti Tanács, valamint a városi tanács tagjaival.

Este 8 órakor nagy vacsorát rendezett a Polgármesteri Hivatal a Dacia szállóban, amelyen a román tisztek mellett mintegy 500 személy vett részt.

Mindenki boldog volt és elégedett. Sok köszöntő beszéd hangzott el, még a magyarok részéről is.

1919. április 20., vasárnap, Húsvét napja:[56] hajnalban véget ért a vacsora. A város védelmére hátrahagyott csapatokat leszámítva, a többiek elhagyták a várost.

1919. április 20-án reggel a távozásuk előtt láttam egy erőteljes gesztust a csapatok parancsnokától. A parancsnok utasítására a honvéd laktanya udvarán kivégezték Rápolti őrmestert és a vörös hadsereg másik két tagját, akiket a kommunista hadi törvényszék már elítélt lopásért, rablásért, valamint Izidor Silaghi papbikói román pap[57] meggyilkolásában való cinkosságért.

1919. április 20-án, délután 3 órakor megérkezett a városba a 2. hadosztály vezérkara, élén Constantinidi tábornokkal. A Polgármesteri Hivatal dísztermében Dr. Andrei Doboși ügyvéd úr köszöntötte.

Ezt követően a tábornok úr átvette a várost… mi pedig felszabadultunk.

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Fond personal Aurel Popp [Aurel Popp személyi hagyatéka], dos. 301/1924. 1–13. f. – eredeti, román nyelvű gépirat. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]


Szatmárnémeti Pannónia (később Dacia) Szálló; Díszterem     
Zempléni Múzeum, Szerencs - képeslapok

 

 

2. számú dokumentum

A Siguranța levele és Szatmárnémeti polgármesterének arra adott válasza az 1920-as népszámlálás körüli elégedetlenségről

1920. december 15.

 

Román Királyság

Szatmárnémeti Municípium Prefektúra Hivatala

 

No. 24/1920. szigorúan titkos                                   Szatmárnémeti, 1920. december 15.

 

Polgármester úr,

 

Másolatban továbbítom önnek a Siguranța szigorúan titkos levelét, ugyanazzal a felszólítással, hogy sürgős intézkedéseket hozzon, s erről tegyen jelentést most és az elkövetkezendőkben is.

 

dr. I. C. Barbul[58]

Szatmárnémeti prefektusa

 

 

Másolat: Románia, Belügyminisztérium, Politikai és Biztonsági Osztály, Szatmárnémeti Biztonsági Osztály. 2942/1920. szám. XII. 13. Prefektus Úr! Van szerencsém jelenteni, hogy a Belügyminisztérium Kolozsvári Kihelyezett Részlegének[59] 362/442/1920. számú rendelete alapján megindult a város lakosságának népszámlálása.[60] Azonban a mi polgármesteri hivatalunk híján van a román nemzeti érzésnek, s ezen népszámlálásból politikai ügyet csinál a magyarok javára azáltal, hogy az elmagyarosodott román lakosság többségét, a zsidó lakosságból pedig mindenkit a magyarok rubrikájába vezet be, így a népszámlálás végén oda jutunk, hogy Szatmárnémeti egy tiszta magyar város lesz, ahol pár román mellett csak magyarok élnek. Információink szerint a népszámlálás lebonyolításával Nagy Józsefet bízták meg, akinek soviniszta nézeteiről Önnek is megfelelő információi vannak. Felkérjük, hogy tegyen megfelelő intézkedéseket, hogy ilyen bűntényt ne követhessenek el a román nemzet ellen, s a népszámlálás végeredménye a valóságot tükrözze. Ugyanakkor jelentjük, hogy minderről a nap folyamán telefonon a bukaresti Belügyminisztériumot is értesítettük. Az Osztály vezetője: Kőváry.

 

 

Felterjesztve: 1920. december 18.

 

Szatmárnémeti Prefektusához!

 

24/1920. sz. bizalmas jelentésére válaszolva közlöm, hogy a népszámlálás a kapott utasítások értelmében rendben zajlott, s zajlik jelenleg is. A város közigazgatási apparátusa végzi, mivel nem kaptunk plusz forrást ahhoz, hogy külön személyzetet tudjunk alkalmazni a munka elvégzéséhez.

A munkálatok Szilágyi József statisztikus-hivatalnok vezetése alatt zajlanak, aki román, ő és én is naponta ellenőrizzük a fejleményeket.

Mivel nem kaptam speciális utasítást, a Hivatalos Közlönyben megjelent rendeletben előírtakhoz kellett tartsam magam, miszerint minden lakost annak megfelelően kell nyilvántartásba venni, amit önként közöl.

