Elhunyt Lev Nyikolajevics Tolsztoj orosz író, a világirodalom „legragyogóbb lángelméje” (* 1828).Tovább
Nagymarosiak „málenkij robotra“ hurcolása 1945-ben – Források, nézőpontok, emlékezések
„Nagymaros község alulírott elöljárói tisztelettel jelentjük, hogy Nagymaros községből az ide becsatolt névjegyzék tanúsága szerint f. évi január hó első napjaiban 399 férfit és nőt vitt el ismeretlen rendeltetéssel – az időközben hazaengedetteken kívül – a községbe érkező és valószínűleg különleges feladatokkal megbízott orosz katonai parancsnokság. A parancsnokság az elvitel indokát vagy célját nem közölte s nem nyújtott bizonyosságot az elvittek további sorsa felől.”
A második világégés utolsó hónapjaiban, 1944. december és 1945. február között a Kárpát-medencét elfoglaló Vörös Hadsereg civilek tízezreit deportálta kényszermunkára – a szovjet fél által gyakran használt eufemisztikus kifejezéssel élve: jóvátételi munkára – a
. A sztálini államnak gazdasági okokból sürgősen munkaerőre volt szüksége, egyrészt a háborúban elszenvedett hatalmas ember- és infrastrukturális veszteségei miatt, másrészt a béke beköszöntével meginduló újjáépítés, majd erőltetett iparosítás és fegyverkezési verseny A felsoroltak mellett a Vörös Hadsereg a korban a világ legnagyobb szárazföldi hadserege volt, a benne szolgálók szintén hiányoztak a mezőgazdaságból és az iparból.A probléma megoldásának egy ismert módja a kényszermunka fokozott igénybevétele volt. Részben a
, ahol a rablétszám az 1950-es évek elejéig – Sztálin haláláig – folyamatosan , részben azonban a GUPVI, azaz a Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság által irányított táborrendszerben, amelynek létezését és működését tudományosan az utóbbi 20 évben . E táborrendszerben a foglyul ejtésük után még évekig (esetenként évtizedekig) visszatartott hadifoglyok mellett a különböző okból internált személyek végeztek kényszermunkát, köztük magyar állampolgárok is.Az internáltak és a lágerekben életüket vesztők pontos számát illetően a nemzetközi és hazai kutatásban máig nincs konszenzus. Szintén problémás az 1944/1945-ös deportálások hátterében húzódó szovjet motiváció és az ehhez kapcsolódó rendelkezések levéltári forrásokkal való alátámasztása, mivel az oroszországi levéltárak anyagába a téma kutatói közül kevesen nyerhettek
.A deportálási hullámon belül az egyik fontos intézkedés hátteréről azonban a nemzetközi kutatás eredményei alapján már sokat tudunk: ez a német származás okán való szervezett és tömeges deportálás volt, amelyről a szovjet Állami Védelmi Tanács 1944. december 16-án rendelkezett a 7161. számú
. Ennek értelmében Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Románia területéről szedték össze és szállították el – szovjet kifejezéssel élve mobilizálták és internálták – a munkaképes, német származású civil lakosságot, a nőket 18 és 30 éves kor, a férfiakat 17 és 45 év között. A határozat végrehajtására 1945 februárjáig került sor, és az érintettek száma Magyarország 31 923 fő volt.E létszám ugyan sok kutató számára túl alacsonynak tűnik, mindeddig azonban forrásokkal nem sikerült megalapozottan bizonyítani, hogy a 7161-es rendelet értelmében elhurcoltak többen lettek volna. A szám hitelességét erősíti, hogy a romániai, illetve az egykori Jugoszlávia területén végzett kutatások is igazolták az ottani
. A nehézséget inkább az okozza, hogy a magyar kutatás egyrészt máig nem tudta teljesen elkülöníteni ezt az akciót a többi, ezzel párhuzamosan zajló keleti irányú deportálásoktól. Másrészt a német származás értelmezésének is vannak nehézségei: 1944–1945 fordulóján ugyanis a német származásúvá minősítés külső tényezők és személyek által (szovjet katonák, magyar hatóságok, jugoszláv partizánok vagy „policok“), szituatív módon zajlott, és sok esetben független volt az érintettek öndefiníciójától, identitásától és anyanyelvétől.
