Mozzanatok a szatmárnémeti impériumváltás folyamatából

Összeállításunk a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetébe kíván betekintést nyújtani. Az uralomváltást folyamatként értelmezzük, amely nem egy eseményhez – pl. az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűléshez, vagy a román hadsereg bevonulásához – köthető, hanem éveken át elnyúló történések sorozata. E szemléletet tükrözi a dokumentumválogatás is. Csak az első irat szól a román hadsereg bevonulásáról és az azt megelőző napokról, a másik kettő már a román uralom és közigazgatás megszilárdulásának folyamatába nyújt betekintést: az 1920-as népszámlálásba, illetve a közigazgatás nemzetiesítésének/románosításának levezénylésébe.

Szatmárnémetiben az uralomváltás eseményei másképp, időben eltérően zajlottak a többi erdélyi városhoz képest. 1918-ban tulajdonképpen nem történt semmilyen sorsdöntő esemény, maga a román hadsereg is csak 1919 áprilisában vonult be. Ennek köszönhetően esély mutatkozott arra, hogy a magyar közigazgatás újjászerveződjön és megszilárduljon; ezt a folyamatot azonban megakasztotta a pár hétre berendezkedő Direktórium, majd a reményeket végleg elsodorta a román hadsereg bevonulása. A fentebb vázoltak miatt az uralomváltás folyamatát csak mozaikosan mutatjuk be, egy-egy kulcsmozzanat kiemelésével.

Szatmárnémeti az Osztrák–Magyar Monarchia északkeleti felében elterülő jelentősebb város volt, amely 1919-től határvárossá vált. A dualizmus időszakában hivatalos jogállása szerint szabad királyi város. Szatmár vármegye legnagyobb és legjelentősebb városa volt, de a Károlyi családnak köszönhetően a megyeközpont az újkortól kezdődően nem itt, hanem Nagykárolyban volt. A város az Alföld és a dombvidék találkozásánál fekszik, és kihasználva a dualizmus időszakának gazdasági konjunktúráját, a 20. század második évtizedére a térség legnagyobb pénzügyi központjává nőtte ki magát. Határain belül jelentősebb nagyipar is működött. A város ugyanakkor a magyar–román nyelvhatáron feküdt: nyugatra magyar többségű, délre vegyes, a megyehatár déli részétől kezdődően román dominanciájú térség vette körül. Szatmárnémeti magyar többségű városnak számított az újkor folyamán, az 1880-as népszámlálás idején lakosságának 84%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ez a szám 1910-re elérte a 94%-ot, egyrészt a magyar lakosság nagyobb termékenységi mutatóinak, másrészt a megyében és elsősorban a városokban zajló asszimilációs folyamatnak köszönhetően.[1] Az 1910-es népszámlálás idején a város lakossága mintegy 36 ezer fő volt, ebből több mint 33 ezer magyar nemzetiségű; 986 fő a románok száma és több mint hétezer a zsidó vallású lakosoké. Az 1910-es népszámlálás szerint az ipari vállalatok több mint fele könnyűipari (ruházati) vállalat volt, ezek mindegyike kisüzem. Jelentős számú építőipari (cserép- és téglagyár), élelmiszer- és vendéglátóipari egység működött a városban. A megyében 29 olyan ipari vállalat volt, amely 20-nál több munkást foglalkoztatott, ebből tíz a városban működött. Minden fontosabb bank és ipari vállalat vezetésében a magyar nemzetiségűek voltak többségben, nagyrészt elmagyarosodott, zsidó gyökerekkel rendelkező személyek.[2] Ezt jól szemlélteti a város utolsó virilis listája is, amelyen egyetlen román név sem szerepelt. A látványosnak számító gazdasági fejlődés ellenére Szatmárnémeti az uralomváltás idején alapvetően kisiparos városnak számított.

1918 őszén a helyi sajtó csak szelektíven számolt be az ország helyzetéről, inkább a helyi történések rögzítésére törekedett. A hadi események és az európai fejlemények viszont annál részletesebben, az újság első oldalán kerültek terítékre, így a város lakosai nem kaptak objektív képet az ország valós helyzetéről. Az ún. „román kérdésről”, a román lakosság aspirációiról, a román hadsereg előrenyomulásáról rendszeresen tudósítottak. Igyekeztek viszont pozitív kicsengést tulajdonítani az eseményeknek.[3] Részletesen beszámoltak Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter 1918. novemberi aradi tárgyalásairól és a gyulafehérvári román nagygyűlés előkészületeiről is. Ha az aradi tárgyalások révén nem is, a gyulafehérvári nagygyűlés előkészületei kapcsán világossá válhatott az olvasók számára, hogy a román lakosság célja a teljes elszakadás, a Romániához csatolás volt. A nagygyűlés után közölték, hogy várhatóan két héten belül a román hadsereg meg fogja szállni az érintett 26 vármegye területét, és átveszi a közigazgatást is.

Az események a vármegye és a város életében viszonylag marginálisan csapódtak le. A leglátványosabb az volt, hogy román nemzetiségű személyek jelentek meg a helyi nemzeti tanács képviseletében a nyilvános helyszíneken és rendezvényeken.[4] Az első ilyen megjelenés a november 16-ikán, a köztársaság kikiáltása alkalmából tartott nagygyűlés volt, ahol a Román Nemzeti Tanács (RNT) nevében felszólalt Demian Titus. Csatlakozott a szónokokhoz, éltette a köztársaságot és hangsúlyozta, hogy céljuk a testvériség és egyenlőség fenntartása a magyarokkal.[5] A helyi RNT révén a megyei és városi román elit is részt vett a gyulafehérvári nagygyűlés előkészítésében, megválasztotta a küldötteket, akik vonattal utaztak Gyulafehérvárra. A megyét 50 küldött képviselte a nagygyűlésen. A gyűlést megelőzően mindkét helyi újságban véleménycikk jelent meg a románok törekvéseiről és a tervezett nagygyűlésről. A Szatmári Hírlapban megjelent cikk – amellett, hogy szinte rácsodálkozott, hogy a városban románok is élnek – megértő volt a román törekvésekkel szemben, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ügyben csak a békekonferencia dönthet, és addig nem tartotta elfogadhatónak a területi aspirációkat.[6] Ezzel szemben a Nagy Sándor adóhivatali elnök által jegyzett, a Szamosban megjelent írás az egész törekvést a szélsőséges román lakosság számlájára írja. Szerinte a román lakosság megfeledkezik a népnevelés fontosságáról, enélkül pedig nem lehet sem államot építeni, sem közigazgatást működtetni. Véleménye szerint a magyar közigazgatás tagjai közül senki nem fog részt venni a román közigazgatásban, csak pár „szerencselovag”.[7]

1918. december 1-je új korszak kezdetének tekinthető a város életében, de más értelemben, mint Erdély többi részén. A forradalmi időszak elmúlt, a közigazgatás fokozatosan helyreállt, a jegyzőket áthelyezték, a város élére kormánybiztost neveztek ki. A gyulafehérvári nagygyűlés határozata ellenére a román hadsereg bevonulása továbbra is elképzelhetetlennek tűnt: habár a sajtó folyamatosan foglalkozott a kérdéssel, január végére eldőlt, hogy egyelőre nem kerül megszállás alá a város. Ennek ellenére a „románkérdés” a hétköznapok részévé vált. Ebben az időszakban több fontos látogatás is lezajlott,[8] a legismertebb Károlyi Mihály köztársasági elnök 1919. március 2-i látogatása volt.[9]

A magyar közigazgatás konszolidációjának a Tanácsköztársaság kikiáltása vetett véget. Habár a Szamos nevű helyi lap rendszeresen beszámolt a folyamatos kormányválságról és a Károlyi Párt széthullásáról, a március 21-iki események váratlanul érték a város lakosságát. Feltehetően a Szociáldemokrata Pártnak volt a legnagyobb tömegbázisa a városban, azonban a Tanácsköztársaság radikális ideológiája távolt állt a város lakosainak döntő többségétől. A Tanácsköztársaság 27 napos helyi működése nem hagyott mély nyomot a város életében, mivel a meghozott intézkedések többségének gyakorlatba ültetésére nem volt idő. Ezzel együtt a lakosság felszabadulásként élte meg a rendszer végét, s „rossz álom”-ként tekintett rá, amely nyomtalanul eltűnt.

A Direktórium helyi megdöntése (ami napok kérdése volt a román hadsereg offenzívája miatt) a városban székelő Székely Hadosztályhoz kapcsolódott. Az események pontos lefolyásáról több variáns él. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy április 17-én az épp ülésező Direktórium tagjait letartóztatták a helyi nemzetőrök, majd átadták a Székely Hadosztály parancsnokságának.[10] A náluk lévő ékszereket és pénzt Lénárd István korábbi polgármester vette át,[11] a Direktórium tagjait pedig különvonattal Budapestre irányították.[12] 27 nap alatt véget ért a Tanácsköztársaság uralma a városban anélkül, hogy maradandó károkat okozott volna. A város lakossága felszabadulásként élte meg a Direktórium végét. Bélteky Lajos április 18-ra nagygyűlést hívott össze a Református Kollégium udvarára, ahol ismertették a Direktórium bukását. A város vezetését ismét Lénárd István polgármester és a városi tanács vette át. Minden államosítási rendeletet visszavontak, az elkobzott javakat visszaszolgáltatták, a statáriumot és a szesztilalmat továbbra is érvényben hagyták. Mindez kérészéletűnek bizonyult, mivel másnap bevonult a városba a román hadsereg.

1919. április 16-án indult meg a román támadás, első körben a csucsai szorosnál törték át a frontot, majd a Székely Hadosztály frontját Erdőd és Királydaróc között. A hadosztály egységei felbomlottak és rendezetlen visszavonulásba kezdtek.[13] Nagykároly és Szatmárnémeti harc nélkül jutott a román hadsereg birtokába. A város vezetése április 18-án éjszaka értesült a román csapatok várható bevonulásáról, másnap reggel Augustin Ferențiu alpolgármester és Figus Albert tanácsos ment ki a város határába fogadni a román csapatokat. Az előőrstől kérték, hogy óvják meg a várost, mivel a székely csapatok már visszavonultak. A román csapatok bevonulására délután három órakor került sor, Cleante Davidoglu tábornokot Andrei Doboși ügyvéd fogadta a városháza előtt. A polgármesteri hivatal tanácstermében várta őt a városi tanács; Lénárd polgármester üdvözölte, kifejezve abbéli aggodalmát, hogy a román impérium mennyire fogja tiszteletben tartani a magyar nyelvet és a város autonómiáját. Davidoglu tábornok válaszként kijelentette, hogy nem ellenségként jöttek, hanem az antant parancsára, mindenkivel szemben civilizáltan viselkednek, egyetlen ellenségük a bolsevizmus. Visszaállítják az őszirózsás forradalom előtti rendet, minden hivatalnok a helyén maradhat, nem fognak senkit internálni, mivel önként fogadták a román hadsereget. Davidoglu továbbvonult a csapatokkal, a város parancsnoka pedig Alexandru Constantinidi tábornok lett.

A bevonulást követően a városi tanács az első ülését 1919. április 21-én tartotta. Lénárd polgármester kijelentette, hogy belátta: a város élére olyan embert kell kinevezni, aki beszél románul, és bírja az RNT bizalmát is, ezért maga helyett Augustin Ferențiu alpolgármestert, korábbi gazdasági tanácsost javasolja. Ferențiu elfogadta a felkérést és megígérte, hogy csakis a város érdekeire lesz tekintettel.[14] Ferențiu e tisztségben tíz évet töltött. Első ránézésre nem történt nagy változás a város életében, az új vezető korábban is tagja volt a városi közigazgatásnak és a magyar elitnek, a román nemzeti mozgalomban azonban nem vett részt aktívan. Személye a városi vezető réteg azon csoportját testesítette meg, akik román származásuk ellenére 1918 előtt szerves részét képezték a magyar elitnek, majd a román hadsereg bevonulását követően sikerült újrapozicionálniuk magukat. E csoport tagjaira jellemző volt, hogy elmagyarosodott görögkatolikus (legtöbb esetben vegyes) családból származtak, egymás között magyarul beszéltek, magyar kultúrafogyasztók voltak.[15] Amiben különböztek a román elittől: 1918 előtt is közigazgatási vagy gazdasági tisztséget töltöttek be, nem voltak aktív részesei a román nemzeti mozgalomnak. Velük ellentétes a román elit azon csoportja, akiknek tagjai ugyancsak beszéltek magyarul, magyar kultúrafogyasztók voltak, de 1918 előtt nem töltöttek be közigazgatási tisztséget,[16] szabadfoglalkozásúak voltak, s a román nemzeti mozgalomban exponálták magukat. 1919-et követően ez a két csoportosulás szerezte meg fokozatosan a város és a megye vezetői tisztségeit.


Szatmárnémeti Törvényszék
Zempléni Múzeum, Szerencs - képeslapok

A román megszállást követően a város közigazgatásában lényegi változás nem történt. Az első napokban hivatalosan a román hadsereg helyi parancsnoka vezette a várost. 1919. április 22-én Alexandru Constantinidi tábornok a közigazgatási apparátus meghagyása mellett néptribunusokat nevezett ki minden hivatal mellé, akik ellenőrizték ezek működését. A néptribunusi tisztségek ekkor még jelképesek voltak, de jó „ugródeszkának” számítottak, mivel sok néptribunust ténylegesen is kinevezték a hivatalok élére. Az első román nemzetiségű személyek kinevezésére júniusban került sor: az ügyészség élére Silviu Poppot, a törvényszék elnökévé Erdős Ferencet, a rendőrség élére pedig Ioan Puciciot nevezték ki.[17]

Emellett a közigazgatási szempontból legosabb tisztséget, a megyei főispán helyére lépő prefektusit töltötték be. A legtöbb erdélyi megyében már 1919 januárjában megtörténtek a kinevezések, Szatmár megye élére 1919 márciusában nevesítették Alexandru Filip Racoțit; ez azonban még csak jelképes volt, mivel Szatmárnémetibe ekkor még nem vonult be a román hadsereg. Racoți 1919. április végén foglalta el hivatalát, az első ülést, ahol ő is megjelent, május 13-án tartották. Nem kívánt radikális változást hozni a közigazgatásban, mivel tudta, hogy a magyar tisztviselők a román lakosságot is fogják szolgálni, de osnak tartotta románul tudó egyének kinevezését. Racoți mellé a városi román elit egyik legkarakteresebb tagját, I. C. Barbult nevezték ki alprefektusnak, 1920 elejétől ő került a prefektusi székbe.

A város közigazgatásának helyzetét jól illusztrálja egy 1920-as kimutatás. A városnak 74 tisztviselője volt, közülük kettő volt román nemzetiségű, a többi magyar (vagy zsidó származású), és mindenki letette a hűségesküt. 14 hivatalnokot még 1900 előtt alkalmaztak, hét volt, akit 1919 után neveztek ki, ezek közül kettő román nemzetiségű.[18] Összehasonlításképpen: a prefektusi hivatalnak kilenc alkalmazottja volt, ebből egy magyar.[19] Ebből a helyzetből indult meg a városi és megyei közigazgatás románosítása, ami az 1920-as években végig nagy nehézségekbe ütközött. 1920-ban Barbul prefektus elismerte: a román nyelv bevezetését a közigazgatásba az is nehezíti, hogy a városi román lakosság sem beszéli a hivatali szaknyelvet.[20] Emiatt első körben csak a prefektúra hivatalában honosították meg a román hivatali nyelvet, a városiban kezdetben teljesen magyar volt, majd fokozatosan vegyessé vált. A nehézségek közepette is megindult a közigazgatás elrománosítása, de nagyon lassan haladt.[21]

1920-tól a prefektus és a román titkosrendőrség, a Siguranța sürgette a városi adminisztráció románosítását. Ez nehéz helyzetbe hozta Ferențiut, aki szakmai és gazdasági érveket próbált ez ellen felhozni, kihangsúlyozva a közhangulat megőrzésének és az állam konszolidálásának osságát. Amikor a város hivatalnokait védte, valójában magyar tisztviselőket védett, így könnyen rásüthető volt a nemzetellenesség és az irredentizmus vádja, amit több alkalommal meg is kapott. Érvelése szerint a városnak szüksége van minden alkalmazásban lévő hivatalnokára, s osabb azok tapasztalata, mint a nemzetiségük. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ő is osnak tartja a közigazgatás nacionalizálását, és egy állás megüresedésekor mindig román nemzetiségűt alkalmaznak, de nem tartja elfogadhatónak, hogy tömegesen bocsássanak el tisztviselőket a magyarságuk miatt.[22] Szerinte az általa választott módszer is elvezet az állam által kívánt célhoz, csak lassabban, ugyanakkor megnyugtatja a város közvéleményét, és nem idegeníti el a nemzetiségeket a román államtól.[23] A Ferențiu által követett módszer eredményeként 1923-ban az alkalmazottak 20%-a volt román, azonban közel 40% beszélt olyan szinten románul, ami elégséges volt hivataluk ellátásához,[24] így a városi közigazgatás román nyelvű volt.

Az elhúzódó konfliktushelyzetet végül a nyelvvizsga zárta rövidre. 1924-ben megtartották az első nyelvvizsgát a magyar tisztviselők számára, ezen a város összes tisztviselője köteles volt megjelenni.[25] A rossz szereplést követően már Ferențiu sem tudta tovább védeni a tisztviselőket, 1924 végén tömeges elbocsátásra került sor. Megyei szinten összesen 110 magyar hivatalnok rendelkezési állományba helyezéséről döntöttek,[26] 59-et a szatmárnémeti polgármesteri hivataltól küldtek el. Ferențiu ezt követően is igyekezett kiállni a hivatalnokok mellett, és két ember hivatalban maradását kérte annak ellenére, hogy nem mentek át a vizsgán. 1925-ből 27 tisztviselő kinevezéséről van információnk, azonban a román hivatalnokok hiánya miatt név alapján az újonnan kinevezettek között is hét magyar hivatalnokot találunk.[27] Idővel állandósultak a nyelvvizsgák, és habár ezek folyamatos veszélyt jelentettek a magyar nemzetiségű hivatalnokok számára, az utóbbiak száma az 1920-as években végig magas volt a városi közigazgatásban.  

Az uralomváltás folyamatának, a román nemzetállam kiépítésének meggyorsítása érdekében a román hatóságok minden eszközt igyekeztek felhasználni. A 19. század második felétől kezdődően a népszámlálás a lakosság számbavétele mellett politikai kérdés is volt, s a mindenkori kormány igyekezett saját céljai érdekében befolyásolni azt. Ugyanez mondható el a román közigazgatás által elvégzett első összeírásról is. 1920 novemberében rendelték el a népszámlálást, amelynek célja a választójogi törvény és a közigazgatási reform előkészítése volt.[28] A népszámlálás előzetes eredményei szerint a városnak 37 ezer lakosa volt,[29] azonban a nemzetiségi és vallási adatokat nem tartották megfelelőeknek,[30] ezért elrendelték a népszámlálás megismétlését. Az újabb összeírást 1921. május folyamán ejtették meg; a sajtó szerint nem volt elegendő számlálóbiztos, így 1920-ban nem végeztek szabályos összeírást, és nem töltöttek ki minden lakosról személyi lapot. A sajtó meglepetten közölte, hogy a megismételt népszámlálás eredményeként Szatmárnémeti lakossága 52 ezer fő.[31] A népszámlálás során követett pontos módszertan nem ismert, azonban az elvárt célra vonatkozóan vannak információk. Az első összeírás idején a helyi Siguranța levélben figyelmeztette a megye prefektusát, hogy a szatmárnémeti polgármesteri hivatalból hiányzik a „nemzeti érzés” és a népszámlálás „tiszta magyar várost” fog eredményezni.[32] Ferențiu polgármester több levélben próbálta magyarázni a helyzetet. Ennek során nem hozott fel szakmai érveket, nem próbálta védeni a népszámlálás intézményét, belátva, hogy a román állam az egész összeírást saját nemzeti céljainak kidomborítása érdekében végzi. Azzal érvelt, hogy nem kapott külön utasítást, csak a hivatalos közlönyben megjelentet, amely szerint a lakosok nemzetiségi hovatartozásának kérdésében az önbevallásuk a mérvadó.[33] Egy másik levélben érvként hozta fel, hogy első körben nem kértek név szerinti összeírást, csak egy összesítést a nemzetiségre vonatkozóan. Hiba szerinte a nem megfelelő emberanyag miatt lehetett. A munkát a város tisztviselőivel végeztette, akikről mint lelkiismeretes emberekről beszélt. Ugyanakkor kiemelte, hogy ha történtek is hibák, azok biztos nem a román lakosság számával kapcsolatosak, mivel az 1900-as népszámláláshoz képest a román lakosság száma a hatszorosára nőtt, és 1920-ban több mint 4500 román lakost mutattak ki.[34] A megismételt összeírásnál már valószínűleg semmilyen szakmai szempontot nem vettek figyelembe. Kérdés azonban, hogy a románság számának növeléséhez miért növelték meg lényegesen az összlakosság számát is. Az 1921-es összeírás ugyanis 58 251 lakost mutatott ki, a román lakosság számát pedig 9741 főben adta meg.[35] Egyik ok Ferențiu reakciója lehetett a nemzetietlenség vádjára, emiatt akart túlkompenzálni. Emellett – ha nem is ugyanilyen osságú, de – indok lehetett az is, hogy a várost 1920 végén a II. kategóriájú városok sorába osztották be, ezzel pedig csökkent a hivatalnokok lakbértámogatása.[36] Talán azt remélték, hogy ha lényegesen megnövekszik a város lakosságának száma, akkor visszakerülhet a korábbi I. kategóriába A lakosságszám növekedése a hivatalnokokra nézve azért is előnyös volt, mivel ha 50 ezer fő fölé nőtt a város lakossága, akkor magasabb lett a minimálbér és az adókedvezmény is.[37]

A továbbiakban három román nyelvű dokumentumot közlünk magyar fordításban. Az első Augustin Ferențiu polgármester – az események idején még csak alpolgármester – 1924-ben született beszámolója az 1919. áprilisi, a román hadsereg bevonulását megelőző, illetve a bevonulás során lezajlott eseményekről, valamint a városban uralkodó hangulatról.  A második dokumentum az 1920 novemberében elrendelt – a végeredménnyel való elégedetlenség miatt a város esetében megismételt – népszámlálás körüli anomáliákról szól, és jól tükrözi az összeírás mögött meghúzódó politikai célokat. A harmadik forrás az uralomváltás legosabb folyamatába: a közigazgatás románosításába nyújt betekintést, amikor is Ferențiu polgármester a szakszerűség osságára hivatkozva igyekezett védeni a magyar tisztviselőket.

 

 

Dokumentumok

 

1. számú dokumentum

Augustin Ferențiu polgármester visszaemlékezése a román csapatok 1919. április 19-én történt szatmárnémeti bevonulására

1924. április 19. [részlet][38]

 

1919. április 17., csütörtök;[39] este a városi Direktórium megszűnt. A városi tanács ismét összeült, s átvette a közigazgatást. Egész éjszaka üléseztek, állandó összeköttetésben maradva a hadsereg-parancsnoksággal. A város védelme ezen az éjszakán és a következő napon Csekő alezredes[40] kezében volt.

Dr. Lénárd István,[41] a város volt polgármester-helyettese[42] magához hívatta Csekő alezredest és más tiszteket, s átadta nekik a Direktórium tagjait, akik a városi javakkal készültek távozni. A Direktórium tagjai kijelentették, hogy hajlandóak mindent visszaadni, amennyiben a szabad távozást és az esetleges inzultusoktól való védelmet biztosítják számukra. Ezt követően átadtak mintegy 100‒250 ezer koronát.

1919. április 17-én éjszaka a bolsevik haditanács a vidéki csendőrség közreműködésével a Mária Királynő laktanyából (az akkori Honvédség laktanyája) elővezette, majd átszállította a bíróság épületébe a foglyul ejtett hat román tisztet és a gyóntatópapot, hogy megóvják őket a veszélytől.

1919. április 18., péntek:[43] délelőtt a Direktórium egykori tagjai összegyűltek a Pénztár épületének udvarán, s a székely katonák kíséretében levitték őket a Fűrésztelep[44] állomására. Külön vagonba ültették őket, majd a vonat Mátészalkán át Debrecenbe vitte őket, mivel a Nagykároly felé haladó szárnyvonalat már veszélyeztették a román csapatok.[45]

Délutánra Bélteki Lajos[46] református pap népgyűlést hívott össze a Református Líceum udvarára, amelyen kb. 5000 fő vett részt. A gyűlést dr. Lénárd István polgármester-helyettes[47] elnökölte. Beszámolt a Direktórium felszámolását követő intézkedésekről, majd felszólította a lakosságot, hogy csatlakozzanak a nemzetőrséghez, hogy a rendet fenn tudják tartani a székely csapatok visszavonulását követően is. Bélteki kijelentette, hogy az erőszakra épült kommunizmus megbukott, a tisztviselők pedig ismét elfoglalták hivatalaikat. Az elkobzott javakat[48] ismét vissza fogják szolgáltatni a jogos tulajdonosuknak, de a statáriális jogrend továbbra is érvényben marad.

Ezt követően több felszólalás hangzott el, majd a gyűlés hivatalosan is kimondta, hogy a városban megszűnt a kommunizmus, visszaállítják a sajtószabadságot, minden, a Direktórium idején elkobzott javat visszaszolgáltatnak. A hivatalok mellé kinevezett kommunista felügyelőket elbocsátják. A tisztviselők ismét elfoglalják hivatalaikat, a városban pedig civil nemzetőrséget fognak felállítani.

A népgyűlés után ismét összeült a városi tanács, és egész éjszaka ülésezett a rendőrfőnök, valamint a közellátási megbízott, Octavian Pop irodájában.  Amiatt üléseztek itt, mert a Polgármesteri Hivatal épületében takarítást végeztek, hogy újra vissza tudjon állni a korábbi hivatali rend. A Polgármesteri Hivatalban ugyanis minden át volt szervezve, az irodákat felcserélték, a bútorzat egy részét elszállították, melyiket, hová. Az épület gyűléstermét teljesen összepiszkította a vörös gárda. Nagyobb kár azonban nem keletkezett, azt leszámítva, hogy magukkal vittek kilenc írógépet. Estére már semmi nyoma nem maradt a kommunisták garázdálkodásának, leszámítva a pár, általuk újonnan bevezetett s időközben eltépett telefondrótot.

Ezen a történelmileg jelentős napon a városi tanács tagjai: Dr. Lénárd István helyettes-polgármester,* dr. Octavian Pap,[49] dr. Pap Zoltán, Székely András tanácsosok,** dr. Antal Sándor jogtanácsos, dr. Figus Albert fő-könyvelő[50] és jómagam,[51] aki akkor tanácsos voltam.

Szeretném kiemelni, hogy értékes munkát végeztek a város érdekében a következő urak: dr. Mihai Pap,[52] dr. Andrei Doboși, dr. I. C. Barbul ügyvédek, dr. Nagy József volt rendőrfőnök és Hajdú Károly tisztviselő, valamint Ionel Coloajă*** és Bartl Rudolf, a volt osztrák‒magyar hadsereg tisztjei, akik együtt üléseztek a tanáccsal három nap és éjszaka.[53]

1919. április 18-án éjszaka dr. Mihai Pap, dr. Andrei Doboși, dr. Augustin Silvași és én közbenjártunk a főügyésznél az előző éjszaka a bíróság épületébe átszállított román tisztek ügyében. Dr. Silviu Pop főügyész szabadlábra helyezte őket. Ezt követően nemes gesztusként a szatmári származásúak vendégül láttak házukban egy-egy román tisztet.

Miután a tiszteket elhelyeztük otthonainkban, visszatértünk a rendőrség épületébe. Éjféltájban telefonon kaptuk az örvendetes hírt, hogy a román csapatok megkezdték az offenzívát. Szatmárzsadány és Majtény között elvágták a telefon-összeköttetést, Zsadány és Gilvács között a lovas felderítő pedig átlépte a vasútvonalat is.

Kialvatlanul, de boldogan vártuk 1919. április 19-ének hajnalát, az első napsugarak megjelenését.

Nagyszombat volt, s mi vártuk a feltámadást, de nem csak a Megváltó Jézus Krisztust, hanem a mi román népünk feltámadását is.

Tiszta, tavaszi idő volt.

A székely csapatok megkezdték a visszavonulást, előbb a frontról visszavont csapatok távoztak, majd a városban elhelyezett tartalék. Délelőtt 10 óra körül távozott a tüzérség, majd a vonat is felszereléseikkel.

A lakosság rémülten várta a vörös csapatok visszavonulását a frontról. Ez azonban nem következett be, mivel a szervezetlen bolsevik csapatok egy részét szétszórták a Szatmárnémeti felé előre nyomuló román csapatok, a másik felét lefegyverezte a Hadadról[54] (Szilágy megye) erőltetett menetben visszavonuló lovasság, akik hamarabb érték el a város határát, mint a Tomány–Erdőszáda frontszakaszról visszavonuló bolsevik csapatok.

Április 19-én reggel előhozták az addig a honvéd laktanyában őrzött 60 román nemzetiségű hadifoglyot is. Felfegyvereztük őket, s őrként kihelyeztük őket a városba Ionel Coloajă kapitány és más osztrák‒magyar tisztek vezetésével. Mindegyikük becsületes és megbízható legény volt, akik a kommunizmus miatt tagadták meg a katonai szolgálatot.

A városi tanács és a Román Nemzeti Tanács kész volt a román csapatok fogadására.

Délelőtt 9 óra előtt szekéren útra keltem Dr. Mihai Pap, Andrei Doboși, Figus Albert és Gavril Păușan román hadseregbeli hadnagy társaságában, akit mi szabadítottunk ki előző nap. Elindultunk Pálfalva felé abban a meggyőződésben, hogy a román csapatok a Szamosborhíd–Pálfalva úton érkeznek a tományi frontszakaszról. Volt mellettünk két lovas csendőr őrmester, közülük elsősorban Antoniu Mătzgar, egy bátor legény méltó rá, hogy neve ne merüljön feledésbe. Ő a felderítésből visszatérve jelentette, hogy a vörös csapatok Szamoskrassó határában vannak, rendezetlen visszavonulásban.

Ugyanekkor találkoztunk a visszavonulóban lévő székely önkéntesekkel, valamint egy négy ágyúból álló üteggel. Visszafordultunk, mivel a gőzmalomnál telefonon közölték velünk, hogy a román csapatok más útvonalon közelednek, Szamosdob irányából, s ezek hamarabb a városba fognak érni, mint az Iloba–Tomány frontszakaszról érkező csapatok.

A városi tanács úgy döntött, hogy Figus Albert volt főkönyvelő társaságában menjek a román csapatok elé, így a Szamosdob felől érkező országút felé vettük utunkat.

11 órakor indultunk el.

Alighogy áthaladtunk a város sorompójánál a Szamos folyón, találkoztunk egy román járőr csapattal, ami egy tisztből és 6 roșiori[55] lovasból állt.

Megálltunk.

Közöltük a tiszttel, hogy a román csapatok üdvözlésére megyünk. Igazoltatott, majd mellénk adott egy katonát, s tovább engedett.

Tovább haladtunk az úton, s Vetés község magasságában találkoztunk a román csapatok előőrsével, akik Hadad község (Szilágy megye) felől nyomultak előre Szatmárnémeti irányába, a roșiori csapatok élén Ressel ezredes volt.

Bevallom, hogy nagyon izgatottak voltunk, pár szóban megkértem az ezredest, hogy mentse meg a várost a sarcolástól és bombázástól. Biztosítottam, hogy a városban már nem tartózkodnak ellenséges csapatok, így a román csapatok ellenállás nélkül bevonulhatnak.

Ressel ezredes kérte, hogy térjünk vissza a városba, s közöljük mindenkivel, hogy délután három óráig minden fegyvert gyűjtsenek be a Polgármesteri Hivatalhoz, a lakosság őrizze meg a nyugalmát, a csapatok számára biztosítsanak vizet, s délután három órára gyűljön össze a Polgármesteri Hivatalhoz 30 vezető férfi. Délután háromkor érkezik a városba Davidoglu tábornok, és meghozza a szükséges intézkedéseket.

Mi visszasiettünk a városba, s közöltük a kapott utasításokat.

A román csapatok érkezésének hírére sokan összegyűltek a város főterén. 12 órakor a nemzetőrség feloszlatta a tömeget, nehogy demonstráció jellege legyen a tömörülésnek.

Amíg mi távolt voltunk a román csapatok fogadása érdekében, dr. I. C. Barbul szekéren a Polgármesteri Hivataltól a Szamos hídhoz hajtatott, egy nagy fehér zászlót vitt magával. Ekkor érkezett oda az első lovas járőr a hídhoz. A lovakat és a katonákat por lepte. Megálltak egy kis ideig, majd sorokba rendeződtek és megindultak a Dragoș Vodă–Ferdinánd sugárút–Mária királynő úton, s anélkül, hogy megálltak volna, tovább mentek a Lucaciu–Mihai Viteazul–Ștefan cel Mare–Berthelot tábornok–Egyesülés utcákon* a székely csapatok nyomában.

12.35-kor haladt át a járőrcsapat a főtéren.

Háromnegyed órával később a Vár utcán keresztül Ressel ezredes más tisztek, valamint egy tűzérségi üteg társaságában megérkezett a Főtérre, ahol az ágyúkat elhelyezték a Dacia hotel előtt, Ressel ezredes pedig lóháton a Polgármesteri Hivatalhoz ment, ahol dr. Lénárd István polgármester fogadta.

Az ezredes itt elismételte, amit korábban a küldöttséggel is közölt, hogy három óráig minden fegyvert gyűjtsenek be a Polgármesteri Hivatalba, 3.20-ra pedig 30 vezető férfi, valamint a városi tanácsosok gyűljenek oda össze Davidoglu tábornok fogadására.

Az ezredes ezt követően eltávozott kíséretével a Dacia szállodába ebédelni.

Ezalatt a Vár utcán keresztül megérkezett a lovas hadosztály többi része is. Elsőként biciklisek érkeztek, ezt követte a lovasság, majd nyolc katona a zenekarból, élén egy dobbal, majd ismét lovasság, gépfegyveres osztag, majd a tüzérség.

A csapatok négyszögben álltak fel a Főtéren.

A katonák békés magatartását látva egyre többen kezdtek gyülekezni, megcsodálni a román csapatokat, akik csodálatosan néztek ki. A katonák szépen voltak felöltözve, jól felszerelve, szép lovakkal, s mindenhol kifogástalanul viselkedtek. Erőteljes látvány volt, mivel itt az a hír terjedt, hogy a román csapatok rosszul felszereltek, selejtes fegyverekkel, mezítlábas katonákkal, stb.

Délután háromkor a polgármesteri hivatal épületében összeült a városi tanács, és nem 30, hanem legalább 100 városi lakos.

Davidoglu tábornok pontosan 3.20-kor érkezett. A főtéren, a polgármesteri hivatal előtt Andrei Doboși ügyvéd köszöntötte. A terembe belépve, mindenki állva fogadta a tábornokot és „Éljen!” felkiáltással köszöntötték.

A tábornok megköszönte az üdvözlést, majd az elnöki szék mellett állt meg. Állva hallgatta végig Lénárd István polgármester-helyettes beszédét, amit Ionel Coloajă volt kapitány fordított románra.

„Nem tudjuk – mondta Lénárd – hogy a román uralom mennyiben fogja biztosítani a város magyar nyelvű lakosságának anyanyelvét, de tudjuk, hogy a bolsevik hülyeséghez képest, Önök uraim a nyugati civilizációt s kultúrát hozzák el.”

Davidoglu tábornok úr a következőket válaszolta:* „Nem mint ellenség jöttem, hanem mint testvér, az antant parancsára, hogy elfoglaljuk a demarkációs vonalat. Tiszteletben tartunk minden becsületes embert, s csak a bolsevizmus az ellenségünk. A román hadsereg érkezésével vissza fog állni a forradalom előtti rend. A tisztviselők különbségtétel nélkül elfoglalhatják állásaikat, a hivatalok pedig ismét elkezdhetik működésüket a megjelenő parancsok betartásával. Bizalommal várjuk az antant döntését, bármi is legyen az. A lakosság nyugodt lehet, a becsületes polgárokat békén fogják hagyni. A várost felmentik a sarc alól, mivel önként kinyitotta kapuit a román hadsereg előtt. Senkit nem fognak internálni. A csapatok tovább fognak vonulni, csak annyi marad a városban, ami a rend biztosításához szükséges. Amennyiben nyugalom lesz a városban, semmilyen igazságtalanság nem fog történni. Mától kezdve azonban az emléke is törlődjön el a bolsevizmusnak.”

A beszédet gyakran taps szakította félbe. Hogy a magyarok is megértsék, a tábornok minden mondat után megállt, hogy Coloajă kapitány lefordíthassa.

A beszéd után a tábornok tisztjeivel visszavonult a polgármester irodájába, ahol tárgyalt a Román Nemzeti Tanács, valamint a városi tanács tagjaival.

Este 8 órakor nagy vacsorát rendezett a Polgármesteri Hivatal a Dacia szállóban, amelyen a román tisztek mellett mintegy 500 személy vett részt.

Mindenki boldog volt és elégedett. Sok köszöntő beszéd hangzott el, még a magyarok részéről is.

1919. április 20., vasárnap, Húsvét napja:[56] hajnalban véget ért a vacsora. A város védelmére hátrahagyott csapatokat leszámítva, a többiek elhagyták a várost.

1919. április 20-án reggel a távozásuk előtt láttam egy erőteljes gesztust a csapatok parancsnokától. A parancsnok utasítására a honvéd laktanya udvarán kivégezték Rápolti őrmestert és a vörös hadsereg másik két tagját, akiket a kommunista hadi törvényszék már elítélt lopásért, rablásért, valamint Izidor Silaghi papbikói román pap[57] meggyilkolásában való cinkosságért.

1919. április 20-án, délután 3 órakor megérkezett a városba a 2. hadosztály vezérkara, élén Constantinidi tábornokkal. A Polgármesteri Hivatal dísztermében Dr. Andrei Doboși ügyvéd úr köszöntötte.

Ezt követően a tábornok úr átvette a várost… mi pedig felszabadultunk.

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Fond personal Aurel Popp [Aurel Popp személyi hagyatéka], dos. 301/1924. 1–13. f. – eredeti, román nyelvű gépirat. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]


Szatmárnémeti Pannónia (később Dacia) Szálló; Díszterem     
Zempléni Múzeum, Szerencs - képeslapok

 

 

2. számú dokumentum

A Siguranța levele és Szatmárnémeti polgármesterének arra adott válasza az 1920-as népszámlálás körüli elégedetlenségről

1920. december 15.

 

Román Királyság

Szatmárnémeti Municípium Prefektúra Hivatala

 

No. 24/1920. szigorúan titkos                                   Szatmárnémeti, 1920. december 15.

 

Polgármester úr,

 

Másolatban továbbítom önnek a Siguranța szigorúan titkos levelét, ugyanazzal a felszólítással, hogy sürgős intézkedéseket hozzon, s erről tegyen jelentést most és az elkövetkezendőkben is.

 

dr. I. C. Barbul[58]

Szatmárnémeti prefektusa

 

 

Másolat: Románia, Belügyminisztérium, Politikai és Biztonsági Osztály, Szatmárnémeti Biztonsági Osztály. 2942/1920. szám. XII. 13. Prefektus Úr! Van szerencsém jelenteni, hogy a Belügyminisztérium Kolozsvári Kihelyezett Részlegének[59] 362/442/1920. számú rendelete alapján megindult a város lakosságának népszámlálása.[60] Azonban a mi polgármesteri hivatalunk híján van a román nemzeti érzésnek, s ezen népszámlálásból politikai ügyet csinál a magyarok javára azáltal, hogy az elmagyarosodott román lakosság többségét, a zsidó lakosságból pedig mindenkit a magyarok rubrikájába vezet be, így a népszámlálás végén oda jutunk, hogy Szatmárnémeti egy tiszta magyar város lesz, ahol pár román mellett csak magyarok élnek. Információink szerint a népszámlálás lebonyolításával Nagy Józsefet bízták meg, akinek soviniszta nézeteiről Önnek is megfelelő információi vannak. Felkérjük, hogy tegyen megfelelő intézkedéseket, hogy ilyen bűntényt ne követhessenek el a román nemzet ellen, s a népszámlálás végeredménye a valóságot tükrözze. Ugyanakkor jelentjük, hogy minderről a nap folyamán telefonon a bukaresti Belügyminisztériumot is értesítettük. Az Osztály vezetője: Kőváry.

 

 

Felterjesztve: 1920. december 18.

 

Szatmárnémeti Prefektusához!

 

24/1920. sz. bizalmas jelentésére válaszolva közlöm, hogy a népszámlálás a kapott utasítások értelmében rendben zajlott, s zajlik jelenleg is. A város közigazgatási apparátusa végzi, mivel nem kaptunk plusz forrást ahhoz, hogy külön személyzetet tudjunk alkalmazni a munka elvégzéséhez.

A munkálatok Szilágyi József statisztikus-hivatalnok vezetése alatt zajlanak, aki román, ő és én is naponta ellenőrizzük a fejleményeket.

Mivel nem kaptam speciális utasítást, a Hivatalos Közlönyben megjelent rendeletben előírtakhoz kellett tartsam magam, miszerint minden lakost annak megfelelően kell nyilvántartásba venni, amit önként közöl.

A tisztviselők, akik részt vesznek a népszámlálásban ennek megfelelően kaptak utasítást, s mivel mindegyikük letette az esküt, szándékosan egyikük sem…[61]

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Primăria orașului Satu Mare, Fond Acte Confidențiale [Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal – Bizalmas iratok], dos. 1/1920. 15. f. – eredeti, román nyelvű gépirat, illetve a rá adott válasz levél-fogalmazványa. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]

 

 

3. számú dokumentum

Augustin Ferențiu polgármester levele a prefektushoz a városi közigazgatás nemzetiesítéséről

1921. augusztus 18.

Elküldve: 1921. VIII. 18.

39/1921. biz.

 

Prefektus úr![62]

 

A 24/1921. sz. bizalmas utasítására közlöm, hogy Szatmárnémeti polgármesteri hivatalának alkalmazásában csak egyféle tisztviselő van, aki letette a hűségesküt.

A hivatal érdekében ebben az évben nyugdíjaztak egy tanácsost, egy községi hivatal vezetőjét,[63] az iktatót és egy végrehajtót, de ezek is letették korábban a hűségesküt.

A Hivatalnak minden tisztviselőre szüksége van.

Az erőszakos változtatások a működés kárára vannak, és habár lassan haladunk a nemzetiesítéssel[64], az a véleményünk, hogy mégis jobb tapasztalt hivatalnokokkal dolgozni, és minden esetben román nemzetiségű tisztviselőt alkalmazni, de csak amikor megürül egy állás, minthogy elbocsássunk olyan alkalmazottakat, akik amúgy tudnának dolgozni. Másrészt megterhelő a városra nézve, hogy nyugdíjat fizessen egy olyan egyénnek, aki tud dolgozni, s adjon fizetést egy olyannak, akit az ő helyére vettek fel. A nemzetiesítés az általunk alkalmazott módszerrel is meg fog történni, de lassabban, ezáltal megnyugtatva a kedélyeket, és megbékítve a kisebbségeket.

 

Szatmárnémeti,                                                                                             Ferențiu

1921. augusztus 18.

 

Az irat jelzete: Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége], Primăria orașului Satu Mare, Fond Acte Confidențiale [Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal – Bizalmas iratok], dos. 5/1921. 21. f. – eredeti, román nyelvű, kézzel írt levél. [Románból fordította: Sárándi Tamás.]

 

 

 

 


[1] Szatmárnémeti dualizmus kori román lakosságának asszimilációjára jellemző, hogy míg aránya kb. 5%-ot ért el, a – hagyomány szerint elsősorban a rutén és román lakossághoz köthető – görögkatolikus lakosság aránya 15–20% volt. A zsidó lakosságnak már az 1880-as népszámlálás idején is több mint 80%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek; később az asszimiláció lelassult, részben visszaesett a Galíciából bevándorló, elsősorban ortodox haszid közösségek miatt. Az 1910-es népszámláláskor a zsidó lakosság 94%-a vallotta magát magyarnak. Tátrai Patrik: Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban. Bp., 2010, 49., 153.

[2] Blomqvist számításai szerint 136 ipari vállalati vezető közül kettő volt román nemzetiségű. Anders Blomqvist: Economic Nationalizing in the Ethnic Borderlands of Hungary and Romania. Stockholm, 2014, 148.

[3] Ezek lényege, hogy az antant biztos nem fogja a román csapatok további előrenyomulását megengedni, ráadásul az események ideiglenesek, és a békekonferencia majd igazságot szolgáltat. A román hadsereg nem szállja meg a 26 vármegyét. Szamos, 1918. november 29. 1.

[4] Az egyszerű városlakók – ha tudták is, hogy laknak román nemzetiségűek a városban – nem találkoztak velük a mindennapi életben. Másrészt a szatmárnémeti román elit teljesen integrálva volt a magyar társadalmi életbe, mindegyikük beszélt magyarul, többségük vegyes házasságból származott, vagy abban élt.

[5] Szatmár népe a köztársaságért. Szamos, 1918. november 15. 1–2.

[6] A cikkíró szerint: „jogosulatlan és idő előtti a románok mozgolódása, különösen Szatmáron, amelyről nem is tudtuk eddig, hogy román város volna! Hogy kétezren, mond kétezren a román impériumot kívánják! Hogyan?” Román impérium. Szatmári Hírlap, 1918. november 21. 1.

[7] A szerző szerint: „Feledik, hogy az elvetett magból nem lesz egyszerre virágzó növény. Feledik, hogy az eleiben minden evolutiónak megvannak a teremtés adta gátjai, melyek áttörése megsemmisülésre vezethet.” A román kérdéshez. Szamos, 1918. november 28. 2.

[8] 1918 decemberében Nagy Vince helyi származású belügyminiszter, 1919. március 31-én pedig Garbai Sándor, a Kormányzótanács elnöke látogatott el a városba.

[9] Károlyi Mihály köztársasági elnök 1919. március 2-án tett látogatást Szatmárnémetiben, az itt elmondott nagy hatású beszédét fordulópontnak tartják az aktívabb magyar katonai védelmi politikában. A látogatás valódi célja a Székely Hadosztállyal – aminek a főhadiszállása ekkor a városban működött – meglévő konfliktus elsimítása volt.

[10] Rácz Lajos törzshadnagy visszaemlékezése a Székely Hadosztály harcaira. 1940. szeptember 16. Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Kratochvill Károly hadosztályparancsnok iratai [a továbbiakban MNL VML-Kratochvill], 9. doboz, 22. tétel, 211/a. Ezzel szemben Csekeő városparancsnok magának tulajdonítja a letartóztatást.

[11] A Direktórium így is magával vitt három bankból 1,5 millió lej betétet, közte a város letéteit, valamint a városi pénztár készpénzkészletét, mintegy 5 millió koronát. Ezt 1919 augusztusában sikerült visszahozni a városba. Augustin Ferențiu levele Aurel Poppnak. 1959. október 8. Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale, [Román Nemzeti Levéltár Szatmár megyei kirendeltsége, a továbbiakban: DJSM], Fond Personal Aurel Popp [Aurel Popp személyes hagyatéka, a továbbiakban: DJMS-AP] dos. 80/1954. 26. f.

[12] Csekeő nyugalmazott ezredes a volt Székely Csoport parancsnokának visszaemlékezése a Székely Hadosztály harcaira. MNL VML-Kratochvill, 9. doboz, 22. tétel, 168. 127–136. f.

[13] Gottfried Barna–Nagy Szabolcs: A Székely Hadosztály története. Barót, 2011, 92–93.

[14] Szatmárnémeti városi tanács gyűlésének jegyzőkönyve. 1919. április 21. In: Viorel Ciubotă: Lupta românilor sătmăreni pentru unire (1918–1919). Satu Mare, 2004, 435–441.

[15] Ez általában is jellemezte a városi román elit döntő részét. A RNT kilenc tagja közül csak kettőnek (Barbul és Doboși) volt román felesége. A többiek egymás között és a családban magyarul érintkeztek. Ciubotă: i. m. 231.

[16] A két magatartás nagyrészt ki is zárta egymást, aki ugyanis exponálta magát a román nemzeti mozgalomban, azt a magyar hatóságok megbízhatatlannak tartották, így nem juthatott állami álláshoz. Pl. Teofil Dragoşt jogi végzettsége ellenére sem alkalmazták Nagybánya városánál. Zsoldos Ildikó: Hatalmi törekvések és politikai platformok Szatmárban az 1905–1906-os kormányzati krízis idején. Kolozsvár, 2018, 128.

[17] Kinevezések a törvényszéken. Szamos, 1919. június 26. 2.

[18] Összehasonlításképpen: a szatmári bíróságnak 45 tisztviselője volt, ebből kilenc román, a vasútnál 245 (öt román), a postánál 74 (öt román) ember dolgozott. Viszont az 1919-ben felállított Mezőgazdasági Kamara 15 alkalmazottjából 13 volt román. Ciubotă: i. m. 283–284.

[19] A prefektúra alá tartozó teljes megyei adminisztrációnak 191 tisztviselője volt, ebből 135 magyar. Doru Radosav: Sătmarul în anul Marii Uniri 1918. Cluj Napoca, 2018, 150–151.

[20] Ciubotă: i. m. 285.

[21] Gyorsabb ütemben haladt, de hasonló nehézségek voltak a megyében is. 1920 végén a prefektus hat megyei magyar tisztviselő nyugdíjazását kérte, ebből kettő még nem volt nyugdíjas korú, de egyiket románellenesnek, a másikat alkoholistának minősítette. Szatmár prefektusának levele a Belügyminisztériumhoz a magyar tisztviselők nyugdíjazásáról. 1920. december 10. Arhivele Naţionale Istorice Centrale [Román Központi Történeti Levéltár, a továbbiakban: ANIC], Fond 1114, Consiliul Dirigent [Kormányzótanács iratai, a továbbiakban: ANIC-CD], secția 5.3, dos. 39/1921. 18. f.

[22] Érvelése szerint elbocsátás esetén csak nyugdíjazásukat tudja elképzelni, a város anyagi helyzete viszont nem teszi lehetővé, hogy olyan embereknek fizessen nyugdíjat, akik dolgozhatnának is.

[23] Szatmárnémeti polgármesterének levele a megye prefektusához a hivatalnokokról. 1920. augusztus 18. DJSM, Acte confidențiale [Bizalmas iratok, a továbbiakban: DJSM-Acte], dos. 5/1921. 21. f.

[24] A városi vállalatokat is beleszámítva, a városnak összesen 51 románul is beszélő alkalmazottja volt.

[25] A 75 városi tisztviselő mellett összesen 266 tisztviselőnek kellett megjelennie: hárman a prefektúra, 29-en a megyei közigazgatás, 21-en a nagykárolyi polgármesteri hivatal, 10-en a nagybányai polgármesteri hivatal, heten a felsőbányai polgármesteri hivatal alkalmazottai, 104-en a jegyzők és aljegyzők közül. Kimutatás a nyelvvizsgára kötelezett tisztviselőkről. 1924. szeptember 29. DJSM-Acte, dos. 11/1925. 9–15. f.

[26] A rendelkezési állomány a fizetésük további kézbesítése mellett a tisztviselők elbocsátását jelentette, de az állam bármikor újra alkalmazhatta őket.

[27] Szatmár megye prefektusának határozata a szatmárnémeti polgármesteri hivatalhoz kinevezett tisztviselőkről. 1925. március 6. DJSM-Acte, dos. 11/1925. 19–20. f.

[28] A módszertani problémák és a közléskor elkövetett hibák miatt a korszakban sem tekintettek az összeírásra alapként. Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Bp., 1992, 21–25.

[29] Az újság szerint 37 378 lakos élt a városban, ez a szám fedi a valóságot. Később a Román Statisztikai Hivatal is átvette, napjainkban is ez számít elfogadottnak. A nemzetiségi megoszlás: 66% magyar, 20% zsidó, 12% román, 0,5% német. 37 378 lakosa van Szatmárnak. Szamos, 1920. december 25. 3–4.

[30] Szatmáron megismétlik a népszámlálást. Szamos, 1921. április 8. 2.

[31] Ötvenkétezer lakosa van Szatmárnak. Szamos, 1921. július 17. 2.

[32] A Szatmárnémeti Siguranța vezetőjének levele a prefektushoz a népszámlálás ügyében. 1920. december 15. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 14. f.

[33] Szatmárnémeti polgármesterének jelentése a prefektusnak a népszámlálásról. 1920. december 18. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 15. f.

[34] Szatmárnémeti polgármesteri hivatalának levele a Belügyminisztériumnak a tisztviselők ügyében. 1921. január 24. ANIC, CD, secția 5.3, dos. 41/1921. 6–7. f. Ferențiu egy másik levelében elismeri, hogy szigorúbb összeírás esetén a román lakosság száma kisebb lenne. Szatmárnémeti polgármesterének jelentése a prefektusnak a népszámlálásról. 1921. január 10. DJSM-Acte, dos. 1/1920. 16. f.

[35] Az anomáliára Varga E. is felhívja a figyelmet. Varga E.: i. m. 25.

[36] Szatmárnémeti polgármesterének levele a Belügyminisztériumhoz a lakbértámogatás ügyében. 1920. december 20. ANIC, CD, secția 5.3, dos. 38/1921. 95. f.

[37] Értesítés. Szamos, 1921. július 23. 3.

[38] Augustin Ferențiu lábjegyzeteit csillaggal jelöltük meg.

[39] Utólagos beszúrás ceruzával.

[40] Feltehetően Czekeő ezredesre való utalás. Czekeő 1919. április elején került Szatmárnémetibe mint az 1. székely csoport parancsnoka, majd április közepén városparancsnokká nevezték ki.

[41] Lénárd István előbb árvaszéki ülnökként, majd alpolgármesterként tevékenykedett a szatmárnémeti polgármesteri hivatalban. Vajay Károly polgármester lemondásakor, 1918 novemberében vette át a város vezetését, majd a román csapatok bevonulását követően 1919 márciusában román nyelvtudásának hiányára hivatkozva lemondott, s helyet cserélt az addigi alpolgármesterrel, Augustin Ferențiuval. Az alpolgármesterséget 1921 márciusáig töltötte be, ekkor nyugdíjazták, majd 1922-ben rendelkezési állományba helyezték. Jellemző, hogy román nyelvtudás hiányában is a polgármesteri hivatal állományában szerepelt még 1928-ban is.

[42] Utólagos beszúrás ceruzával.

[43] Utólagos beszúrás ceruzával.

[44] Utólagos beszúrás ceruzával.

[45] A Direktórium tagjait Lénárd polgármester embersége mellett amiatt is engedték el büntetlenül, mert Kun Béla megfenyegette Csekeőt, hogy kivégezteti a letartóztatásban lévő 30 székely tisztet.

[46] Bélteky Lajost 1912-ben választották meg a láncos templomi gyülekezet segédlelkészének, majd pár év múlva lelkészének. Korabeli vélekedés szerint liberális és modern gondolkodású volt, ezért sokak szemében ellenszenves, ugyanakkor szociálisan érzékeny, a közélet tisztaságáért síkra szálló emberként jellemezték. Évek óta tagja volt a városi tanácsnak, nem volt újonc a politikában. Korábban is a Károlyi Párt helyi szervezetének elnöke volt, az őszirózsás forradalmat követő időszakban pedig a város legmeghatározóbb figurája.

[47] Utólagos beszúrás ceruzával.

[48] A Direktórium egyik első utasításában elrendelték a vagyontárgyak és ékszerek beszolgáltatását. Akik erre nem voltak hajlandóak, ott akár házkutatást is tartottak. Későbbi beszámoló szerint összesen 1,5 millió korona értékben gyűjtöttek össze ékszereket a lakosságtól. A Székely Hadosztály helyi parancsnoka 3 millió koronára értékelte az ékszereket.

1918 novemberétől volt polgármester, majd nyugdíjba vonult.

[49] Helyesen: Pop.

** Dr. Pinkler Ernő tanácsos nem tartózkodott ekkor a városban, súlyos beteg volt, Budapesten műtötték.

[50] Figus Albert az egyetemet Berlinben végezte, majd közigazgatási pályára lépett és 26 évig Szatmárnémeti főszámvevőjeként dolgozott. 1918 után az Unio vagongyár műszaki igazgatója volt, majd saját faüzemet létesített. Részt vett a politikában is, évekig volt a városi tanács tagja, az 1930-as évek közepétől az OMP Szatmár megyei tagozatának alelnöke. 1940–1944 között behívott országgyűlési képviselő, az Erdélyi Párt tagja.

[51] Augustin Ferențiu/Ferenc Ágoston.

[52] Helyesen: Pop.

*** Jelenleg őrnagy a román hadseregben.

[53] A felsorolásból kitűnik, hogy Ferențiu bevallása szerint a város életében nem a Román Nemzeti Tanács tagjai játszottak os szerepet, hanem a volt tisztviselők.

[54] A térségben 1919. április 16-án zajlott le az egyik legnagyobb összecsapás Hadad község határában. Részt vett benne a térség magyar lakossága is, mint nemzetőrök. Az összecsapás vesztesége magyar részről 7 katona és 11 polgári személy, román részről több mint 400 fő volt.

[55] Roșiori = lovas egység, a román hadsereg állandó lovasságát alkotta. Nagyobb létszámú, jobban felszerelt mint a csak mozgósításkor felállított ún. călărași egység.

* Természetesen az utcáknak akkor más elnevezése volt. Ezek az új utcanevek.

[56] Utólagos beszúrás ceruzával.

[57] Izidor Silaghi papbikói görögkatolikus papot 1919. február 19-én ölték meg. A gyilkosság részletei nem tisztázottak, a román történetírás a székely katonáknak tulajdonítja az esetet, okként a pap Román Nemzeti Tanácsra történt felesküvését, valamint román zászló kitűzését jelölve meg.

[58] Ilie Carol Barbul ügyvéd, a helyi román nemzeti mozgalom egyik legmeghatározóbb alakja, 1919 márciusától alprefektus, majd 1919–1920 között a megye prefektusa.

[59] A Kormányzótanács 1920 áprilisában történt feloszlatását követően ún. egységesítő bizottságokat hoztak létre regionális központokban. Az erdélyi Kolozsváron székelt.

[60] A népszámlálást a kolozsvári belügyi államtitkárság rendelte el a választójogi és közigazgatási reform előkészítése keretében. A közölt adatokat azonban nem tartják megbízhatónak, mivel az adatfelvétel sok esetben nem házról-házra járva, s önbevallás útján történt.

[61] A levéltervezet itt megszakad, nincs befejezve.

[62] A levélre utólag rávezetve: „Levél címnek f. alatt van. Előadvány vissza bizalmasban.” Kék írónnal ráírva: „ma.”

[63] Nem világos, milyen tisztségre utalhat. Románul: „șeful antistiei comunale.”

[64] Ez esetben románosítás értelemben, vagyis a román nemzetiségű tisztviselők számának a növelése.

Ezen a napon történt november 21.

1905

Megjelenik az "Annalen der Physik"-ben Albert Einstein negyedik dolgozata „Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?” címmel, és benne...Tovább

1910

Megzületik Both Béla magyar rendező, színművész (Bacsó Péter "A tanú" című filmjében Bástya elvtárs alakítója) († 2002).Tovább

1916

I. Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, osztrák császár, magyar és cseh király halála után IV. Károly lesz az utolsó...Tovább

1956

Romániába, Snagovba viszik Nagy Imrét és társait.Tovább

1956

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megakadályozza az Országos Munkástanács megalakulását.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő