Nihil novi sub sole? – A fiumei magyar állami alkalmazottak és tisztviselők egzisztenciális helyzete a dualizmus korában

1907 őszén a magyar országgyűlésnek benyújtott következő évi állami költségvetéstervezet nagy riadalmat keltett a fiumei állami tisztviselők és alkalmazottak körében. A pánik oka az volt, hogy a tervezetben nem szerepeltek azok a kormány által korábban kilátásba helyezett állami támogatások, amelyek egzisztenciális viszonyaikon segíthettek volna. A mulasztás a Fiumei Állami Tisztviselők Egyesületének elnökségét gyors cselekvésre késztette: Wickenburg István miniszteri tanácsos, valamint Nádory István királyi mérnök beadványban fordultak Nákó Sándor fiumei kormányzóhoz, hogy járjon közbe az érdekükben. „Az nem lehet” – kérdezték rémülten –, hogy az államhatalom „legfőbb támaszait pusztulni engedné és a kétségbeesés karjaiba üldözné?”[1]

Nákó nem késlelkedett eleget tenni a kötelességének és a memorandumot hamarosan fel is terjesztette a miniszterelnöknek. Hiszen a „fiumeiek”[2] követelései egyébként is állandó témát nyújtottak a helyi és az országos sajtónak, és a probléma a közigazgatás egyszerűbbé, gyorsabbá, „célracionálisabbá” tétele miatt már a szakminisztériumokat is évek óta foglalkoztatta. Különösen, mert az állami adminisztráció fejlődése, modernizációja és személyi állományának gyarapodása egyre nagyobb terhet rótt az államkincstárra.

A korabeli felfogás általában véve az „állami alkalmazottak” kifejezés alatt azon személyek összességét értette, akik valamilyen minőségben az állam szolgálatában álltak. Ide sorolták az állami tisztviselőket és kezelőket, a díjnokokat, az altiszteket és a szolgákat. Szintén ide értették az állami tanintézetek tanítóit, tanárait, az orvosokat, a mérnököket, a lelkészeket, illetve a különböző karhatalmak tagjait és az állami üzemek állandó alkalmazottjait.[3] Ugyanakkor, miként Révai Nagy, Márkus Dezső jogi és a Tolnai Világlexikonjának szócikkei kiemelik, a fogalomnak egy szűkebb meghatározása is létezik: lényegében elválasztják egymástól a hivatalt viselő, többnyire magasabban kvalifikált, esküre kötelezett állami tisztviselőket az általános közfeladatokat ellátó állami alkalmazottaktól. A differenciálás alapja náluk a hivatali eskü, a „felségjog” vagy a „hivatali impérium”, a szaktudás, illetve a fizetési és rangosztályok.[4] Az állami alkalmazottak és tisztviselők tehát (némileg komplementer módon) két eltérő, korra, nemre, származásra, képzettségre, anyanyelvére nézve igen heterogén csoportot alkottak.[5]

Az államszolgálat természetéből, a vonatkozó jogszabályokból, valamint a társadalmi struktúrában betöltött pozíciójukból következik, hogy a különbségek ellenére gyakran egymást támogatva „küzdöttek” anyagi helyzetük javítása, valamint nyugdíjjogosultságuk és fegyelmi ügyeik kedvezőbb szabályozása érdekében. Jelen tanulmány éppen ezért együtt kezeli őket.[6]

Noha az állami tisztviselők és alkalmazottak mozgalma sokáig nem volt egységes, és a képviselőház halogató magatartása, valamint az államháztartás instabilitása miatt kezdeményezésük elé jelentős akadályok gördültek, közös fellépésük mégsem volt eredménytelen. A parlament 1885-től évről évre drágasági pótlékot[7] szavazott meg számukra, majd csaknem egy évtizeddel később az 1873. évi osztrák mintára napvilágot látott az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról, és a megyei törvényhatóságok állami javadalmazásának felemeléséről szóló 1893. évi IV. tc. is. [8]

A rendezés valóságos mérföldkőnek tekinthető az állami tisztviselők és alkalmazottak történetében: a járandóságok megítélésénél az addig érvényben lévő napidíjak helyett tizenegy fizetési osztályhoz kötötte az állásokat,[9] a lakpénzek kiszámításánál négy kategóriába osztotta a szolgálati helyeket,[10] az egyes hivatalok betöltéséhez konkrét képesítés, képzettség megszerzését követelte.[11] Az ekkor kialakított rendszeren az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt a későbbiekben sem változtattak.[12] A pótlékok engedélyezéséről szóló 1904. évi, a lakpénzeket újraszabályozó 1908. évi,[13] valamint a családi pótlékok kiutalását elrendelő 1912. évi törvények[14] és egyéb miniszteri rendeletek csak kiegészítették és – amennyire az állami költségvetés engedte – a kor igényeihez igazították a már létező kereteket.[15]

Az állami tisztviselők és alkalmazottak törekvéseikhez az 1880-as évek közepétől a Fiumében szolgálók is csatlakoztak, és mindvégig igyekeztek felzárkózni az országos trendekhez.[16] A legnagyobb aktivitást ezért természetesen akkor fejtették ki, amikor a tisztviselők és alkalmazottak ügyei egyébként is kivételes publicitást élveztek országszerte. Igaz, a fiumei mozgalom dinamikájára a helyi körülmények és események legalább ugyanakkora hatást gyakoroltak. Egyfelől ugyanis a kikötőváros földrajzi, jogi, gazdasági, társadalmi és nemzetiségi sajátosságai miatt az ott szolgálók mindennapjai az anyaországitól lényegesen eltérő, többnemzetiségű és nyelvű multikulturális környezetben teltek. Ráadásul megélhetésüket eleve olyan tényezők is nehezítették, mint a város lakosságának növekedése, az árak rohamos emelkedése, az építkezések hatására átalakuló tér- és tájszerkezet, valamint az 1883. és 1886. évi kolerajárványok[17] és a Rečina-folyó okozta árvizek. Sőt, mindehhez jócskán hozzájárultak a birodalom és a magyar kormányok gazdasági, társadalmi és politikájának lokális szinten érzékelhető következményei is. Ezek közül mindenekelőtt Fiume szabadkikötői státuszának 1891. évi felszámolása és az osztrák–magyar közös vámhatár dilemmái emelhetők ki.[18]

A „fiumeiek” mozgalmának relevanciája leginkább abban ragadható meg, hogy egzisztenciális viszonyaik a kikötőváros dualizmus kori társadalmának egyik legsúlyosabb szociális kihívását és állandóan napirenden lévő témáját adták. Illetve abban, hogy mindennapi gondjaik felpanaszlásával problémáik nyilvánosan is artikulálódtak és azok a korabeli Fiume-diskurzusok és narratívák részeivé váltak. Így a magyar államhatalomnak is szükségszerűen foglalkoznia kellett az ott szolgálók helyzetével.

Erre a kormányzat már csak azért is rákényszerült, mert Fiume közgazdasági rendeltetésén kívül fontos nemzetpolitikai szerepet töltött be, és az állam- és nemzetépítő ambíciói és céljai elérésében különösen számított az állami tisztviselők és alkalmazottak mintaadó, norma- és értékközvetítő, társadalomformáló kompetenciájára. Mivel az ott államszolgálatot teljesítők az állam mozgó hatalmi locusának, mindenkori reprezentánsának számítottak, tőlük a kormányzat és a korabeli magyar közgondolkodás is a „szent politikai misszió”, a magyar kultúra, a nyelv és az állameszme terjesztését várta. Éppen ezért kiválasztásukban és fiumei szolgálati helyük kijelölésében döntő faktornak bizonyult a megfelelő szak- és nyelvismeret, a társadalmi állás, a megbízható erkölcsi és politikai magatartás, valamint az állam iránti lojalitás. Legalábbis elvileg. Az előzetesen lefektetett elvek a gyakorlatban már nem feltétlen valósultak meg. Mi több, még az is megesett, hogy az állami állást nem magyar állampolgárnak, hanem idegen illetőségű személynek juttatták.[19]

 

A fiumei Kormányzósági Palota főhomlokzata. A felvétel 1897-1899 között készült.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.11.020

 

A tisztviselők és alkalmazottak mozgalma nem önmagában érdekes, hanem sokkal inkább a szorosan hozzá tapadó, az államhatalom és a helyi társadalom kapcsolatára vonatkozó történelmi kérdések miatt. Jelesül, a kölcsönös elvárások és kötelességek formája és realitása, az együttműködési hajlandóságok szintje és mértéke, valamint a lojalitások mélysége, iránya és felszínre kerülésének szituációja. Másképp megfogalmazva, megéri-e lojálisnak lenni a magyar államhoz, és ha igen, milyen áron? Illetve fordítva: mit kell(ene) tennie és nyújtania az államnak ahhoz, hogy támaszait fenn- és megtarthassa? Egyáltalán, meddig érdemes az államnak beavatkoznia, és mikor jön el a „lemondás pillanata”? Hiszen „az állami közület a szerveinek közegén keresztül él, akar és cselekszik”,[20] e szervek működéséért viszont valódi hús-vér emberek felelnek.

A felvetett kérdések a Rijekai Állami Levéltár Kormányzósági és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának minisztériumi[21] iratainak segítségéivel jól tanulmányozhatóak. A fiumei állami tisztviselők és alkalmazottak helyzetéről szóló alább közölt dokumentumoknak különös jelentést ad, hogy azokat az érintettek maguk keletkeztették – betekintést engedve ezzel szervezkedésük folyamatába, csoporttudatuk formálódásának egyes fázisaiba, túlzásoktól cseppet sem mentes retorikájukba, valamint mozgalmuk részeredményeibe és megoldatlanul maradt problémáiba.

Annak ellenére, hogy az itt közzétett hat dokumentum más-más szerzőtől, más-más évből származik, illetve különböző címzettekhez szólt és érkezett,[22] tüzetesebb vizsgálatuk során kitűnik, hogy létrejöttükben nagy szerepe volt a későbbi pénzügyminisztériumi államtitkár, Wickenburg Márk bátyjának, Wickenburg Istvánnak.[23] Példának okáért aláírása nemcsak egyszerűen az elsők közt szerepelt a tisztviselők és alkalmazottak 1885-ös beadványán, de miniszteri fogalmazóként annak alapján ő készítette el annak a fogalmazványát is,[24] amelyben Zichy Ágost kormányzó Tisza Kálmán miniszterelnöktől a javadalmazások felemelését kérte.[25]

A változó időket és a kevésbé változó körülményeket jelzi, hogy 1915-ben Wickenburg még kormányzóként is ugyanazokról a problémákról számolt be Tisza Istvánnak, az akkori kormányfőnek. Igaz, kartársai ügyének felkarolása ekkor már Wickenburg egyik legfőbb hivatali kötelezettségét képezte. Tudniillik, az 1870. évi fiumei provizórium a kikötővárosban szolgáló állami tisztviselőket és alkalmazottakat a mindenkori kormányzó, mint az államhatalom helyi megtestesítőjének és elsőszámú tisztviselőjének a gondjaira bízta. Azaz, a kormányzónak kellett őket a városi hatóságok és külföldi notabilitások, de főleg a magyar kormányzat előtt képviselnie, beadványaikat az illetékes minisztériumokhoz felterjesztenie és delegációjukat vezetnie.

 

Wickenburg István egykori fiumei villája 2023 nyarán.
A szerző felvételei

 

Wickenburg kartársainak törekvéseit a formálisan panaszoslevelek kiadmányozásán és a különböző küldöttségek koordinálásán túl informális kapcsolataival is támogatta. Jótékonysági és társasági rendezvényeket szervezett,[26] és a kezdetektől fogva részt vett a helyi állami tisztviselők szervezkedésében. Abele Rezső kormányzósági miniszteri tanácsos tiszteletbeli, és Feichtinger Elek pénzügyigazgató tényleges elnöksége mellett hamar alelnökévé vált az 1894-ben alakult Fiumei Tisztviselők Egyesületének.[27] 1902-től pedig előbb Egan Lajos, később Fest Aladár iránymutatásait követve, vezérszerepet vitt a társaságból kiszerveződő Tengerparti Állami Tisztviselők Egyesületében, aminek végül 1907-ben elnökévé is megválasztották.[28]

Nem meglepő, hogy a közölt dokumentumok közül négy szorosabban is Wickenburg személyéhez fűződik, a másik kettő pedig a helyi állami tisztviselők mozgalmában kulcsfigurának számító közeli munkatársai és elvbarátai nevéhez kötődnek. Az 1891-ben keletkezett iratot a trieszti tisztviselők helyzetének tanulmányozására kiküldött Abele Rezső miniszteri tanácsos fogalmazta meg Zichy Ágost kormányzó számára, az 1918 nyaráról származó forrást pedig az időközben kormányzóhelyettessé kinevezett Egan Lajos továbbította Wekerle Sándor miniszterelnök–pénzügyminiszternek valamennyi fiumei állami alkalmazott nevében.[29]

 

Csoportkép a káloz-belmajori Zichy-kastély előtt (1902). A kép jobbszélén Zichy Ágost volt fiumei kormányzó.
Forrás: Fortepan / Zichy

 

A személyi összefonódásokból, de még inkább a hivatalos beadványok rendeltetéséből, valamint írott és íratlan szerkesztési szabályaiból következik, hogy a források hangneme és retorikája hasonló. A szövegek legfőbb célja ugyanis a tájékoztatás, a meggyőzés, az olvasó paternalista érzületének, szimpátiájának és együttérzésének megnyerése, ami meghatározza a szövegekben alkalmazott eszközök és érvelési formulák megválogatását. Például a lényegesebbnek ítélt motívumokat gyakran ismétlésekkel, kiemeléssel nyomatékosítják, vagy éppen mondanivalójukat konkrét tényekkel, számszerű adatokkal, táblázatos összesítésekkel és törvényekkel támasztják alá. Ugyancsak nem ritkák a figyelemfelkeltést (és fenntartást) szolgáló többszörös meg/felszólítások, felkiáltások, az óvatos, finom bírálatok, illetve a konstruktív, „alulról érkező” jótanácsok. Különbség viszont, hogy míg a miniszterelnököknek felterjesztett iratokban a racionális érvekre és precíz(nek tűnő) információkra támaszkodó elemek dominálnak, addig a kormányzóknak szánt beadványokban az emocionális, érzelmeket befolyásolni kész retorika túlsúlya konstatálható. Ez akkor is igaz, ha az erősebb, indulatokat kifejező szóképek és kifejezések a kormányzósági kérvényekből sem hiányoznak.

Számos hasonlóság mutatható ki a beadványok struktúrájában is. A behódoló, alázatos köszöntő és az előzményekre hivatkozó felvezető sorokat többnyire egy kontextualizáló rész, majd azt egy hosszabb tájékoztató szakasz követi, amiben a szerzők leginkább a fiumei sajátosságokat, az egyes környező régióknak a fiumei ár-, és piaci viszonyokra gyakorolt hatásait ismertetik. Felhívják a figyelmet Fiume világkereskedelmi és nemzetgazdasági jelentőségére, de kitérnek mostoha természeti adottságaira, hegységekkel körülvett kopár, terméketlen földjeire is. Ennek kapcsán kiemelik, hogy a helyi lakosság mennyire rászorul a város Hinterlandját képező horvát és osztrák területek terményeire és piacaira, illetve, hogy milyen nagy fontossága van a hajójáratok, valamint a Déli Vasút és a MÁV forgalmának. Rámutatnak, hogy a tranzitkereskedelem folyamatos és stabil biztosítása nélkül az egyébként is roppant magas árak könnyen elszabadulhatnak, és hogy ők fix keresetükkel képtelenek alkalmazkodni az emelkedő egzisztenciális költségekhez.

Miként az első világháború alatt keletkezett beadványok tanúsítják, a kérvényezők félelme nem volt alaptalan: Fiume lakosságának a katonai behívásokon túl egyéb rendkívüli kihívásokkal kellett szembenéznie. A hadiállapot beálltával halászati tilalmat rendeltek el, a tengeri és szárazföldi forgalom zavarai következtében pedig nem pusztán a piaci lehetőségek szűkültek be, de azok komoly kommunikációs, információs és ellátási fennakadásokat is előidéztek. A kialakult helyzetet a katonai rekvirálások, a környező településekről érkező felvásárlók, illetve az árak hatósági megszabása még tovább rontották: hamarosan mindennapossá vált az uzsora, a csempészet és a feketekereskedelem. A fiumei viszonyokat jól érzékeltetik a város kikötői jellegére vonatkozó megjegyzések, valamint a „különleges”, „elviselhetetlen” és „nyomorúságos” és ehhez hasonló jelzős szerkezetek.

A „fiumeiek” számára a legsúlyosabb terheket az alapvető fogyasztási cikkek beszerzésének nehézsége és az általános drágaság jelentette. Emellett állandó témát és kihívást adott nekik a családfenntartás mikéntje, a rangjuknak és az állam tekintélyéhez megfelelő, középosztálybeli életszínvonal megteremtése és az 1880-as évekre már állandósult lakáshiány. Ez utóbbi okai többek közt az egyre nyomasztóbb ellátási problémákra és a mind súlyosabbá váló házbér-adó terheire, valamint arra vezethetők vissza, hogy Fiume kedvezőtlen talajviszonyai és földrajzi behatároltsága nem tette lehetővé az építőipar számára, hogy lépést tartson a kikötőváros népességének gyors növekedésével, urbanizációjával és iparosodásával. Az állami tisztviselők és alkalmazottak közül ezért sokan az Ausztriához vagy a Horvátországhoz tartozó szomszédos vidékeken (főleg Cantridán[30] és Sušakon) telepedtek le.[31] Jóllehet, azzal, hogy Fiume (és a magyar állam) határain kívül rendezkedtek be, megkérdőjeleződött az egyes támogatásokra való jogosultságuk és a fiumei közéletben való aktív szerepvállalási kompetenciájuk. Ez viszont az államot már a direkt hatalomgyakorlásában is érzékenyen érintette, mivel így jogi és fizikai értelemben is csak korlátozottan mozgósíthatta első számú támogatóit a községi választások és egyéb nagy horderejű politikai rendezvények alkalmával.[32]

A kérvények többnyire csak az igényjogosultság bemutatását követően térnek rá az elérni kívánt konkrét támogatás és segítségnyújtás lehetséges formáinak kérdésére. E passzus általános jellemzője, hogy itt kerül sor az államháztartás kényes egyensúlyának tapintatos, ám tudatos felemlegetésére, továbbá a más országokban, városokban vagy településeken követett kormányzati intézkedések számbavételére. E tekintetben a trieszti és osztrák minták követése, valamint Budapest megkülönböztetett szerepe érdemel elsődlegesen figyelmet, de 1907-ben még az is megesett, hogy a Tengerparti Állami Tisztviselők Egyesületének elnöksége nevében Wickenburg és Nádory István a palermói sütőműhely létesítésének és működési elvének példáját hozták fel a kormányzónak a folyton növekvő háztartási költségeik mérséklésére.[33]

A beadványok tehát a birodalmi, az országos és a lokális szinten végbement változások számításba vételéről sem feledkeznek meg. Mindez jelzi, hogy a „fiumeiek” folyamatosan nyomon követték a „külső eseményeket,” és viszonylag gyorsan reflektáltak a törvényhozás státuszukkal kapcsolatos döntéseire. Ezt példázza, hogy már az 1885. évi drágasági pótlék szétosztását[34] követően javadalmazásuk további felemeléséért esedeztek,[35] és 1891-ben a szabadkikötő megszűnésére hivatkozva újabb segélyezést véltek szükségesnek. Hasonló következtetéseket levonva lelkesen támogatták a tordai és szegedi tisztviselők által 1902-ben indított fizetésemelésért küzdő akciót,[36] és ugyancsak jó érzékkel kapcsolódtak be az 1907-es nyugdíjakról, biztosításokról és helyi pótlékokról szóló tárgyalások menetébe.[37]

A kérvények ezen szakaszában kap helyet általában a tisztviselők és alkalmazottak saját szerepfelfogása és (ön)pozicionálása. Magukat „a magyar állameszme ide exponált szerencsétlen munkásai”-ként aposztrofálva,[38] itt részben saját érdemeikről, önfeláldozásukról, az állam iránti alázatosságukról és feltétlen lojalitásuk bizonyítékairól számolnak be, részben pedig saját lehetőségeiket más társadalmi csoportokéval vetik össze. Ezáltal több iratban előkerülnek az összehasonlítások, és sorsukat – a vélt és valós elhagyatottság érzésétől vezérelve – leginkább a katonák, a határrendőrök és a pénzügyőrök kiváltságaival, a kereskedők és iparosok jobb alkalmazkodóképességével és lehetőségeivel, valamint a Municípium által támogatott városi tisztviselők szerencséjével vetik össze.[39] Sőt, egyes iratokban még az államellenes viselkedésük dacára felkarolt munkásság megsegítése feletti értetlenkedésük is helyet kap.

Ezen a ponton két tényezőt mindenféleképpen hangsúlyozni kell. Először is azt, hogy a munkásság állami támogatása szoros összefüggésben állt a szociáldemokraták párttá szerveződésének folyamatával és a kormányok választókért folytatott vetélkedésével.[40] Másodszor pedig azt, hogy a munkásság és az állam kapcsolatának kiemelése komoly politikai és szociális tartalmat, erkölcsi ítéletet hordozott és az a középosztály, valamint a munkásság közti különbségek kidomborítását is szolgálta. Más szóval megfogalmazva, míg a „háborgó engedetlenek” kedvezményekben részesülnek, addig ők, az államhoz lojális hű áldozatok kényszerűen nélkülöznek.[41]

Bár a rendszeren belül valóban léteztek az „egyenlőknél egyenlőbbek”, valamint tény, hogy a magyar kormányzatnak és a közös birodalomnak megvoltak a maga preferenciái, a látszólagos ambivalencia okát nem a magyar kormányok „igazságtalansága” vagy „nemtörődömsége” képezte. Ehelyett sokkal inkább egy több lépcsős szociálpolitikai prioritás felállításáról, valamint költséghatékonysági megfontolásokról van szó. Az állami kiadások mérséklésének egyik legkézenfekvőbb eszköze pedig éppen a tisztviselők és alkalmazottak javadalmazásának viszonylagosan alacsony szinten tartása volt. Bár a legismertebb költségcsökkentési intézkedések különösen Szapáry Gyula és Wekerle Sándor első pénzügyminisztériumi, majd miniszterelnöki időszakára, az 1885–1895-ös évekre estek, az államháztartás egyensúlyát helyreállító takarékosság az egész korszakban alapelvként fogalmazódott meg.[42] Ilyen körülmények közt nyilvánvaló, hogy az illetmények, pótlékok és egyéb járandóságok felemelése egyetlen kormányzatnak sem állt érdekében. Különösen nem országos szinten.

Az egymást követő magyar kormányok mégsem vádolhatók tétlenséggel, vagy azzal, hogy ne törekedtek volna a kialakult helyzetben valamelyest segíteni. Jóllehet, Fiume kivételes viszonyai miatt az egységesen szabályozott illetmények és juttatások aligha könnyítették meg az ott szolgálók mindennapjait. Nem hiába fakadtak ki 1907-ben, amikor ekképp fogalmaztak Nákó Sándor kormányzóhoz írt levelükben: „Kifizetik ridegen, a más viszonyokhoz mért járandóságainkat és nem kérdezik, vajon elég-e a megélhetésre? Kiutalják a lakáspénzünket és nem kérdezik, vajon akad-e lakás részünkre ily áron?”[43]

A Minisztertanács végül 1908 augusztusában arra hivatkozva, hogy a Fiumében állomásozó posta-, távirda és távbeszélő intézet alkalmazottai már egyébként is magasabb drágasági pótlékot élveznek, egy áthidaló megoldással, az úgynevezett „kikötői pótlék”[44] kiutalásával igyekezett enyhíteni a „fiumeiek” panaszán.[45] Az odaítélt állami segély lényegében a nyugdíjba be nem számítható helyi pótlék egy speciális változatát jelentette, ami csakis a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötővárosában működő állami tisztviselőket és alkalmazottakat illette meg.[46] A fő gondok felszámolásához azonban ez a támogatási forma sem vitt közelebb. A kikötői pótlék kiszabásának alapját ugyanis nem a tisztviselő fizetése képezte, hanem az 1893. évi IV. tc-vel létesített fizetési osztályok harmadik, tehát a legalsóbb, fokozata, ráadásul 1904-ben az állami alkalmazottaknak engedélyezendő pótlékokról szóló törvény teljesen átalakította a kifizetések rendszerét.[47]

Feltűnő, hogy a szövegekben Fiume „kozmopolitikus” karaktere, valamint az etnikai és nemzetiségi kérdések legfeljebb nagy általánosságban kerülnek említésre, és az állami tisztviselőknek magyar nemzetépítésben játszott szerepe is csak az első kettő, valamint az utolsó szövegben jelenik meg karakteresebben. A téma mellőzését talán az is magyarázza, hogy az állami tisztviselők és alkalmazottak sem etnikai, sem (anya)nyelvileg nem voltak egységesek, a drágaság és ellátási nehézségek pedig a nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, mindenkit ugyanúgy sújtottak. Magyarán, a heterogenitás ellenére a közös céljuk megegyezett.

Noha pontos, az egész korszakon átívelő összeírás egyelőre még nem készült a származásukról és etnikai hovatartozásukról, ám a rendelkezésre álló források alapján úgy tűnik, Zichy Ágost kormányzó szavai megállják a helyüket. Vagyis, hogy az 1880-as években a tisztviselők többsége még valóban a magyar nemzetiséghez tartozott és ez a megállapítás a tanárokra és tanítókra (tehát az alkalmazottak egy meghatározó részére) is vonatkoztatható.[48] Kiemelendő azonban, hogy megoszlásuk az egyes állami szervezetek között nagy változatosságot mutatott, és akadtak olyan állami intézmények, ahol az olasz és/vagy horvát nyelvűek túlsúlya érvényesült. Ez leglátványosabban a Tengerészeti Hatóság különböző szervezeti egységeinél (például a révhivatalnál) figyelhető meg.[49]

Az állami tisztviselői és alkalmazotti karon belül az arányok fokozatosan módosultak, és ha nem is feltétlen a nemzetiségek, de a helyben születettek száma lassacskán növekedni kezdett. Ennek egyrészt az állam központosító és modernizáló törekvéseinek előrehaladása, a bürokrácia fejlődéséből fakadó mind számottevőbb munkaerő-igénye, másfelől a helyi lakosság együttműködésére utaltsága volt az oka. A helyi államigazgatás elvárásait és szükségleteit szemléletesen példázza Szapáry László kormányzó 1901-es felterjesztése, amellyel Szigyártó István irodatiszt számára 500 korona személyi pótlékot kérvényezve így érvelt: „Ilyen kiváló és jeles segéderőt az anyagi gondok és nélkülözéseknek kiszolgáltatni, főképp itt Fiumében, hol alkalmas, a szakmát ismerős s a szükséges magyar, olasz, francia, horvát és német nyelveket bíró kezelő személyzetet kapni vajmi nehéz, az anyaországból pedig idetelepített, nyelveket nem ismerő egyének nemcsak alig használhatók, de egyenesen károsak úgy a szolgálat menetére, mint az állami közigazgatás tekintélyére, – sem nem célszerű, sem nem méltányos.”[50]

Mindazonáltal az sem hallgatható el, hogy a korabeli közfelfogásban sokáig tartotta magát az a nézet, amely szerint a hivatali alkalmazás nemcsak megköveteli, de magával is hozza az államhoz való lojalitást és a (magyar) nemzet iránti ragaszkodást. Hiszen, – vélekedtek – az államalkotó csoport tagjaivá válva a közömbös egyéneknél segíti a nemzeti érzés kialakítását, és példájuk akár még a helyi lakosság más tagjaira is ösztönzően hathat.[51] Ahogy megannyi kinevezési felterjesztés érvelése megerősíti, ez az elv már rögtön a fiumei kormányzóság felállításakor megfogalmazódott. Vagyis, az egyes állások betöltésénél már az 1870-es évektől kezdve előnyt élveztek a helyi születésű, lehetőleg jó, előkelő családból származó, többnyire – de nem kizárólagosan – olasz anyanyelvű pályázók, amennyiben szakmailag kompetensnek és politikailag megbízhatónak, azaz a magyar államhoz maradéktalanul lojálisnak bizonyultak.[52]

A nem magyar anyanyelvűek állami szolgálatba állása a századforduló éveire még látványosabb formát öltött. Ez utal a fiumei lakosság társadalmi és foglalkozásszerkezeti elmozdulására, és szemléletesen példázza, hogy a politikai konfliktusok dacára az állam nemcsak nyitott volt a nemzetiségiek alkalmazására, ám számukra vonzó perspektívát, megélhetési lehetőséget is nyújthatott. Az államszolgálat vállalásában ugyancsak nagy szerepet játszott az azzal járó presztízs, de főleg a stabil és biztos állás, valamint a nyugdíj-és biztosítás.[53] A kiérdemelt jogosultságok súlyát mi sem érzékelteti jobban, minthogy azok mindvégig komoly, az egyéni döntéseket befolyásoló tényezőkként jöttek számításba a „menni vagy maradni” kérdésében.

Végül megjegyzendő, hogy a gyakran hangoztatott viszonylagos fluktuációjuk dacára is, számos tisztviselő és alkalmazott hosszú éveken, évtizedeken át szolgált a városban. Fiumei tartózkodásuk alatt többen közülük megházasodtak, és az sem számított példa nélkülinek, hogy egy nem magyar anyanyelvű partnerrel alapítottak családot. Azon kívül, hogy a szolgálat alatti házasságok és a családalapítások már önmagukban is jelzésértékkel bírnak, további két tényezőrre is felhívják a figyelmet. Először is arra, hogy a tisztviselőknek és alkalmazottnak a kérvényekben újra és újra felpanaszolt sérelmeik ellenére mégis csak sikerült egy viszonylag stabilabbnak számító egzisztenciát megteremteniük. Másodszor pedig a helyi társadalomba való bizonyos szintű integrálódásukra.[54] A beilleszkedés és gyökéreresztés dilemmái leginkább az utolsó közölt dokumentumban artikulálódnak, mikor a beadvány szerzője a nyugdíjasok és a kegydíjas özvegyek családi és szociális összeköttetéseit, valamint jövőbeli megélhetési és utazási lehetőségét mérlegeli.[55] A téma az első világháborút követően nyerte el igazi relevanciáját, azonban az egyének döntései még ekkor sem bizonyultak egyértelműnek és maguktól értetődőnek és determináltnak.[56]

A felterjesztéseket többnyire a kérések megismétlése, illetve a bizakodást, reménykedést és feltétlen lojalitást kifejező protokolláris sorok zárják. Ez alól csak az 1907. évi kérvény képez kivételt. Abban ugyanis a befejezés helyére lemondó, beletörődő hangvételű (vagy legalábbis azt sugalmazó) mondatok kerültek. Vélhetően a nagyobb hatás kiváltása, a sajnálat és/vagy bűntudat keltése érdekében.

A tisztviselők és alkalmazottak minden törekvése ellenére azonban a kérvényekben újra és újra előkerülő panaszok és a „vígasztalan” fiumei viszonyok leírásai azt tanúsítják, hogy az állam nem, (vagy legalábbis nem minden tekintetben) tudott megfelelni a vele szemben támasztott igényeknek. Ezt mindenekelőtt az állam financiális, politikai és szociális prioritásai indokolják, miért is a magyar kormányok gyakran csupán az akut válság mielőbbi felszámolását tartották elsődleges (és olykor egyetlen) céljuknak és nem voltak képesek tömegesen és gyökeresen javítani az államit szolgáló személyeken. Ugyanakkor a megoldatlanul maradt problémák mégsem jelentik azt, hogy a dualizmus korában semmilyen változás ne ment volna végbe, vagy hogy kérvényezők folyamodásai egyáltalán ne találtak volna méltánylást.

Az állami tisztviselők és alkalmazottak kérései hosszas disputák és egyeztetések után valamilyen formában csaknem minden alkalommal teljesültek. Igaz, ez az 1918 nyarára datálható, a kikötői pótlék felemelését indítványozó próbálkozásukról már nem mondható el. Ennek okairól egy 1919 áprilisából származó rövid, de annál informatívabb pénzügyminisztériumi előadóív[57] rövid kis feljegyzése tájékoztat: „A változott viszonyokra való tekintettel a kérelem egyáltalán nem tárgyalható s ennélfogva az ügyirat irattárba teendő.”[58]

És hogy mik voltak ezek a megváltozott körülmények? Egyrészt az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása és a magyar államhatalom fokozatos kivonulása Fiuméből, másrészt a kikötőváros hovatartozásának kérdése nemzetközi szintre kerülése, végül a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása és 1919. március 21-től augusztus 1-jéig tartó regnálása. Noha az 1919. január 6-án megkötött, Fülep Lajos-féle Egyezség[59] és annak évtizedes hatályban maradása alapján a magyar állam a Fiumében szolgáló tisztviselőiről és alkalmazottairól elvben még a hatalmi átmenetek idejében sem mondott le, már 1918 őszén bizonyságot nyert, hogy az állami paternalista gondoskodásnak és beavatkozásnak már határozottan más formákat kell öltenie.

Már csak azért is, mert mind gyakoribbá váltak az elmaradt illetmények és az előzetes javadalmazások folyósításáért beadott felterjesztések,[60] az áthelyezési és a hazautazási kérvények, miközben az optálási esetek száma is megnövekedett. Ez utóbbi viszont egyben azt is jelzi, hogy a közös birodalom és a Magyar Királyság kereteinek fellazulásával és/vagy felbomlásával a korábbi lojalitások mellett újabb választási lehetőségek kerültek elérhető közelségbe, amik akár még kedvezhettek is az egyéni érdekeknek.[61]

 

*

 

A terjedelmi korlátok és szerkesztési elvek figyelembevételével jelen tanulmányomhoz hat dokumentumot választottam ki, amelyek a fiumei állami tisztviselők és alkalmazottak egzisztenciális viszonyairól és céljaikról számolnak be. Bár a válogatás saját, így szükségszerűen szubjektív szempontjaimon alapul, a források szelektálásánál mérvadó tényezőnek tekintettem, hogy azok az érintettek „saját” maguk által keletkeztetett iratai közül kerüljenek ki és hogy kellően informatívak, tipikusak legyenek. A válogatás során arra is törekedtem, hogy a beadványok ne csak egy-egy kimerevített történelmi pillanatot ragadjanak meg, hanem egy viszonylag átfogó képet adjanak a „fiumeiek” egész korszakon áthúzódó bérmozgalmának folyamatáról és azok eredményeiről.

Az alábbi dokumentumokat a rövidítések jelzetlen feloldása és a tíznél kisebb számok betűvel való kiírása mellett szó szerinti formában, a régies kifejezések lábjegyzetben magyarázásával, a mai magyar helyesírásnak megfelelő formában, mellékleteik nélkül adom közre.

 

 

 

Dokumentumok

 

1.

Zichy Ágostnak írt folyamodvány

Fiume,

 

 

Méltóságos gróf Zichy Ágost Úrnak, Fiume és a magyar–horvát tengerpart királyi kormányzójának – Fiumében.

Folyamodásuk a Fiumében alkalmazott magyar állami tisztviselőknek, tanárok- és tanítóknak tisztviselői javadalmazásuknak a kikötővárosokbeli igényekhez mért felemelése s a magas kormány által a jövő 1886. évre a költségvetésbe leendő felvétele s e célból a Nagyméltóságú Minisztériumhoz intézett, /. iderekesztett kérvénynek kegyes eljuttatása tárgyában.

 

Méltóságos gróf Kormányzó Úr!

 

Midőn az alulírott fiumei tisztviselők, tanárok és tanítók összegyülekeztünk, hogy anyagi helyzetünk javulása végett a szükséges lépéseket megtegyük, a távolban is Méltóságod államférfiúi szelleme, lelkülete lebegett szemeink előtt, ki rövid ittműködése idején[62] tényekkel bizonyította be, hogy a tisztviselők sorsát, anyagi és erkölcsi megerősbödését mennyire szívén hordozza.

Épp azért Méltóságod előtt, ki köztünk él, hosszasabban nem kell ecsetelnünk a jelenlegi sok tekintetben elviselhetetlen anyagi állapotokat, tudjuk mi jól, hogy ez Méltóságod gondoskodásának tárgyát máris képezhette s erős vélelmünk, hogy csak alkalmas időpontra várt, melyben e helyzetet legalább egy emberöltőre gyökeresen reorganizálhassa.

Ámde az államháztartás egyensúlyának időpontját a nyomasztó idők súlya alatt a jelenleg fennálló régi dotáció mellett talán még a messze jövőben sem várhatjuk be, hanem amennyire a budget e pénzügyileg még nehéz napokban megengedi, oly javítását kérjük legalább a létező viszonyoknak, melyek alapján erőink satnyulása, megtörése nélkül érhetjük el a már kilátásban bírt tisztviselői anyagi szíves változást.

A /. alatt iderekesztett az összkormányhoz intézett kérvényünk melynek másik példányát az egybeülendő országgyűlés elé határoztuk terjeszteni, részletekben mutatja fel, mennyi indok szól a kérelem megadása mellett, jóllehet a szívreható égető sebek feltárását házi ügynek[63] véve, hely és időszerűnek nem tartottuk, mindamellett kétségtelen, hogy Fiume, mint a világforgalom láncolata egy szemének viszonyai, különleges alkatelemei és hivatásának betöltése tekintetében az ország összes városainak társadalmi, lakási és élelmezési viszonyaitól elütő. Ekként csakis a jelentkező tényezők alapján bírálandó el.

Maga a törvényhatóság szervezete, a városi tisztviselők fizetése és meg megújuló lakbéremelései, ha nem is követendő például, mindenesetre a helyzetjavításra indokul szolgálnak. Mert máris 120 forint lakbért élveznek a hatóság szolgái,[64] míg számosan vannak itt állami tisztviselők, kik csak 100 forint szálláspénzben részesülnek.

Határozottan állíthatni Méltóságos Úr, hogy az országban nincs törvényhatóság, hol a tisztviselők eme különleges viszonyoknak munkát, erőt, egészséget és jólétet annyit hoznának áldozatul mint amennyi éppen általunk hozatik Fiumében.

S dacára annak, hogy hús a húsból, vér a vérből vagyunk hazánk e kozmopolitikus jellegű városa területén, elkülönzötten tiszta nemzeti életünktől, alkotásaink és aspirációnktól, dacára, hogy a közigazgatási törvénykezés itt merőben elütő szervezettel bír a többi törvényhatóságokéitól: mégis a tisztviselők úgy láttatnak el, mint a legkisebb magyarországi provinciális városokéi, s ehelyett a szolgálat érdekében anyagi nagyobb ellátást, különleges szervezetet nyernek a törvénykezés és a közigazgatás számos ágú tisztviselői, mely szolgálati ágak sem területi, sem éghajlati, sem élelmezési, sem lakásbeli, de még csak szolgálati különbözőséggel sem bírnak a többi ottani szolgálati ágak felett, melyek egyedül csak azért lőnek szervezve, mert egy-egy miniszter éppen ama szolgálat érdekében tisztviselői javadalmazását emelni, máris elviselhetőbbé tenni kívánta.

Méltóságos Kormányzó Úr!

Kell-e nyomatékosabb indokot jelen kérelmünk támogatására még felemlítenünk, mint azt, hogy a sorkatonaság és honvédség – dacára az állam eme ismert pénzügyi helyzetének – ezidő alatt is oly fizetést és lakbért élvez, mely a tisztviselők hasonilletményeivel egyenlegben semmiképp sem áll, jóllehet egy állam gyermekei és alkalmazottjai vagyunk, noha éppen úgy vagyunk kötelezve rangszerű életmódra, mint a katonai alkalmazottak s noha a polgári tisztviselők számost családtaggal bírva, mint ezek, nálunk az életszükségleteinek fedezése hasonlíthatatlanul terhesebb, mint a katonaságnál.

Ha most mindezek mellett számításba vesszük, hogy a tavaly törvényerőre emelt drágasági pótléknak[65] szétosztásánál a Nagyméltóságú Kormány úgy járt el, hogy 15%-ot nyertek a családos és csak 8%-ot a nőtlen tisztviselők, nem érkezett-e meg ideje az állam jelenlegi alkalmazottjai helyzetének nivellírozására,[66] megfelelőbb ellátására, amidőn a delegáció[67] az alsóbb tisztek ellátására nézve 120 forint fenntartási pótlék megszavazása által oly pregnáns[68] bizonyítékát adta annak, hogy az állami 70%-ban családos tisztviselők érdekében teendők végett a legcsekélyebb indok sincs a halasztásra.

Vajon felhozzuk-e Méltóságos Úr, hogy a katonai alkalmazottak érdekei – minden kérelmezés nélkül – hivatalból óvatnak meg s hozatnak előtérbe éppen arra hivatott elöljáróik által, hogy az ottani alkalmazottaknak csakis hivatali teendőik ellátása képezheti feladatuk, gondoskodásuk tárgyát.

Anélkül azonban, hogy gondolatban is prejudikálni[69] kívánnánk Méltóságod ebbeli esetleges célzatai s elhatározásának. Méltóságod bölcsességébe nyugodtan helyezzük kérelmünk érvényre emelését, mert tudjuk, hogy amint egyedüli, közvetlen forrása részünkre a kegyeknek, akként leghathatósabb támogatója a méltányos igényeknek.

S ha mindamellett lenne még kívánni valónk, az csupán abban összpontosul, hogy miután egyedül Méltóságod illetékes a Fiumében alkalmazott tisztviselők különleges hivatását, életviszonyait, főleg pedig a város kikötői jellegénél fogva az itt fokonként emelkedő drágaságot a kormánnyal a jelzett adatok alapján megismertetni s az itteni ellátást a többi világkikötőkben dívó javadalmazás színvonala felé emelni, ama nehéz feladatnak is Méltóságod vállaira kell nehezülnie, hogy az illetékes körök a különleges dotáció szükségességét elvben ismerjék és fogadják el, melyhez képest a Méltóságod részéről a konkrét összegnek még a jövő 1886-iki budgetbe való felvételét kieszközölni kegyesen méltóztassék.

A Méltóságos Kormányzó Úrnak Hódoló tisztelettel vagyunk

 

Az irat jelzete: HR-DARI-7. 250. eln./1885. (9. doboz) Eredeti, kézzel írt. Aláírások és dátum nélkül.

 

2.

Tisza Kálmánnak írt levél

Fiume, 1886. január 11.

 

 

A miniszterelnöknek[70]

 

A Fiumében alkalmazott állami tisztviselők, tanárok és tanítók indíttatva azon körülmény által, hogy a Fiumében létező rendkívüli drágasági viszonyoknál fogva anyagi helyzetük mindinkább súlyosbodik, s különösen az alsóbb rangú tisztviselőknél a megélhetés mindinkább nehezebbé válik, a múlt év végén az /. alatt csatolt s a Nagyméltóságú Minisztertanácshoz címzett folyamodványt nyújtották be hozzám azon kérelemmel, hogy azt Nagyéltóságodnak további kegyes tárgyalás végett pártolólag bemutassam.

Midőn részemről teljesen méltánylom a tisztviselőknek a helyi viszonyokból eredő rendkívül nehéz anyagi állapotát, figyelmen kívül nem hagyhatom, az ország pénzügyi viszonyaiban rejlő nehézségeket, melyek éppen a folyó 1886. évi államköltségvetésben a legnagyobb takarékosságot tették szükségessé. Ennélfogva tisztviselők kérvényét átnyújtó küldöttség előtt nyilatkoztam, hogy méltányos kérelmük figyelembevételét a magas kormánynak melegen fogom ajánlani. Tekintettel azonban a fent említett körülményekre, a tisztviselők anyagi állapotának javítása a folyó évben alig helyezhető kilátásba, másrészt azonban késznek nyilatkoztam oda iparkodni, hogy kérésük az 1887. évben, ha csak lehetséges, méltatásban részesüljön.

Midőn a tisztviselőknek adott ezen válaszomat Nagyéltóságodnak nagybecsű tudomására hoznám, legyen szabad felsorolnom azon főindokokat, melyek arra késztetnek, hogy a szóban forgó kérelem kegyes figyelembevételét Nagyéltóságodnak különösen ajánljam.

Fiumének az utolsó időben virágzásnak indult kereskedése, az újonnan alapított számos hivatalnok- s munkásnak keresetet adó nagyszerű gyárak, néhány év óta a lakosság rohamos szaporodását vonták maguk után, mellyel sem az építkezések, sem a város élelmezése nem bír lépést tartani, úgy, hogy az utóbbi években a lakbéreknek s a piaci áraknak nagy emelkedése állott be.

A lakásbérek emelkedéséről tanúskodik a /. csatolt kérvényben a házbéradónak az 1867. évtől az 1884-ig terjedő időszakról szerkesztett kimutatása, mely szerint a házadó ezen idő alatt 48.000 ft-ról 116.000 ft-ra emelkedett.

A piaci árak emelkedését a folyamodványhoz csatolt és az 1867-iki és 1885-iki piaci árakat összehasonlító hivatalos kimutatás tünteti fel.

Az élelmiszerek árának emelkedése különösen a magyar nemzetű lakosságot sújtja, tehát leginkább az államtisztviselőket, kik a fiumei olaszos életmódot vagy éppen nem, vagy csak nehezen szokják meg, és a Magyarországban dívó élelmi cikkeket, különösen a húst, zsírt stb., melyek az olasz konyhához használt cikkeknél a magas szállítási költségek folytán aránytalanul drágábbak, csak nehezen nélkülözik.

Ajánlatom indokául szolgáljon továbbá a városi tisztviselők javadalmazása. Annak dacára, hogy ez aránylag sokkal magasabb, mint az állami tisztviselőké, a csatolt kimutatás szerint 1883. év óta a fizetések sokhelyt javíttattak, nevezetesen a kisebb 500-700 ft-os fizetések majdnem mindenütt 100-200 ft-tal emeltettek és a lakbérilletmények 1884-ben és 1885-ben szabályoztattak és jelentékenyen emeltettek, mint azt alantabb részletesen előadni szerencsém lesz.

Legyen szabad Nagyméltóságod becses figyelmét végre még azon fontos körülményre felhívnom, hogy nézetem szerint politikai szempontból is nagyon kívánatos volna az állami, tehát legnagyobbrészt magyar nemzetiségű tisztviselők anyagi helyzetének javítása.

Ugyanis az alsóbb rangú családos tisztviselők tényleg oly helyzetben vannak, hogy illetményeikből csak a legnagyobb önmegtagadással képesek családjukat eltartani, és alig képesek társadalmi állásokhoz megfelelően élni. Ezért, sajnos, de már néhányszor előfordult, hogy ily egyének a szükségtől hajtva, nem bírva elég erkölcsi erővel, a kínálkozó alkalomnak ellentállani, tiltott módon igyekeztek anyagi helyzetükön javítani, mi által nemcsak maguk vesztek el erkölcsileg, – de számos egyéb nemzetiségű lakosok közepette, – a magyar tisztviselői kar erkölcsi tekintélyének nagy mérvben ártottak. Ily eseteket pedig a velünk nem rokonszenvező elemek[71] politikai célokra is törekedtek kihasználni.

A tisztviselőknek a felhozottak alapján mindinkább szükségesebbé váló segélyezésére a következő három mód kínálkozik:

1. Ha a lakbérek azon kulcs szerint állapíttatnának meg, mint az a Fiume városi tisztviselők lakbérilletményeinél történt, hol az 1000-ig menő fizetésig a lakbér a fizetés 30%-ával, az 1001-ft-tól 1999 ft-ig menő fizetésnél a lakbér a fizetés 25%-al, a 2000 ft-on felüli fizetésnél a lakbér a fizetés 20-al állapíttatott meg. Ezen kulcs szerint az állami tisztviselők és polgárok lakbérei a következő kimutatásban kitüntetett emelést nyernének.

	Hatóság	Az állami tisztviselők jelenlegi lakbérei	A városi tisztviselőknél alkalmazott kulcs szerint	Többlet
I.	M. K. Kormányzóság	3000	2030	970
II.	M. K. Tengerészeti Hatóság	15.620	9540	6080
III.	Pénzügyigazgatóság s az összes alárendelt pénzügyi hivatalok	8812,5	4420	4392,5
IV.	Adófelügyelő	900	540	360
V.	Törvényszék	4322,3	2300	2022,5
VI.	Az Ügyész	562,5	300	262,5
VII.	Építészeti felügyelő	1475	1820	455
VIII.	Áll. Gimnázium	3575	2300	1275
IX.	Tanfelügyelő alá rendelt összes intézetek	6590	5000	1590
X.	Dohánygyár	4265	2120	2145
XI.	Postahivatal	3600	2030	1570
XII.	Távirda hivatal	2615	1370	1245
		56.334,50	32.970	23.364,50

 

E módozat volna a tisztviselőkre nézve legkedvezőbb, s ez azon előnyökkel is járna, hogy a kisebb tisztviselők a magasabb kulcs folytán aránylag nagyobb előnyben részesülnének, de az összes többlet 21.471 ft 50 kr-ra rúgván, talán túlságos nagy kiadással járna.

2. Ha Budapesten a múlt évben megállapított drágasági pótlék mintája vétetnék alapul, mely csak az 1000 ft-ig terjedő fizetéseket vevén figyelembe, a pótlékot a családos tisztviselőknél 15%-ra, a nőtleneknél 8%-ra teszi. Egy ilynemű pótléknak záróösszegek, mely az illető tisztviselők családi állapota szerint változik, hozzávetőleges számításom szerint mintegy 22-23 ezer forintot tenne ki. Ezen pótlék a kisebb rangú tisztviselőkre, kik erre leginkább rá szorulnak ugyan a legnagyobb előnnyel bírna, de körülbelül annyiba kerülne, mint az első pontban említett lakbéremelés annak dacára, hogy a magasabb rangú tisztviselők ezen drágasági pótlék alkalmazása mellett semmi előnyben sem részesülnének.

3. Ha a fiumei lakpénzek a Budapesten rendszeresített lakpénznek magasságára emeltetének, mire nézve az államvasutaknál már előzményre találunk is, amennyiben annak Fiumében alkalmazott hivatalnokai a fővárosbeliekkel azonos lakbérosztályba sorozván, a következő kimutatás szerint ez esetbe igényeltetnék:

 

	Hatóság	Mostani lakbérek	A Budapesten rendszeresített lakbérek szerint volna	Többlet
I.	M. K. Kormányzóság	2030	2680	650
II.	M. K. Tengerészeti Hatóság	9540	11.740	2200
III.	Pénzügyigazgatóság s az összes alárendelt pénzügyi hivatalok	4420	7010	2590
IV.	Adófelügyelő	540	860	320
V.	Törvényszék	2300	3500	1200
VI.	Az Ügyész	300	500	200
VII.	Építészeti felügyelő	10200	1220	200
VIII.	Áll. Gimnázium	2300	3400	1100
IX.	Tanfelügyelő alá rendelt összes intézetek	5000	55600	600
X.	Dohánygyár	2120	2720	600
XI.	Postahivatal	2030	2860	830
XII.	Távirda hivatal	1370	2520	1150
		32.970	44.590	11.620

 

Vagyis a kiadási többlet 12.390 forintot tenne. E mód nemcsak az államkincstárra nézve volna a legolcsóbb, de a tisztviselőkre nézve is bírna azon előnnyel, hogy minden tisztviselőnek lakpénze nagyobbíttatnék s köztük a legalsóbbrangúak – a lakpénz legkisebb összege 200 ft-tal lévén rendszeresítve – a fizetésükhöz arányítva a nagyobb előnyben részesülnének.

A kérdésnek e módon való megoldása annál is inkább mutatkozik a legcélszerűbbnek, mert a helyzet a fővároséhoz leghasonlóbb, és mert Fiumének sajátos viszonyai, különösen a rendkívüli magas piaci árak, melyek, – ha talán nem is magasabbak, mint a budapestiek, de azokkal legalábbis egyenlők, és Magyarország egyik vidéki városával sem hasonlíthatók össze.

Ezen érzelemtől áthatva azon tiszteletteljes kérelemmel járulok Nagyméltóságodhoz, miszerint tekintettel arra, hogy a fiumei különleges és fent részletesebben előadott helyi viszonyok az itteni állami tisztviselők és szolgák anyagi helyzetének javítását már majdnem elodázhatatlan szükséggé teszik, s tekintettel arra, hogy a fentebb a III. pont alattiak szerint ezen javítás aránylag csekély kiadási emeléssel volna keresztül vihető – kegyesen odahatni méltóztassék, hogy, – azon esetre, ha a fiumei tisztviselők és szolgák lakbérilletményeinek a Budapesten rendszeresített lakbérekre való emelése által okozandó költségtöbblet a folyó évi budgedbe felvehető nem volna a fiumei tisztviselőknek az /. alatt csatolt folyamodványukban foglalt kérelme a jövő 1887. évi budgedben figyelembe vétessék.

Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását

Fiumében, január 11-ikén, 1886.

[Zichy Ágost Fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzó]

 

Az irat jelzete: HR-DARI-7. 250. eln./1885. (9. doboz). Kézzel írt tisztázat, aláírás nélkül.

 

 

3.

Fogalmazvány

Fiume, 1891. január 11.

 

 

Előterjesztés a szabadkikötő megszüntetése alkalmából a helybeli állami tisztviselőknek nyújtandó pótlék tárgyában

 

A miniszterelnöknek[72]

 

Múlt év szeptember hó 1-én 83. eln./szám alatt volt szerencsém Nagyméltóságodnak bemutatni és becses figyelmébe melegen ajánlani a helyben alkalmazott magyar királyi állami tisztviselőknek kérvényét, melyben az itt minden irányban uralgó drágaságra utalva, szomorú anyagi helyzetük javítása végett helyi drágasági pótlékért esedeznek.

Jelentésemre választ eddig nem nyertem s így nincs tudomásom róla, vajon a magas központi kormány megvan-e győződve az itteni hivatalnoki kar viszonyainak tarthatatlanságáról és kész-e helyzetük javítására a szükséges lépéseket megtenni.

Megvallom Nagyméltóságodnak, hogy e kérdés kedvező megoldását sok tekintetből igen fontosnak tartom, különösen mivel beállt egy újabb körülmény, mely arra késztet, hogy Nagyméltóságod becses figyelmét ugyane tárgyban még egyszer igénybe vegyem.

Ezen körülmény a trieszti és fiumei szabadkikötőnek közeli megszüntetése, mely okvetlenül sok és nélkülözhetetlen élelmicikknek megdrágulását hozza magával és senkire sem hat oly nyomasztóan, mint az állandó fizetéssel ellátott tisztviselőkre, kik nincsenek azon helyzetben, mint a kereskedők és iparosok, hogy jövedelmüket szaporíthatnák.

Tudomásomra esett, hogy az osztrák császári királyi kormány, áthatva a trieszti állami tisztviselők helyzetének komolyságától, az ottani hivatalnokoknak anyagi viszonyait javítani készül.

Hogy az ottan tervezettekről magamnak biztos tudomást szerezzek, a kormányzóságnak egy tisztviselőjét küldöttem ki Triesztbe azon meghagyással, hogy informálja magát, hogy e tekintetben Triesztben mi történik és tegyen nekem arról kimerítő jelentést.[73]

Tettem ezt azért, mert az a meggyőződésem, hogy kétféle mértékkel mérni nem lehet, és hogy ennélfogva, ha Triesztben a szabadkikötő megszüntetése alkalmából az állami tisztviselők anyagi helyzete javíttatik, annak Fiumében is okvetlenül meg kellene történnie.

Kiküldött közegem jelentette, hogy Triesztben úgy a helytartóság, mint az országos főtörvényszék hivatalból tettek jelentést a központi császári királyi kormányhoz, melyben javaslatba hozták, hogy a Triesztben alkalmazott tisztviselők lakpénze (Aktivität-zulage)[74] a szabadkikötő megszüntetése alkalmából felemeltessék.

Ez iránt a hivatalnokok is nyújtottak be folyamodványt és javaslatba hozatott, hogy „Aktivität-zulage”-ra vonatkozólag, mely Ausztriában a lakpénzt pótolja, Trieszt az első osztályba helyeztessék át.

Bátor vagyok a következőkben összehasonlítani a Triesztben jelenleg húzott lakpénzeket, a szabadkikötő megszüntetése esetére javaslatba hozottakkal:

Díjosztály	Jelenlegi lakpénz	Javaslatba hozott	Többlet
V.	600 frt	1000 frt	400 frt
VI.	480 frt	800 frt	320 frt
VII.	420 frt	700 frt	280 frt
VIII.	360 frt	600 frt	240 frt
IX.	300 frt	500 frt	200 frt
X.	240 frt	400 frt	160 frt
XI.	180 frt	300 frt	120 frt

 

Nagyméltóságod ezen összeállításból meg fog győződni, hogy a különbség igen lényeges, és habár még nem is bizonyos, vajon a központi osztrák kormány az egész többletet fogja-e engedélyezni – mert határozat e részben még nem hozatott, - annyi a trieszti illetékes körök nyilatkozata szerint mégis bizonyos, hogy a javaslatba hozott összegeknek legnagyobb része engedélyeztetni fog.

Reménylem, hogy a magyar kormány az ugyanabban helyzetben lévő tisztviselőivel nem fog mostohábban elbánni, mint az osztrák kormány a túloldali hivatalnokokkal, kik amúgy is már jóval magasabb fizetésben részesülnek jelenleg is.

A javításnak szüksége tagadhatatlan, mert a nyomor a hivatalnoki testületben már ma is nagy és nagyobb része ma sem képes családját tisztességesen fönntartani. Hogy fognak ezen hivatalnokok megélni a szabadkikötő megszüntetése után, melynek folytán minden családnak kiadásai – a család nagysága szerint – átlag 100-400 frt-tal emelkedni fognak?

Az állam érdeke is megkívánja, hogy ezen bajon segítve legyen, mert ha az állam szolgálatokat kíván és hivatalnokaiban megbízhatni akar, akkor kell, hogy nekik megélhetési módot is nyújtson.

Mindezeknél fogva azon sürgős kérelemmel járulok Nagyméltóságod elé, kegyeskedjék e kérdésben az osztrák császári királyi kormánnyal érintkezésbe lépni és megtenni a szükséges lépéseket arra nézve, hogy a szabadkikötő megszüntetése alkalmából a Fiumében alkalmazott állami tisztviselők oly elbánásban részesüljenek amint a szomszéd Triesztben alkalmazottak.

Végre legyen szabad Nagyméltóságodat arra is kérni, hogy kegyes elhatározását velem mielőbb közölni szíveskedjék, hogy ezen lépésem eredményéről az itteni hivatalnokokat értesíthessem, kik a magas kormány igazságos és jóindulatú határozatát teljes megnyugvással várják.

1891. január 11.

 

A pénzügyminiszternek[75]

Van szerencsém Nagyméltóságodnak /. a. csatolva másolatban megküldeni azon jelentést, melyet az itt alkalmazott állami tisztviselők érdekében a miniszterelnök úrhoz, mint az összes miniszteri tanács fejéhez intéztem a szabadkikötő közeledő megszüntetése alkalmából.

Az állam pénzügyi viszonyai Nagyméltóságod bölcs vezetése óta lényegesen megjavulván, azon meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy azok kérelmem teljesítését akadályozni nem fogják, miért is az ügyet Nagyméltóságod kegyes jóindulatába is ajánlom és arra is kérem Nagyméltóságodat, hogy lépésemet a miniszterelnök úrnál hathatós befolyásával támogatni kegyeskedjék.

1891. január 11.

Abele [Rezső]

 

 

Az irat jelzete: HR-DARI-7. 4. eln./1891. (14. doboz). Kézzel írt fogalmazvány.

 

 

4.

Kérelem

Fiume, dátum nélkül

 

 

Nagyméltóságú nagyszentmiklósi Gróf Nákó Sándor Úrnak valóságos első titkos tanácsos, a főrendiház örökös tagja, Fiume és a magyar–horvát tengerpart királyi Kormányzójának – Fiume

a Tengerparti Magyar Királyi Állami Tisztviselők Egyesületének kérelme, melyben a fiumei állami tisztviselőknek adandó kikötői pótlék sürgetésére összeállítandó küldöttségnek a Miniszterelnök Úr Ő Nagyméltósága elé leendő vezetését kéri.

 

Nagyméltóságú gróf, királyi kormányzó úr!

 

Immár harmadszor jelenünk meg Nagyméltóságod előtt egy rövid év leforgása alatt.

Első ízben alig, hogy magas hivatalát elfoglalta volt. Elpanaszoltuk évtizedes bajainkat és a megélhetés nehézségeivel való küzdelmünket. Egy emlékiratot tettünk le Nagyméltóságod kezébe, kérve, hogy azt a magas kormányhoz juttatni és ott személyesen az oly régóta sürgetett kikötői pótlék engedélyezése érdekében közbenjárni méltóztassék.

Másodízben, midőn itt dobogó szívvel összegyülekeztünk, hogy ezen kérvényünk sorsa iránt tudakozódjuk. Kitörő lelkesedéssel vettük akkor tudomásul, hogy a nagyméltóságú Miniszterelnök Úr Excellenciádnak kilátásba helyezte, hogy – ha már az 1907-ik évi költségvetésben nem is volna lehetséges –, az 1908-ik évi költségvetésben lehetőség szerint gondoskodni fog a fiumei állami tisztviselők helyzetének javításáról. Nagyméltóságod kegyes volt ugyanakkor ama reményének is kifejezést adni, hogy az 1907. évre talán sikerülni fog valamelyes állami segélyt kieszközölni.

És íme, ma harmadszor állunk Excellenciád előtt.

Ha első ízben a remény, másod ízben az öröm dagasztotta kebleinket, ma a kétségbeesés váltotta fel ezen érzelmeinket.

Olvastuk és tanulmányoztuk az 1908. évre kidolgozott és az országgyűlésnek már benyújtott állami költségvetést, abban nyomára sem akadtunk ezen várva-várt kikötői pótlékunknak. Az 1907. év pedig már immár vége felé közeledik, de azon reményünk, hogy már a folyó évre is megfelelő államsegélyben fogunk részesedni, mindeddig szintén nem ment teljesedésbe.

A drágaság pedig, mely eddig is már elviselhetetlen volt, nőttön nő. A legszükségesebb élelmiszerek, a kenyér, a hús, a liszt, a tojás, a főzelék, a tej stb. árai hallatlan módon felszöktek. Itt van a tél a maga ridegségével, a kőszén és tűzifa pedig nekünk immár luxus. Az iparcikkek rettentő drágulása miatt családjainkat meleg ruhával sem láthatjuk el, hitelforrásaink pedig kiapadtak.

Mi a magyar állameszme ide exponált szerencsétlen munkásai, e városban, ahol még az ivóvizet is vásárolnunk kell, nehogy a hagymáz[76] pusztítson közöttünk, teljesen el vagyunk hagyatva.

Kifizetik ridegen, a más viszonyokhoz mért járandóságainkat és nem kérdezik, vajon elég-e a megélhetésre? Kiutalják a lakáspénzünket és nem kérdezik, vajon akad-e lakás részünkre ily áron? Ridegen és szívtelenül elvárja és tűri az államhatalom, hogy a megélhetésre is kevés járandóságaink nagy részét arra használjuk fel, hogy azt a lakáspénzhez hozzácsatolva ily módon hajlékhoz jussunk.

Míg az állam a nagy munkástömegeket állambontó tendenciájuk dacára dédelgeti, az ő törekvéseiket támogatja és még, ha jogtalanok is, hallgatagon tűri, őket aggkorra, betegségre, baleset ellen biztosítja, nekik házakat építtet stb-stb. – addig bennünket, az államhatalom legfőbb támaszait pusztulni engedné és a kétségbeesés karjaiba üldözné?

Nem, az nem lehet! Bízunk Nagyméltóságod bölcsességében, mely bizonyára utat-módot fog találni arra, hogy a magas kormánynak a napokban tett ígéretének mielőbbi beváltásával a fiumei tisztviselői karra jobb jövő virradjon.

Itt, Kegyelmes Urunk, nem használ más, mint a kikötői pótlék rögtöni életbeléptetése. Minden más akció, mely bennünket a kölcsönös segélyezés és az önsegély útjára terel, hiába való és célhoz nem vezet. Látjuk ezt a fiumei fogyasztási szövetkezetnél,[77] mely áraival szintúgy lassan-lassan feljebb megy, mint a város egyéb fogyasztási üzletei.

Nagyméltóságod, ki ez év elején részünkre eme említett biztató ígéreteket lehozta, mi, kik ezeket az ezidei közgyűlésen a fiumei tisztviselői kar tudomására hoztuk, nem tehetjük most azt, hogy ez ígéreteket tévedésnek minősítsük. Ezek beváltása és pedig mielőbbi teljes beváltása érdekében minden lehetőt el kell követnünk.

Ezért állunk ma itt és készek vagyunk Nagyméltóságodat kényes és fáradságos missziójában támogatni, tudniillik a Miniszterelnök Úr Ő Nagyméltóságát kérelmünk teljesítésének szükségességéről élőszóval is meggyőzi.

Kegyeskedjék bennünket Ő Excellenciája elé vezetni, hadd panaszoljuk el ott is bajainkat, hadd tudjuk meg azt, csakugyan ránk is vonatkoznak-e a Miniszterelnök úr azon szavai, melyek legutóbb az Országos Tisztviselő Egyesület küldöttségéhez intézett válaszában megígérik, hogy egyes városokban helyi pótlékok létesítését tervezi? És ha ránk vonatkoznak, életbelépteti-e rögtön Ő Excellenciája legalább Fiumében eme helyi pótlékot? hadd tudjuk meg, vajon számíthatunk-e még a folyó, immár maholnap végződő évben is kilátásba helyezett segélyre? Avagy hadd tudjuk meg, hogy hiába minden, hogy nekünk nem marad más hátra, mint némán tűrni és szenvedi.

De akkor bennünket már nem terhel felelősség, mi megtettük a kötelességünket úgy megbízóinkkal, mint a magas kormánnyal szemben.

Wickenburg István, elnök

Nádory [István], titkár

 

Az irat jelzete: HR-DARI-7. 402. eln./1907. (33. doboz). Gépelt.

 

 

 

5.

Tisza Istvánnak írt levél

Fiume,

 

 

Nagyméltóságú magyar királyi Miniszterelnök Úr![78]

A fiumei magyar királyi állami tisztviselők csatolt kérvényét, melyben részükre hadipótlék kiutalásáért esedeznek, van szerencsém Nagyméltóságodnak mély tisztelettel bemutatni.

Midőn, hivatkozva azon szóbeli jelentésemre, melyet szerencsém volt Nagyméltóságoddal folytatni ez ügyben, a kérvény meghallgatását a legmelegebben ajánlanám, nem mulaszthatom el, hogy röviden ne adjam elő azon különös viszonyokat, melyek a fix fizetésből élő állami alkalmazottaknak országszerte panaszlott súlyos anyagi helyzetét Fiumében egyenesen elviselhetetlenné teszi.

A tisztviselőkkel szemben mindenütt kivétel nélkül érvényesül a drágaság nyomasztó hatása, melynek terhe alatt háztartásuk legtöbbször elveszíti egyensúlyát, holott az egyéb társadalmi osztályok, a termelők, kereskedők, iparosok stb. többé-kevésbé a háborús helyzet dacára is megtalálták a kormány bölcs intézkedése révén azt, hogy anyagi helyzetük ne gyöngüljön, sőt, hogy lehetőleg gyarapodjék és így képesek legyenek az emelkedett árak dacára előbbi életmódjukat folytatni.

De Fiumében a változatlan fizetésből élő állami tisztviselői elem helyzete a legsúlyosabb. Itt elsősorban sokkalta nagyobb az az űr, amely a tisztviselők és az egyéb kereskedelmi, vagy ipari foglalkozással bíró elemek fizetőképessége között tátong a háború tizenkettedik hónapjában, de emellett a nagy távolság miatt, mely a várost az anyaországtól elválasztja, Fiumében a termelési, közvetítési, fogyasztási, kínálati és a keresleti viszonyok a legmostohábbak. Saját termelése nincsen, élelmezés tekintetében jelenleg szigorúan ki van rekesztve a tőszomszédságában levő Horvátországtól és Ausztriától; pedig normális időkben minden kisebb forgalmi képességű élelmicikk tekintetében ezen országok szomszédos területeinek termelésére volt utalva; a mostani, legkérlelhetetlenebb szigorral végrehajtott behozatali tilalom hatása alatt a fiumei piac tej, vaj, sajt, túró, tojás, olaj, hal, bárány, birkahús, baromfi, borhoz stb. a legnehezebben és akkor is majdnem prohibitív[79] áron jut. A hatóság ármérséklő intézkedései éppen azért, mivel Fiume saját termeléssel nem bír, hatástalanoknak, sőt egyenesen veszedelmesnek bizonyultak, mert a hatósági beavatkozásra a közvetítő kereskedelem egyszerűen azzal felelt, hogy a cikkek behozatalával felhagyott mindaddig, míg a hatóság kényszerítve nem volt minden erélyesebb intézkedését megint visszavonni.

Ennek tulajdonítható, hogy Fiumében hetekig nem lehetett vásárolni tojást, tejet, vajat, sőt tengeri darát és cukrot sem, stb.

Az előadottak magyarázzák, hogy már a kínálat oldalán miért tűrhetetlenek a fiumei piaci viszonyok. Az osztrák hatóságok szigoráról azok ellen, akik bármely cikknek Fiumébe aló behozatalát megkísérelték, több ízben jelentést tettem a belügyi és földművelésügyi miniszter uraknak, akiknek a szomorú valóságban föltártam Fiume közélelmezésügyének mizériáit.

Ezen kicsi, szerény, igen korlátolt kínálattal szemben mindenkor óriási kereslet mutatkozik Fiumében, mely minden oldalról elárasztja a fiumei piacot. Pólából naponként jönnek járművek, hogy minden itt található élelmi cikket az ottan állomásozó katonaság részére bármely áron elszállítsák. Dalmáciából néha többször hetenként hajók érkeznek szintén egyenesen azon célból, hogy minden itt kapható élelmiszert mindenáron elvigyék.

A környékről, sőt a Lika[80] és Krbaván[81] állomásozó vagy a parti védelemre beosztott csapatok is összes szükségleteiket Fiumében szerzik be.

Ez a kivitel, mely normális időben kedvező konjunktúrának volna tekinthető, jelenleg a fiumei piac vígasztalan helyzetének az előidézője, mert a katonai gazdasági hivatalok által kiküldött bevásárló közegek részéről felajánlott magas árakkal szemben a fix fizetésre utalt tisztviselő versenyezni nem képes. Így történt az, hogy egyes cikkek ára, melyek a belföldön még a normális ár kétszeresét sem érték el, Fiumében a háromszorosára, sőt ennél többre is hajtattak fel. Különben a kormány intézkedéseiben is a maximális árak tekintetében Fiumébe mint a legdrágább város szerepel (lisztárak).

Kénytelen vagyok végül még egy körülményt is érinteni. A fiumei pénzügyőrség személyzete – a tisztviselőket is beleértve – már a háború kezdete óta hadipótlékot élvez körülbelül 30.000 korona havi összegben. – A fiumei határrendőrség személyzete is körülbelül havi 8000 korona erejéig élvez hadipótlékot; ezen intézkedés egyrészről az egyenlőtlenséget idézi elő a fizetőképesség tekintetében az itteni állami tisztviselők között, másrészt aránytalanul rosszabb helyzetbe sodorja és elégedetlenséget kelt azon tisztviselők körében, akik ugyanabból a fizetésből a háború folytán megháromszorozódott terheket kénytelenek viselni. Ezeknél a teljes anyagi kimerültségnek a jelei tapasztalhatók és immár sürgős egy segítő akció kezdeményezése.

A fiumei állami tisztviselők alázatos kérelmét Nagyméltóságodnak kegyes jóindulatába ajánlom és teszem ezt azon reményben, hogy a súlyos gazdasági helyzetüket Nagyméltóságod atyai szíve sugallatát követve – enyhíteni kegyeskedik.

Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását.

Fiume, 1915. évi augusztus hó 10-én.

 

Az irat jelzete: HR-DARI-7. 1373. eln./1915. (712. doboz). Gépelt, aláírás nélkül. Kiadás előtti fogalmazvány.

 

 

6.

Wekerle Sándornak írt kérvény

Budapest, 1919. április 8.

 

 

Nagyméltóságú Dr. Wekerle Sándor belső titkos tanácsos magyar királyi Miniszterelnök Úrhoz Budapesten a fiumei magyar királyi állami alkalmazottak alázatos kérvénye, melyben részükre magasabb helyi pótlék engedélyezését kérik.

 

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! Kegyelmes Urunk!

 

A fiumei állami alkalmazottak a Nagyméltóságú Minisztertanácsnak 1908. évi augusztus hó 3-án tartott ülésének határozata értelmében ugyanezen évi október hó 1-e óta százalékos helyi pótlékot élveznek.

Ezen kegyes döntés által egy régi, évtizedes óhajunk ment teljesedésbe. A magas kormány ezzel nemcsak az ország egyetlen kikötővárosában[82] uralkodó, a különleges viszonyok által okadatolt nagymérvű drágaságot ismerte el, hanem a helybeli tisztviselői kar illetményeinek megkülönböztető felemelése által módot akart nyújtani arra, hogy az ország e legexponáltabb helyén a fokozottabb igényeknek megfelelő, elsőrangú tisztviselői kart alkalmazhasson.

Helyi pótlékunk azonban már rendszeresítése percében nem felelt meg az akkori viszonyoknak; – a százalékos kiszabás alapján ugyanis nem a tisztviselő mindenkori fizetése képezte, hanem az 1893. évi IV. tc-vel létesített fizetési osztályok mindenkori legalsóbb fokozata; ez az alap nem lett volna méltányos már 1893-ban sem, mert hiszen akkor is már minden fizetési osztálynak három fokozata volt; – de annál kevésbé méltányos volt 15 évvel később, midőn az 1904. évi I. tc.[83] rendelkezései szerint már az egész fizetési rendszer régen mélyreható változást szenvedett. De a város tisztviselői kara hálás köszönettel fogadta a minisztertanácsnak ama határozatát[84] annál is inkább, mert már ebben is a magas kormány atyai támogatását látta és mert az akkori szerényebb megélhetési viszonyok között az engedélyezett helyi pótlék kis mértéke mellett is jövője némiképpen biztosítva volt.

Kegyelmes Urunk!

Azóta tíz év zajlott le és ezen tíz év körül négy legkeservesebb: négy háborús esztendő!

Mi volt a békeéveknek sajátos fiumei drágasága azon viszonyokhoz képest, melyek most ránk nehezednek? Most is megvannak azok a földrajzi és termelési viszonyokan rejlő okok, melyek a békeévek ama drágaságát előidézték; de emellett ezer más ok hozható fel a jelenlegi áruhiány és e megélhetésünket immár lehetetlenné tevő drágaság igazolására.

Ha Fiume közvetlen környéke kopár és terméketlen volt is, a hegyeken túl ott volt Horvátország gazdag vidéke, Ausztria fejlett ipara; két vasút[85] hozta az árut messzibb vidékekről is elég gyorsan, és nyitva volt a sűrű hajóforgalom révén az egész világ piaca, mely városunkban vásárt üthetett.

De most a velünk határos Horvátország, ahol maximális árak nincsenek, mezőgazdasági terményeit nem szállítja városunkba; a másik szomszéd, – Ausztria – pedig sem terményt, sem iparcikkeket nem ad, sőt határszéli kerületének és a szigeteknek lakossága, mely azelőtt is városunkra volt utalva, most is igénybe veszi itteni beszerzési forrásait. A tengerentúli forgalom a háború kitörése óta teljesen szünetel, a halászat alig működik; a vasúti és postai áruforgalom óriási akadályokkal küzd. Hetekig, sőt hónapokig is eltart, míg egy-egy csomag vagy láda, ha egyáltalán felveszik, kezeinkbe kerül; akkor is megromolva, megdézsmálva érkezik; Fiume hatósági élelmiszerüzeme nekünk olcsóbb élelmezést nem nyújthat, mert a szállítási nehézségek és az áruknak gyakori megromlása tetemes költségtöbbletet okoznak. Sőt a város gyakran az országosaknál magasabb maximális árakat kénytelen megállapítani, csakis azért, hogy egyáltalán árut kaphasson. A minimális adatok mellett ki-ki kénytelen magát uzsoraárakon teljesebben ellátni. Az itt dühöngő uzsorával szemben pedig minden hatóság tehetetlen, mert a városunkkal egybeépített horvátországi Sušakon[86] minden áru bármely áron elkel.

Így tehát ezen város az árfelhajtók egyik fészke lett. Ide özönlenek a csempészett élelmi cikkek, az eldugott maximált áruk. Itt lehet túladni rajtuk, értékük százszorosán. Ezeket az árakat azonban csak az a lakos adhatja meg, aki saját munkáját is annyira értékeli. A lakosságnak ezen rétege: kereskedők, az iparosok, sőt a napszámosok is – megfizethetik jövedelmükből, amelyet a békeidőbelinek sokszorosára felcsavartak: telik bőven mindenre!

Csak az állam szolgája a koldus. Fizetése már a beszerzési csoportok által néha kiosztásra kerülő kevés mennyiégű fogyasztási cikk fedezésére is elégtelen. Mert, ha a fizetése átlag 50%-kal emelkedett is, hogy győzheti ebből fizetni még a hatóságilag megállapított néha 1000%-os árkülönbözetet? Húst nem eszik, mert azért 20-28 koronát nem fizethet, tejet gyermekeinek nem adhat, mert 2-3 koronába kerül literje, ha egyáltalán kapható. Ruhája már nincs; újért 1200-1500 koronát kérnek. Cipője rongyos, mert 4-500 koronát újért nem adhat. Fehérneműje nincs; cselédet nem tarthat. Már gyermekei iskoláztatására sem költhet, mert az iskolaszerek árait képtelen megfizetni.

Kegyelmes Urunk!

Ez a sorsa a fiumei állami tisztviselőnek, azon osztálynak, mely e nemzetiségi vidéken[87] az állami hatalmat képviseli; ezen tisztviselői karnak, mely évtizedes fáradhatatlan munkával e várost a magyar államnak megmentette, mely itt magyar szót meghonosított, magyar társadalmat létesített.

Ez a tisztviselői kar íme most nyomorog!

Jól tudjuk, hogy hasonló jelenségek az ország más városaiban is mutatkoznak, de sehol sem mérgesedett el annyira a helyzet, mint itt. Még a fővárosban sem; sőt ott a tisztviselőkre nézve éppen nem. Mert ott, ha van is áru-uzsora, élelmiszerhiány, de a tisztviselői karról az ott levő központok és jól működő beszerzési csoportok révén mégis történik gondoskodás. De itt e legtávolibb végvidéken, ahol még most is belső háborús terület van (immár az egyetlen város az országban) itt a fixfizetésű alkalmazott teljesen tönkremegy.

Kegyelmes Urunk!

Nem áltatjuk magunkat azon reménnyel, hogy az állami alkalmazottaknak a rendes kereteken mozgó segélyezése csak némileg is enyhítené nyomorunkat Ide rendkívüli, a viszonyok által eléggé okadatolt elbánás is csak éppen a legszükségesebbet nyújthatná! És ezen legszükségesebb az, amit kérünk.

Mély alázattal esedezünk, kegyeskedjék a fentemlített minisztertanácsi határozattal létesített „Helyi pótlékok” rendszerét kiépíteni. Ez a legigazságosabb, mert ez a bennünket az ország többi tisztviselőitől megkülönböztető pótlék senki mást nem érint, mást jogaiban nem sért. Kegyeskedjék ezen pótlékokat felemelni és méltányosabb alapokra fektetni.

Alapjuk immár nem lehet más, mint minden alkalmazottnak fizetés jellegével bíró, nyugdíjba beszámítható fizetése, ami a százalékos részesedést illeti, mély tisztelettel bátorkodunk javasolni, hogy a fiumei állami alkalmazottaknak nyújtandó helyi pótlék ezentúl a következő táblázatban foglalt elvek, illetve mérték szerint állapíttassék meg.

 

 

 

Esedezünk, hogy a helyi pótléknak ezen rendszerét a fentemlített magas határozat szerint akkor külön elbánásban részesített bírósági és ügyészségi alkalmazottakra[88] is kiterjeszteni méltóztassék, mert ezen alkalmazottak működési pótléka[89] csak a budapesti fizetésekkel egyforma magasságra emeli ezen tisztviselők illetményeit, holott a fiumei helyi pótlék célja éppen a megkülönböztetett drágaság miatti segélyezés.

Az alábbiakban bátorkodunk egy táblázatos kimutatásban annak képét nyújtani, hogy alakulna az alkalmazottak helyi pótléka a javasolt rendszer szerint és mily megterhelést jelentene ez:

 

 

Nem hallgathatjuk el, hogy a pótlékok ily rendszere által némely fizetési osztályokból magasabb osztályokba kinevezendő tisztviselőknél esetleg egyideig kisebb helyi pótlék kerülne utalványozásra. De ezen hiányt pótolják a magasabb fizetés és lakpénz, nemkülönben a további emelkedések kilátásai, ami a mai rendszernél félig-meddig ki van zárva.

Ami az államkincstárra háramló terhet illeti, ez a fönti kimutatás szerint 581.782 koronára rúg. Minthogy az eddigi helyi pótlék 215.020 korona évi megterheléssel járt, tulajdonképpen csak 366.772 korona többkiadásról van szó, egy oly összegről tehát, amely a mai körülmények között tetemesnek nem mondható. A fiumei állami alkalmazottak számot vetve az államháztartásra nehezedő mindinkább fokozódó terhekkel, ezen kérelmük beterjesztésénél tehát azon voltak, hogy annak teljesítését a legszerényebb mérték betartása mellett lehetővé tegyék. Ezen összegnek az államháztartás kereteibe való illesztése által nemcsak a mi legminimálisabb életfenntartási szükségleteink nyernének kielégítést, de ez lehetővé tenné azt, hogy a magyar kikötőváros sínylődő tisztviselői kara megmentessék, továbbá azt is, hogy ide a jövőben is mindig egy válogatott, képzett, magasabb nyelvi és egyéb ismeretekkel bíró tisztviselői kar helyezhető lenne, amely az itteni szolgálatot különös megtiszteltetésnek és jutalomnak tekintené.

Végül nem hallgathatjuk el, mily nyomorúságos viszonyok között élnek itt a nyugdíjas alkalmazottak, valamint a kegydíjas özvegyek. Öregségükben, betegen még lakásbérüket részben vagy egészben, helyi, családi és háborús pótlékaikat teljesen elvesztvén, illetményeik az előbbiek negyedrészére apadnak. Emellett nem kereshetnek fel olcsóbb vidéki helyet, mert ide fűzi őket családjuk és az évtizedek folyamán megszokott éghajlat.

Esedezünk, kegyeskedjék oly intézkedéseket létesíteni, mely az állami szolgálat e rokkant hőseit legalább a nyugdíjaztatásuk alkalmával élvezett helyi pótlék élvezetében meghagyja és pedig mindaddig, míg Fiumében maradnak. Oly kevesen vannak és oly csekély ezen átmeneti kiadás, mely a kincstárt terhelné, hogy bízvást hisszük, Nagyméltóságod nem fog elzárkózni a kérelem teljesítése elől sem.

Ezzel kiöntöttük megtelt kebleinket Nagyméltóságod előtt; miként a múltban éppen Excellenciád orvosolta sebeinket, úgy most is Nagyméltóságod atyai szívétől várják akkori munkája teljes kiépítését.

Legalázatosabb szolgái

Fiume, 1918. évi június hó 6-án

A fiumei magyar királyi állami alkalmazottak

[Előadóíven]

A fiumei állami alkalmazottak kérvénye a fiumei helyi pótléknak felemelése iránt.

A változott viszonyokra való tekintettel a kérelem egyáltalán nem tárgyalható s ennélfogva az ügyirat irattárba teendő.

 

Budapest, 1919. április 8.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 255-1918-7-5508. (899. cs.). Gépelt, aláírt szöveg.