Nagymaros, 1930-as évek
E tanulmány tárgya Nagymaros, ahol a 7161-es határozat értelmében történt a helyi lakosság Szovjetunióba deportálása. A községben történtek nem feltétlenül tekinthetőek reprezentatívnak, azonban a jelenleg ismert források valószínűsítik, hogy a főváros tágabb térségében (Dunakanyar és környéke) a Vörös Hadsereg 2. Ukrán Frontja által végrehajtott deportálások hasonlóan zajlottak. Az írott források hiányában ezt azonban nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni.
Választásunk a térségben kiemelkedőnek mondható forrásadottságai miatt esett Nagymarosra. A fennmaradt levéltári források, valamint a túlélőkkel az 1990-es években és napjainkban készült alapján ugyanis rekonstruálható, mi történt a községben 1945 elején, és hogyan érintette a helybeli lakosokat az úgynevezett „málenkij robot”. A tanulmány egyik fő célja az, hogy rámutasson: a különböző források által rekonstruálható valóságok között szignifikáns eltérések mutatkoznak. Munkánkat e tekintetben szánjuk reprezentatívnak, általa kívánjuk hangsúlyozni, hogy a kutatásban felhasznált források felhasználási lehetőségei korlátozottak, az általuk rekonstruálható képek pedig nem rendezhetőek semmilyen hierarchiába.
Nagymaros a Dunakanyarban, a Duna bal partján fekvő település. Közigazgatási hovatartozása a két világháború közötti időszakban többször is változott: 1923-ig Hont vármegye központja, 1938-ig Nógrád és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye, 1945-ig Bars és Hont k. e. e. vármegye része volt és a Szobi járáshoz
. Az 1930-as népszámlálás eredményei szerint a település 4699 lakójának 20,4%-a (958 fő) vallotta magát német anyanyelvűnek. A következő, 1941. évi népszámlálás idején ott élő 4470 fő közül már 38,8% (1733 fő) vallotta magát német anyanyelvűnek és 15,4% (690 fő) német .A községben 1926. február 14-én alakította meg fiókegyesületét az Ungarländischer
. 1940. december 22-én a Volksbund der Deutschen in Ungarn mozgalom is helyi csoportot létesített , ennek ifjúsági szervezete, a Deutsche Jugend szintén rendelkezett itteni . A helyi Volksbund szervezetek megalakulása azonban még nem jelentette azt, hogy aktív politikai tevékenységet is folytattak volna, hiszen leginkább a kor szellemiségéhez kötődő kulturális tevékenységben merült ki működésük. Ennek ellenére a szervezet 1944-ben a Dunakanyar (és környéke) falvaiból a front közeledtével több transzportnyi családot .A 2. Ukrán Front vezetője, Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall október 28-án este Sztálintól azonnali támadásra és Budapest elfoglalására kapott
. Jóllehet veszélyesen megközelítették Budapestet, az előretörés nem járt sikerrel. A bekerítés elhúzódott, így a dél-dunántúli területeket megszálló 3. Ukrán Front vezetőjét, Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsallt november 24-e után éppúgy bevonták az ostromgyűrű megsegítésébe, mint a 4. Ukrán Front egyes csapatait, amelyeket november 18-án Malinovszkij rendelkezésére átvezényeltek. Egyes csapatok már december 19-én Balassagyarmat felől kiértek a váci Duna-partra, de a tényleges ostromgyűrű csak karácsonykor záródott be Budapest . Ráadásul az Ipolynál és a Garamnál kemény ellenállással szembesültek a szovjetek, az áttörés elhúzódott. Malinovszkijnak tehát sürgős eredményeket kellett felmutatnia a sorozatos késedelme miatt, s talán ez is motiválta azt, hogy a helyi civil lakosság munkaerejét nagymértékben kihasználják.Jelenlegi ismereteink szerint a Dunakanyar térségében Nagymaroson kívül még Berkenyén, Kismaroson, Nagybörzsönyben, Szendehelyen és Zebegényben hajtották végre a 7161-es
.
1. A szobi járás főjegyzőjének levele a szovjet katonaság által Ukrajnába elszállítottakról
1945. április 20.
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (továbbiakban: MNL PML) IV.452 b. A szobi járás főjegyzőjének iratai, a szobi főjegyzői hivatal iratai 120/1945. – Eredeti, gépelt, aláírással.
Mindez szervezett végrehajtásra enged következtetni, mivel a Duna bal partján ezekben a községekben volt számottevő a magukat a népszámlálás során német anyanyelvűnek és/vagy nemzetiségűnek vallók száma, amiről viszont az ideérkező szovjet katonák kizárólag a magyar hatóságok útján értesülhettek.
Nagymaros közigazgatási szerveinek megmaradt levéltári anyaga nem informál sem a szovjet katonaság megérkezéséről, sem a német származásúak előállítására kiadott katonai parancsról. Az ezzel kapcsolatos, pontosabban az elhurcoltak kiszabadítását célzó intézkedések 1945. január végén kezdődtek meg, ami arra enged következtetni, hogy a helyieket rövid időre sokkolták a történtek. Ez annak fényében korántsem meglepő, hogy Nagymarosról kb. 400 főt vittek el a szovjetek, ami mind országos, mind helyi viszonylatban meglehetősen magas létszámnak tekinthető, s a település lakosságát megtizedelték vele.
Az első lépést az elhurcoltak hazahozatalának érdekében Nagymaros község Kommunista Pártja tette meg, amely árnyalja azt a képet, hogy a kommunisták a civilek elhurcolásában aktív, a szovjeteket segítő szerepet játszottak volna. 1945. január 29-én kérelmet intéztek a miniszterelnökhöz, amelyben többek között a szovjet katonai hatóságok által elvitt „polgártársaik” hazaengedését kérték. Figyelemreméltó az érvelés, miszerint azok, akik a németséggel közösséget vállaltak s magukat kompromittálták, már korábban elmenekültek az országból, így most helyettük mások bűnhődnek, akiket nevük alapján válogattak össze. A „jó” és „rossz” svábok közti megkülönböztetés többféleképpen is megjelenik a kérelemben. Az oroszok által elhurcoltak az előbbi kategóriába estek, azaz magyar érzelműek és demokratikus beállítottságúak, akiknek munkaerejére az ország újjáépítéséhez a legnagyobb szükség lett
.
2. Nagymaros Kommunista Pártjának a miniszterelnökhöz előterjesztett kérelme
1945. január 29.
Jelzet: MNL PML V. 1079. Nagymaros nagyközség iratai 52/1945. – Gépelt másolat, aláírás nélkül.
A fenti elemek a hasonló folyamodványokban rendre visszatértek, mindössze a későbbiekben már differenciáltabban tekintettek az elhurcoltakra, azoknak csak egy részéről állítva, hogy magyar nemzetiségűek és ezért hazaszállítandók – így tehát a többiek hazaszállítása másodrangú kérdéssé vált.
3. Nagybörzsöny község főjegyzőjének kérelme az elhurcoltak mielőbbi hazaszállítása érdekében
1945. április 23.
Jelzet: MNL PML IV.452. b. – Eredeti, gépelt, aláírással.
1945. február 10-én Nagymaros elöljárósága jelentést küldött a Belügyminisztériumnak, majd 15-én küldöttség is járt a minisztériumban a 399 elszállított ügyében. A küldöttséget azzal bocsátották el, hogy már zajlanak az eljárások a legfőbb orosz katonai parancsnoknál, mivel sok panasz érkezett a német származásúak elhurcolása ellen.