A tisztviselők, akik részt vesznek a népszámlálásban ennek megfelelően kaptak utasítást, s mivel mindegyikük letette az esküt, szándékosan egyikük sem…[61]

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Primăria orașului Satu Mare, Fond Acte Confidențiale [Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal – Bizalmas iratok], dos. 1/1920. 15. f. – eredeti, román nyelvű gépirat, illetve a rá adott válasz levél-fogalmazványa. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]

 

 

3. számú dokumentum

Augustin Ferențiu polgármester levele a prefektushoz a városi közigazgatás nemzetiesítéséről

1921. augusztus 18.

Elküldve: 1921. VIII. 18.

39/1921. biz.

 

Prefektus úr![62]

 

A 24/1921. sz. bizalmas utasítására közlöm, hogy Szatmárnémeti polgármesteri hivatalának alkalmazásában csak egyféle tisztviselő van, aki letette a hűségesküt.

A hivatal érdekében ebben az évben nyugdíjaztak egy tanácsost, egy községi hivatal vezetőjét,[63] az iktatót és egy végrehajtót, de ezek is letették korábban a hűségesküt.

A Hivatalnak minden tisztviselőre szüksége van.

Az erőszakos változtatások a működés kárára vannak, és habár lassan haladunk a nemzetiesítéssel[64], az a véleményünk, hogy mégis jobb tapasztalt hivatalnokokkal dolgozni, és minden esetben román nemzetiségű tisztviselőt alkalmazni, de csak amikor megürül egy állás, minthogy elbocsássunk olyan alkalmazottakat, akik amúgy tudnának dolgozni. Másrészt megterhelő a városra nézve, hogy nyugdíjat fizessen egy olyan egyénnek, aki tud dolgozni, s adjon fizetést egy olyannak, akit az ő helyére vettek fel. A nemzetiesítés az általunk alkalmazott módszerrel is meg fog történni, de lassabban, ezáltal megnyugtatva a kedélyeket, és megbékítve a kisebbségeket.

 

Szatmárnémeti,                                                                                             Ferențiu

1921. augusztus 18.

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Primăria orașului Satu Mare, Fond Acte Confidențiale [Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal – Bizalmas iratok], dos. 5/1921. 21. f. – eredeti, román nyelvű, kézzel írt levél. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]

 

 

 

 


[1] Szatmárnémeti dualizmus kori román lakosságának asszimilációjára jellemző, hogy míg aránya kb. 5%-ot ért el, a – hagyomány szerint elsősorban a rutén és román lakossághoz köthető – görögkatolikus lakosság aránya 15–20% volt. A zsidó lakosságnak már az 1880-as népszámlálás idején is több mint 80%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek; később az asszimiláció lelassult, részben visszaesett a Galíciából bevándorló, elsősorban ortodox haszid közösségek miatt. Az 1910-es népszámláláskor a zsidó lakosság 94%-a vallotta magát magyarnak. Tátrai Patrik: Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban. Bp., 2010, 49., 153.

[2] Blomqvist számításai szerint 136 ipari vállalati vezető közül kettő volt román nemzetiségű. Anders Blomqvist: Economic Nationalizing in the Ethnic Borderlands of Hungary and Romania. Stockholm, 2014, 148.

[3] Ezek lényege, hogy az antant biztos nem fogja a román csapatok további előrenyomulását megengedni, ráadásul az események ideiglenesek, és a békekonferencia majd igazságot szolgáltat. A román hadsereg nem szállja meg a 26 vármegyét. Szamos, 1918. november 29. 1.

[4] Az egyszerű városlakók – ha tudták is, hogy laknak román nemzetiségűek a városban – nem találkoztak velük a mindennapi életben. Másrészt a szatmárnémeti román elit teljesen integrálva volt a magyar társadalmi életbe, mindegyikük beszélt magyarul, többségük vegyes házasságból származott, vagy abban élt.

[5] Szatmár népe a köztársaságért. Szamos, 1918. november 15. 1–2.

[6] A cikkíró szerint: „jogosulatlan és idő előtti a románok mozgolódása, különösen Szatmáron, amelyről nem is tudtuk eddig, hogy román város volna! Hogy kétezren, mond kétezren a román impériumot kívánják! Hogyan?” Román impérium. Szatmári Hírlap, 1918. november 21. 1.

[7] A szerző szerint: „Feledik, hogy az elvetett magból nem lesz egyszerre virágzó növény. Feledik, hogy az eleiben minden evolutiónak megvannak a teremtés adta gátjai, melyek áttörése megsemmisülésre vezethet.” A román kérdéshez. Szamos, 1918. november 28. 2.

[8] 1918 decemberében Nagy Vince helyi származású belügyminiszter, 1919. március 31-én pedig Garbai Sándor, a Kormányzótanács elnöke látogatott el a városba.

[9] Károlyi Mihály köztársasági elnök 1919. március 2-án tett látogatást Szatmárnémetiben, az itt elmondott nagy hatású beszédét fordulópontnak tartják az aktívabb magyar katonai védelmi politikában. A látogatás valódi célja a Székely Hadosztállyal – aminek a főhadiszállása ekkor a városban működött – meglévő konfliktus elsimítása volt.

[10] Rácz Lajos törzshadnagy visszaemlékezése a Székely Hadosztály harcaira. 1940. szeptember 16. Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Kratochvill Károly hadosztályparancsnok iratai [a továbbiakban MNL VML-Kratochvill], 9. doboz, 22. tétel, 211/a. Ezzel szemben Csekeő városparancsnok magának tulajdonítja a letartóztatást.

[11] A Direktórium így is magával vitt három bankból 1,5 millió lej betétet, közte a város letéteit, valamint a városi pénztár készpénzkészletét, mintegy 5 millió koronát. Ezt 1919 augusztusában sikerült visszahozni a városba. Augustin Ferențiu levele Aurel Poppnak. 1959. október 8. Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége, a továbbiakban: DJSM], Fond Personal Aurel Popp [Aurel Popp személyes hagyatéka, a továbbiakban: DJMS-AP] dos. 80/1954. 26. f.

[12] Csekeő nyugalmazott ezredes a volt Székely Csoport parancsnokának visszaemlékezése a Székely Hadosztály harcaira. MNL VML-Kratochvill, 9. doboz, 22. tétel, 168. 127–136. f.

[13] Gottfried Barna–Nagy Szabolcs: A Székely Hadosztály története. Barót, 2011, 92–93.

[14] Szatmárnémeti városi tanács gyűlésének jegyzőkönyve. 1919. április 21. In: Viorel Ciubotă: Lupta românilor sătmăreni pentru unire (1918–1919). Satu Mare, 2004, 435–441.

[15] Ez általában is jellemezte a városi román elit döntő részét. A RNT kilenc tagja közül csak kettőnek (Barbul és Doboși) volt román felesége. A többiek egymás között és a családban magyarul érintkeztek. Ciubotă: i. m. 231.

[16] A két magatartás nagyrészt ki is zárta egymást, aki ugyanis exponálta magát a román nemzeti mozgalomban, azt a magyar hatóságok megbízhatatlannak tartották, így nem juthatott állami álláshoz. Pl. Teofil Dragoşt jogi végzettsége ellenére sem alkalmazták Nagybánya városánál. Zsoldos Ildikó: Hatalmi törekvések és politikai platformok Szatmárban az 1905–1906-os kormányzati krízis idején. Kolozsvár, 2018, 128.

[17] Kinevezések a törvényszéken. Szamos, 1919. június 26. 2.

[18] Összehasonlításképpen: a szatmári bíróságnak 45 tisztviselője volt, ebből kilenc román, a vasútnál 245 (öt román), a postánál 74 (öt román) ember dolgozott. Viszont az 1919-ben felállított Mezőgazdasági Kamara 15 alkalmazottjából 13 volt román. Ciubotă: i. m. 283–284.

[19] A prefektúra alá tartozó teljes megyei adminisztrációnak 191 tisztviselője volt, ebből 135 magyar. Doru Radosav: Sătmarul în anul Marii Uniri 1918. Cluj Napoca, 2018, 150–151.

[20] Ciubotă: i. m. 285.

[21] Gyorsabb ütemben haladt, de hasonló nehézségek voltak a megyében is. 1920 végén a prefektus hat megyei magyar tisztviselő nyugdíjazását kérte, ebből kettő még nem volt nyugdíjas korú, de egyiket románellenesnek, a másikat alkoholistának minősítette. Szatmár prefektusának levele a Belügyminisztériumhoz a magyar tisztviselők nyugdíjazásáról. 1920. december 10. Arhivele Naţionale Istorice Centrale [Román Központi Történeti Levéltár, a továbbiakban: ANIC], Fond 1114, Consiliul Dirigent [Kormányzótanács iratai, a továbbiakban: ANIC-CD], secția 5.3, dos. 39/1921. 18. f.

[22] Érvelése szerint elbocsátás esetén csak nyugdíjazásukat tudja elképzelni, a város anyagi helyzete viszont nem teszi lehetővé, hogy olyan embereknek fizessen nyugdíjat, akik dolgozhatnának is.

[23] Szatmárnémeti polgármesterének levele a megye prefektusához a hivatalnokokról. 1920. augusztus 18. DJSM, Acte confidențiale [Bizalmas iratok, a továbbiakban: DJSM-Acte], dos. 5/1921. 21. f.

[24] A városi vállalatokat is beleszámítva, a városnak összesen 51 románul is beszélő alkalmazottja volt.

[25] A 75 városi tisztviselő mellett összesen 266 tisztviselőnek kellett megjelennie: hárman a prefektúra, 29-en a megyei közigazgatás, 21-en a nagykárolyi polgármesteri hivatal, 10-en a nagybányai polgármesteri hivatal, heten a felsőbányai polgármesteri hivatal alkalmazottai, 104-en a jegyzők és aljegyzők közül. Kimutatás a nyelvvizsgára kötelezett tisztviselőkről. 1924. szeptember 29. DJSM-Acte, dos. 11/1925. 9–15. f.

[26] A rendelkezési állomány a fizetésük további kézbesítése mellett a tisztviselők elbocsátását jelentette, de az állam bármikor újra alkalmazhatta őket.

[27] Szatmár megye prefektusának határozata a szatmárnémeti polgármesteri hivatalhoz kinevezett tisztviselőkről. 1925. március 6. DJSM-Acte, dos. 11/1925. 19–20. f.

[28] A módszertani problémák és a közléskor elkövetett hibák miatt a korszakban sem tekintettek az összeírásra alapként. Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Bp., 1992, 21–25.

[29] Az újság szerint 37 378 lakos élt a városban, ez a szám fedi a valóságot. Később a Román Statisztikai Hivatal is átvette, napjainkban is ez számít elfogadottnak. A nemzetiségi megoszlás: 66% magyar, 20% zsidó, 12% román, 0,5% német. 37 378 lakosa van Szatmárnak. Szamos, 1920. december 25. 3–4.

[30] Szatmáron megismétlik a népszámlálást. Szamos, 1921. április 8. 2.

[31] Ötvenkétezer lakosa van Szatmárnak. Szamos, 1921. július 17. 2.

[32] A Szatmárnémeti Siguranța vezetőjének levele a prefektushoz a népszámlálás ügyében. 1920. december 15. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 14. f.

[33] Szatmárnémeti polgármesterének jelentése a prefektusnak a népszámlálásról. 1920. december 18. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 15. f.

[34] Szatmárnémeti polgármesteri hivatalának levele a Belügyminisztériumnak a tisztviselők ügyében. 1921. január 24. ANIC, CD, secția 5.3, dos. 41/1921. 6–7. f. Ferențiu egy másik levelében elismeri, hogy szigorúbb összeírás esetén a román lakosság száma kisebb lenne. Szatmárnémeti polgármesterének jelentése a prefektusnak a népszámlálásról. 1921. január 10. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 16. f.

[35] Az anomáliára Varga E. is felhívja a figyelmet. Varga E.: i. m. 25.

[36] Szatmárnémeti polgármesterének levele a Belügyminisztériumhoz a lakbértámogatás ügyében. 1920. december 20. ANIC, CD, secția 5.3, dos. 38/1921. 95. f.

[37] Értesítés. Szamos, 1921. július 23. 3.

[38] Augustin Ferențiu lábjegyzeteit csillaggal jelöltük meg.

[39] Utólagos beszúrás ceruzával.

[40] Feltehetően Czekeő ezredesre való utalás. Czekeő 1919. április elején került Szatmárnémetibe mint az 1. székely csoport parancsnoka, majd április közepén városparancsnokká nevezték ki.

[41] Lénárd István előbb árvaszéki ülnökként, majd alpolgármesterként tevékenykedett a szatmárnémeti polgármesteri hivatalban. Vajay Károly polgármester lemondásakor, 1918 novemberében vette át a város vezetését, majd a román csapatok bevonulását követően 1919 márciusában román nyelvtudásának hiányára hivatkozva lemondott, s helyet cserélt az addigi alpolgármesterrel, Augustin Ferențiuval. Az alpolgármesterséget 1921 márciusáig töltötte be, ekkor nyugdíjazták, majd 1922-ben rendelkezési állományba helyezték. Jellemző, hogy román nyelvtudás hiányában is a polgármesteri hivatal állományában szerepelt még 1928-ban is.

[42] Utólagos beszúrás ceruzával.

[43] Utólagos beszúrás ceruzával.

[44] Utólagos beszúrás ceruzával.

[45] A Direktórium tagjait Lénárd polgármester embersége mellett amiatt is engedték el büntetlenül, mert Kun Béla megfenyegette Csekeőt, hogy kivégezteti a letartóztatásban lévő 30 székely tisztet.

[46] Bélteky Lajost 1912-ben választották meg a láncos templomi gyülekezet segédlelkészének, majd pár év múlva lelkészének. Korabeli vélekedés szerint liberális és modern gondolkodású volt, ezért sokak szemében ellenszenves, ugyanakkor szociálisan érzékeny, a közélet tisztaságáért síkra szálló emberként jellemezték. Évek óta tagja volt a városi tanácsnak, nem volt újonc a politikában. Korábban is a Károlyi Párt helyi szervezetének elnöke volt, az őszirózsás forradalmat követő időszakban pedig a város legmeghatározóbb figurája.

[47] Utólagos beszúrás ceruzával.

[48] A Direktórium egyik első utasításában elrendelték a vagyontárgyak és ékszerek beszolgáltatását. Akik erre nem voltak hajlandóak, ott akár házkutatást is tartottak. Későbbi beszámoló szerint összesen 1,5 millió korona értékben gyűjtöttek össze ékszereket a lakosságtól. A Székely Hadosztály helyi parancsnoka 3 millió koronára értékelte az ékszereket.

1918 novemberétől volt polgármester, majd nyugdíjba vonult.

[49] Helyesen: Pop.

** Dr. Pinkler Ernő tanácsos nem tartózkodott ekkor a városban, súlyos beteg volt, Budapesten műtötték.

[50] Figus Albert az egyetemet Berlinben végezte, majd közigazgatási pályára lépett és 26 évig Szatmárnémeti főszámvevőjeként dolgozott. 1918 után az Unio vagongyár műszaki igazgatója volt, majd saját faüzemet létesített. Részt vett a politikában is, évekig volt a városi tanács tagja, az 1930-as évek közepétől az OMP Szatmár megyei tagozatának alelnöke. 1940–1944 között behívott országgyűlési képviselő, az Erdélyi Párt tagja.

[51] Augustin Ferențiu/Ferenc Ágoston.

[52] Helyesen: Pop.

*** Jelenleg őrnagy a román hadseregben.

[53] A felsorolásból kitűnik, hogy Ferențiu bevallása szerint a város életében nem a Román Nemzeti Tanács tagjai játszottak os szerepet, hanem a volt tisztviselők.

[54] A térségben 1919. április 16-án zajlott le az egyik legnagyobb összecsapás Hadad község határában. Részt vett benne a térség magyar lakossága is, mint nemzetőrök. Az összecsapás vesztesége magyar részről 7 katona és 11 polgári személy, román részről több mint 400 fő volt.

[55] Roșiori = lovas egység, a román hadsereg állandó lovasságát alkotta. Nagyobb létszámú, jobban felszerelt mint a csak mozgósításkor felállított ún. călărași egység.

* Természetesen az utcáknak akkor más elnevezése volt. Ezek az új utcanevek.

[56] Utólagos beszúrás ceruzával.

[57] Izidor Silaghi papbikói görögkatolikus papot 1919. február 19-én ölték meg. A gyilkosság részletei nem tisztázottak, a román történetírás a székely katonáknak tulajdonítja az esetet, okként a pap Román Nemzeti Tanácsra történt felesküvését, valamint román zászló kitűzését jelölve meg.

[58] Ilie Carol Barbul ügyvéd, a helyi román nemzeti mozgalom egyik legmeghatározóbb alakja, 1919 márciusától alprefektus, majd 1919–1920 között a megye prefektusa.

[59] A Kormányzótanács 1920 áprilisában történt feloszlatását követően ún. egységesítő bizottságokat hoztak létre regionális központokban. Az erdélyi Kolozsváron székelt.

[60] A népszámlálást a kolozsvári belügyi államtitkárság rendelte el a választójogi és közigazgatási reform előkészítése keretében. A közölt adatokat azonban nem tartják megbízhatónak, mivel az adatfelvétel sok esetben nem házról-házra járva, s önbevallás útján történt.

[61] A levéltervezet itt megszakad, nincs befejezve.

[62] A levélre utólag rávezetve: „Levél címnek f. alatt van. Előadvány vissza bizalmasban.” Kék írónnal ráírva: „ma.”

[63] Nem világos, milyen tisztségre utalhat. Románul: „șeful antistiei comunale.”

[64] Ez esetben románosítás értelemben, vagyis a román nemzetiségű tisztviselők számának a növelése.

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők