Bevezetés

2002-ben szenzációs újdonság már nem várható az 1956-os forradalomról vagy Nagy Imre személyével kapcsolatban, ennek ellenére újabb és újabb mozaikok kerülnek napvilágra, amelyek segítségével az eseményeket utólag rekonstruálni tudjuk. Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban a volt szocialista országok eddig féltve őrzött levéltárai az elmúlt néhány évben megnyíltak a kutatók számára. Így kerülhetett a prágai külügyminisztériumi levéltárból a hazai olvasók elé az itt közölt irat. A dokumentum érdekessége, hogy alig pár hónappal az események után készült, így az elbeszélők meglehetősen pontosan emlékezhettek a történtekre. A beszélgetés két szocialista állam diplomatája, Ján Králik, Csehszlovákia budapesti követségének titkára és Novak Radjanovic, Jugoszlávia budapesti attaséja közt folyt le, témájuk Nagy Imrének a jugoszláv követségen való tartózkodása volt. Az irat újszerűsége abban áll, hogy fény derül benne arra a momentumra, hogy a román kormányküldöttség Gheorghiu-Dej vezetésével már november 22. előtt tárgyalt Naggyal. Dej közvetítési szándékkal Kádár János felkérésére találkozott Nagy Imrével, az sajnos nem derül ki, hol jött létre a találkozó, de valószínűsíthető akár a jugoszláv követség épülete is.

November elején a Szovjetunió megnyerte Kína és a többi európai szocialista állam hozzájárulását a magyar forradalom katonai megoldásához, már csak a jugoszláv vezetés "megdolgozása" maradt hátra. Hruscsov november 2-án találkozott Brioni szigetén Titóval. A tárgyalást Mićunovic moszkvai jugoszláv követ részletesen leírja naplójában, amelyből kiderül, hogy a szovjet vezetés Maó és Gomulka beleegyezést kérte az akcióhoz. Ezzel ellentétben a jugoszláv vezetőkkel Hruscsov közölte, hogy "akkor is végrehajtják a felkelés tervezett leverését és az új kormány felállítását, ha ezzel ők nem értenek egyet". A megbeszéléseken Hruscsov igazi kérése a "magyar ügyben" az volt Titóhoz, hogy segítse elő Nagy Imre félreállítását, amihez tárgyalópartnerei hozzájárulásukat adták. A fentiek szellemében november 3-án a jugoszláv kormány "emberbaráti okokból és a nemzetközi jog alapján" felhatalmazta budapesti nagykövetét a menedékjog felajánlására Nagy Imrének és társainak. Szántó Zoltán a menedék kérdését a jugoszláv követségen november 1-én veti fel és arra a válasz 3-án érkezik meg, az iratban szereplő november 2-a így pontatlan. Tévedés az is, hogy Kádár november 2-án a parlamentben van, ő már akkor a Szovjetunió területén tartózkodik.

Ma már joggal tehetjük föl a kérdést nem "begyűjtés" volt-e a jugoszláv részről a menedékjog megadása? Hiszen ha Nagy Imréék nem a jugoszláv követségre mennek, akkor egy nyugati követségen kaphattak volna menedékjogot, amivel politikai botrányt idéztek volna elő a szocialista táboron belül. Új alternatívaként akár "partizánharc szervezésének" gondolata is felmerülhetett a magyar vezetésben.

Tito a menedékjog megadásával valóra váltotta Hruscsovnak tett ígéretét, amely azt tartalmazta, hogy Nagy és társait kikapcsolják a politikai életből.

November 4-én a jugoszlávok közölték a szovjetekkel, hogy Nagy Imre és csoportja menedékjogot kapott a jugoszláv követségen. Igyekeztek úgy tenni, mintha nem tudnák bizonyosan, milyen nyilatkozatot tett a magyar kormányfő a rádióban, s jelezték, megpróbálják olyan új nyilatkozat kiadására rábírni, ami a szovjet félnek megfelel. A fentiekre az utalást a most ismertetett dokumentumban is megtalálhatjuk: "meggyőzzük Nagyot, ne legyen a Kádár-kormány ellen".

A jugoszlávok kínos helyzetbe kerültek. A követség 42 embert fogadott be, köztük egy miniszterelnököt, akiről kiderült, hogy nem Tito engedelmes követője, hanem önállóan gondolkodó személyiség, saját politikai célkitűzésekkel, rajta kívül több minisztert és pártvezetőségi tagot, a Titoista kémként elítélt, majd rehabilitált Rajk László özvegyét, és más értelmiségieket. A jugoszláv vezetés nehéz döntéssel állt szemben, ugyanis ha kiadja a követségen tartózkodókat, akkor saját nemzetközi tekintélyét teszi tönkre, a nyugati országok megkérdőjelezhették volna külpolitikai szuverenitásukat, ráadásul legérzékenyebb pontjukon kapnak találatot meghajlottak a szovjet nyomás előtt, ha viszont nem adják ki őket, akkor felbőszíthetik az oroszokat, ami szélsőséges esetben háborúhoz is vezethetett volna. Titóék ezért még azt is elnézték, hogy november 5-én egy szovjet páncélos tüzet nyitott a követség épületére, Milenko Milovanov követségi tanácsos életét vesztette. Érdekes momentum az iratban, hogy ezt a jugoszláv diplomata egyáltalán nem említi csehszlovák kollégájának. (Milovan egyes források szerint nagyon hasonlított Nagy Imrére, ezért érte a gyilkos sorozat.)

A jugoszláv sajtó az incidens ellenére változatlanul kitartott a Szovjetunió iránti teljes lojalitás mellett, s bár megemlítette Milovan halálát, mélyen hallgatott arról, hogy a jugoszláv diplomata a követség elleni szovjet támadásnak esett áldozatul. Moszkvában Micunovic jugoszláv követnek a merénylet szovjet verzióját adták elő, amely szerint nem is a követséget érte támadás, hanem a szovjet tankot, a felkelők égő olajos palackot dobtak az orosz páncélosra, és ők csak védekeztek.

November 10-én Hruscsov kompromisszumot ajánlott Titónak: "Nagy Imre és társai mondjanak le a menedékről, majd kérjék a Kádár-kormányt, hogy engedélyezze kiutazásukat Romániába", valamint vállalják, hogy semmiféle ellenséges tevékenységet nem folytatnak az új magyar kormány ellen. A javasat így mindkét kormány számára presztízsveszteség nélkül kiutat garantált, amit Románia és Kádárék is elfogadnak. A jugoszlávok örömmel vették az ajánlatott, amire igyekeztek rábeszélni Nagyékat, ők azonban kijelentették: "A Nagy- kormány a törvényes, nem szabad lemondania, mert ez igazolná a Kádár- féle árulást, vele nem tárgyalnak és csak a szovjet elvtársakkal tárgyalnak, velük is csak az MSZMP alapító okmányának alapján..."

A jugoszlávok álláspontját, az eseményekkel kapcsolatban Tito fejtette ki november 11-én pulai beszédében. Elítélte Gerőt, mert behívta a szovjet csapatokat október 23-án, felelőssé tette Nagy Imrét a budapesti fehérterrorért, szemére vetette, hogy megszökött november 4-én, valamint hogy a nyugati államokhoz fordult segítségért, valamint támogatásáról biztosította a Kádár-kormányt. Nagyék visszautasították a vádakat, és helyesbítést kértek Titótól, ami később sem történt meg.

A szovjet pártvezetők november 16-án találkoztak Kádárral, ismertették vele Nagy Imre és társai elrablásának és Romániába szállításának tervét, aminek részleteiben és kivitelezésében is megegyeztek. A jugoszláv kormány nem kifogásolta Nagyék Romániába szállítását, beleegyezésük esetén. Nagy véleményét a kérdéshez iratunkban a következő mondat szemlélteti a legjobban: "Nagy csak Jugoszláviába akart távozni, Romániáról hallani sem akart".

Az általunk ismertetett dokumentumból megtudhatjuk, hogy november 18-án Vas, Szántó és Lukács önként távoztak a követségről, azzal hogy a részleteket majd Kádárral beszélik meg, a jugoszlávok azonnal tudomást szereztek letartóztatásukról, amelynek körülményeit a dokumentum részletesen ismerteti: "előrelátható távozásukat mintegy negyven civil figyelte a követségről. Kádárral megegyeztek, hogy ezt a csoportot a jugoszlávok viszik haza, s a szovjetek kísérik őket. A legközelebbi utcában a Nagyistákat kiszállították az autókból és átültették a páncélosokba". A letartóztatás tényét a jugoszlávok nem közölték Nagyékkal, ők úgy tudták, hogy Szántóék a parlamentben vannak és arról tárgyalnak, hogyan kapcsolódhatnak be az új politikai életbe. A jugoszláv fél pártatlanságáról így nem beszélhetünk, hiszen tudtak az első csoport sorsáról, mégis néhány nappal később (az iratban 7 nap szerepel a valóságban ez csak 4) Nagy Imrét és társait kiengedik ugyanabba a kelepcébe...

Hosszas alkudozás után Kádár kijelentette a magyar kormány nevében "Nagy Imre és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják, és szabadon távozhatnak saját lakásukra", amire garanciákat is ígértek. November 22-én Vidić ismertette Nagyékkal a tárgyalások eredményeit, amit azok kétkedéssel fogadtak, mégis beleegyeztek. Nagyék november 22-én írásban lemondtak a menedékjogról és este fél hét tájban busszal elhagyták a jugoszláv követséget...