Handler László második világháborús munkaszolgálatos aszódi naplója

November 1.

Igaza van Solymosinak, mikor kijelenti, hogy ha Ő kér valamit, akkor arra nincs jelentkező, de ha eltávozás van, akkor az iroda előtt nem látni mást, csak az eltávozni akarókat, kiktől hemzseg az előtér. Ezért, mert hálátlanok voltak vele szemben, jó egyórai csuklógyakorlatozás volt a lapáttal. Később lapát-tisztítás és kijelentette, hogy a hét közben nem lesz eltávozás. Erre mi történik, minthogy hat órakor megkaptam az eltávozást és boldogan repülök haza. Egynap-egynap.

 

November 5.

Tegnap nagyon kikaptunk Kiss főhadnagyunktól - a górétól -, hogy amilyen szemét uralkodik körülöttünk kívülről, olyan szemetek vagyunk belülről és leszerelésről szó sincs, és ha ezeket az utolsó heteket nem töltjük el a munkánk szorgalmas befejezésével, úgy meglátjuk annak következményét. Most azt nem tudom, hogy az „utolsó hetek" és a „leszerelés nincs" szavak mögött mi rejtőzik, és még azt is mondta, hogy butaság ellen nem tud orvosságot, mert úgy viselkedünk. Igaza van. Mi itt, ahogy látom, tényleg nem viselkedünk úgy, ahogy azt vezetőink megérdemelnék. Miért? Mert ők mindent megtesznek, és mi visszaélünk az ő engedékenységükkel.

[...]

 

November 7.

Hát tényleg nem mi vagyunk az okai, hogy ilyenek vagyunk. A tegnapelőtti nagy kikapás ellenére igen sok fiú kapott soron kívül eltávozást, holott akkor még azt is kijelentették, hogy csak azok mehetnek, kiket a sorshúzás útján jelöltek.

 

Nov.8.

Megint a Góré beszélt hozzánk, hogy aszongya: nyomjuk meg a gombot ezekben a számunkra utolsó hetekben, mellyel az évet be is fejezzük, és ha jól viselkedünk, úgy a héten elenged péntek este és szombat reggel jutalmul, csak úgy dolgozzunk, mint még soha, mert ő csak jutalmazni szeret, és ahogy előtte állunk és végignéz rajtunk, rendes embereknek talál minket, és azt is akarja, hogy miránk zsidókra folyton ne rosszat mondjanak az emberek. Tehát mi ebből a tanulság? Az, hogy még két-három hét, míg itt leszünk és utána leszerelünk, kapunk egy hosszabb szabadságot, ami kb. márciusig-áprilisig fog tartani, és újra itt fogunk összetalálkozni...."

Most éppen őrségen vagyok kint a munkahelyen, egyedül támasztom itt a levegőt, leülni már nem jó, hűvös van. Unatkozom... verset kell írnom, biztosan tudok olyat írni, mint Ihász Imre írt és mutatott nekem. Hiába, úgy látszik, a nők adják az ihletet... na leírom ide a versemet:

 

Kint ezernyi csillag

S a hold ragyogása

Itt bent a szalmán  

Szívem dobbanása

 

Szövögettem szépen

Sorsunknak fonalát

Arany szálból varrtam

Életünknek útját

 

Arra gondoltam én,

hogy egy derűs hajnalon

Minden, ami szép

Lábad elé rakom

 

Mikor a szemedből

Kicseppent az álom

Boldogan figyelve

Nevetésed várom

 

Neved ejti ajkam

S agyam lüktetése

Gond barázdát rak

Lelkem mezejére

 

Kérdezem magamtól

Hogy elszakítva élünk

S kezed a kezembe nincsen

Élet e ez nékünk

 

Felelni rá nehéz

Jó reménnyel várom

Mert hiszen kell még élni

Ezen a világon

 

És ha a jó Isten

Veled áldott engem

Boldoggá teszlek

Isten úgy segéljen

 

Na, mit szólsz hozzá Handler László, ez egy fél délután eredménye!

 

November 10.

Szombat óta - és ma már kedd, nincs munka, mert folyton esik, jobban mondva zuhog az eső. Úgy töltöm el a napokat, hogy de. a konyhára megyek önként vállalkozónak krumplit pucolni, és ezért igen kiadós uzsonnákat kapok. Hát ez a hét igen eseménydús, először híreink a leszerelésre vonatkozólag, másodszor pedig politikai híreink igen nagy kihatásúaknak ígérkeznek, az amerikai-angol hadsereg észak-afrikai francia területen 14 helyen partra szállt százharmincezer emberrel Orántól

, mindenütt beengedték őket, úgy látszik nagyobb az erejük mint a franciáknak. Jósolgatni nincs elég ismeretem és önálló véleményem - munkatáborban vagyok.

 

November 11.

Csütörtök. Még mindig itthon „döglünk", bár ma reggel rendes időben hét órára kimentünk megszemlélni, milyen a föld, lehet-e dolgozni. Megállapítottuk, hogy jobban kell kiszáradnia a földnek, mert így csomós és nem lehet eldöngölni. Tehát a munka nem és így semmit. A leszerelésre vonatkozólag annyit, hogy ellentétes hírek szállingóznak, az egyik az, hogy szerelvényünk hiányzó részeit: csajka-kulacs-bakancs-sárga szalag - ez minden - vegyük meg, hogy a leszerelésre meglegyen, majd a másik szavával kijelenti, hogy a leszerelésről ne is álmodjunk.

 

November 16.

Már egy hete tudnak a fiúk róla, hogy az én drága öcsém és egyetlen barátom meghalt volna, csak nem akartak nekem szólni, nem akartak elszomorítani, mert hivatalos értesítés nem jött ennek a hírnek

.

Péntek este értem haza. Apuka az ágyban volt már, és mikor megláttam, arca elárulta nagy szomorúságát és elmesélte, hogy Gyurinkról mit mesélt egy tizedes, ki ott a keretlegénység tagja. Pistánk volt ennél a tizedesnél és mikor meglátta, azonnal megismerte Gyurinkról - Pistát. Azzal kezdte, hogy egy orosz támadás alkalmával főhadnagyuk eltűnt, és este kellett megkeresni. Önként jelentkezett és keresés közben egy saját gránátra lépett - később megtalálták az én egyetlen Gyurikámat, és több fiú határozottan felismerte holttestében Őt.

Eltemették egy Szirotinszk nevű falu országútján, és megjelölték a sírját egy réztáblával. Mikor ezt meghallottam, Apukámtól valahogy úgy hangzott nekem, mintha egy teljesen idegen emberről lett volna szó, valahogyan megfoghatatlan és el nem hihető számomra még a mai napig sem elveszíteni Őt, ki számomra mindenem, barátom, testvér a szó igazi értelmében, jóságos Anyukámnak kedvence és a család legsikerültebb fia, mindenhez értő, a legtisztább becsületesség.

[...]

Nem érzem, és nem tudom, hogy a Jóistentől miért kellett ilyen csapást elszenvedniük. Még csak az a remény él bennem, hogy talán nem igaz, hiszen hivatalosan nem értesítettek.

[...]

 

November 18.

Szerda: megünnepeltük tiszteseink előléptetését egy pompás vacsorával. Éspedig húsleves, krumpli főtt hús zaftban, káposztás tészta, kompót, feketekávé, közben zene szólt, tánczene. Én itt így élek, és szegény öcskös talán már a föld alatt van, és én nem látom többé. Így élünk itt, viszonylag jól a többi munkásszázadok között. Ma újabb hírek a leszereléssel kapcsolatban: az hogy nem lesz és még ráadásul az az újabb miniszteri rendelet, amelyik szabályozza újból a zsidó munkaszolgálatot. Ez kimondja, hogy 10 korosztályt hívnak be a fiatalok közül, egyelőre még nem fix hír.

 

November 20.

A

kijött, és kimondja a 18-48 évesek nyilvántartását, és kötelezi katonai munkaszolgálatra. Egyelőre 23-33 évig hívják be rövidesen az otthon lévőket. A mi sorsunk is megpecsételődött, még további 3 hónapra maradunk, és állítólag kőbányába osztanak be. Az az érzésem, hogy evvel a rendelettel és paranccsal a sorsom meg van pecsételve és a háború után szerelhetek csak le. Rettenetes volna, egy fiatal házasélet elindítása törne ketté.

 

November 21.

A fiatalok, kik a múltkor oly szánalmasan érkeztek be, ma indultak el Ukrajnába - köztük sógorom is -, szegények. Igen fásultak voltak és elkeseredésükben sokat ittak, ezzel igyekeztek azért könnyíteni a lelkükön. Ma már vasárnap és erősen készülünk az itt maradásra télire, szalmazsákot kaptunk és majd még egy kályhát, hogy meg ne fagyjunk. Nem tudom, mit fognak csinálni velünk itt a tél folyamán, mesélnek mindenféle rémhíreket, hogy majd gyárakba visznek, de ez még nem fix, ha itt kellene maradnunk, az volna a legjobb, csak a hideg felemészt majd ebben a széllel bélelt barakkban.

 

November 23.

Hétfő, az első hó leesett. Olyan hideg volt a munkán, hogy egy órával kevesebbet dolgoztunk, így is elég volt 8 órán át a szabadban.

 

November 24.

Ma új munkarend van, reggel 7-11 és du. 1-4-ig. Sokkal jobb így, mert legalább fel tudok melegedni.

 

November 26.

Apukától értesítés jött, hogy egy református lelkész írt, melyben értesít Gyurink haláláról. Az én drága Gyurikám még halálával is csak jót tesz nekem, mert haza engedtek péntek délig, és most is itt várok az én drága asszonyomra a

kiskapujában. Közben a napok a feleségemmel eltöltött időmön kívül szomorúak rettenetesen, ahová csak fordul az ember, mindenütt csak baj - szomorúság és bánat. Mindenkinek könnyes a szeme, a szíve, mert mindenkinek van egy-két hozzátartozója, kiről hónapok óta semmi hír, vagy a haláláról jön értesítés. Pistánk is ma megy ki Ukrajnába. Én még itthon, de ki tudja, meddig. Remélem, hogy itthon vészelem át a háborút, mely ma és a közeli napokban tombol, hogy emberek száz és százezer számra hulljanak szét a családjuktól.

 

November 27.

Visszaértem a táborba, nagy káosz fogadott, nyakra-főre Ukrajnáról beszélnek és én el is hiszem, olyan pesszimisztikus hangulatban vagyok. Említik, hogy öt nap eltávozást adnak majd téli ruha beszerzésre, ha esetleg menni kell, hogy meglegyen. Minden intézkedés arra vall, hogy nem sokáig élvezzük ezt a „paradicsomot". Fájna roppant módon, ha itt kellene hagyni Magduskámat, kit úgy megszerettem, mint még senki mást. Nem csalatkoztam Benne, lelkileg és minden feltétel nélkül szeretem. Aranyos, drága, jó asszony és a Vele töltött napok felejthetetlenek számomra, minden bajt-bánatot felejtettem, mikor együtt voltunk. Pistánk is ma hagyhatta el az országot és mennek valamerre Ukrajnába. Tudja a jó Isten, nem féltem Őt, most már a második fiú megy el, de remélem, visszajön, mert kell, hogy visszajöjjön.