4. A belügyminiszternek írt levél a Nagymarosról Kálkápolnára elvittek ügyében
1945. február 10.
Jelzet: MNL PML V. 1079. 78/1945. – Eredeti, gépelt, aláírás nélkül.
5. Tájékoztatás a nagymarosi polgároknak a belügyminiszternél tett látogatásáról
1945. február 15.
Jelzet: MNL PML V. 1079. 59/1945. – Eredeti, gépelt, aláírással.
Mivel ezekben a hónapokban tényleges eredményt semmilyen kormányszerv nem ért el a kérdésben, a nagymarosiak 1945. április 6-án újabb lépést tettek. Meghatalmazták dr. Szilárd Rezső volt helyettes államtitkárt, hogy járjon el helyettük a debreceni kormánynál az elhurcoltak érdekében, illetve szerezzen róluk információt.
6. Dr. Szilárd Rezső nyilatkozata az elhurcolt nagymarosiak érdekében való fellépéséről
1945. április 6.
Jelzet: MNL PML V. 1079 59/1945. – Eredeti, gépelt, aláírással.
Szilárd 1945. április 17-én ceruzával írt jelentésben számolt be útjáról. A jelentésből a minisztériumok költözése miatti nehézségeken túl az is kiderül, hogy a külügyminisztérium hamarosan akciót indít a szovjetek által elvitt civilek érdekében. Ehhez minden egyes személy adatait össze kellett írni, hogy azok Puskin
és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon (SZEB) keresztül központilag legyenek továbbítva az illetékes szovjet hatóságoknak. Az elhurcoltak tartózkodási helye ekkor ismeretlen volt.
1945. április 17.
Jelzet: MNL PML V. 1079 78/1945. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.
Április végén, május elején összeállították a névsort a külügyminisztérium számára. Ekkor 393 elhurcolt személyről számoltak be a források, akik között a hozzátartozók bemondása szerint nem volt német
. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)
8. A külügyminiszternek írt levél a Nagymarosról a szovjet katonák által elszállítottak névsoráról
1945. május 1.
Jelzet: MNL PML V. 1079 78/1945. – Eredeti, gépelt, aláírás nélkül.
Szintén május végéről maradt fenn több nyilatkozat, amelyek arra engednek következtetni, hogy a községben elkezdték a felelősöket keresni: ki adta ki a lakosság egy részét a szovjeteknek? Hajas József közellátási díjnok 1945. január 1-én arról számolt be, hogy a szovjet katonák a település lakosságát a megadott korhatáron belül berendelték tíz napi munkafelszereléssel, és maguk válogatták ki azokat, akiket el kívántak szállítani – azaz sem a Volksbund-tagokról, sem a németekről nem írattak az elöljárósággal listát. Helyette: „...a német nevűeket különösen kérdezték, a magyar nevűek mindegyikénél érdeklődtek a szülők neve iránt. Akkor sem tettek azonban egyetlen szó említést sem a Volksbundistákról. A második napon a magyar nevűeket túlnyomórészt hazaengedték.”
9. Hajas József, Lencsés János és Hrdy Vince nyilatkozatai a nagymarosi elhurcolásokkal kapcsolatban
1945. május 22., 1945. május 25., 1945. szeptember 4.
Jelzet: MNL PML V. 1079 78/1945. – Eredeti, gépelt, aláírással.
Megnézve a deportáltak névlistáját, ez az eljárás hitelesnek tűnik, mivel a német nevűek mellett számos magyar hangzású név szerepel. A szülők neve után való érdeklődés azonban azt engedi sejtetni, hogy a szovjet katonai parancsnok valamilyen forrásból – alighanem a helyi elöljáróság egyes tagjaitól – értesült a helyi viszonyokról. A magyar hangzású nevek ugyanis többnyire az azt megelőző év(tized)ekben lettek magyarosítva, így elég volt a szülők neve után kérdezni, ami sokszor továbbra is megmaradt németes formában, és az illető „német származása”
. Ezt a szovjet katonák maguktól aligha tudták volna.A Szovjetunióba való deportálás számos nehézséget okozott Nagymaros életében. Februárban például a helyiek csak vonakodva jelentkeztek a korábban már megszokott közmunkák elvégzésére, tartva attól, hogy újabb elszállítások következhetnek. Ezért az elöljáróság szigorú megtorlással fenyegetőzött, többek között azzal, hogy az önként meg nem jelenőket idegen helyen fogják munkára
.1945 májusára változás figyelhető meg a helyi hatóságok deportáltakkal kapcsolatos álláspontjában. Míg a januári kérelem szerint az elszállítottak nem a Volksbundisták voltak, hanem a demokratikus érzelmű, magyarhű svábok, a Nemzeti Bizottsághoz intézett kérelmek elbírálásakor annak tagjai már kevésbé voltak elnézőek. 1945-ben több olyan személy is kérte a Nemzeti Bizottságtól, hogy töröljék őket a Földigénylő Bizottság által kifüggesztett Volksbund-listákról, akiknek családtagjait a szovjet katonaság munkára vitte – többségüket azonban
.
1945. augusztus 25.
Jelzet: MNL PML XVII. 114. A nagymarosi Nemzeti Bizottság iratai 2. – Eredeti, gépelt, aláírással.
1945 októberében megkezdődtek a hazatérések. Bár ezeket nem dokumentálták külön-külön, a hazaérkezettek különböző kérelmeiből azonban értesülhetünk
. A hazatértek értesítették az otthon maradottakat a kinti halálesetekről is. Ekkor azonban még nem volt kijárt útja annak, hogy az elhunytakat hivatalosan anyakönyvezzék, ami külön nehézséget jelentett az otthon maradott családtagoknak.
1946. március 14., 1946. április 9.
Jelzet: MNL PML V. 1079. 249/1946. – Eredeti, gépelt, aláírással.
A nagymarosi eseményekről a levéltári forrásokhoz hasonló képet mutatnak a korai, 1990-es évek elején készített interjúk. Ezekben rendre megjelenik, hogy a falu lakóit válogatás nélkül egy bizottság elé citálták, amely a nevük alapján válogatta ki a
. Az ekkori elbeszélésekben is előfordultak együttműködő magyar segítők, részben kommunisták, akik azonban itt már kevésbé pompáztak az elhurcoltak hazahozásáért síkra szálló segítőkként. Kérdésként merül fel, hogy van-e összefüggés a rendszerváltás utáni időpont és a kommunisták bűnbakká tétele között.A legújabb visszaemlékezésből azonban egy másik kép bontakozik ki. Kutatásunk egy részét képezte ugyanis, hogy felkeressük a még élő
. Annak ellenére, hogy többeket megkerestünk, Nagymaroson csak egy személyt sikerült megszólaltatunk a túlélők . A megkeresettek nagy része elutasította az emlékező beszélgetést. Többen családi okokra hivatkoztak, féltették gyermekeiket, unokáikat, néhol az érintett gyermeke hiúsította meg az interjú elkészítését. Végül (ehelyütt anonimizálva) „A” nénit tudtuk megszólaltatni, aki 1927-ben született Nagymaroson, anyai ágon német származású, de magyar anyanyelvű családban. Édesapja egykoron nemesi származású köztisztviselő volt és a vasútnál dolgozott. „A” hat éves volt, amikor a család előbb Kalocsára, majd Mosonmagyaróvárra, végül Öttevénybe költözött. „A”-nak három testvére volt: bátyja érettségizett üzemi munkás lett, nővére pedagógus, öccse pedig nyomdai mérnök. „A” az orsolyita rend gimnáziumába járt Győrött. A front elől menekülve érkezett vissza a családjával Nagymarosra. Innen hurcolták el 17 évesen. A deportálás kezdetének emlékezete tér el legjobban az írásos forrásoktól. Az elbeszélés traumatikus jellegét a személyiségben bekövetkezett „én-szakadás” fokozza. Ezt legfőképpen az jelzi, hogy az elhurcolás magyarázatakor „A” közléseiben összemosódnak a valódi emlékek, illetve az évtizedek alatt hallott beszédek, pletykák, amelyekkel meg tudta magyarázni sorsát. Ezért lehetséges az, hogy az elhurcolás indokánál a forrásokkal összecsengő, a felelősöket illetően azonban már azokkal ellentétes információt közöl. „A” ahhoz a kivételhez tartozik, aki – bár rokonságában németek is voltak –, magyar névvel rendelkezett, mégis deportálták a Szovjetunióba.12. A deportálás kezdete
„Én tévedésből kerültem bele. Volt egy rossz szomszédunk, aki azt mondta anyámnak, hogy »Juliska, küldd el a lányodat, mert az embereket összeszedik.« Összepakoltunk egy bőröndbe. Kihirdették [az oroszok], hogy négy helyen felgyújtják a falut, ha nem jelentkeznek önként a lakók. Mi így »önként« mentünk. […] Bementem a szobába, azt mondták rám, hogy anyám után, aki Heffenträger volt, magyarsváb vagyok. Mire kinyitottam volna a számat, már kipenderítettek. Nem ismertem az összeírókat se. [...] Maroson úgy beszélik – tehát én ezt nem tudom, csak hallottam, vagyis ha ez hazugság, akkor én utána hazudok –, hogy jöttek Felvidékről menekültek, a tisoisták. A tótok vastagon a németek mellé álltak. Ezek utána rögtön bent voltak a kommunista pártban. Először azt mondták az oroszok, hogy csak a férfiakat akarják vinni, de valaki mondta, hogy »van itt sváb elég, vigyék a nőket is.« Ez rögtön párttitkár is lett. Marosról 400 ember vittek el. Kidobolták, kihirdették. […] Minden 17 éven felüli nőnek 45éves korig és minden 16 éves fiúnak 55 éves korig árkot ásni kellett menni [1945] január 2-án. Azt mondták, hogy mennyi bombatámadás érte az országot és »malenkij robotra«, kis munkára megyünk.”
Jelzet: Kuny Domokos Múzeum Német Nemzetiségi Múzeum Hangtára, Letéti szám 2015, 36–37. alatt található interjú (továbbiakban: KDM–NNM–Hangtár Ltsz.)
A deportálás „élményét”, az utazást leértékelésként élték meg az elbeszélők. Ezek a részletek az elbeszélések legtraumatikusabb élményei. A Dunakanyar falvainak lakóit Kál-Kápolna állomásig gyalog meneteltették, onnan pedig a
útvonalon az ukrán szénmedencékig vonattal . A megérkezés részben felértékelődést jelentett, és „A” emberi státusza az elvégzett munkával azonosult. A lágerélet – a munka mellett – hozzá tartoztak azok a dolgok, amelyek növelték vagy éppen csökkentették a létbizonytalansági tényezőket: az emberi kapcsolatok és az . „A” elbeszélésének íve átnyúl azokon a hónapokon, amelyeket kényszermunkán töltött. Története a megérkezés legmélyebb pontjától fejlődik a kolhoz világához és a hazatérés felszabadító érzéséhez. Ez természetesen már a jelenből visszaemlékező tudat „játéka”, amely kényszeredetten minőségi változások, fejlődések narratívájába ágyazza a „saját történetet.”
13. Mindennapok a lágerben
„Kaptunk ilyen sprotnit, hal volt, a fejét le kellett húzni, olajos dobozban adták. Egyszer a kabátbélésemért kaptam egy fél liter vajat, azt elkenegettem. Egy hónapban egyszer, 10 deka szappannal kellett lezuhanyozni. [...] Moslékot kaptunk. Káposztalevest, ami inkább lé volt két szál káposztával. Reggel, este, délben semmi. [...] Ez ’45 februárjában–márciusában volt. Aztán kezdett kitavaszodni és a téglák, a romok le voltak fagyva, akkor csákányokat hoztak és azzal kellett ütni. Én felemelni nem bírtam. De nagyobb szájú csajok jöttek és azt mondták, hogy »mutasd meg, hogyan kell«, s az orosz nem bírta még a csákányt se felemelni. Egy magyar paraszt, egy hadifogoly végül megcsinálta. Ez nem volt más, csak kínzás. [...] Jött a tavasz, kimentünk a kolhozba, ott egy sátorban laktunk. Először ki kellett trágyázni, mert – viccelődtünk is –, hogy ezt utoljára az első világháborús hadifoglyok takarították ki. A vasvillával görgetni kellett és közben ki kellett menni, levegőt venni, mert az ammónia fojtogató volt. Ide lett berakva a priccs, alatta patkányok rohangáltak. [...] 1200 métert kellett kapálni, de nekem az nem ment. Mert én csak tanultam a répáról, nem tudtam, hogyan kell gondozni. Nem tudtam, melyik a répa, és melyik a gaz. A marosiak kisegítettek. [...] A kolhozban, ahol voltam, mindenki ilyen gennyes sebet kapott, csak én nem. [...] A tizennyolcadik születésnapomat úgy ünnepeltem, hogy csupasz kézzel mácsonyát kellett szednem és tiszta vér volt tőle a tenyerem. [...] Talán százan voltunk abban a kolhozban, amikor odamentünk, de legalább levegőn voltunk, az mégis jobb volt. [...] Novemberben már leesett a hó, akkor már megint fázott a kezünk. S akkor november végén lehet[ett haza] menni.”
Jelzet: KDM–NNM–Hangtár. Ltsz. 36–37.
„A” lágertörténetének végpontja a hazatérés, amely a szerencsén
. A többiekkel együtt megvizsgálták mint az állatokat. Betegnek vélték, és emiatt hazaküldték. Elbeszélésében a visszatérés Nagymarosra újabb felértékelődésként jelenik meg. A bevagonírozás, a foksányi élmények, a jókedvű utazás, a család visszaszerzése a kálváriájának végét, a megváltást jelzi. A hazatérés a megtalált otthont jelentette. Ez azonban felemás volt. A háború torz családokat, erkölcsi kiüresedést eredményezett. Ezzel a bizonytalanság és a leértékeltség folytatódott. „A” számára megkönnyebbülést is jelentett az otthon, hiszen újra ismerős szabályok szerint mozoghatott. Ez az áradó hazaszeretetben is megnyilvánult; képiesen fogalmazva nyilvánította ki hitét, hűségét, bibliai képpel díszítve (Jób története). „A” később Nagymaroson talált munkát. Egyik testvére 1956-ban disszidált, ezért is zaklatta „A”-t a hatalom. A leértékelt személyiség „hiányai” ellen ideológiákat keresett, melyek célja önmaga és cselekedeteinek igazolása volt. Helytállása a kényszermunkán igazolta a rendszer elleni magatartását, amely rendszer valóban kivetette őt származása, vallása és .14. Hazatérés
„Leesett újra a hó. A katonatiszt, aki felelős volt értünk, az pár nőt […] teherbe ejtett. Emiatt kiüldözték őt, de csak úgy […], ha viszi magával a foglyokat is. [...] Egy másik lágerba akartak átrakni minket. Kijött a parancsnok, mert megállítottak a kapu előtt. Szemrevételezéskor meglátta a sebeket, rámondták, hogy »tífusz, tífusz«. Kiderült, hogy van két üres vagon és így hazavittek. [...] Foksányiba bevittek egy téglahangárszerűségbe, ahol emeletes háznyi vaskályhák voltak. Úgy tüzeltünk, hogy a gerendát mindig beljebb raktuk [a kályhába], meleg lett és a tetűlárvák kikeltek rajtunk. Ezt nem tudom elmesélni, hogy az milyen érzés, amikor serceg, ragacsos lesz az ember teste és érezni, hogy eszik a tetvek. [...] Jött a magyar határ és kilógtunk a vagonokból, megcsókoltuk azt a mocskos olajos földet, mert ez a mi hazánk. […] Szolnokon […] átmentünk a személyvonatra, […] beértünk Pestre. Akkor már az emberek dolgoztak. Mi rongyosan, koszosan beértünk a Nyugatiba. 1945. december 24-én értem haza Nagymarosra, 11 órakor érkeztem meg. Becsöngettem, kijött az apám és azt mondta: »Jézusom, te vagy az?!« Én az apámat alig ismertem meg. Anyám betette a nagyteknőt, amiben megfürödtem. [...] Csak álltam, nem tudtunk szóhoz jutni. A szomszédok összeszaladtak, az öreg sváb asszonyok azt mondták, úgy nézek ki, mint a szüreti mulatságokon a madárijesztő. […] Utána nagyon lassan kellett enni, az orvos azt mondta, hogy vörösbort kell inni, kijöttek a sebek rajtam, az összes gennyes seb, mint Jóbnak a Bibliában. [...] Az orvos két krajcárt nem adott volna értem, azt mondta, hogy »ez vérfázás«. Anyám a sebeket jóddal kente be és szinte lenyúzta a bőrömet, de összenőtt. A húsvéti szünet után mentem vissza az iskolába.”
Jelzet: KDM–NNM–Hangtár. Ltsz. 36–37.
Az 1945 elején Nagymaroson történtekről a fentebb bemutatott írott és elbeszélt források mindegyike csak töredékesen számol be. A levéltári dokumentumok betekintést nyújtanak a hivatalos szervek azon próbálkozásaiba, hogy hazahozzák az elhurcoltakat – elfedik azonban a saját szerepüket a 400 főnyi civil előállításában és kiszolgáltatásában. Az interjúkban ugyanakkor előtérbe kerül a személyes megélés és feldolgozás, az azóta eltelt évek tapasztalata és az annak tükrében való újragondolás – ezt jól mutatja a kommunisták szerepének átértékelése.
A két forráscsoport – levéltári dokumentumok és interjúk – összevetése révén a nagymarosi „málenkij robot”-ról nyert kép meglehetősen komplex, számos kérdés azonban mégis nyitva marad. Valóban segítettek-e a magyar hatóságok a szovjet katonáknak? Kik voltak pontosan ezek a segítők: kommunisták, szlávok, partizánok, vagy akár a németek soraiból kikerülő „kollaboránsok”? Miért vittek el Nagymarosról szokatlanul nagy létszámú csoportot? Miért érveltek 1945 elején még maguk a kommunisták is azzal, hogy az elvittek „nemzethűségi szempontból megbízhatóak” voltak, és mi változott meg, amiért aztán fokozatosan magára hagyták az elhurcoltakat a szovjet lágerekben, a hazatérőket és családtagjaikat pedig a szociális nélkülözések közepette?
Mindezekre a kérdésekre nem talál a kutató biztos választ, a különböző forráscsoportok pedig mintha más és más irányokba is mutatnának. Az általuk rekonstruálható valóságok eltérései egymás mellé állítva válnak különösen szignifikánssá. Ennek pedig a jövő kutatói számára különösen intő jelnek kell lennie, amikor egyik vagy másik forrás tartalmának bemutatása révén kívánja feltárni, „mi is történt valójában”.
Ezen a napon történt november 20.
1910
1912
Habsburg-Lotharingiai Ottó, az utolsó magyar király, IV. Károly fia, 1912. november 20-án született az alsó-ausztriai Reichenauban.Tovább
1923
Habsburg Ottó születésnapján királypárti demonstrációt tartanak a budapesti bazilikában.Tovább
1935
Megszületik Makovecz Imre magyar műépítész, közíró, politikus, az organikus építészet kiemelkedő hazai alkotója.Tovább
1940
Magyarország csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez.Tovább
- 1 / 3
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő