Örmények és azeriek a magyar diplomáciai iratokban 1985–1991 (II. rész) – Magyar–örmény és magyar–azerbajdzsán kapcsolatok a karabahi konfliktus árnyékában

Az Európa földrajzi perifériájának és kulturális határövezetének számító transzkaukázusi térségben az örmény és azeri népesség immáron egy évszázada feszül egymásnak. A közelmúltban ennek a történelmi szembenállásnak egy újabb tragikus epizódja játszódott le a szemünk előtt. Egy kutatási projekt keretében összegyűjtöttük azokat a magyar diplomáciai jelentéseket, amelyek az örmény és azeri etnikum 1988–1989-ben – Hegyi-Karabah Autonóm Körzet státusa miatt – kiújult és eszkalálódó konfliktusába, annak magyar recepciójába, illetve az 1985–1991 közötti magyar–örmény és magyar–azeri kapcsolatokba engednek bepillantást. Kétrészes sorozatunk kronológiai kereteit a Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár nevével fémjelzett állami és gazdasági reformprogram, a peresztrojka időszaka ‒ és azzal szerves összefüggésben a Szovjetunió dezintegrációjának folyamata, illetve annak végpontja, a szovjet államszövetség szétesése – jelöli ki.

 

Bevezető

 

Míg forrásközlésünk első részében a Szovjetunió nemzetei, nemzetiségei szecessziós törekvései első figyelmeztető tüneteként is értékelhető karabahi válságra vonatkozó, 1988–1990-ben kelt diplomáciai jelentéseket közöltünk, addig a második részben az ugyancsak a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található dokumentumok segítségével a magyar–örmény és a magyar–azeri kapcsolatok alakulását követjük nyomon 1985-től 1991-ig. A bevezető tanulmányban rekonstruáljuk a Magyar Köztársaság és a független Örményország, illetve Azerbajdzsán közötti 1992. évi diplomáciai kapcsolatfelvétel történetét is.

 

Magyar–örmény történelmi sorsközösség versus magyar–azerbajdzsán gazdasági partnerség

 

A Magyar Népköztársaság (1989. október 23-tól Magyar Köztársaság), illetve az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság és az Azerbajdzsán Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) közötti kapcsolatokra vonatkozó, meglehetősen szórványos hazai levéltári forrásanyag tanulmányozása során kitapintható, hogy a magyar érdekek viszonyrendszerében már a Mihail Gorbacsov pártfőtitkárrá választásától (1985. március 11.) az Antall József vezette demokratikus kormány megalakulásának időpontjáig (1990. május 23.) tartó fél évtizedes intervallumban ezt a két külkapcsolati relációt ugyanaz a disszonancia jellemezte, mint manapság. Míg a kereszténység és a 17. század végén Erdélyben megtelepedő, és a későbbi évszázadok folyamán a magyarsággal sorsközösséget vállaló,[1] a magyar asszimiláció útjára lépő unitus örmények a magyarság és az örmény nép között erős kapcsot képeztek,[2] a magyarság és a tőle földrajzilag is távol élő, muszlim vallású azeri népesség között szoros történelmi kötelék nem alakult ki.[3] Azerbajdzsán ugyanakkor a Szovjetunión belüli földrajzi adottságai, demográfiai kondíciói és gazdasági erőforrásai miatt Magyarország számára perspektivikusan jóval vonzóbb partnernek tűnt a gazdasági együttműködés terén, mint a fele akkora népességű, stratégiai nyersanyagkészletekkel nem rendelkező, ráadásul az 1988. évi földrengés miatt természeti katasztrófával és a társadalom jelentős részének elszegényedésével sújtott Örményország.

A Szovjetunió fennállása idején az örmény etnikai törzsterület kiterjedt az Örmény SZSZK határain túlra is. Az 1989. évi – utolsó – szovjet népszámlálás statisztikái szerinti 3 millió 288 ezres lakosságú és 29 800 km² területű Örmény SZSZK[4] közigazgatási területén kívül mintegy 437 ezer örmény élt Grúziában és 391 ezer Azerbajdzsánban.[5] Az örmény etnikum az Örmény SZSZK felől északnyugati irányba, Grúzia történelmi régiójában, Dzsavahetiában kompakt tömbként, míg az Azerbajdzsán SZSZK délnyugati területein, a Hegyi-Karabah Autonóm Körzetben és az attól északra fekvő Saumjanovszki (Sahumiani) járás területén fogaskerékszerűen nyúlt át a szomszédos köztársaság területére.

1989–1990-ben etnikai értelemben már nem, de történelmi értelemben Örményország csakúgy, mint Magyarország, „önmagával volt körülvéve”. A Konstantinápolyi Örmény Patriarchátus 1912. évi sematizmusa az Oszmán Birodalom keleti vilajetjei területén („Nyugat-Örményországban”) élő, s az Örmény Apostoli Egyház joghatósága alá tartozó örmények számát 2 millió 100 ezer főre tette,[6] úgy, hogy az örménység addigra az 1895–1896. évi népirtás következtében – örmény kútfők szerint – már mintegy 200 ezer fős vérveszteséget szenvedett.[7] A sematizmus szerint az Orosz Birodalommal és a Perzsa Birodalommal határos vilajetek közül a Van vilajetben 53%-os, a Bitlisiben 47%-os, a Trabzoniban 41%-os, míg az Erzerumiban 34%-os volt az örmények számaránya, de a törökök és a harmadik jelentős etnikum, a kurdok mellett az Erzerumi vilajet kivételével mindenhol ők alkottak többséget.[8]

A magyarországi rendszerváltás idején az örménység hazai recepcióját nem csak a két nemzet 20. századi történelmi fejlődése közötti párhuzam, vagyis az a sajátosság határozta meg, hogy az állami-közigazgatási határok nem estek egybe az etnikai határokkal, hanem az az aktuálpolitikai tényező is, hogy 1988–1989-ben az egyik „határon túli” örmény entitás, a hegyi-karabahi ‒ az „anyaországi” örmények hathatós támogatásával, meglehetősen kilátástalan helyzetben ‒ küzdelmet indított az Azerbajdzsán közigazgatási területébe ékelt Hegyi-Karabah Autonóm Körzet státusának megváltoztatása céljából. A magyar közvélemény – a szovjet hírközlő szervek tudósításai révén – 1988. február 24-én értesülhetett először a Hegyi-Karabah Autonóm Körzetben és ezzel együtt az Örmény és az Azerbajdzsán SZSZK-ban kialakult feszültségről. A magyar pártsajtó eleinte átvette a szovjet pártszerveknek az eseményekkel kapcsolatos narratíváját, s jellemző, hogy az első híradások még „szélsőséges elemeknek” bélyegezték a követelésüket megfogalmazó karabahi örményeket.[9] Március és április folyamán azonban már a magyar sajtóban is napvilágot láttak részletesebb hírmagyarázatok, háttéranyagok, tényfeltáró tárcák és riportok, amelyek etnikai villongásokról szóltak, s bemutatták a konfliktus történelmi hátterét, továbbá a mélyben rejlő indulatok okait.[10] A Népszabadság megírta azt is, hogy a nemzetközi és hazai tekintélynek is örvendő, „szélsőséges elemnek” aligha tekinthető Andrej Szaharov akadémikus is síkra szállt Karabah Örményországhoz csatolása mellett.[11]

Azt a Külügyminisztériumban is érzékelték, hogy a konfliktus hivatalos szovjet recepciója nem teljesen fedi a valóságot. Az eseményeket értékelő első magyar diplomáciai jelentések ugyanis felhívták a figyelmet arra, hogy nem csupán néhány „szélsőséges elem” zavarkeltéséről van szó, hanem egy tömegmozgalomról, amelynek akarata egy legitim népképviseleti szerv, a Hegyi-Karabah Autonóm Körzet Legfelső Tanácsának örmény népi küldöttei által február 20-án megszavazott határozatban öltött testet.[12] Páldi András kijevi főkonzul szerint még maguk a szovjet apparatcsikok is botrányosnak ítélték az eseményekre vonatkozó pártkommunikációt, voltak, akik egyenesen úgy vélték, hogy a hírközlő szervek elferdítik a tényeket.[13]

A kaukázusi régió rendkívül távolinak tűnt Magyarországról nézve, a magyar közvélemény mégis feszült figyelemmel kísérte a Karabah körül kibontakozó és a szovjet központi vezetés ingerküszöbét is elérő örmény és azeri indulatok felerősödését. A többségi közegben etnikai enklávét képező – igaz, az örmény etnikai törzsterülethez tapadó – karabahi örménység kisebbségi sorshelyzetéből, különösen az 1988. február 27–29-i szumgaiti vérengzés után,[14] a hazai közvélemény önkéntelenül is egyre inkább azokra a kedvezőtlen perspektívákra asszociált, amelyek a romániai magyarság nemzeti identitásának a megőrzését vetítették előre.

Amint azt a magyar történeti feldolgozások már kimutatták, éppen 1988 volt az az esztendő, amikorra Nicolae Ceauşescu Romániájában az erdélyi magyar kisebbség virtuális és fizikai eltűntetését célzó intézkedések, a kisebbségi oktatási rendszer és kulturális élet beszűkítése, a magyar nyelvhasználat drasztikus korlátozása kicsúcsosodott.[15] Ekkor vette kezdetét a grandiózus falurendezési terv („falurombolás”) is. A román államfő és pártfőtitkár április 29-én – vagyis alig több mint két hónappal azután, hogy 1988. február 20-án Hegyi-Karabah Autonóm Körzet Legfelső Tanácsának örmény tagjai kimondták a tartomány csatlakozását az Örmény SZSZK-hoz – jelentette be, hogy az elmaradottnak ítélt falusias településhálózatot fel kell számolni, s annak helyén úgynevezett agráripari komplexumokat kell létrehozni. 1988. június 27-én a román „szisztematizálási tervek” ellen mintegy százezer fős tömeg tüntetett Budapesten a Hősök terén.[16] Ez elég plasztikusan szemléltette a magyar társadalom egyre erősödő tettrekészségét, hogy fellépjen a határon túli magyar nemzetrészek érdekei védelmében.

Az azeri pártvezetés folyamatosan azt kommunikálta mind Moszkva, mind a nemzetközi közvélemény felé, hogy a karabahi autonómia keretei biztosítják a feltételeket az örmény kisebbség integritásának a megőrzéséhez, hiszen mind a szociális, mind a művelődési és oktatási intézményrendszerrel való ellátottsága terén Hegyi-Karabah Autonóm Körzet a köztársaság egyéb régióihoz képest felülreprezentált.[17] Valójában azonban az 1980-as évek második felében az azeri vezetés politikai és gazdasági eszközökkel egyaránt, például az örmény káderek leváltásával, az azeri elem „csendes beszivárgásának” inspirálásával az azeri etnikai szupremácia megteremtésére törekedett. Az autonóm terület lakossága az 1959. évi 130 ezer főről 1989-re 180 ezer főre növekedett. Az örmények lélekszáma ugyanakkor jóval kisebb ütemben emelkedett: 130 ezerről 145 ezerre, míg az azeri népesség száma 18 ezerről 43 ezerre gyarapodott, vagyis több mint a duplájára nőtt. Ez azt jelentette, hogy az örmények aránya az 1959-es 84,4%-ról 76,4%-ra csökkent, míg az azeriek számarányban 13,8%-ról 22,4%-ra izmosodtak.[18]

Az 1989. évi népszámlálás szerint a 86 600 km² kiterjedésű Azerbajdzsán SZSZK lakossága 7 millió 38 ezer főt tett ki, vagyis területét tekintve háromszor, a népességszámát illetően pedig több mint kétszer nagyobb volt örmény szomszédjánál. Ráadásul az 1979. évi cenzushoz képest a lakosság száma jóval gyorsabb ütemben növekedett, mint Örményországban: 1989-ben a tíz évvel korábbihoz képest 117%-os volt a népességgyarapodás, míg Örményországban csak 108%.[19] Az ország rejtett kincsének a stratégiai energiahordozónak minősülő olaj- és gázkészletek számítottak. Noha a Káspi-tengeri olajlelőhelyek extenzív kiterjesztése érdekében 1965–1975 között jelentős beruházásokat hajtottak végre, az elhibázott szovjet export- és fejlesztéspolitika miatt az azeri olajkitermelés nem tudta kiaknázni a tengeri self kínálta mesés kapacitásokat.[20] A Szovjetunión belüli rangsort tekintve az Azerbajdzsán SZSZK 1987-ben még így is, a napi 280 ezer barrel mutatóval az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság (11 millió 390 ezer barrel/nap) és a Kazah SZSZK (490 ezer barrel/nap) után a kőolajkitermelés terén a dobogós harmadik helyet foglalta el. A 12,5 milliárd km³ mennyiségű éves gázkitermelésével pedig az ötödik helyre jutott az Oroszországi SZFSZK, a Türkmén SZSZK, az Üzbég SZSZK és az Ukrán SZSZK után. Ugyanebben az évben az Azerbajdzsán SZSZK a Szovjetunió elektromosáram-termelésének 1,4 %-át, míg az Örmény SZSZK annak 0,9%-át adta. Az 1988. évi, tehát döntően a földrengés előtti időszakot magában foglaló statisztikák szerint az Azerbajdzsán SZSZK ipari termelésének részesedése a Szovjetunió teljes ipari termeléséből 1,5% volt, míg az Örmény SZSZK-é 1%.[21]

Az 1990. évi adatok szerint a mezőgazdasági termelés volumenét még nagyobb különbség jellemezte: míg Azerbajdzsán 1,6%-kal részesedett a Szovjetunióban előállított mezőgazdasági javakból, addig Örményország csak 0,5%-kal.[22] 1990-ben a Szovjetunió bruttó nemzeti össztermékének (GDP) előállításából Azerbajdzsán 2%-kal, Örményország csupán 0,4%-kal részesedett. 1990-ben Örményország bruttó nemzeti összterméke 2,3 milliárd dollár volt, míg Azerbajdzsáné 6,5 milliárd dollár.[23] Az 1990. év mutatóinak értékelésénél figyelembe kell vennünk, hogy a földrengés után, a lakossági aggodalmak miatt, 1989. március 18-án leállították a mecamori atomerőművet, az ország áramellátásában súlyos zavarok keletkeztek, s mindezt csak tetézték a földönfutóvá váló tízezrek. Ráadásul 1989 nyarától Azerbajdzsán Törökországgal összehangolt blokád alatt tartotta Örményországot, amelyet a szárazföldön egyedül Grúzia és Irán irányából lehetett megközelíteni, ellátni. Ez súlyos tehertételt jelentett az ország gazdaságára nézve, hiszen a fő energiaellátási útvonalak és vasútvonalak is Azerbajdzsánon keresztül érték el az Örmény SZSZK-t, az ország az export- és importforgalmának 80%-át azerbajdzsán fennhatóság alatt álló területeken keresztül bonyolította le.[24]

A magyar–azeri gazdasági kapcsolatokban már az 1980-as évek első felében áttörés következett be, aminek szimbolikus kezdőpontját minden bizonnyal Marjai Józsefnek, a Minisztertanács elnökhelyettesének 1982. január 27-i bakui látogatása jelentette. A Hejdar Alijevvel, az Azerbajdzsán Kommunista Párt első titkárával folytatott megbeszéléseinek központi kérdése éppen az Azerbajdzsán SZSZK és a Magyar Népköztársaság közötti közvetlen gazdasági kapcsolatok létrehozása volt. Ennek feltételrendszerét a Magyar–Szovjet Gazdasági és Műszaki-Tudományos Együttműködési Kormánybizottság egy nappal korábbi tbiliszi ülésén elfogadott megállapodás teremtette meg, amely lehetővé tette a Magyar Népköztársaság és négy szovjet tagköztársaság (Azerbajdzsán SZSZK, Ukrán SZSZK, Moldáv SZSZK, Grúz SZSZK) között a közvetlen gazdasági kapcsolatok kiépítését.[25] Ezeken a megbeszéléseken megállapodtak arról, miszerint magyar közreműködéssel egy csirkenevelő-telepet létesítenek Azerbajdzsánban.[26] A sajtótudósítások szerint erről a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát és az azerbajdzsán Ptyiceprom állami vállalat már 1980-ban kötött egy elvi megállapodást.[27] A sziazanyi csirkefarm felépítéséről szóló szerződést 1983. július 21-én, a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség moszkvai látogatása alkalmával írták alá a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát és a szovjet Traktoroexport vállalat vezetői. Az évente mintegy 10 millió brojlercsirke felnevelését biztosító telep üzembe helyezéséhez nemcsak az alapanyagot, hanem a műszaki hátteret és a szakmai tudást is Magyarország biztosította: 168 darab, egyenként 1100 négyzetméteres könnyűszerkezetes alumíniumépület, egy állategészségügyi diagnosztikai és egy takarmányvizsgáló laboratórium építőanyagának szállítását és megfelelő technológiájú helyszíni felszerelését vállalta.[28] Ez a 93 millió rubel összértékű beruházás lett a magyar–azeri gazdasági együttműködés zászlóshajója. (Lásd az 1. dokumentumot!)

 

Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

 

Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

 

A Külügyminisztérium 3. Területi Főosztályának egy későbbi, 1992. március 5-én kelt értékelő feljegyzése külön kiemeli, hogy az 1982-ben szerződésbe foglalt négy szovjet tagköztársaság közül Magyarország a legélénkebb kereskedelmi kapcsolatokat éppen az Azerbajdzsán SZSZK-val tudta kialakítani. Az 1980-as évek második felében megnőtt az Ikarus-buszok, Rába-futóművek és a gyógyszeripari termékek exportja Azerbajdzsánba.[29] 1984–1985-től pedig Azerbajdzsánban előállított fogyasztási cikkek (tea, gyümölcsök) jelentek meg a magyarországi élelmiszerboltok polcain,[30] és az 1985. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatkozott az Azerbajdzsán SZSZK is.[31] Erre a relációra a Magyar Kereskedelmi Kamara is különös hangsúlyt fektetett.[32]

Az 1980-as évek első felétől a gazdasági együttműködés fejlesztésének alapjai magyar–örmény viszonylatban elvileg ugyanígy adottak voltak, elsősorban annak köszönhetően, hogy 1972-től Győr-Sopron megye testvérrégiójává szovjet részről az Örmény SZSZK-át jelölték. Erről az SZKP Központi Bizottságának Titkársága, az MSZMP 1971. november 16-án megfogalmazott kérésének megfelelően,[33] 1972. január 18-án hozott határozatot.[34] A két terület pártvezetése közötti személyes kapcsolatfelvételre a Pataki László megyei első titkár által vezetett Győr-Sopron megyei pártdelegáció 1972. szeptember 3–10. közötti örményországi látogatásán került sor.[35]

A testvérmegyei kapcsolatok létesítését mindkét fél részéről – általában véve – három tényező motiválta. Az egyik fontos szempont az volt, hogy ezen a kapcsolatrendszeren keresztül erősítsék a két ország dolgozóiban a szocialista internacionalizmus szellemiségét. Az állandósuló kapcsolat, a turistacsoportok, a különféle zenei és táncegyüttesek, az úttörőcsapatok utaztatása révén ugyanis jelentős tömegek juthattak el abba a szocialista országba, amelyben a testvérmegyéjük volt. A másik országba utazó magyar vagy szovjet átlagpolgár a saját szemével győződhetett meg arról, hogy a szocializmust nem csak egy országban építik, hanem „külföldön” is vannak hasonló gondolkodású és érzelmű, ugyanolyan rendszer és társadalmi berendezkedés keretei között boldoguló emberek. A testvérmegyei kapcsolatok kiépítésének másik mozgatórugója az volt, hogy annak segítségével ágazati, vállalati és üzemi tapasztalatcserét hozhassanak létre regionális szinten. Harmadik szempontként szerepet játszott ebben, hogy az illetékes helyi pártszervek kölcsönösen tanulmányozhassák a másik munkájából nyerhető tapasztalatokat. Ennek elsősorban nem is szovjet részről, hanem sokkal inkább a kelet-európai testvérpártok felől nézve mutatkozott meg a jelentősége. Általánosan elterjedt ugyanis az a nézet, hogy mivel a Szovjetunió jóval hosszabb állampárti múltra tekinthet vissza, ennélfogva a párt jóval erőteljesebben beágyazódott az ország politikai, gazdasági és társadalmi szervezetébe, így sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik a helyi szintű gazdasági vagy szociális problémák kezelése terén.

A kapcsolatépítés jellegét és hatósugarát ezek a fenti tényezők  determinálták. Az úgynevezett „testvérmegyei kapcsolatokra” inkább a szocialista internacionalizmus keretrendszerén belül megvalósuló jelenségként, erős ideológiai töltettel rendelkező, lokális szinteken megvalósuló pártszervezeti és társadalmi hálózatépítésként kell tekintenünk, amiből hiányoztak a valós gazdasági, társadalmi és kulturális igények és érdekek, leginkább a mesterkélt és a helyi tradícióktól idegen szocialista társadalmi szertartások megerősítésében játszottak szerepet. A szocialista interregionális kapcsolatok létrehozásának egyik nyíltan hirdetett célja, az ágazati tapasztalatcsere, a megyei gazdálkodó szervezetek, vállalatok közötti „tudástranszfer” létrehozása Győr-Sopron megye és az Örmény SZSZK viszonyában az eddigi kutatásaink alapján nem eredményezett olyan szintű strukturális gazdasági kooperációt, mint amilyen az 1980-as évek első felében magyar részről megvalósult az Azerbajdzsán SZSZK-val.

 

A magyar–örmény barátságot megjelenítő köztéri alkotás a soproni Jereván lakótelepen

Forrás: Fortepan 192707. sz. (Kiss Géza tulajdona)

 

Mindazonáltal a Győr-Sopron megye és az Örmény SZSZK közötti „testvérmegyei” kapcsolatok történetében egy eredményt elkönyvelhetünk. Az örmény turistacsoportok, szakszervezeti delegációk, a Szovjet–Magyar Baráti Társaság örményországi tagozatának küldöttségei, illetve az úgynevezett „barátság vonatok” révén 1972–1989 között örmény nemzetiségű szovjet állampolgárok ezrei juthattak el Magyarországra, és fordítva, magyar állampolgárok ezrei léphettek örmény földre. Ez a szocialista internacionalizmus mesterkélt és erőltetett küldetéstudatának örve alatt ténylegesen kondicionálta a magyarok és örmények közötti személyes és közösségi hálózatok kialakulását. Ennek kézzelfogható jelei igazán csak az örményországi földrengés utáni humanitárius segítségnyújtás tekintetében mutatkoznak meg előttünk. Nem sokkal a földrengés után, 1989 áprilisában Szakács Ferenc megyei titkár vezetésével az MSZMP Győr-Sopron Megyei Bizottságának küldöttsége a helyszínen igyekezett tájékozódni a természeti katasztrófa következményeiről. A delegáció öt napot töltött Örményországban, ellátogattak a földrengés sújtotta körzetekbe, és felmérték a magyar segítségnyújtás iránt megmutatkozó igényeket is.[36] Az 1989. január 11-i állapot szerint a Magyarországon közadakozásból összegyűjtött mintegy 20 millió forint[37] több mint egynegyede, azaz 5,5 millió forint Győr-Sopron megyében gyűlt össze.[38] Március-áprilisban a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár két dolgozója, Horváth Barnabás és Izsáki László egy új típusú Rába-tehergépjárművel vitte el a vállalat adományát, élelmiszereket és tisztítószereket Jerevánba és Leninakánba, a kamiont a vállalat adományaként ugyancsak az Örmény Vöröskereszt rendelkezésére bocsátották. Hazaérkezésük után a Kisalföld című lapnak adott interjúban beszéltek az utazás viszontagságairól. A legnagyobb szorongással azt a 70 kilométeres távot tették meg, amely Azerbajdzsánon át vezetett, mert ott többször megtámadták az örményeknek szánt szállítmányokat, a Jerevánt jelző táblákról lekaparták a feliratokat, az örmény határon pedig hadiállapotra emlékeztető látvány fogadta őket: drótakadályok, katonaság, milicisták.[39]

A Rába dolgozói valósághű képet festettek az ottani viszonyokról, mivel a két kaukázusi köztársaság között ekkor már valóságos hadiállapot uralkodott. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége 1989. január 12-től rendkívüli állapotot hirdetett ki az Örmény SZSZK és a Hegyi-Karabah Autonóm Körzet területén.[40] Egyes források szerint az örmény–azeri konfliktust övező erőszak addigra már 87 halálos áldozatot szedett, és mintegy 1500 sebesültje volt.[41]

 

 

Korabeli pillanatfelvétel Karabahból

Forrás: www.yandex.ru

 

A magyar–örmény és a magyar–azerbajdzsán diplomáciai kapcsolatok felvételének előzményei

 

1989. december 1-jén az Örmény SZSZK Legfelső Tanácsának és a Moszkva által el nem ismert Hegyi-Karabah Nemzeti Tanácsának együttes ülésén kimondták az Örmény SZSZK és Hegyi-Karabah egyesülését. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége ugyanakkor 1990. január 10-én hatálytalanította ezt a jogi aktust. 1990. augusztus 23-án ebben a politikai patthelyzetben proklamálta a májusi népképviseleti választások után népfrontos többségű Örmény Legfelső Tanács az ország függetlenségét s az Örmény Köztársaság megalakulását. Az erről szóló deklarációban hivatkoztak a népképviseleti szerv 1989. december 1-jei határozatára is.[42]

Az általunk közölt dokumentumokat olvasva feltűnő, hogy ezt követően, 1990–1991-ben Örményország valóságos „diplomáciai offenzívát” indított Magyarország irányába. Levon Ter-Petroszian örmény elnök 1990. november 5-én az Antall József miniszterelnökhöz írt levelében arra kérte a kormányfőt, hogy támogassa Örményország részvételét megfigyelői státusban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1990. november 19–21-i párizsi konferenciáján és ezt követő tanácskozásain. (Lásd az 5. dokumentumot!) 1991. július 1-jén ugyanő Göncz Árpád köztársasági elnökhöz fordult azzal a kéréssel, hogy Magyarország küldjön megfigyelőket az 1991. szeptember 21-re kiírt népszavazásra. (Lásd a 6. dokumentumot!) A függetlenséget megerősítő referendum után, 1991. szeptember 26-án ismét a magyar köztársasági elnökhöz folyamodott, hogy segítse elő Örményország elismerését a Magyar Köztársaság részéről. (Lásd a 8. dokumentumot!) 1991 novemberében és decemberében pedig Raffi Hovaneszian örmény külügyminiszter két ízben is, személyesen interveniált magyar külképviseleteken (Moszkva, Strasbourg) a független Örmény Köztársaság elismertetése érdekében. (Lásd a 11. és 12. dokumentumokat!)

Ezzel szemben a Külügyminisztérium Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött archívumában semmilyen dokumentum nem utal arra, hogy ekkoriban Azerbajdzsán a nemzetközi politikai kapcsolatokban is adekvátnak értelmezhető lépést tett volna a magyar kormányzat felé, nincs nyoma annak, hogy bármilyen kezdeményezést, aktivitást fejtett volna ki Magyarország irányába.

Erre minimális jogalapja elvileg lehetett volna, hiszen az 1977. évi szovjet alkotmány IX. fejezetének 80. cikkelye kimondta, hogy a Szovjetunió szövetségi köztársaságai diplomáciai és konzuli kapcsolatokat létesíthetnek külföldi államokkal, egyezményeket köthetnek velük, illetve részt vehetnek nemzetközi szervezetek munkájában.[43] A szovjet tagköztársaságok közül negyedikként – az Észt SZSZK, a Litván SZSZK és a Lett SZSZK után – az Azerbajdzsán SZSZK népképviseleti szerveként funkcionáló Legfelső Tanácsa már 1989. szeptember 23-án elfogadott egy szuverenitási nyilatkozatot. Igaz, ezek a jogi keretek mégsem jelentették azt, hogy Azerbajdzsán de facto önálló aktorként jelent meg a nemzetközi porondon. A szovjet alkotmány biztosította kompetenciákkal a centralizált államszervezet keretein belül egyik tagköztársaság sem élt, élhetett, az egyes köztársasági külügyminisztériumok működése szinte kizárólag a testvérvárosi kapcsolatok koordinálására szorítkozott, a szovjet egységállam diplomáciai tevékenységét érdemben nem befolyásolták. A szuverenitási nyilatkozat sem jelentette automatikusan a Szovjetunióból való kilépést, csak a szovjet alkotmány keretei közötti köztársasági kompetenciák de facto kiszélesítését és a moszkvai központi államigazgatási szervektől való függőség csökkentését.[44] Ezzel szemben az Örmény SZSZK Legfelső Tanácsának 1990. augusztus 23-i proklamációja a Szovjetunióból való de jure kilépéssel, az örmény állam függetlenségének kikiáltásával volt egyenértékű. Nyilvánvaló tehát, hogy 1990. augusztus 23-tól Jereván önálló nemzetközi jogalanyként próbálta magát pozícionálni, noha erre a Szovjetunió de jure széteséséig nem sok esélye nyílt; az 1990. novemberi párizsi EBEÉ-konferencián még megfigyelői státusban sem vehetett részt, míg a Szovjetunió teljes jogú tagként megjelenhetett. Az Örmény Köztársaság Legfelső Tanácsa az össz-szövetségi szerződés alternatívájaként 1991. március 1-jén köztársasági népszavazást hirdetett szeptember 21-re Örményország Szovjetunióból való kilépéséről. Ezzel nyilvánvalóan nemcsak a függetlenségi nyilatkozat társadalmi legitimitását akarta biztosítani, hanem az örmény államiság nemzetközi jogi elismertetésére irányuló törekvések mozgásterének szélesítését is a nemzetközi színpadon. Ezzel összhangban állt az is, hogy az örmény hatóságok – Azerbajdzsánnal ellentétben – nem engedélyezték az ország területén az újjáalakuló – vagyis a szuverén köztársaságok új szövetségi szerződésén alapuló – Szovjetunió jövőjéről 1991. március 17-én megtartott össz-szövetségi referendumot. Ezen utóbbi referendumon – a szavazásra jogosultak 75,1%-ának részvétele mellett – Azerbajdzsán lakosságának 93,3%-a a Szovjetunió megőrzése mellett,[45] míg a szeptember 21-i örményországi köztársasági népszavazáson – a szavazásra jogosultak 95%-ának részvétele mellett – az ország lakosainak 94,4%-a a Szovjetunióból való kilépés mellett tette le a voksát.[46] (Lásd a 8. dokumentum a. mellékletét!)

A szovjet államszövetségből kiszakadó Örményország megpróbált az európai országok és az Amerikai Egyesült Államok felé orientálódni. Ebben fontos szerepet játszott a jelentékeny gazdasági önerővel rendelkező európai és amerikai örmény diaszpóra is, amelyre e történelmi krízishelyzetben az anyaország fokozottan támaszkodni tudott. Azerbajdzsán ugyanakkor a megújuló szovjet föderatív struktúra keretein belül látta biztosítottnak az integritása védelmét. Abban, hogy 1990–1991-ben, a Szovjetunió de jure megszűnése előtt a két ország nemzetközi integrációs affinitásai eltértek egymástól, nyilván a belpolitikai fejlemények is szerepet játszottak. Örményországban 1990 nyarán az egyre inkább a nacionalistákhoz húzó kommunista vezetést a Karabah Bizottsághoz kötődő és az Örmény Nemzeti Mozgalom nevű szervezetben tömörülő függetlenségiek váltották fel Levon Ter-Petroszian vezetésével, akit augusztus 4-én a Legfelső Tanács elnökévé választottak. Ő jelentős szerepet játszott az augusztus 23-i függetlenségi nyilatkozat elfogadtatásában. Ezzel szemben az 1990. január 19–20-i bakui szovjet katonai beavatkozás nyomán meggyengült a függetlenségpárti Azerbajdzsán Népfront radikális szárnya, s 1990. január 25-től a központi hatalom fegyveres erejére támaszkodó Ajaz Mutallibov lett az Azerbajdzsán KP első titkára, majd május 19-től az Azerbajdzsán SZSZK (1991. február 5-től az Azerbajdzsán Köztársaság) elnöke, centralista kurzust képviselve.[47] Azerbajdzsán birtokon belül tartása Moszkva geostratégiai érdekei szempontjából is kulcsfontosságú volt, hiszen Azerbajdzsán és az ekkor éppen örmény blokád alatt álló nahicseváni exklávéja biztosította számára a földrajzi, infrastrukturális, logisztikai összeköttetést Irán és Törökország felé. Mindezek fényében nem is meglepő, hogy Azerbajdzsán csak az 1991. augusztusi moszkvai „operettpuccs” kudarca után, augusztus 30-án deklarálta teljes függetlenségét és a Szovjetunióból való kiválását.[48]

1991 folyamán a Külügyminisztérium 3. Területi Főosztálya öt tervezetet is készített a szovjet tagköztársaságokkal való kapcsolatok alakítására és a velük való diplomáciai érintkezés felvételére; ezekre akár úgy is tekinthetünk, mint az idő előrehaladtával a Szovjetunión belüli politikai viszonyok átrendeződésének lenyomataira. Az első tervezet még február 27-én készült, s alapvetően az 1991. január 12–13-i litvániai puccs után elmélyülő politikai bizonytalanságot és annak magyar konzekvenciáit tükrözi. Ekkor még de jure létezett a Szovjetunió. Már ebben az első eddig ismert tervezetben kitapintható az a motívum, amely a későbbiekben a többi feljegyzésen is végigvonul; nevezetesen az, hogy Magyarországnak differenciáltan kell kezelnie kapcsolatait az egyes tagköztársaságokkal, mivel különböző érdekei fűződnek hozzájuk, ugyanakkor ezeket a kapcsolatokat, amíg a Szovjetunió fennáll, és a magyar–szovjet viszonyrendszert nem sikerül egyezményes formában rendezni,[49] nem szabad a Moszkvával fennálló kapcsolatok szintje fölé helyezni. A tervezet Ukrajna, Moldávia és a három balti köztársaság vonatkozásában fogalmazott meg bizonyos konzekvenciákat, alapvetően azt javasolva, hogy a magyar–szovjet alapszerződés aláírása után kezdődjék meg velük a szakértői tárgyalásokat.[50]

Az április 8-i tervezet is utal arra, hogy az új magyar–szovjet alapszerződés kidolgozásának elősegítése érdekében az azt megelőző hónapokban magyar részről „visszafogták” a magasszintű kontaktusokat a tagköztársaságokkal. Ugyanakkor aláhúzza, hogy módosítani kell ezen a magyar állásponton, mert a tagköztársasági vezetők sűrűsödő megkereséseire a válasz halogatása feszültséget kelthet Magyarország és az egyes tagköztársaságok viszonyában, ami belpolitikai szempontból is indokolatlannak tűnik. Mindazonáltal a tervezet leszögezi, hogy Antall József moszkvai látogatása prioritást élvez, a tagköztársasági vezetőkkel tervezett találkozók időpontját ennek függvényében kell kialakítani. Az előzőhöz képest újdonság ebben a dokumentumban, hogy a partnerek sorában megjelenik az egyik kaukázusi köztársaság, Grúzia is.[51]

A szeptember 17-i feljegyzés már az augusztusi puccs bukása utáni viszonyokból indul ki, és kész tényként kezeli a Szovjetunió szétesését. Ráadásul ekkorra – szeptember 6-án – már a Szovjetunió Legfelső Tanácsa is elismerte a balti államok függetlenségét. A dokumentumban foglaltak szerint az egykori szovjet tagköztársaságok függetlenségének elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele már csak gyakorlati kérdés. Az irat Ukrajnát, Oroszországot, Kazahsztánt, Belorussziát, Moldvát és a balti államokat említi ebben a tekintetben, Grúzia kapcsán pedig leszögezi, hogy tekintettel a köztársaságban tapasztalható antidemokratikus intézkedésekre, a nemzetiségekkel szembeni türelmetlenségre, s mindezek rendkívül kedvezőtlen nemzetközi visszhangjára, a diplomáciai kapcsolatok felvételétől egyelőre el kell tekinteni. A többi köztársaság kapcsán a feljegyzés szerzője még ekkor is úgy vélte, hogy a kölcsönös érdekeltségi viszonyok magyar részről nem indokolják a sietséget, a velük való kapcsolatok alakítását még ekkor is a magyar–szovjet államszerződés függvényévé tette.[52] Örményországot és Azerbajdzsánt még az október 11-én kelt összefoglaló sem nevesíti, Közép-Ázsia és a Kaukázus kapcsán megismétli a szeptember 17-i dokumentumban foglaltakat: „A többi köztársasággal [tehát Azerbajdzsánnal és Örményországgal is – S. A.] a kapcsolatok szintje nem indokolja a sietséget. Velük a Szovjetunió sorsának alakulása függvényében, az érdekeltségünk alapján megállapított sorrend szerint alakítsuk a kapcsolatainkat.”[53]

A december 19-i elaborátum említi először Örményországot és Azerbajdzsánt Grúziával egyetemben, ugyanakkor ez a dokumentum már előre is vetíti a diplomáciai kapcsolatok felvételének perspektíváját. Eszerint ugyanis a Külügyminisztérium 3. Területi Főosztálya egyik illetékes munkatársának 1992. január–február folyamán a három kaukázusi ország fővárosába kellene utaznia, hogy ott szakértői szintű egyeztetéseket folytasson a diplomáciai kapcsolatfelvétel kérdéseiről, sőt a magyar tárgyaló delegátusnak magával kellene vinnie Jerevánba, Bakuba és Tbiliszibe a diplomáciai kapcsolatok felvételére vonatkozó jegyzék magyar tervezetét.[54] Noha Antall József 1991. december 6-án még megkötötte Moszkvában Mihail Gorbacsovval a Magyar Köztársaság és a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság közötti alapszerződést,[55] két nappal később az orosz, az ukrán és a belorusz államelnök a belorussziai Belovezsszkaja Puscsában aláírta a Független Államok Közösségének megalakítására vonatkozó szerződést. Az aláírást követően Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke úgy nyilatkozott, hogy a belovezsi megállapodás nem szüntette meg a Szovjetuniót, csupán konstatálta a Szovjetunió addigra már bekövetkezett megszűnését. Nyilvánvalóan a december 19-i külügyminisztériumi összegzés már ennek az új államközösség megszületésének a reflexiójaként is értelmezhető: noha a Szovjetunió szétesését formálisan még valóban ki kellett mondania a Szovjetunió Legfelső Tanácsának, a belovezsi folyamat utat nyitott a magyar–örmény és a magyar–azerbajdzsán kapcsolatok kiépítése előtt is. December 21-én, az egykori szovjet tagállamok elnökeinek részvételével tartott Alma-Ata-i csúcstalálkozón a Független Államok Közösségéhez csatlakozott Örményország és Azerbajdzsán is.

A magyar kormány még 1991. december 19-én határozatot hozott arról, hogy nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat létesít a Szovjetunió volt tagköztársaságaival, s felhatalmazta Jeszenszky Géza külügyminisztert: tegyen erre vonatkozó előterjesztést Göncz Árpád köztársasági elnökhöz.[56] Az államelnök 1992. január 6-án jóváhagyta a kormány előterjesztését.[57] Ennek megfelelően a Külügyminisztériumban 1992. január 23-ra elkészültek a Jeszenszky Géza miniszter által a Levon Ter-Petroszianhoz és Ajaz Mutallibov azerbajdzsán elnökhöz intézendő levelek és az azokhoz csatolt jegyzékek orosz nyelvű tervezetei. A rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem sikerült egyértelműen megállapítanunk a levelek és jegyzékek átadásának módját, de feltételezhető, hogy azokat Monori István, a Külügyminisztérium 3. Területi Főosztályának vezetője nyújtotta át személyesen Jerevánban és Bakuban.[58] Az örmény–magyar jegyzékváltásra végül a moszkvai magyar nagykövetség útján került sor: a teljesen formális, protokolljellegű örmény jegyzéken az 1992. február 26-i,[59] míg a magyar válaszjegyzéken a március 20-i dátum szerepel, így ez utóbbit tekintik magyar részről a diplomáciai kapcsolatok felvétele hivatalos dátumának.[60] Ehhez képest a magyar–azeri jegyzékváltásra több mint egy hónappal később került sor: az azerbajdzsán válaszjegyzéken az április 27-i dátum van feltüntetve, s csak ezen okmány alapján feltételezhetjük, hogy a magyar jegyzék április 14-én született meg.[61]

A fentiekből kiindulva, a történelmi hűség kedvéért egy mozzanatot mindenképpen rögzítenünk kell. Ha Örményország és Azerbajdzsán elismerését Magyarország részéről kronologikus rendben és az események folyamatában nézzük, akkor kijelenthető, hogy magyar–örmény relációban egyértelműen Örményország volt a kezdeményező, az örmény diplomácia tette meg az első lépéseket a magyar kormány irányába, míg magyar–azeri viszonylatban ez éppen fordítva történt, Magyarország kezdeményezte a hivatalos kapcsolatfelvételt.

Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a Külügyminisztérium számára fontos szempont volt, hogy Magyarország részéről a diplomáciai elismerésre egyszerre kerüljön sor. Mint láttuk, a diplomáciai kapcsolatfelvételre irányuló procedúra 1992 március-áprilisában, párhuzamosan zajlott, s bő egy hónapos eltéréssel, március 20-án, illetve április 27-én perfektuálódott. A magyar diplomácia Örményország egyoldalú elismerését 1991 végén kockázatos lépésnek tartotta, hiszen azt mind az azerbajdzsán államvezetés, mind a világ közvéleménye egyértelmű állásfoglalásnak vette volna az örmények pártján az egyre jobban éleződő, s 1991 decemberében már de facto két független állam háborújává transzformálódó örmény–azeri konfliktusban.[62] A magyar külügyi vezetés óvatossága indokolt volt: éppen az örmény külügyminisztérium (kezdeményező) jegyzékének napján (1992. február 26.) történt a világszerte megdöbbenést keltő úgynevezett „hodzsali tragédia”: február 25-ről 26-ra virradó éjszaka a karabahi örmény erők a Hodzsali városa elleni offenzíva során több száz azeri civilt gyilkoltak meg, köztük gyermekeket is.[63]

Kilőtt és mementóként az úton hagyott páncélos Karabahban (2011)

Forrás: Karácsonyi Dávid archívuma

 

Az iratok közlésnek formai szempontjai

 

Az iratok eredeti tagolásán és elrendezésén nem változtattunk. Az örmény, azeri, török, orosz, illetve az örmény és azeri személynevek oroszos vagy angolos fonetikával lejegyzett írásmódját meghagytuk úgy, ahogy azok az iratokban szerepelnek. A lábjegyzetekben ugyanakkor igyekeztünk egységes névhasználatot alkalmazni, mind az örmény, mind az azeri személy- és földrajzi neveket a magyar fonetikus kiejtés szerint jelöltük. (Tehát például: Siyəzən helyett Szijazan stb.) A diplomáciai jelentéseket aláíró magyar diplomaták eredeti szignóit kurzívval szedtük. Egy-egy alacsonyabb beosztású diplomata vagy politikus nevéhez nem írtunk lábjegyzetet, vagy azért, mert az életrajzi adatait nem tudtuk kideríteni vagy pedig amiatt, mert személye irreleváns az iratok tanulmányozása szempontjából. Ugyanígy jártunk el a közismert állami vezetők, mint például Joszif Sztálin, Josip Broz Tito stb. esetében. Noha tematikai értelemben nem illeszkedik szervesen a publikált iratok közé, forrásválogatásunkban a bukaresti magyar nagykövetségnek a Romániai Örmények Szövetsége ünnepi gyűléséről szóló 1991. októberi 28-i jelentését is közlésre érdemesnek ítéltük.[64] (Lásd a 9. dokumentumot!) Ez az irat ugyanis plasztikusan érzékelteti, hogy a független örmény államiság eszméje a diaszpórában élő örmények nemzeti önképének elidegeníthetetlen részét képezte, s az Örmény Köztársaság megalakulása mozgósító erővel hatott az anyaországon kívüli örmény entitások körében is.

 

Dokumentumok:

 

1.

Rajnai Sándor[65] moszkvai nagykövet jelentése a Külügyminisztériumnak az Azerbajdzsán SZSZK-ban tett látogatásáról

Moszkva, 1985. október 29.

 

Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                                        Szigorúan titkos!

212/SZT/1985

Készült: 3 példányban

Kapják: 2 példány Központ

              1 példány Irattár

Készítette: Szilágyi György

Gépelte: Törőné

 

Külügyminisztérium

Budapest

 

Folyó év október 20–22. között hivatalos látogatást tettem az Azerbajdzsán SZSZK-ban, melynek során fogadott Bagirov K[jamran] M[amedovics],[66] az Azerbajdzsán KP Központi Bizottságának első titkára és Szeidov G[aszan] N[eimatovics],[67] a minisztertanács elnöke. Állandó kísérőm, Kafarova E[lmira] M[ikailovna],[68] a köztársaság külügyminisztere, vacsorát adott.

Bagirov K. M. elvtárs látogatásomkor üdvözölte a szovjet‒magyar, benne a magyar‒azerbajdzsán közvetlen kapcsolatok fejlődését. Egyetértett azon véleményemmel, hogy még sok kihasználatlan lehetőségünk van, melynek érdekében [!] aktivizálni kell az irányító szervek, a vállalatok, az intézetek együttműködését. Meleg hangon emlékezett vissza magyarországi látogatására. Méltatta mezőgazdaságunk eredményeit és tapasztalatainkat, melyeket figyelmesen tanulmányoznak.

Az első titkár ismertette, hogy a köztársaság nagy lelkesedéssel készül az SZKP XXVII.[69] és az Azerbajdzsán KP XXXI. kongresszusára.[70] A fő figyelem az 1985-ös évi [!] terv sikeres befejezésére, az 1986. évi terv előkészítésére, valamint az SZKP KP plénumán előterjesztett új pártdokumentumok széleskörű megvitatásának megszervezésére irányul. Mint mondotta, óriási feladatot tűzött ki a szovjet párt: 15 év alatt meg kell duplázni a nemzeti jövedelmet, az ipari termelés volumenét, elsősorban a termelés intenzifikálása, [!] a tudományos-műszaki haladás meggyorsítása, a rend és fegyelem megnövelése révén.

A köztársaság sikeresen teljesíti, és várhatóan november 7-ig befejezi az 1985. éves terv [!] feladatait. Az elmúlt ötéves időszakban az ipari termelés 31%-kal, a mezőgazdasági termelés 32%-kal növekedett. Határidő előtt teljesítették a gabona, a szőlő, a tea, a dohány, és a primőr zöldségek termelési tervét. Most minden figyelem a nyersgyapot begyűjtésére irányul (eddig 700 ezer tonnát takarítottak be). Az öntözött területeken igen jó termesztési eredményeket értek el (búzában 50 q/ha, kukoricában 70–80 q/ha). Arra törekszenek, hogy az öntözött területek növelésével stabilizálják és garantálják a magas termesztési eredményeket. Átmenetileg nehézséget okoz, hogy az öntözött területekből viszonylag kevés jut a takarmánytermesztésre. Ez visszahat az állattenyésztés fejlődésére. Egyelőre más köztársaságok hússzállítására szorulnak. A korlátozott lehetőségek miatt az egy főre eső húsfogyasztás 36 kg/év. A baromfitelep építésében való együttműködésünknek kiemelt jelentősége van.

A párt köztársasági plénuma a közelmúltban vitatta meg a következő ötéves terv előirányzatát, melyben 22–25%-os ipari termelésnövekedést céloztak meg. 1986-ra 4%-os nemzeti jövedelem- és ipari termelésnövekedést irányoznak elő. Ezt a termelésnövekedést alapvetően a hatékonyság növelésével, az energia és nyersanyagok takarékosságával kell biztosítani.

Jelentős feladatok vannak a szociális ellátás javítása területén. Ebből kiemelkedik az 1,6 milliós Baku víz- és energiaellátásának, a 120 kilométer hosszúságban elnyúló főváros csatornázásának problémája. A városok mellett nagy figyelmet fordítanak a mezőgazdasági települések szociális fejlesztésére is. Az első titkár kiemelte, hogy a köztársaság pártszervezetei – az SZKP KB határozatai alapján – 1969 óta nagy erőfeszítéseket tesznek a termelési fegyelem és rend megszilárdítása, a tervfeladatok következetes teljesítése érdekében.

Sokat tettek a mezőgazdaság anyagi-műszaki bázisának, energia-ellátottságának javítása érdekében. A továbbiakban a hegyvidéki területekre fognak megkülönböztetett figyelmet fordítani, ahol iparszerű foglalkoztatást kívánnak megszervezni. Ehhez többek között a jó minőségű dohánytermesztés is alapot nyújt.

Bagirov elvtárs külön szólt az alkoholizmus elleni harc feladatairól. A köztársaság sajátos történelmi-vallási tradíciói miatt az alkoholizmus nem volt széleskörű veszély. Ennek ellenére e probléma megoldása nem néhány hónapos feladat. A fő gond a szőlőtermesztés távlati problémájának megoldása. Korábbi határozatok révén a szőlőtermesztésre „szakosodtak”. Ez évben eddig 1,6 millió tonna szőlőt takarítottak be, 1990-re megcélozták a 3 millió tonnás termelést. A szőlőtermesztésben, borfeldolgozásban 185 ezer fő dolgozik. Most a megrendelők egymás után mondják le a szállításokat. Külön programot dolgoznak ki a csemegeszőlő-termelésre történő gyorsított ütemű átállás megszervezésére, valamint a szőlő bázisán az alkoholmentes italok gyártásának kibővítésére. Kiemelte, örömmel venné, ha e probléma megoldásában partnerek lennénk.

Bagirov elvtársat tájékoztattam gazdasági helyzetünkről, a párt XIII. kongresszusán[71] kijelölt feladatokról, a következő tervidőszak fő vonásairól. Méltattam a magyar–szovjet kapcsolatok eredményes fejlődését, a tervkoordináció előrehaladását. Kiemeltem: pártunk és népünk nagyra értékeli a rendkívül jó politikai kapcsolatainkat, a legutolsó legfelső szintű találkozó eredményeit. Külön megköszöntem a köztársasági pártszervek támogatását, melyet a közvetlen kapcsolatok építésében nyújtanak. Elbúcsúzáskor Bagirov elvtárs megemlítette, hogy szívesen tenne Magyarországon ismét látogatást.

Szeidov G. N. elvtárs másnap tett látogatásomkor azzal fogadott, hogy Bagirov elvtárs már tájékoztatta találkozónkról, és megbízást adott a közvetlen köztársasági kapcsolatok aktivizálására.

Azerbajdzsán gazdasági helyzetéről szólva a miniszterelnök megismételte, hogy az 1985. évi terv befejezése sikeresen halad, a novemberi ünnepekre teljesítik az ötéves terv előirányzatait. Átmenetileg az esős időjárás nehezíti a gyapotbegyűjtést. Ha nem is érik el a tavalyi 824 ezer tonnás eredményt, az éves tervelőirányzatot mégis teljesíteni tudják.

Az ipari termelés növekedési üteme a IX. ötéves terv 40%-ához viszonyítva csökkenő tendenciájú. A jelen ötéves terv 30%-os eredménye mellett, a XII. tervidőszak előirányzata 25%. A köztársaság demográfiai helyzete kedvező, így a fiatalokat – 2 évre – más építkezésekre is el tudják küldeni. A fűtőanyag-termelésről szólva ismertette, hogy az olajtermelés az 1949. évi 23 millió tonnáról 13 millió tonnára csökkent. Míg a korábbi időszakban a szárazföldi kutak adták a termelés nagy hányadát, most egyre jobban nyomulnak be a Kaspi-tengerbe. A kitermelés jelenlegi mélysége 3500-4000 méter, de jelentős tartalékok vannak 6000 méter alatt. A gépipar most készül az ehhez szükséges berendezések gyártására. Évente 14 milliárd m³ gázt termelnek ki, melynek igen kicsi a kéntartalma. A petrolkémiai ipar feldolgozó kapacitása 22 millió tonna/év. Ennek terhelése érdekében Szibériából és a Kaukázusból hoznak – magasabb kéntartalmú – olajat.

Az utóbbi években jelentősen nőtt a gépipar súlya, elsősorban a progresszív ágazatok: az elektronika, a rádió-, repülőgép-, erősáramú és műszeripar, valamint a kőolajipari gépgyártás fejlődött. A könnyűipar – mindenekelőtt a textil- és cipőipar – fejlődése hozzájárult a lakossági ellátás nagymértékű javításához. A mezőgazdaságról szólva Szeidov elvtárs is hangsúlyozta a köztársaság szakosított növénytermesztési ágazatainak eredményeit. A húsellátás javítása érdekében nagy figyelmet fordítottak a baromfitermelés [!] gyors ütemű fejlesztésére. Több új baromfitelepet építenek, köztük bábolnai közreműködéssel a sziazanyi üzemet.[72] Ezt a létesítményt személyesen is ellenőrzi, így közvetlen ismerete van a magyar vállalat jó szállításairól, a kiküldöttek munkájáról. Mint mondotta, a szovjet baromfiipar vezetői – személyesen Bahtyin elvtárs is – igen nagyra értékelik a sziazanyi telep építésében elért készültségi fokot, az üzembe helyezésben elért eredményeket. (1984-ben 2,4 m[illió] darab, 1985-ben 4,6 m[illiár]d[73] darab broyler csirke.) Szeidov elvtárs köszönetet mondott a magyar „segítségért”, amely hozzájárult ahhoz, hogy 2-3 éven belül biztosított legyen a köztársaság tojás- és baromfihús-ellátása.[74] A szociális kérdések közül egyedül a városfejlesztések problémáját emelte ki.

Szeidov elvtárs is említést tett az SZKP KB októberi plénumáról, az azerbajdzsán párt XXXI. kongresszusára történő felkészülésről. Mint mondotta, a legnehezebb az emberek pszichológiáját megváltoztatni.

Ezt követően a miniszterelnök is méltatta a szovjet–magyar kapcsolatokat, a legfelsőbb szintű találkozó sikerességét. A szófiai találkozóról, mint a szocialista országok egységdemonstrálásáról beszélt.[75] A közvetlen köztársasági kapcsolatokat „jól fejlődőknek” jellemezte. Korábban csak különféle konzervipari és fénytechnikai berendezéseket szállítottunk. A közvetlen kapcsolatokat szervező munkabizottság tevékenysége és a kiállítások révén bővülnek a tudományos, valamint a kulturális kapcsolatok. Örömmel üdvözölte, hogy az Ikarus szervizszolgálata kapcsán Magyarországnak már „állandó képviselője” van Bakuban. Megnyílt a Budapest–Baku repülőjárat, bár egyelőre csak naposcsibét szállítunk. Kérdésemre sajnálattal mondta, hogy 1967-ben átutazóban csak néhány órát töltött Magyarországon.

Válaszomban ismertettem, hogy Magyarországon stabil a politikai helyzet, melyet az új választási rendszerünk is igazolt. A tömegek aktivitását mi is igyekszünk a gazdasági élet megélénkítésére hasznosítani. Beszámoltam a gazdasági mechanizmus fejlesztésének, a vállalati vezetők választásának tapasztalatairól. Röviden vázoltam gazdasági helyzetünket, további célkitűzéseinket. Méltattam a szocialista országoknak a tudományos-műszaki haladás meggyorsítása érdekében megtett és előirányzott közös erőfeszítését.

Kiemeltem, hogy kétoldalú kapcsolataink jól alakulnak. Megelégedéssel tölt el bennünket, hogy azon belül a köztársasági kapcsolatok is fejlődnek. Népszerű és látogatott volt a tavaszi BNV-én az azerbajdzsán kiállítás. Köszönetet mondtam a bakui „agráripari komplexum” kiállításunk, valamint a magyar gasztronómiai napok rendezvény megszervezésében nyújtott segítségért. Egyetértettem Szeidov elvtárssal, hogy további erőfeszítéseket kell tenni közvetlen kapcsolataink fejlesztése érdekében.

Kétnapos bakui tartózkodásom alatt – a történelmi és kulturális nevezetességek mellett – lehetőségem nyílt a Bakkondicioner vállalatot[76] és a sziazanyi baromfitelep építését meglátogatni.

A Bakkondicioner Termelési Egyesülés japán licenc alapján és alapvetően japán berendezéseken mintegy 10 éve gyártja a BK-1500, 2000, 2500 típusú háztartási klímaberendezéseket. Éves termelésük 400 ezer darab, melynek jelentős részét exportálják, Magyarországra is szállítanak. Számítógépes automatizált termelésirányítási rendszer segítségével hangolják össze az egyes üzemek programját. A jól szervezett gyártás, a rend és tisztaság benyomása mellett azonban szembetűnő, hogy viszonylag sok a kézi munka, a robotizálást még csak most kezdik. A termelőüzemek mellett megtekintettem a szociális létesítményeket és a poliklinikát[77] is.

A dolgozókról való gondoskodás érdekes formája, hogy az üzem saját szolgáltató műhelyt létesített. Itt munkaidőn kívül cipő-, óra-, háztartási villamoskészülék, TV és rádióvevők javítását, fodrász-szolgáltatást és ruharendelést lehet igénybe venni. A helybe hozott szolgáltatás jelentős időmegtakarítást, jobb munkahelyi légkört eredményez.

A Bakutól mintegy 100 kilométerre lévő Sziazanyban épülő baromfitelep meglátogatásakor Kaszimov H. G. mezőgazdasági-építési miniszterhelyettes, Mehtijev L. M. járási első titkár, valamint Abbaszov A. N., a telep vezetője fogadott. Jelen voltak Harmati Attila, a szerelés csoportvezetője és Lenti Imre állattenyésztő is.

A 93 millió rubeles beruházási költséggel épülő, évi 10,6 millió darab broylercsirke kapacitású baromfitelep (a hozzátartozó szociális, kulturális létesítményekkel, lakóteleppel együtt) építése az eredeti időponthoz képest 1 évet késik. A 168 épülethez mindent leszállítottunk, 136 istálló már felépítve és beszerelve. Az építkezést irányító kormánybiztos, Kaszimov elvtárs megelégedéssel szólt a magyar szerelésvezetők munkájáról, a jó együttműködésről. Ismertette, hogy újabb együttműködési kérdésekben dolgoznak a magyar szakemberekkel.

36 istállóban a tenyésztés megkezdődött, a 63 napos ciklus alatt az állatok elérik az 1,5 kilogrammos súlyt. Abbaszov telepvezető dicsérte a naposcsibe-szállítás példás rendjét. A napokban érkezett 90 ezer darabból csak 138 darab volt az elhullás.

Abbaszov elvtárs két kérdésben kért támogatást. A helyi viszonyok miatt a tenyésztés során az egészséges naposcsibék gumboró fertőzést kapnak, mely ellen ismereteik szerint jó védelmet nyújt a Phylaxia által gyártott vakcina. A vakcinaszállítások szükségessége miatt hivatalos megkeresést indítanak. A szerződés szerint további, mintegy 15 fős szakember-csoport kiképzését szeretnék mielőbb megvalósítani. Mahtijev elvtárs elismerését fejezte ki a baromfitelep építésében és üzembe helyezésében való közreműködésünkért. Mint mondotta, a Divicsi járás[78] szívesen bővítené közvetlen kapcsolatait Bábolnával.

Összefoglalóan megállapítható, hogy látogatásom hasznos volt. Mind a felsőszintű, mind a szakértői találkozókon elismeréssel nyilatkoztak közvetlen kapcsolataink alakulásáról, és őszinte igény mutatkozott azok bővítésére. Látogatásomról, a párt első titkárával folytatott beszélgetésről hírt adott a köztársasági központi sajtó és TV.

Rajnai Sándor

nagykövet

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1985-001506. (138. doboz) – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Külügyminisztérium, TÜK iratok ‒ Eredeti, gépelt.

 

2.

Rajnai Sándor moszkvai nagykövet jelentése a Külügyminisztériumnak az Azerbajdzsán SZSZK helyzetéről

Moszkva, 1986. október 23.

 

Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                                  Szigorúan titkos!

251/SZT/1986

Készült: 3 példányban

Központ: 2 példány

Irattár: 1 példány

Előadó: Vajda József

 

Külügyminisztérium

Budapest

 

A Sudár István MSZBT-titkár[79] által vezetett küldöttséget bakui látogatására elkísérte a nagykövetség munkatársa. A delegációt fogadta az Azerbajdzsán KP KB Nemzetközi Osztályának vezetője, valamint az Azerbajdzsán Baráti Társaság vezetői. A küldöttség látogatást tett a bakui mérőműszer-gyárban, a Szerebrovszkij nevét viselő kőolaj-kitermelő vállalatnál és a köztársaság Kuba kerületében működő szovhozban.

A látogatás és a beszélgetések során a legtöbb helyen egyáltalán meg sem említették a gyorsítás koncepcióját és a „peresztrojkát”. Még a Központi Bizottságban is csak külön kérdésre tértek ki rá. A meglátogatott kolhoz elnöke nem is nagyon értette meg az erre vonatkozó kérdést. A megbeszélések során csak az SZKP KB 1985. áprilisi plénumára[80] és a XXVII. kongresszusra hivatkoztak, név szerint egyetlen központi, vagy helyi vezetőt sem említettek. Meglepő volt, hogy közvetlenül a reykjavíki csúcs[81] utáni napokban nemzetközi kérdéseket szinte nem is említettek.

A központi bizottságban rövid tájékoztatást adtak a köztársaság gazdasági és kulturális életéről, a jelenlegi feladatokról. Az elmondottakból – küldöttségünk egyöntetű véleménye szerint – bizonyos fokú nacionalista hangvétel csendült ki.

A KB Nemzetközi Osztályának vezetője két problémára utalt, az egyik az olajtermelés helyzete, a másik pedig az utóbbi időszakban a hústermelés területén kialakult krízis. Ami az olajtermelést illeti, ebben az évben az eredmények már jobbak. A húsproblémát pedig két éven belül megoldják – mondotta.

A mezőgazdasággal kapcsolatosan kitért a termények betakarítása, szállítása és raktározása során keletkező nagy veszteségekre (a megtermelt termény egyharmada), amelyek nélkül a köztársaság önellátó lehetne. Ezen a téren szerinte hasznosítani lehetne a magyar tapasztalatokat.

A mezőgazdaságban jelentkező problémák gyökerét három tényezőben jelölte meg:

– A Hruscsov-időszak hibás politikájában, amely azt hangoztatta, hogy az állam képes ellátni a lakosságot mezőgazdasági termékekkel. Ennek hatására a gazdák levágták állataikat, illetve nem termeltek.

– Kissé meglepő volt a második ok kifejtése, miszerint hibás a modern tömegkommunikáció, konkrétan a televízió is. Elvonja a lakosság figyelmét a munkától, késő estig nézik a műsorokat. E tényt felméréseik mutatták ki, s most propagandamunkával igyekeznek a helyzeten változtatni.

– Általában elhanyagolták falun a szociális kérdések megoldását (víz, gáz, kulturális létesítmények stb.).

Komoly gondot okoz a köztársaságban az alkoholizmus-ellenes törvényerejű rendeletek megvalósítása, amely hatással van a lakosság életszínvonalára is. A bortermelésről átállni a szőlőlé gyártására nehéz folyamat, hatalmas pótlólagos beruházásokat igényel.

A meglátogatott szovhoz csaknem 200 kilométerre esik Bakutól, s az út mentén látható volt, hogy vágják ki a szőlőt. A szovhozban elmondták, hogy a szőlőtermő területet 50%-kal kell csökkenteni.

A gyorsítás, az átépítés folyamatára vonatkozó kérdésre válaszolva az osztályvezető hangsúlyozta az emberi tényező fontosságát, amelyet egy ideig elhanyagoltak, abból a téves nézetből kifolyólag, hogy az emberek már mindent tudnak. A káderek szerepét hangsúlyozva Sztálinra hivatkozott, aki azt mondotta, hogy a káderek mindent képesek megoldani.

Hangsúlyozta a bürokratizmus elleni harc nehézségeit. Nehéz megállapítani, ki az igazán bürokrata, és ki nem, mivel igyekeznek rejtve maradni.

A gazdaság átalakításával kapcsolatosan elmondta, tanulni kell a tapasztalatokból, a kapitalizmustól is át kell venni, ami hasznosítható, ettől nem kell félni. Kiemelte a bankok szerepének fokozását, amelyek jelenleg csak másodlagos helyet foglalnak el a gazdaságban. A vállalatoknál nehezen, lassan megy a brigádmódszer alkalmazása. Ezt azzal indokolta, hogy a brigádokban nincsenek közgazdászok.

Magyarországról, s általában a magyar–azerbajdzsán kapcsolatokról pozitívan nyilatkoztak. A KB Nemzetközi Osztályának vezetője közvetlen gazdasági kapcsolatainkat jónak értékelte, de vannak még ki nem használt lehetőségek. Hangsúlyozta, hogy mindenféle együttműködési javaslatot támogatnak. Konkrétan említette a könnyűipari rekonstrukcióban (Május 1. Ruhagyár) való részvételünk lehetőségét. A közvetlen kapcsolatokról úgy nyilatkozott, hogy azok eléggé bürokratikusan bonyolódnak, bátrabban kell azokat fejleszteni. Kérte, hogy az MSZBT a saját eszközeivel is járuljon hozzá e kapcsolatok fejlesztéséhez.

Megjegyzés: A fentieket a Központ tájékoztatására jelentjük, mivel a küldöttség saját útijelentést készít.

Rajnai Sándor

nagykövet

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1986-005123. (117. doboz) – Eredeti, gépelt.

 

3.

Barabás János moszkvai ideiglenes ügyvivő[82] jelentése a Külügyminisztériumnak az 1988. szeptemberi magyarországi Azerbajdzsáni Napok rendezvénysorozat előkészületeiről

Moszkva, 1988. május 24.

 

Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                                             Titkos!

258/T/1988                                                                                           Melléklet: 1

 

Készült: 3 példányban

Központ: 2 példány

Irattár: 1 példány

Előadó: Rácz Béla

Gépelte: Lovas Ildikó

 

Külügyminisztérium

Budapest

 

Az MSZBT és az SZMBT[83] ez évi munkaterve szerint szeptemberben Magyarországon azerbajdzsán jellegű kulturális kiállítás megrendezésére kerülne sor. E rendezvény előkészítésére, illetve a kiállítási anyagok megtekintésére MSZBT-küldöttség utazott május 10-én Bakuba. Az MSZBT-küldöttség tárgyalópartnere nem az SZMBT helyi felelős titkára volt (ő részt sem vett a megbeszélésen), hanem az SZBTSZ[84] helyi elnöke, Nabi Hazni, [!] az ismert azerbajdzsáni költő,[85] az AKP KB és a köztársasági Legfelsőbb Tanács tagja és helyettese, Rena Safirova elvtársnő.

Hazni [!] a megbeszélésen azzal kezdte, hogy szervezetüket megbírálták azért, mert kapcsolatépítésükben és azok szélesítésében a szocialista országok háttérbe szorultak. A bírálat jogos – mondotta. Örülnek, hogy Magyarország az első, ahol demonstrálhatják ezen hiányosságok kijavítására irányuló szándékukat. Magyarországgal a köztársaságuk közvetlen kapcsolatokat tart fenn, és e téren már sikerült eredményeket elérni. Megítélésük szerint a közvetlen együttműködésünkben még nagy tartalékok vannak. A szeptemberben megrendezésre kerülő Azerbajdzsáni Napokat kapcsolataink dinamizálására és hatékonyabbá tételére kívánják felhasználni – jelentette ki. Elképzeléseik szerint be akarják mutatni Azerbajdzsán életét és a magyar és azerbajdzsán vállalatok együttműködésének eredményeit. Szimpózium keretében tervbe vették ezen vállalatok képviselőinek találkozóját.

A Napok programjában jelentős helyet foglalna el a kultúra, a tudomány, a nép- és iparművészet is. Az ismertetését azzal zárta, hogy az „Azerbajdzsáni Napok” megnyitására politikai küldöttséget szándékoznak küldeni, várhatóan miniszterelnök-helyettes vezetésével. A magyar fél kérdésére elmondta, hogy a múlt évben az azerbajdzsáni SZBTSZ vonalán hasonló méretű és tartalmú kiállítást rendeztek Finnországban, Portugáliában, ahol annak nagy sikere volt.

Az elnök által mondottakból egyértelműen érezhető volt, hogy az ismertetett elképzeléseket az azerbajdzsáni vezetéssel már egyeztették. Munkatársunknak az AKP KB egyik osztályvezetője is megemlítette, hogy aktívan készülnek magyarországi bemutatkozásukra.

Az MSZBT elképzelésének meghallgatása után – amely szigorúan a munkatervben meghatározott keretek között volt, és Salgótarjánban rendezendő ipari és népművészeti kiállítást, valamint kulturális rendezvényeket irányzott elő – az elnök igen határozottan kijelentette, hogy ez a terv számukra „elfogadhatatlan”. Ők budapesti rendezvényre gondolnak, amely nem zárja ki vidéki városok bekapcsolását sem. Ha viszont Salgótarjánban kerülne megrendezésre, akkor csak egy fotókiállítással számolhatunk.

A két fél álláspontja között mutatkozó lényeges eltérés ellenére az elnök azt javasolta, hogy a magyar fél tekintse meg a múzeumokban azokat az anyagokat, amelyekből a magyarországi kiállításukat tervezik összeállítani. Találkozókat szerveztek az egyik, a magyar vállalatokkal együttműködő bakui gyár vezetőivel. Biztosították az azerbajdzsáni állami táncegyüttes próbáján való részvételt is.

Az SZMBT azerbajdzsáni tagozatának elnöke, Melikov Arif Dzsangirovics zeneszerző,[86] az Azerbajdzsáni Legfelsőbb Tanács tagja, a baráti találkozón hangsúlyozta, hogy a szeptemberben Magyarországon sorra kerülő „Azerbajdzsáni Napok” rendezvényeinél kerülni kell a felszínes ünnepélyességet, a tartalomra, a hatékonyságra kell törekedni. Magyarországra a legjobb művészeiket, énekeseiket szeretnék küldeni, akik szívesen tesznek eleget fellépésekre invitáló minden igénynek. Több mint egy évtizede volt hasonló rendezvény, amely ugyan színvonalas volt,[87] de azt most túl akarják szárnyalni.

Már a megbeszélések kezdetén kiderült, hogy az SZBTSZ központja és az azerbajdzsáni tagozat, illetve az SZMBT felelős titkára között a témában előzetes egyeztetés nem történt. Valószínű, a központban dolgozók nem vették számításba, hogy a demokratizálási folyamatban a köztársasági szervek jogköre megnőtt, és azokkal igyekeznek is élni. Az elmaradt egyeztetés miatt alakulhatott ki a vázolt helyzet. Ezt az SZBTSZ illetékes osztályvezetője is végül elismerte.

Az azerbajdzsániak törekvése részben érthető, annál is inkább, mert a téma felvetésekor a központ nem körvonalazta a feladatokat.

Megítélésünk szerint az MSZBT-nek lehetőség szerint rugalmasan kellene reagálnia a kialakult helyzetre. A bakui igények mérséklésével, amelyre az SZBTSZ illetékes osztályvezetője is ígéretet tett, és a magyar elképzelések bővítésével reális megoldást lehetne elérni.[88]

Megemlítjük, hogy a magyar küldöttség elutazását követő napon, a Bakinszkij Rabocsij május 15-i számában „Magyarország várja a találkozást Azerbajdzsánnal” címmel cikk jelent meg (mellékelve).[89]

 

Barabás János

ideiglenes ügyvivő

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1988-5347. (89. doboz) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Külügyminisztérium, Általános iratok ‒ Eredeti, gépelt.

 

4.

Barabás János moszkvai ideiglenes ügyvivő jelentése a Külügyminisztériumnak az azerbajdzsán küldöttség magyarországi látogatásának visszhangjáról

Moszkva, 1988. október 21.

 

Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                                             Szigorúan titkos!

192/SZT/1988

Készült: 3 példányban

Központ: 2 példány

Irattár: 1 példány

Előadó: Birnbauer József[90]

Gépelte: Lovas Ildikó

 

Külügyminisztérium

Budapest

 

Szvetlana Kaszumova,[91] az Azerbajdzsáni Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik titkára, aki küldöttség élén az azerbajdzsáni napok rendezvénysorozat[92] alkalmából látogatott Magyarországra,[93] visszaérkezésekor a repülőtéren elmondta, hogy elégedettek a látogatás eredményével, és ilyen szellemben tájékoztatják majd a köztársasági párt- és állami vezetést.

Szvetlana Kaszumova különösen fontosnak tartja a Németh Miklóssal,[94] a Politikai Bizottság tagjával, a Központi Bizottság titkárával folytatott megbeszélést.[95] A találkozón Kaszumova három pontból álló javaslatot nyújtott át a magyar–azerbajdzsán közvetlen kapcsolatok fejlesztésével kapcsolatban. Elmondása szerint az azerbajdzsán vezetés őszintén szeretné, ha előrelépés történne az MNK[96] és az Azerbajdzsán SZSZK gazdasági kapcsolataiban a kölcsönös előnyök alapján. Megítélésük szerint ez ideig nem történtek komoly kísérletek, hogy a létező potenciális lehetőségeket a két ország kihasználja. Úgy érzékeli, hogy Németh Miklós elvtárs mostani ígéretére építeni lehet, a magyar fél valóban megvizsgálja az azerbajdzsán javaslatokat és reagálni fog azokra. Borisz Sztukalin nagykövet,[97] aki szintén részt vett a Németh Miklós elvtársnál tett látogatáson, ugyancsak támogatásáról biztosította a magyar–azerbajdzsán közvetlen kapcsolatok fejlesztésének ügyét.

Szvetlana Kaszumova szerint a küldöttség egyik fontos tapasztalata az, hogy Magyarországon alig ismerik az Azerbajdzsán SZSZK-t. Talán a sors iróniája, hogy az azerbajdzsán–örmény mostani nemzetiségi konfliktus az, amely felkeltette a külföldiek, köztük a magyarok figyelmét irántuk. A küldöttséget határozottan meglepte, hogy a magyarokat milyen nagy mértékben érdekli az azerbajdzsán–örmény nemzetiségi viszály problémája. A magyar újságírók szinte kizárólag ebben a témakörben tettek fel kérdéseket.[98] Tapasztalták azt is, hogy a magyar közvélemény nem lát világosan ebben a kérdésben. Szvetlana Kaszumova az elhangzott kérdésekből arra következtetett, Magyarországon azt hiszik, Azerbajdzsánban tüntetések, munkabeszüntetések, rendbontások vannak. Azerbajdzsán részről ilyenre csak Sztyepanakertben került sor[99] – jelentette ki.

Küldöttségüket meglepte, hogy az örmény–azerbajdzsán nemzetiségi viszony problémái ilyen nagy dimenziót kaptak külföldön, amit most Budapesten különösen érzékelni tudtak.

A Magyarországon látottak, különösen az élelmiszer- és közszükségleti cikkek bősége jó benyomást keltettek a magyar népgazdaság teljesítményének megítélésében. A magyar tárgyalópartnerek azonban ennél reálisabb és valósabb képet adtak az MNK gazdasági gondjairól. A küldöttségnek az a benyomása alakult ki, hogy a magyarokat leginkább a nyomasztóan nagy külföldi adósságállomány gondjai foglalkoztatják.

Az azerbajdzsán küldöttség magyarországi látogatása előtt már tájékozódott a magyar–román viszony kérdéseiről. Budapesti tartózkodásuk során tapasztalták, hogy a Romániában élő magyar nemzeti kisebbség ügye az egyik legfájóbb probléma, amelynek jelenlétét magyarországi tartózkodásuk során állandóan érzékelték.

Szvetlana Kaszumova elismeréssel szólt az Apró Antallal[100] és Bíró Gyulával,[101] az MSZBT vezető funkcionáriusaival folytatott megbeszélésekről, az MSZBT által kialakított gazdag programról, amelynek részét képezte Esztergom, a Dunakanyar, a bős-nagymarosi építkezés, ipari és mezőgazdasági létesítmények meglátogatása is. Kifejezte meggyőződését, hogy az azerbajdzsáni napok rendezvénysorozat elősegítette az Azerbajdzsán SZSZK jobb megismerését, a magyar–azerbajdzsán kapcsolatok tényleges beindulását.

Szvetlana Kaszumovának átnyújtottuk a magyar napilapok gyűjteményét, az azerbajdzsán küldöttséggel foglalkozó írásokat.

Kérem a Központot, hogy az azerbajdzsán küldöttség látogatásáról szíveskedjenek tájékoztatni bennünket, különös tekintettel a Németh Miklós elvtárssal folytatott megbeszélésre és hárompontos javaslatukra.

Barabás János

ideiglenes ügyvivő

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1988-004295. (95. doboz) – Eredeti, gépelt.

 

5.

Györke Sándor moszkvai nagykövet[102] jelentése Jeszenszky Géza külügyminiszternek[103] Levon-Ter Petroszian[104] örmény elnök Antall József miniszterelnökhöz[105] írt leveléről

Moszkva, 1990. november 12.

 

Magyar Köztársaság Nagykövetsége                                                Szigorúan titkos!

209/SZT/1990                                                                                    Érvényes: visszavonásig

Készült: 3 példányban                                                                        Melléklet: 2 db.

Központ: 2 példány

Nagykövetség: 1 példány

Készítette: Molnári Sándor

Gépelte: Bártfai Gáborné

 

Jeszenszky Géza úr külügyminiszter

Budapest

 

Mellékelten felterjesztjük Levon-Ter Petrosian, az Örmény Köztársaság elnökének Antall József miniszterelnök úrhoz intézett leveleit. Az Örmény Köztársaság megfigyelői státuszt kíván elérni az EBEÉ[106] folyamatban és ehhez kéri Antall József miniszterelnök úr megkülönböztetett támogatását a párizsi csúcskonferencián és az EBEÉ folyamat további rendezvényein.[107]

Birnbauer József

(Györke Sándor)[108]

nagykövet

 

a) Melléklet

Levon Ter-Petroszian örmény elnök első angol nyelvű levele Antall József miniszterelnökhöz

Jereván, 1990. november 5.

 

1990. november 5.

Antall József miniszterelnök

 

Tisztelt Antall Miniszterelnök Úr!

 

Az Örmény Köztársaság ezúton kéri, hogy az ez év novemberi párizsi konferenciától kezdődően biztosítsanak számára megfigyelői státuszt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten. Ugyancsak kérjük, hogy szóban és más úton is támogassa jelen kérésünket a párizsi tanácskozáson.

Az Örmény Köztársaság 1990. augusztus 24-én kikiáltotta a függetlenségét, s a nemzetközi jog alapján vállalta, hogy saját magát képviselje a nemzetközi szervezetekben és saját külpolitikát folytasson. Még a Szovjetunió hatályos alkotmánya is biztosítja Örményország számára a jogot arra, hogy saját külpolitikát folytasson és saját jogán nemzetközi szervezetekhez csatlakozzon. Örményország ezért jogos igényként tekint arra, hogy jelöltesse magát az EBÉE megfigyelői státuszára.

Fontosabb azonban, hogy azok az EBEÉ keretén belül folyó ügyek és eljárások, amelyek közvetlenül is érintik Örményországot, jobban eljutnának hozzánk, ha köztársaságunk képviselője is jelen lenne a szervezetben. Kormányunkat demokratikus úton választották meg, magáénak tekinti az EBEÉ történelmi céljait, és azok megvalósításáért száll síkra az Európába vezető úton. Valóban, Örményország drámai sikerei részben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek tulajdoníthatók. Örményország csatlakozását megfigyelőként az EBEÉ-hez a párizsi konferencián és az azt követő tanácskozásokon egyúttal a szervezet egyik legnagyszerűbb eredményeként lehetne elkönyvelni, ezért is őszintén bízunk a támogatásában.

 

Miniszterelnök Úr, kérem, fogadja Ön iránti legnagyobb tiszteletem biztosítását.

 

Őszinte tisztelettel:                                                    Levon Ter-Petroszjan

Elnök, Örmény Köztársaság

b) Melléklet

Levon Ter-Petroszian örmény elnök második angol nyelvű levele Antall József miniszterelnökhöz

Jereván, 1990. november 5.

 

1990. november 5.

Antall József miniszterelnök

 

Tisztelt Antall Miniszterelnök Úr!

 

Az előző, általánosabb levelem kiegészítéseként, amelyben támogatását kértem Örményország felvételéhez megfigyelői státuszban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet szervezetébe, azért írok Önnek, hogy külön is támogatását kérjem a törekvéseinkhez. Arra kérem Önt, hogy legyen az Örmény Köztársaság egyik fő támogatója abban, hogy megfigyelői státuszt nyerjünk a párizsi értekezleten és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet azt követő tanácskozásain.

Ön jól ismeri, hogy Örményország a történelem során milyen változásokon ment keresztül és milyen változásokat él meg most. Ugyancsak tisztában van vele, hogy milyen szorosak a kötelékek népeink között, és milyen nagy szüksége van Örményországnak arra, hogy véglegesen képviseltesse magát az európai és a nemzetközi szervezetekben, és ténylegesen osztozzon minden olyan jogban és felelősségben, amelyben egy európai nép részesülhet. Természetesen most még csak az elején vagyunk a törekvéseink megvalósításának, és ez az, amiért az Ön támogatása annyira kardinális és értékes számunkra. Tudjuk, hogy még sokat kell tanulnunk a tekintetben, hogy milyen a szabadság és milyenek a nemzetközi kapcsolatok. Ugyanakkor a legfiatalabb független államként sok mindent el kell még érnünk, de nem fogunk letérni arról az útról, amit választottunk.

Arra kértem moszkvai képviselőnket, Hambartszum Galsztian[109] urat, hogy adja át ezt a levelet a nagykövetségüknek, továbbítsa nekünk a válaszukat, illetve szükség esetén vitassa meg ezt a kérdést a nagykövetségi képviselőjükkel. Köszönöm, hogy figyelmet tanúsít ezen ügy iránt.

 

Miniszterelnök Úr, kérem, fogadja Ön iránti legnagyobb tiszteletem biztosítását.

 

Őszinte tisztelettel:                                                    Levon Ter-Petroszian

Elnök, Örmény Köztársaság

 

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1990-002770-5. (87. doboz) – Eredeti, gépelt. Az angol nyelvű leveleket saját fordításban közöljük.

 

6.

Györke Sándor moszkvai nagykövet jelentése Jeszenszky Géza külügyminiszternek Levon Ter-Petroszian örmény elnök Göncz Árpádhoz[110] írt leveléről

Moszkva, 1991. július 18.

 

Magyar Köztársaság Nagykövetsége                                                 Szigorúan titkos!

161/SZT/1991                                                                                     Érvényes: visszavonásig!

Készült: 3 példányban                                                                        Melléklet: 1 levél

Központ: 2 példány

Nagykövetség: 1 példány

Készítette:

Gépelte: Fazekasné Szabó Stella

 

Felkereste nagykövetségünket Shavarsh Kocharian,[111] az Örmény Legfelsőbb Tanács Külügyi Bizottságának elnökhelyettese, valamint Shahan Petrossian, a Külügyi Bizottság tagja. A két parlamenti tisztségviselő azért utazott Moszkvába, hogy az itteni külképviseletek útján magas rangú küldöttségeket hívjanak meg az Örmény Parlament által meghirdetett, ez év szeptember 21-én Örményországban sorra kerülő népszavazásra. A szavazáson a lakosságnak arról kell dönteni, hogy óhajtja-e a Szovjetunió keretein kívül álló demokratikus örmény állam létrehozását.

Elmondták, hogy a tervezett népszavazásra a jogi alapot az Alkotmány biztosítja. Ez ideig Moszkva nem jelezte kifogásait a népszavazás kapcsán. Ennek talán az az oka, hogy az Örmény Parlament szigorúan a Szovjet Alkotmány előírásai alapján jár el. Értékelésük szerint az Örmény Köztársaság politikai helyzete rendkívül kényes, kritikus szakaszba lépett. Maximálisan arra törekednek, hogy Moszkvával kerüljék a konfliktushelyzeteket. Békésen szeretnének válni.

Megítélésük szerint az azerbajdzsán–örmény fegyveres összetűzéseket Moszkvából a KGB szervezi, hogy ezzel akadályozza az örmény társadalom polgári demokratikus átalakulását, Örményország függetlenségi törekvéseit. Több vizsgálat után jutottak erre a következtetésre.

Örményország szoros gazdasági és politikai kapcsolatot tart fenn a szövetségi szerződést ugyancsak aláírni nem szándékozó három balti köztársasággal, Grúziával és Moldavával.[112] Igen nagy politikai és anyagi támogatást kapnak a nyugati országokban, különösen az USA-ban élő örményektől. Merik remélni, hogy a polgári demokratikus átalakulás útján haladó, a függetlenségüket visszanyerő kelet-közép-európai országok ugyancsak szolidárisak az örmény néppel.

A két örmény politikus, parlamenti képviselő hangsúlyozta, hogy megkülönböztetett tisztelettel nyújtják át Levon Ter-Petrossian parlamenti elnök Göncz Árpád köztársasági elnökhöz címzett meghívólevelét, amelyet mellékelten felterjesztek. Elmondták, nagyra értékelik a magyar népnek a történelem során már többször kifejtett szolidaritását, amely legutóbb az Örményországot sújtott földrengéskor is kifejeződésre jutott.[113] Nyomatékosan kérik, hogy Göncz Árpád elnök úr akadályoztatása esetén utazzon hivatalos személy Magyarországról a rendezvényükre, esetleg a Magyar Parlament Külügyi Bizottságától.

Megítélésünk szerint az örmények jogosan várják el szolidaritásunkat, erkölcsi-politikai támogatásunkat, de mindemellett nem lenne célszerű Göncz Árpád köztársasági elnök részvétele a rendezvényen. Talán megfontolás tárgyát képezhetné magyar parlamenti képviselők delegálása. Számításba jöhet, hogy a rendezvényen a Magyar Köztársaságot esetleg nagykövetségünk erre illetékes munkatársa képviselje. A rendezvény előtti hetekben információkat gyűjtünk, hogy más országok, így a Pentagonálé országai[114] milyen szinten tesznek eleget az örmények szíves meghívásának. Mindenesetre célszerű mérlegelni majd az itteni szeptemberi politikai helyzetet, különös tekintettel a szövetségi szerződésre.[115]

Az örmények a mostani népszavazás[i] rendezvényüktől függetlenül szeretnének velünk parlamenti kapcsolatokat kialakítani. Javaslatuk szerint ezt lehetne valutamentes alapon is létrehozni, úgy, hogy a felek egymás küldöttségének szállást és teljes ellátást biztosítanának, és csak az útiköltséget kellene fedezni.

Birnbauer József

(Györke Sándor)

nagykövet

 

Melléklet

Levon Ter-Petroszian örmény elnök angol nyelvű levele Göncz Árpád köztársasági elnöknek

Jereván, 1991. július 1.

 

Göncz Árpád úr, a Magyar Köztársaság elnöke őméltósága számára

 

Tisztelt Elnök Úr!

 

Tisztelettel tájékoztatom, hogy az Örmény Köztársaság Parlamentje 1991. szeptember 21-re népszavazást írt ki országunk függetlenségének kérdésében.

A kérdés a következőképpen hangzik: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Örményország a Szovjetunión kívüli független demokratikus állam legyen?” A referendum összhangban van a Szovjetunió alkotmányának a köztársaságok kiválására vonatkozó rendelkezéseivel.

Tisztelettel kérjük, hogy járjon közbe abban, hogy a magyar hatóságok megfigyelőket delegáljanak a népszavazásra, akik közvetlenül beszámolhatnak Önöknek a referendum folyamatáról és eredményeiről.

Örülnénk, ha pozitív válaszuk esetén azt is megosztanák velünk, hogy képviselőik számára milyen módon tudnánk vízumot, utazási és elhelyezési lehetőségeket biztosítani.

Örményország kormánya örömmel fedezné a képviselőik referendumon való részvételével kapcsolatos költségek egy részét vagy teljes összegét, a kormányzatuk ilyenfajta nemzetközi tevékenységre vonatkozó szabályozásával összhangban.

 

Tisztelettel:

Levon Ter-Petroszjan

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002249. (60. doboz) – Eredeti, gépelt. Az angol nyelvű levelet saját fordításban közöljük.

 

7.

Mikecz Tamás, a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettesének[116] átirata Szunyogh Károlynak, a köztársasági elnöki hivatal vezetőjének

Budapest, 1991. július 29.

 

Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma              Dr. Szunyogh Károly úr,

                                                                                   a Köztársasági Elnöki Hivatal vezetője

 

Tisztelt Szunyogh Úr!

 

Ez év szeptember 21-én az Örmény Parlament által meghirdetett népszavazásra kerül sor a kaukázusi köztársaságban. A szavazáson a lakosságnak arról kell döntenie, óhajtja-e a Szovjetunió keretein kívül álló demokratikus örmény állam létrehozását.

Erre az alkalomra az Örmény Parlament magasrangú külföldi küldöttségeket hív meg. Moszkvai nagykövetségünkön keresztül eljuttatták Levon Ter-Petroszjannak, az Örmény Köztársaság Parlamentje elnökének Göncz Árpád úrhoz írt meghívólevelét, amit mellékelünk.[117]

Az örmény parlamenti képviselők a meghívólevél átadásakor nyomatékosan kérték, hogy Göncz Árpád úr akadályoztatása esetén is utazzon hivatalos személy Magyarországról a rendezvényükre, esetleg a Parlament Külügyi Bizottságának képviselői.

Véleményünk szerint nem lenne célszerű a köztársasági elnök út odautazása, ellenben megfontolandónak tartanánk az Országgyűlés Külügyi Bizottsága 1-2 tagjának részvételét a népszavazáson.

Elnök úr egyetértése esetén erről tájékoztatjuk a Parlament Külügyi Bizottságát.

 

                                                                                               Üdvözlettel:

                                                                                               dr. Mikecz Tamás

                                                                                               főosztályvezető-helyettes

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002249. (60. doboz) – Gépelt másolat.

 

8.

Györke Sándor moszkvai nagykövet jelentése Jeszenszky Géza külügyminiszternek Levon Ter-Petroszian örmény elnök Örményország elismerésére vonatkozó kéréséről

Moszkva, 1991. október 3.

 

Magyar Köztársaság Nagykövetsége

223/SZT/1991                                                            Szigorúan titkos!

Készült: 3 példányban                                               Melléklet: 1 boríték

Központ: 2 példány

Nagykövetség: 1 példány

Készítette: Veres József

Gépelte: Bártfai Gáborné

 

Simon Baghdasarian, az Örmény Legfelsőbb Tanács Külügyi Bizottságának tagja – egy másik bizottsági tag kíséretében – 1991. október 2-án átadta Levon Ter-Petrosjan elnök Göncz Árpád úrhoz intézett levelét, valamint az örmény Központi Népszavazási Bizottság elnökének Antall József úrhoz intézett levelét és a hivatalos dokumentumok gyűjteményét. (Ld. melléklet.)

Ter-Petrosjan elnök kéri, hogy Magyarország ismerje el Örményországot mint független államot, továbbá a magyar kormány nyújtson támogatást Örményország ENSZ-tagságának elnyeréséhez.

A Népszavazási Bizottság elnöke a Miniszterelnök Úrhoz írt levelében köszönetét fejezi ki a magyar megfigyelők jelenlétéért a referendum idején, s reményét fejezi ki, hogy Magyarország fokozott támogatást fog nyújtani Örményországnak függetlensége elnyeréséhez.

Baghdasarian úr szóban is megerősítette, remélik, Magyarország hamarosan elismeri Örményország függetlenségét, és a két ország között széleskörű, sokoldalú kapcsolatrendszer bontakozik ki.

Kifejtette, Örményországban a hatvanas évek közepe óta fokozatosan erősödött meg a függetlenségi, nemzeti mozgalom, amely a referendum eredményei alapján a lakosság túlnyomó többségének támogatásával ma az állami függetlenség biztosítását tűzte napirendre. Továbbra is érdekeltek a volt szovjet köztársaságokhoz fűződő kapcsolatokban, érzékelik az egymást követő együttműködési koncepciók pozitív jegyeinek erősödését (Szojuz helyett „Szodruzsesztvo”-Közösség). Bár a függetlenség tartalmáról, értelmezéséről heves viták folynak, készek és érdekeltek az Örményország állami függetlenségét nem sértő gazdasági és más területeken folyó együttműködésre. Ez Levon Ter-Petroszján elnök programja is, szemben azokkal a szélsőséges csoportokkal, amelyek legszívesebben „új kínai nagy fallal vennék körül Örményországot”.

A közelgő örmény elnökválasztáson induló 8 jelölt közül ma Ter-Petroszjan a legesélyesebb. A puccs bukása után[118] kiestek a kommunisták a politikai küzdelmekből, ezért az elnök elképzelései szinte a „legbaloldalibb” politikai programot jelentették, azonban azóta felvázolt új elképzeléseivel ismét „centrista” pozícióba került. Esélyeit növeli az is, hogy a jelöltek közül csak ő rendelkezik megfelelő politikai tapasztalatokkal. Baghdasarian úr jelezte, örömmel vennék, ha az október 16-i elnökválasztás idején a nemzetközi közösség, köztük Magyarország képviselői is jelen lennének.

Györke Sándor

nagykövet

 

a) Melléklet

Babken Ararktszian, az örmény Központi Népszavazási Bizottság elnökének angol nyelvű levele Antall József miniszterelnöknek

Jereván, 1991. szeptember 23.

 

Antall József úr őméltósága, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke számára

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

 

A Központi Népszavazási Bizottság és az Örmény Köztársaság Parlamentje nevében szeretném kifejezni köszönetemet, amiért elfogadták a felkérésünket, és elküldték megfigyelőiket az 1991. szeptember 21-én tartott köztársasági referendumra,[119] amelynek a Szovjetunióból való kiválásról kellett döntenie.

A nemzetközi megfigyelői programot Bizottságunk dolgozta ki abból a célból, hogy biztosítva legyen a népszavazás nyitottsága. Hivatalos képviselőik jelenlétét nemcsak a népszavazási bizottságok üdvözölték minden szinten, hanem a köztársaság polgárai is, akik részt vettek a referendumon.

Örömmel tájékoztatom Önt, hogy 25 országból 117 megfigyelő érkezett a népszavazásra, akik semmilyen panaszt nem tettek a népszavazás ideje alatt az Örmény Köztársaság Népszavazási törvényének megsértése miatt. A nemzetközi megfigyelők által a népszavazást követően Jerevánban aláírt, és Önnek is megküldött nyilatkozat külön is rögzíti ezt a tényt.

Örömmel jelenthetem, hogy a szavazók túlnyomó többsége (2 042 627 fő, azaz a népszavazásra jelentkezett polgárok 94,39%-a) a függetlenség mellett tette le a voksát.

A népszavazás a függetlenné válás folyamatának fontos mérföldköve volt, s az Örmény Köztársaság kormánya reméli, hogy az Önök részvétele ezen az eseményen hozzá fog járulni ahhoz, hogy jobban megértsék és támogassák a célunkat, amely arra irányul, hogy független nemzetté váljunk.

 

Tisztelettel:

Babken Ararktszian

Elnök, Központi Népszavazási Bizottság

 

b) Melléklet

Levon Ter-Petroszian örmény elnök angol nyelvű levele Göncz Árpád köztársasági elnöknek

Jereván, 1991. szeptember 26.

 

Göncz Árpád úr őméltóságának, a Magyar Köztársaság elnökének

 

Tisztelt Elnök Úr!

 

Az 1991. szeptember 21-én tartott, a szavazók elsöprő többségének voksával pozitív eredménnyel zárult népszavazás alapján az Örmény Köztársaság Parlamentje 1991. szeptember 23-án az Örmény Köztársaságot független államnak kiáltotta ki.

Örményország függetlenségi törekvését a népek önrendelkezési jogára vonatkozó, nemzetközileg is elfogadott elvek inspirálták. A függetlenség összhangban áll a Szovjetunió és Örményország elszakadásra és a népszavazásra vonatkozó összes törvényével.

A Függetlenségi Nyilatkozat előtt és után a Parlament számos határozatot fogadott el, amelyek kinyilvánítják Örményország elkötelezettségét a nemzetközi egyezmények iránt és azt, hogy elfogadja a nemzetközi kapcsolatok normáit. A Parlament a világ kormányaihoz fordult továbbá, hogy ismerjék el az Örmény Köztársaság függetlenségét, és támogassák felvételi kérelmét az ENSZ tagjai közé.

A Parlament ezúton kéri, hogy kormányuk támogassa Örményország azon törekvését, hogy felvegyék az ENSZ tagjai közé, és ismerje el Örményországot független államként.

 

Tisztelettel:

Levon Ter-Petroszjan

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002627. (59. doboz) – Eredeti, gépelt. Az angol nyelvű leveleket saját fordításban közöljük.

 

9.

Rudas Ernő[120] bukaresti nagykövet jelentése Jeszenszky Géza külügyminiszternek a Romániai Örmények Szövetsége ünnepi összejöveteléről

Bukarest, 1991. október 28.

 

Magyar Köztársaság Nagykövetsége            Szigorúan titkos!

195/SZT/1991                                                Érvényes: visszavonásig

Készült: 3 példányban

Központ: 2 példány

Nagykövetség: 1 példány

Készítette: Szilágyi Mátyás

Gépelte: Bitayné

 

A Romániai Örmények Szövetsége, valamint a bukaresti örmény katolikus püspökség 1991. október 27-én ünnepélyes összejövetelt szervezett az Örmény Köztársaság függetlenségének szeptember 23-i kikiáltása alkalmából, melyre nagykövetségünk képviselőjét is meghívták.

A Varujan Vosganian[121] szövetségi elnök elnökletével megtartott rendezvényen körülbelül 100-120 személy vett részt. A szovjet, illetve egyes arab nagykövetségek diplomatái is jelen voltak. A rendezvényen a szövetség elnökén kívül felszólalt Dirair Mardichian bukaresti örmény érsek,[122] az örmények parlamenti képviselője, Dic Baboian, a Román–Örmény Baráti Társaság elnöke,[123] valamint más romániai örmény kulturális személyiségek. Szót kapott még a romániai görögök szövetségének jelenlévő képviselője is, valamint a Román Kulturális Minisztérium nemzeti kisebbségi államtitkársága képviseletében Csortán Ferenc főtanácsos.

A rendezvény mind formai külsőségeiben – az épület, illetve a terem minden sarkát egymás mellé tűzött román és örmény zászlók ékesítették, elsőként a román, majd utána az örmény himnuszt énekelték –, mind a felszólalások tartalmában a román államhoz való feltétlen lojalitást demonstrálta. (E lojalitással kapcsolatban megjegyezendő, hogy a kisszámú romániai örmény kisebbség a román társadalom kereskedő-értelmiségi elitjét alkotta, mindig is a társadalmi hierarchia csúcsain helyezkedtek el, így közvetlenül érdekeltek voltak – érdekeltek ma is – a mindenkori román vezető réteggel való jó kapcsolatokban.)

A felszólalók központi gondolati elemként a két nép, a két ország történelme közötti rendkívül erőltetett, „hajuknál fogva előcibált” párhuzamokat igyekeztek felmutatni. Így például, hogy mindkét nép több évezredes történelemre tekint vissza, mindkettő a kereszténység keleti védőbástyájaként harcolt a török-muzulmán elnyomás ellen, mindkettő gazdag kulturális öröksége, vallása segítségével volt képes átvészelni a történelem viharait, valamint mindkettőjüktől elszakították egyes ősi nemzeti területeiket. A szovjet megszállók mind örményeket, mind pedig románokat elhurcoltak Szibériába. Az egyik felszólaló kiemelt párhuzamot vont az Azerbajdzsánhoz csatolt hegyi Karabah és az Ukrajnába olvasztott Észak-Bukovina között, természetellenesnek nevezve azt az állapotot, hogy Örményország bizonyos részei ma Törökországhoz, Iránhoz és Azerbajdzsánhoz tartoznak, valamint, hogy Romániától is elszakították Besszarábiát. Mardichian érsek súlyos szavakkal ítélte el a „bolsevik támadást”, ami az I. világháború utáni sevres-i béke[124] által rögzített állapotot megváltoztatva, felszámolta az 1918-ban kikiáltott Örmény Köztársaságot. Az egyházi vezető a továbbiakban kitért még a 30-as évek végén az örmény egyház ellen elkövetett törvénytelenségekre.

E magas hőfokú örmény–román barátságot ecsetelve, valamint ismertetve az örmény parlament függetlenségi nyilatkozatát és a Romániai Örmények Szövetségének Ter-Petroszjan elnökhöz küldött üdvözletét, Varujan Vosganian elnök felolvasta a romániai örmény egyház, valamint a Romániai Örmények Szövetségének közös felhívását, melyben fenti szervezeteik kérik a román kormányt, hogy eleget téve a helyzet természetes követelményeinek, késedelem nélkül ismerje el az Örmény Köztársaságot független és szuverén államként. Vosganian egyben kifejezte azt a reményét is, hogy erre az aktusra hamarosan sor kerül. Kitért arra a tényre, és a Köztársaság elismerése szempontjából biztatónak is minősítette, hogy nemrégiben egy amerikai állampolgárságú örményt neveztek ki az Örmény Köztársaság külügyminiszterévé.[125] Ismertette továbbá azt az örmény–román kezdeményezést, hogy létesítsenek közvetlen légi járatot Bukarest és Jereván között, hozzáfűzve egyúttal, hogy e terv is hamarosan megvalósul.

A rendezvény rövid, szűkebb körű fogadással ért véget. Ennek során Naganian Setim,[126] a szövetség alelnöke munkatársunknak elmondta, hogy a magyar és az örmény etnikum sok évszázados erdélyi együttélését zavartalannak, barátinak értékeli. Az Erdélyben lakó örmények nagy része az idők folyamán elmagyarosodott, de emellett megtartotta örmény identitástudatát. Naganian úr szerint Erdély ma is inkább magán viseli a magyar kulturális fejlődési folyamat jegyeit, mint a románét. Ezzel együtt ma kizárólag a jelen politikai realitásokból, a létező határok teremtette helyzetből lehet kiindulni. Jugoszlávia dezintegrálódása valójában a térség minden népére nézve káros – még a horvátokra nézve is. Naganian szerint a jugoszláviai köztársaságokétól merőben eltér Örményország esete, mely utóbbiban sokkal inkább indokoltabb a függetlenség (ezt szerinte sok évszázados etnikai, nyelvi, vallási, kulturális és földrajzi közösség indokolja), míg Jugoszláviában a horvátokat soha nem nyomta el senki – Tito sem –, az ellentétek kialakulása csak az utóbbi időszakra tehető.

Naganian a jelenlegi romániai magyarellenes hisztériakeltésről úgy vélekedett, hogy az a magyar és román szélsőségesek mesterkedéseinek közös eredménye. Véleménye szerint el kell kerülni az interetnikai feszültségkeltést, és ebben a magyarok is igen sokat tehetnek. E vitában az örmény kisebbség semleges magatartást fog tanúsítani.

Rudas Ernő

nagykövet

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002627-1. (59. doboz) – Eredeti, gépelt.

 

10.

Vásáry István ankarai nagykövet[127] rejtjeltávirata a Külügyminisztériumnak Azerbajdzsán Törökország általi elismeréséről

Ankara, 1991. november 6.

 

KÜM Távközlési Főosztály                                                              Rejtjeltávirat

Nagykövetség Ankara                                                                       Szigorúan titkos!

Azonosító: ANK10078                                                                      Sürgős!

Érkezett: 91. 11. 06. 16:58.

Készítette: HZ

 

Két napos „magánlátogatásra” Törökországban járt Haszanov azerbajdzsáni miniszterelnök.[128] Tárgyalt Özal elnökkel,[129] Yilmaz miniszterelnökkel[130] és Demirel[131] kijelölt miniszterelnökkel. Haszanov Azerbajdzsán elismerésére irányuló kérésére a török fél közölte, hogy az ügyben a kormány soron következő ülésén feltehetőleg kedvező döntést hoznak.

Az ügy hátteréről a KÜM területi főosztály helyettes vezetője elmondta, hogy a kormány és az ellenzék egyetért a lépés szükségességével, a döntés még a mostani ügyvezető kormány idején, tehát novemberben esedékes.

A fentiekről nem konzultáltak Moszkvával, hanem az azerbajdzsáni miniszterelnök tárgyalásain jelen lévő szovjet nagykövet útján adtak tájékoztatást. Benyomásuk szerint Moszkva nem ellenzi a lépést, egyetért, mert nincs abban a helyzetben, hogy fellépjen ellene, másrészt mert azt saját szempontjából is inkább előnyösnek, mint hátrányosnak tartja.

Törökország szempontjából az elismerés parancsoló szükségszerűség, ugyanis nem engedhetik át a terepet iráni fundamentalista befolyásnak, amire az azeri–perzsa vallási háttér (síizmus) miatt[132] reális esély van. Ez nem csupán politikai, gazdasági, de elsőrangú biztonsági kérdéseket vetne fel Törökország számára.

A főosztályvezető-helyettes emlékeztetett arra, hogy a török politika most első ízben készül ilyen határozott lépésre Azerbajdzsán irányában. Az utóbbi évek azeri–örmény összecsapásai idején annak ellenére nem emelték fel a szavukat, hogy a kormányra belpolitikai nyomás nehezedett az azeriek védelme érdekében.

A témáról beszélgettünk Ankara főpolgármesterével is (vezető szociáldemokrata politikus),[133] aki ugyancsak síkraszállt Azerbajdzsán elismerése mellett. Rámutatott ugyanakkor, hogy egyedi, sajátos esetről van szó, amiből nem feltétlenül következik, hogy a többi függetlenedő köztársaságot, még kevésbé a jugoszláviai köztársaságokat is el kell ismerni.

Megjegyzés: a fentiekből úgy tűnik, hogy a szovjet köztársaságok elismerésével kapcsolatos vitában a kivárás híveivel szemben fölénybe kerültek a precedens értékű elismerést támogatók.

 

Lássa:                                                                                                                       V[ásáry]

III. Területi Főosztály

IV. Területi Főosztály

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002876. (60. doboz) – Gépelt másolat.

 

11.

Birnbauer József moszkvai ideiglenes ügyvivő rejtjeltávirata a Külügyminisztériumnak Raffi Hovaneszian örmény külügyminiszter Örményország elismerésére vonatkozó kéréséről

Moszkva, 1991. november 26.

 

KÜM Távközlési Főosztály                                      Szigorúan titkos!

Rejtjeltávirat                                                              Nagykövetség Moszkva

Érkezett: 91. 11. 26. 15:14                                        Azonosító: MOW 20422

Készítette: Ta.

Ellenőrizte: Ta.

 

Raffi Ovanyiszjan örmény külügyminiszter egynapos moszkvai tartózkodása során megkereste nagykövetségünket és kérte otthoni illetékesek felé továbbítani az örmény vezetés Örményország Magyarország által történő elismerésére irányuló kérését. A kérés továbbítására ígéretet tettem, egyben megjegyeztem, hogy Levon-Ter Petroszjan örmény elnök közelmúltban az USA-ban tett látogatásakor Bush amerikai elnökkel[134] folytatott beszélgetésekor sem sikerült a témában előrelépni. A Magyar Köztársaság szolidáris az örmény nép függetlenségével, demokratikus törekvéseivel, de a diplomáciai elismerés a közeli jövőben nyilvánvalóan még nem történik meg. Utaltam még arra is, hogy még az Orosz Föderációval és a szomszédos Ukrajnával sem vettük fel a diplomáciai kapcsolatokat. Az örmény külügyminiszter többször hangsúlyozta, hogy számukra az elismerés létkérdéssé válik.[135]

 

Lássa: III. Területi Főosztály[136]                                                                               B[irnbauer]

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002627-2. (59. doboz) – Gépelt másolat.

 

12.

Rakovszky András, a Magyar Köztársaság Európa Tanács melletti állandó képviselete vezetőjének[137] jelentése a Külügyminisztériumnak az örmény külügyminiszter, Raffi Hovaneszian Örményország elismerésére vonatkozó kéréséről

Strasbourg, 1991. december 3.

 

KÜM Távközlési Főosztály                                                              Rejtjeltávirat

Nagykövetség Strasbourg                                                                 Szigorúan titkos!

Azonosító: STR20049

Érkezett: 91. 12. 03. 08:17.

Készítette: HZ

 

December 2-án látogatást tett nálam Raffi Hovannisian, az Örmény Köztársaság külügyminisztere és Christian Der Stepanian,[138] az Örmény Köztársaság Külügyminisztériumának az igazgatója.

A külügyminiszter elmondta, hogy az Örmény Köztársaság immár megfelel az összes követelménynek, amelyek önálló államiságának az elismeréséhez szükségesek. Meghatározott területe, demokratikusan választott kormánya van. Hadsereget nem kívánnak létesíteni, csak nemzeti gárdát. Ezen túlmenően Örményország az egyetlen a volt szovjet tagköztársaságok közül, amely a szovjet alkotmány adta lehetőség igénybevételével vált ki az Unióból.

A miniszter az Európa Tanácsnál járt, és kérte felvételi kérelmüknek kedvező elbírálását.

Az Örmény Köztársaságot már elismerte Litvánia, és most nemzetközi szervezetekhez való csatlakozással párhuzamosan általános elismerésüket kívánják szorgalmazni. E tekintetben különösen számítanak a kelet-európai országokra.

A miniszter elmondta, hogy ez év szeptemberében köztársasági elnöke levelet intézett Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, amelyben kérte, ismerje el Magyarország Örményországot.[139] Erre válasz még nem érkezett. Elmondta továbbá, hogy bizottsági szinten már folytattak tárgyalásokat a Moszkvába akkreditált magyar követséggel.[140]

Hovannisian miniszter úr kérte, továbbítsam a magyar kormánynak az elismerésre vonatkozó kérésüket, amit megígértem.

Hozzátette, hogy az elismerés a Karabah hegyvidékre nem vonatkozna, annak kérdését Azerbajdzsánnal folytatandó külön tárgyalások útján kívánják rendezni.

 

Lássa:                                                                                                            R[akovszky]

Európai Együttműködési Főosztály

III. Területi Főosztály

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-002627-3. (59. doboz) – Gépelt másolat.

 


[1] Az erdélyi örménység történetére vonatkozó legkorszerűbb monográfia: Gazdovits Miklós: Az erdélyi örmények története. Kolozsvár, 2006.

[2] Az erdélyi örménység katolizációjára lásd Nagy Kornél: Az erdélyi örmények katolizációja (1685–1715). Bp., 2012. Az erdélyi örmény kereskedőnépesség 19–20. századi hazai recepcióját árnyalja Kránitz Péter Pál legújabb tanulmányában. Kránitz Péter Pál: Örményellenes sztereotípiák a dualizmuskori Magyarországon. Regio, 2021/1. sz. 5–60.

[3] Kétségtelen ugyanakkor, hogy elsősorban a magyar őstörténet kutatásával összefüggő tudományos és kultúrpolitikai érdekek már a 19–20. század fordulójától kölcsönös érdeklődést váltottak ki a magyar és az azeri társadalom részéről. Lásd erre a teljesség igénye nélkül: Alijeva Lala: Azerbajdzsán és Magyarország kulturális kapcsolatai. In: „Magyarország és Azerbajdzsán. A kultúrák párbeszéde.” V. Nemzetközi Tudományos Konferencia. (Előadások, cikkek és rezümék. 2021. november 22–25.). Bp., 2011, 150–156. Továbbá: Veress Péter: Kulturális párhuzamok az azerbajdzsáni és magyar nép etnogenezisében és korai etnikai történetében. In: Uo. 409–429.  

[4] Az utolsó általános népességösszeírást 1989. január 12–19-én hajtották végre a Szovjetunióban. Lásd Naszelenyie SZSZR. Po dannim vszjeszojuznoj perepiszi naszelenyija 1989 g. Redaktor: J. G. Goncsarova. Moszkva, 1990, 9.

[5] Ob itogah vszjeszojuznoj perepiszi naszelenyija 1989 goda v Armjanszkoj SZSZR. Kommunyiszt (Golosz Armenyii), 1990. május 24.

[6] James Bryce – Arnold Toynbee: The Treatment of the Armenians of the Ottoman Empire 1915–1916. Documents Presented to Viscount Grey of Falloden by Viscount Bryce. Edited by Ara Sarafian. New Jersey, 2000, 629.

[7] Raymond Kévorkian: The Armenian Genocide. A Complete History. London–New York, 2011, 9–15.

[8] Bryce – Toynbee: i. m. 657–658. Lásd még Kévorkian: i. m. 272–278. Az 1920. augusztus 10-i, az Oszmán Birodalom és az Antant-hatalmak által kötött sèvres-i békeszerződés értelmében az előbbi elismerte az 1918. május 30-án kikiáltott Örmény Köztársaságot szabad és független államként. A két ország alárendelte magát Woodrow Wilson amerikai elnök rendezési tervének, amely szerint Örményország megkapta volna a Bitlisi és Van vilajetek területének kétharmadát, az Erzerumi vilajet nagy részét és a Trabzoni vilajet keleti felét, összesen mintegy 100 ezer km² kiterjedésű területet, amely amellett, hogy tengeri kijárathoz juttatta volna Örményországot, magában foglalta az 1915–1916. évi genocídium előtt jelentős részben még örmények lakta történelmi Nyugat-Örményországot is („Wilsoni Örményország”). Az 1920. őszi–téli török–örmény háborút lezáró alexandropoli béke (1920. december 20.) értelmében azonban Örményország elvesztette a teljes „Wilsoni Örményországot”. Vahid Yousefi – Kóbori Judit: Az örménység viszontagságos történelme az ókortól napjainkig. Valóság, 2017. 4. sz., 28–29.

[9] Lásd erre az MSZMP központi orgánumában megjelent tudósítást: Örmény nacionalisták megmozdulása az Azerbajdzsáni SZSZK-ban. SZKP KB: Következetes, lenini nemzetiségi politikát. Népszabadság, 1988. február 24. 2.

[10] Lásd erre például Dunai Péter: Örmények és azerbajdzsánok. Népszabadság, 1988. március 5. 10.; A karabahi események háttere. Népszabadság, 1988. április 5. 3.; Miklós Gábor: Karabah. Népszabadság, 1988. április 6. 4.  

[11] Dunai Péter: Továbbra is feszült a helyzet Sztyepanakertben. Szaharov levele Gorbacsovhoz. Bírálat az események sajtójáról. Népszabadság, 1988. március 31. 2.

[12] Barabás János moszkvai ideiglenes ügyvivő jelentése a Külügyminisztériumnak. Moszkva, 1988. február 24. HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1988-001302. (96. doboz) [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Külügyminisztérium, TÜK iratok].
 

[13] Páldi András kijevi főkonzul távirata a Külügyminisztériumnak. Kijev, 1988. február 29. HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1988-00913/3. (97. doboz).

[14] A szumgaiti pogromra részletesen lásd Thomas de Waal: Black Garden. Armenia and Azerbaijan through Peace and War. New York–London, 2003, 31–44.

[15] Erre lásd Politikatörténeti olvasókönyv. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához. Szerk. Vincze Gábor. Csíkszereda, 2011. Bevezető: XXV–XXVI. tábla; Holtvágányon. A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája. II. 1974–1989. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Novák Csaba. Csíkszereda, 2016, 17–25.; Bárdi Nándor: Románia magyarságpolitikája 1918 és 1989 között. In: Magyarok Romániában (1990–2015). Tanulmányok az erdélyi magyarságról. Szerk. Bárdi Nándor – Éger György – Filep Tamás Gusztáv. Kolozsvár, 2020, 23–24.

[16] Erre részletesen lásd Szekér Nóra: Átkelés a Rubiconon. Az Erdély-tüntetés 1988-ban. Rendszerváltó Archívum, 2018. 2. sz. 4–13.

[17] Barabás János moszkvai ügyvivő összeállítása a Hegyi-Karabah Autonóm Körzet szociális és művelődési viszonyairól a hivatalos azerbajdzsán statisztikák alapján. Moszkva, 1988. május 20. HU-MNL-OL-XIX-J-1-j- 1988-001302/1. (96. doboz).

[18] Szerob Szudzsjan: Demograficseszkaja szituacija v Nagorno-Karabahszkoj Reszpublike. 21-j Vek, 2010. 1. sz. 50. 1989-ben az autonóm tartomány öt járása (Hadruti, Martuni, Susai, Martakerti, Aszkeráni) közül egyetlen volt azeri többségű, a történelmi székhelyet is magában foglaló Susai. Ebben az egy járásban a szovjet cenzusok minden alkalommal azeri többséget mutattak ki.

[19] Goncsarova: i. m. 9.

[20] Erre részletesen lásd Maja Cssijeva: Aktualnie problemi razvityija nyeftyjanoj promislennosztyi v SZSZSZR vo vtoroj polovinye XX veka. Priorityetnie naucsnie napravlenyija (Novoszibirszk), 2014. 2. sz. 44–46.

[21] Ivan Kalabekov: SZSZSZR i sztrani mira v cifrah. Szpravocsnoje izdanyie. Moszkva, 2020, 8.

[22] Uo. 6.

[23] Uo. 9.

[24] Merenics Éva: Örmény ellenségkép és önkép a karabahi háborúban. In: 10. Országos Interdiszciplináris Grastyán Konferencia előadásai. Szerk. Erőss Zsolt. Pécs, 2012, 241.

[25] Marjai József tárgyalásai Grúziában és Azerbajdzsánban. Népszabadság, 1982. január 28. 5.; A magyar–szovjet gazdasági együttműködés új formái. Befejeződött a kormányközi bizottság ülése. Népszabadság, 1982. január 29. 2.

[26] Tovább fejlődik a magyar–szovjet kereskedelem. Sajtótájékoztató Moszkvában az együttműködés eredményeiről. Népszabadság, 1982. február 18. 5.

[27] Érsek Iván: Bábolnai technológia a Kaspi-tengernél. Hogy csirkehúsból is bőséges legyen a kínálat Azerbajdzsánban. Világgazdaság, 1985. április 4. Melléklet. 3.

[28] Újabb jelentős magyar–szovjet gazdasági szerződést írtak alá Moszkvában. Népszabadság, 1983. július 22. 2. A beruházásra lásd még Péter József: Utazás a tüzek földjén 3. A bábolnai kapcsolat. Ország-Világ, 1987. június 10. 18–19.

[29] Tóth Lórándnak, a Külügyminisztérium 3. Területi Főosztálya FÁK-referensének ismertetője az Azerbajdzsán Köztársaságról és a magyar–azeri kapcsolatokról. Budapest, 1992. március 5. HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1992-2790. (67. sz. doboz) [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Külügyminisztérium, Általános iratok].

[30] Választékcsere a barátokkal. Népszabadság, 1984. május 4. 5.

[31] Megnyílt a Budapesti Nemzetközi Vásár. Népszabadság, 1985. május 23. 1.

[32] Lásd: Tovább bővül a magyar–szovjet kamarai együttműködés. Népszabadság, 1984. február 21. 5. 

[33] O. G. Koroljovnak, a budapesti szovjet nagykövetség első titkárának jelentése a Szűrös Mátyással folytatott megbeszéléséről. Budapest, 1971. november 22. Orosz Állami Legújabbkor-történeti Levéltár – Rosszijszkij goszudarsztvennij arhiv novejsej isztorii (a továbbiakban: RGANI), f. 5, op. 63, gy. 398, l. 320–323.

[34] Gennagyij Kiszeljovnak, az SZKP KB Nemzetközi Osztálya helyettes vezetőjének emlékeztető feljegyzése az SZKP KB Titkárságának január 18-i határozatáról. Moszkva, 1972. március 13. RGANI, f. 5, op. 63, gy. 64, l. 170.

[35] Küldetésünket teljesítettük Szovjet-Örményországban. Interjú Pataki Lászlóval. Kisalföld, 1972. szeptember 17. 7.

[36] Győri delegáció. Kisalföld, 1989. május 2. 1.

[37] A humanitás szép példái. Önzetlen segítség Örményországnak. Kisalföld, 1989. január 11. 1.

[38] Segítség Örményországnak. Kisalföld, 1989. január 23. 8.

[39] Hat nap – 3800 kilométer. Teherautóval Örményországba. Kisalföld, 1989. április 10. 3.

[40] Waal: i. m. 70.

[41] Svante E. Cornell: The Nagorno-Karabakh Conflict. Uppsala, 1999, 21.

[42] Waal: i. m. 111.

[43] Konsztitucija (Osznovnoj zakon) Szojuza Szovjetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik. Prinjata na vnyeocserednoj szegymoj szesszii Verhovnovo Szovjeta SZSZSZR gyevjatovo szoziva 7 oktyabrja 1977 g. In: Vedomosztyi Szjezda narodnih deputatov SZSZSZR i Verhovnovo Szovjeta SZSZSZR, 1977/44. sz., 340.
 

[44] Erre részletesen lásd Galina Sinkareckaja: Kak raszpadalszja Szojuz Szovjetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik. https://igpran.ru/kak_raspadalsya_SSSR. (Utolsó letöltés ideje: 2021. június 6.)

[45] Lásd Szoobscsenyie Centralnoj komisszii referenduma SZSZSZR ob itogah referenduma SZSZSZR, szosztojavscsegoszja 17 marta 1991 goda. Pravda, 1991. március 27. 1–2.

[46] Más adatok szerint a szavazáson részt vett polgárok 99,5%-a voksolt a függetlenség mellett. Dieter Nohlen – Florian Grotz – Christof Hartman: Elections in Asia and the Pacific. A Data Handbook. Volume I. Middle East, Central Asia and South Asia. Oxford, 2001, 332.

[47] Marosvári Csaba: A hegyi-karabahi konfliktus (1988–1994). In: Grotius Közlemények, 2013. október 16. 10–11.

[48] Lásd Konsztitucija. Baku, 2009, 82–83.

[49] A magyar–szovjet biztonsági partnerséget feltételező alapszerződés megkötését a magyar fél kezdeményezte. A szerződés gondolatát először Antall József miniszterelnök vetette fel Mihail Gorbacsov államelnöknek 1990. november 21-én az EBEÉ párizsi csúcsértekezletén. Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához. I. kötet. (1990. május – 1991. december). Bp., 2015, /VERITAS Könyvek 3./, 164–169.

[50] Kontra Ferenc és Monori István feljegyzése a Magyarország és a szovjet tagköztársaságok közötti kapcsolatok módozatairól. Budapest, 1991. február 27. HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1991-00414/2. (61. doboz).

[51] Kontra Ferenc és Monori István feljegyzése a Magyarország és a szovjet tagköztársaságok közötti kapcsolatok módozatairól. Budapest, 1991. április 8. Uo. 001317/1991. sz.

[52] Kontra Ferenc és Monori István feljegyzése a Magyarország és a szovjet tagköztársaságok közötti kapcsolatok módozatairól. Budapest, 1991. szeptember 17. Uo. 001317/1/1991. sz.

[53] Kontra Ferenc és Monori István feljegyzése a Magyarország és a szovjet tagköztársaságok közötti kapcsolatok módozatairól. Budapest, 1991. október 11. Uo. 001317/2/1991. sz.

[54] Kontra Ferenc és Monori István feljegyzése a Magyarország és a szovjet tagköztársaságok közötti kapcsolatok módozatairól. Budapest, 1991. december 19. Uo. 001317/4/1991. sz.

[55] Az államközi alapszerződés előkészítésekor még nem lehetett előre látni, hogy a Szovjetunió 1991 decemberében véglegesen szétesik. Az 1990 novemberében Antall József által kezdeményezett szerződés szövegét utoljára 1991. szeptemberben egyeztették egymással a felek, s a szovjet fél novemberben már nem volt hajlandó megtenni a magyar kormány által kért változtatásokat. Ezért a szerződés aláírása előtt a felek megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió felbomlása, illetve egy utódunió létrejötte esetén elvégzik a szerződésben az új helyzet által megkövetelt változtatásokat. Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához. II. kötet. (1991. január – 1991. december). Budapest, 2018, /VERITAS Könyvek 11./, 249–250.

[56] A Magyar Köztársaság kormányának 3559/1991. sz. határozata. Budapest, 1991. december 19. HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1992-813. (67. doboz).

[57] A Magyar Köztársaság elnökének 102/1992. sz. határozata. Budapest, 1992. január 6. Uo.

[58] Kontra Ferenc sürgönye a Moszkvai Nagykövetséghez. Budapest, 1992. január 23. Uo. 815/1992. sz.

[59] Uo.

[60] Magyar Külpolitikai Évkönyv 1992. Szerk. Torda Endréné. Bp., [1993], 18.

[61] Az Azerbajdzsán Köztársaság Külügyminisztériumának orosz nyelvű válaszjegyzéke. Baku, 1992. április 27. HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1992-3149/3. (67. doboz). Lásd még Magyar Külpolitikai Évkönyv 1992. I. m. 29.

[62] Örményország – hivatalosan – nem volt hadviselő fél a konfliktusban, azt a karabahi önvédelmi erők vívták az azerbajdzsán hadsereg alakulataival. Az Örmény Köztársaság az 1996-ban kikiáltott Arcah Köztársaságot sem ismerte el. Mindenki számára nyilvánvaló volt azonban, hogy Örményország hathatós segítséget nyújt a karabahi testvéreinek, mind fegyverzet, mind anyagiak tekintetében, Örményországból önkéntesek ezrei csatlakoztak a karabahi örmények fegyveres alakulataihoz.

[63] A Sztyepanakerttől 10 kilométerre északra fekvő, s 1990-ben várossá nyilvánított Hodzsali stratégiai jelentőséggel bírt a karabahi fegyveres konfliktus kimenetele szempontjából. A város két útvonal, az Agdam–Susa és az Aszkerán–Sztyepanakert csomópontjában helyezkedett el, ráadásul itt épült fel Karabah egyetlen repülőtere is. Az azeri erők az itteni magaslatokról folyamatosan tűz alatt tartották a tartomány székhelyét, Sztyepanakertet. Az 1992. február 25–26-i örmény offenzívának a hivatalos azerbajdzsán adatok szerint 613 civil esett áldozatul. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az offenzíva során az örményeket támogatta a Független Államok Közösségének 366. számú gépesített lövészszázada is.

[64] E helyt szeretnék köszönetet mondani Veress Ilkának, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársának a forrás publikálásához nyújtott segítségéért.

[65] Rajnai Sándor (1922–1994): kommunista titkosszolgálati vezető, hírszerző, diplomata. 1957. áprilistól a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztály helyettes vezetője. Az 1956. évi forradalom leverése után a Kádár-kormány megbízásából irányította a forradalom vezető személyiségeinek letartóztatását, Romániában ő tartóztatta le és szállíttatta onnan magyar vizsgálati börtönbe Nagy Imrét és társait. 1962-től a moszkvai magyar nagykövetségen tanácsos, 1964-től első beosztott, 1966-ban visszahívták belügyi állományba. 1978–1982-ben bukaresti, 1982. augusztustól 1989. júniusig moszkvai nagykövet. Teljes életrajzát lásd Diplomaták a változó világban. Főkonzulok, követek és nagykövetek 1945–1990. Szerk. Gecsényi Lajos – Baráth Magdolna. Bp., 2015, /Magyar történelmi emlékek. Adattárak/, 242.

[66] Kamran Bagirov (1933–2000): azeri kommunista politikus, 1982. december 3-tól 1988. május 21-ig az Azerbajdzsán KP első titkára.

[67] Haszan Szeidov (1932–2004): azeri kommunista politikus, 1981. január 21-től 1989. január 27-ig az Azerbajdzsán SZSZK Minisztertanácsának elnöke.

[68] Elmira Kafarova (1934–1993): azeri kommunista politikus, 1983. december 1-től 1987. december 22-ig az Azerbajdzsán SZSZK külügyminisztere, 1989. június 22-től 1991. november 6-ig az Azerbajdzsán SZSZK Legfelső Tanácsa Elnökségének, majd Legfelső Tanácsának elnöke.

[69] Az SZKP XXVII. kongresszusa volt a párt első kongresszusa Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko halála után, amelyet 1986. február 25-től március 6-ig tartottak Moszkvában. A kongresszuson választották meg az SZKP vezető szerve, a Központi Bizottság 307 tagját.

[70] Az Azerbajdzsán KP XXXI. kongresszusát 1986. január 31– február 1-jén tartották Bakuban.

[71] Az MSZMP XIII. kongresszusára 1985. március 25‒28-án került sor. A kongresszus határozatában a társadalmi, politikai viszonyok fejlesztésének szükségessége mellett a népgazdaság teljesítőképességének fokozását, a gazdasági egyensúly megteremtését és megszilárdítását, az életszínvonal és az életkörülmények fokozatos javítását tűzte ki célul. A kongresszus elfogadta az MSZMP új szervezeti szabályzatát is.

[72] Siazany: a Szovjetunió közigazgatási rendszerében 1959-től 1991-ig az Azerbajdzsán SZSZK Divicsi járásának egyik városa, majd 1992-től az Azerbajdzsán Köztársaság Szijazani járásának székhelye.

[73] Sic! Az 1984. évi adatnál az „m” rövidítés, az 1985. évi adatnál az „md” rövidítés szerepel. Nyilván nem milliárd, hanem millió darabról van szó.

[74] A sziazanyi beruházás részleteire lásd a bevezető tanulmányt.

[75] A Varsói Szerződés tagállamainak legfelső politikai döntéshozó szerve, a Politikai Tanácskozó Testület 1985. október 22–23-án tartotta XIX. ülését Szófiában.

[76] Az 1975. december 25-én átadott, háztartási aggregátorokat, légszűrő és légkondicionáló berendezéseket gyártó Bakinszkij zavod bitovih kodicionyerov (BZBK) nevű állami vállalatról van szó.

[77] Poliklinika: rendelőintézet.

[78] Az Azerbajdzsán SZSZK 1930-ban megalakított közigazgatási egysége. 2010-től Azerbajdzsán Sabran székhelyű Sabrani járása.

[79] MSZBT: Magyar–Szovjet Baráti Társaság.

[80] Az SZKP Központi Bizottságának 1985. április 23-i plénumáról van szó, amelyen Mihail Gorbacsov meghirdette az ország társadalmi, gazdasági fejlődésének felgyorsítására irányuló politikája kezdetét.

[81] Az izlandi fővárosban, Reykjavíkban 1986. október 11–12-én tartott amerikai–szovjet csúcstalálkozó Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár részvételével, melynek célja a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló megállapodás megvitatása volt. A két vezető egy évvel később, 1987. december 8-án írta alá Washingtonban a közepes hatótávolságú és a stratégiai harcászati rakéták leszereléséről és megsemmisítéséről szóló egyezményt.

[82] Barabás János (1940–?): diplomata, 1983–1989-ben a moszkvai magyar nagykövetség tanácsosa, 1990. február 15-től 1991. október 1-ig a Külügyminisztérium Politikai Elemző és Tájékoztatási Főosztályának vezetője, 1991–1996 között a Külügyminisztérium Dokumentációs és Iratkezelési Főosztályának vezetője. Részletes életrajzát lásd Gecsényi – Baráth: i. m. 136.

[83] Vagyis: a Szovjet–Magyar Baráti Társaság.

[84] SZBTSZ: Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége. 1957-ben moszkvai központtal létrehozott társadalmi szervezet („tömegszervezet”), amelynek feladata az egyes regionális, köztársasági és területi nemzetközi baráti társaságok működésének koordinálása volt.

[85] Helyesen: Nabi Hazri (1924–2007) azeri költő, dramaturg, publicista, politikus, 1971–1974-ben az Azerbajdzsán SZSZK kulturális miniszterhelyettese, 1974-től a Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége azerbajdzsáni szekciójának elnöke.

[86] Arif Melikov (1933–2019): azeri zeneszerző, pedagógus, balettdarabok szerzője, 1986-tól a Szovjetunió népi művésze.

[87] A Magyar–Szovjet Baráti Társaság a Hazafias Népfronttal karöltve első alkalommal 1966. május 23–30. között rendezte meg Magyarországon az Azerbajdzsán Kultúra Napjai nevű rendezvényt. Lásd Az azerbajdzsáni kultúra napjai. Népszabadság, 1966. május 18. 5. 1975. november 4–10. között, a Szovjet Kultúra Napjai rendezvénysorozat keretében több azerbajdzsán vonatkozású programot szerveztek. Az ünnepségsorozat befejezése után is még számos kiállítást, könyvbemutatót tartottak. A kulturális programokra érkező szovjet kulturális delegáció vezetését november 10. után Zakir Bagirov, az Azerbajdzsán SZSZK kulturális minisztere vette át. Lásd Fogadás a szovjet kulturális delegáció tiszteletére. Népszabadság, 1975. november 14. 5.

[88] A következményekre lásd a 10. sz. iratot.

[89] A cikk másolata megtalálható a jelentés mellett. Nem közöljük.

[90] Birnbauer József (1931–2009): diplomata, 1982–1988-ban a Külügyminisztérium I. Területi Főosztályának helyettes vezetője. 1988-tól 1992-ig a moszkvai nagykövetségen szolgált első beosztottként, 1989. május 30-tól rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter.

[91] Szvetlana Kaszumova (1938–2009): azeri pártfunkcionárius, állami vezető, 1983–1988-ban az Azerbajdzsán KP KB titkára, 1988–1990-ben az Azerbajdzsán KP Bakui Városi Bizottságának első titkára, 1998-tól Azerbajdzsán Köztársaság Központi Választási Bizottságának osztályvezetője, majd 2000-től haláláig elnökhelyettese.

[92] Az Azerbajdzsán Napok rendezvénysorozat 1988. október 17-én vette kezdetét a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Házában egy azeri népművészeti kiállítás megnyitásával. Lásd: Az Azerbajdzsán SZSZK napjai. Magyar Nemzet, 1988. október 18. 3. A programsorozat további eseményeire lásd: Azerbajdzsán kulturális napok hazánkban. Magyar Nemzet, 1988. október 27. 7.

[93] Az előzményekre lásd a 3. sz. iratot.

[94] Németh Miklós (1948–): közgazdász, politikus, 1988. május 22-től 1989. október 7-ig az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, 1988. november 24-től 1989. október 23-ig a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, 1989. október 24-től 1990. május 23-ig a Magyar Köztársaság ideiglenes miniszterelnöke.

[95] A Kaszumova és Németh Miklós közötti megbeszélésre 1988. október 19-én került sor. Lásd: Németh Miklós megbeszélése Szvetlana Kaszumovával. Népszava, 1988. október 20. 5.

[96] Vagyis: a Magyar Népköztársaság.

[97] Borisz Ivanovics Sztukalin (1923–2004): szovjet pártfunkcionárius, diplomata, 1970–1982-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa Sajtóbizottságának (1972-től: Állami Kiadói, Nyomdaügyi és Könyvkereskedelmi Bizottság) elnöke, 1982–1985-ben az SZKP KB Agitációs és Propagandaosztályának vezetője, 1985. július 19-től 1990. június 8-ig budapesti nagykövet.

[98] Lásd erre például az Ország-Világ Szvetlana Kaszumovával készített interjúját. „A történelem minket igazol”. Péter József interjúja. Ország-Világ, 1988. október 26. 6.

[99] Ez nem felel meg a valóságnak. A dokumentum keletkezésének időpontjáig számos – halálos áldozatokkal is járó – incidens zajlott le örmények és azeriek között, jó néhány tömeggyűlésre, tüntetésre került sor az Azerbajdzsán SZSZK más városaiban és településein is. A teljesség igénye nélkül: 1988. február 22-én Aszkeránban, február 27–29-én Szumgaitban került sor véres összetűzésekre, február 28-án Kirovabádban, május 15-én Susában, május 16-án Bakuban voltak zavargások.  

[100] Apró Antal (1913–1994): kommunista pártfunkcionárius, politikus, 1948–1951-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára, 1949–1952-ben, illetve 1953-ban az Elnöki Tanács tagja, 1956–1957-ben a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, 1956. október 27-től november 2-ig Nagy Imre kormányában a Minisztertanács elnökhelyettese, majd 1957–1961-ben ismét a Minisztertanács elnökhelyettese, 1957-től 1990-ig a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke.

[101] Az MSZBT főtitkára. Részletesebb személyi adatai nem ismertek.

[102] Györke Sándor (1932–2012): diplomata, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, 1989. május 30-tól 1992. áprilisig moszkvai nagykövet.

[103] Jeszenszky Géza (1941–): történész, diplomata, 1990. május 23-tól 1994. július 15-ig külügyminiszter, 1998–2002 között Magyarország washingtoni nagykövete.

[104] Levon Ter-Petroszian (1945–): szíriai születésű örmény állami vezető, a családja 1946-ban költözött az Örmény SZSZK területére. 1990. augusztus 4-től 1991. november 11-ig az Örmény SZSZK Legfelső Tanácsának elnöke, 1991. november 11-től 1998. február 3-ig a független Örmény Köztársaság elnöke.

[105] Antall József (1932–1993): pedagógus, történész, politikus, állami vezető, 1990. május 23-tól haláláig, 1993. december 12-ig Magyarország miniszterelnöke.

[106] Vagyis: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet.

[107] 1990. november 19–21-én rendezték meg Párizsban a gyakran Helsinki II.-ként is emlegetett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet. Mivel az értekezleten a Szovjetunió is mint nemzetközi jogalany vett részt, a tagállamai még megfigyelői státusban sem voltak jelen. Örményország Azerbajdzsánnal együtt csak 1992. január 30-tól lett az EBEÉ tagja. A párizsi csúcsról részletesen lásd Vajda Barnabás: Húsz éve zajlott Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2010. 3. sz. 143–149.

[108] A jelentés alján zárójelben, géppel írva szerepel a nagykövet neve, fölötte az első beosztott, Birnbauer József szignója olvasható. Az első beosztott a nagykövet távolléte vagy akadályoztatása esetén a nagykövet helyett jár el. Minden bizonnyal arról lehet szó, hogy a legépelt jelentést a nagykövetnek készítették elő aláírásra, ám ő akkor valamilyen oknál fogva nem tudta szignálni, ezért az első beosztott járt el helyette.

[109] Ambarcum Galsztian (1955–1994): örmény történész, politikus, 1988-ban a Karabah Bizottság egyik alapítója, majd vezetője, 1989 októberétől 1990 áprilisáig a bizottság más tagjaival egyetemben letartóztatásban volt Moszkvában. 1990 áprilisától decemberig az Örmény Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, 1990–1992-ben Jereván főpolgármestere. 1994. december 17-én lakásának közelében gyilkosság áldozatául esett.

[110] Göncz Árpád (1922–2015): író, műfordító, politikus, 1990. augusztus 3-tól 2000. augusztus 3-ig a Magyar Köztársaság elnöke.

[111] Savars Kocsarian (1948–): örmény mérnök, matematikus, diplomata, 1990-től 2005-ig parlamenti képviselő, 1990–1995-ben az örmény Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának elnökhelyettese, 2008-tól 2020. november 11-ig külügyminiszter-helyettes.

[112] Sic! Az eredetiben is a „Moldavával” kifejezés szerepel.

[113] 1988. december 7-én a Richter-skála szerinti 6,8-es erejű földrengés rázta meg az Örmény SZSZK-t. A földrengés következtében körülbelül 25 ezren vesztették életüket, és mintegy félmillió ember vált hajléktalanná. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1988. december 29-i, 3318/1988. számú határozatában elrendelte, hogy a kereskedelmi miniszter koordinálásával 1000 darab Tajga típusú lakókocsit juttassanak el Örményországba. A kereskedelmi és a szociális és egészségügyi miniszternek a Magyar Nemzeti Bank alelnökével karöltve 1989. február hónapban jelentést kellett tennie a Minisztertanácsnak a földrengés-károsultak részére a különböző forrásokból összegyűlt adományok összegéről. Lásd HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1989-385.

[114] A Pentagonale nevű regionális együttműködés 1990. május 20-án jött létre Bécsben, amikor az Ausztria, Jugoszlávia, Olaszország és Magyarország között 1989. november 11-én létrejött multilaterális kooperációhoz (Quadragonale) csatlakozott Csehszlovákia is. Ez az együttműködési rendszer 1991-ben, Lengyelország csatlakozásával Hexagonale néven kibővült. Lásd Sáringer János: Az Antall-kormány és egyes regionális együttműködések Európában. In: VERITAS Évkönyv 2016. Szerk. Ujváry Gábor. Budapest, 2017, 351–352.

[115] A következményekre lásd a 7–8. számú iratot.

[116] Mikecz Tamás: 1990. augusztus 1. és 1992. május 10. között a Külügyminisztérium 3. Területi Főosztályának helyettes vezetője.

[117] Lásd a 6. dokumentum mellékletét!

[118] Az 1991. augusztus 18–21-i moszkvai „operettpuccsról” van szó, melynek során az augusztus folyamán létrehozott politikai hatalmi szerv, az úgynevezett Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága gyakorolta a hatalmat: letartóztatták Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, illetve kihirdették a rendkívüli állapotot a Szovjetunió egész területén.

[119] Az előzményekre lásd a 6–7. sz. iratot.

[120] Rudas Ernő: diplomata, az 1980-as években a kolozsvári főkonzulátuson dolgozott, 1990. október 15-től 1995-ig bukaresti nagykövet.

[121] Varujan Voszganian (1958–): craiovai születésű romániai örmény politikus, 1990-től a Romániai Örmények Szövetségének elnöke. 1990–1992-ben, 1992–1996-ban a Román Képviselőház képviselője, 1996–2000-ben, majd 2004–2016-ban szenátor. 2012–2013-ban gazdasági miniszter, 2006–2007-ben gazdasági és kereskedelmi, 2007–2008-ban gazdasági és pénzügyminiszter.

[122] Dirair Mardikian (1930–2010): bejrúti születésű örmény egyházi főméltóság. 1960-tól haláláig a bukaresti székhelyű romániai és bulgáriai örmény érsekség elöljárója.

[123] Dic Baboian (1920–2004): a Brassó megyei Derestye községben született erdélyi örmény kereskedőcsaládban. Részletes életrajzi adatai nem ismertek.

[124] Az Oszmán Birodalom és az Antant-hatalmak által 1920. augusztus 10-én Sèvres városában aláírt békeszerződésről van szó. Az egyezmény értelmében Kelet-Anatóliában létrejött volna egy független örmény állam. Az 1923. július 24-én kötött Lausanne-i békeszerződés érvénytelenítette a sèvres-i béke határozatait.

[125] Raffi Hovaneszian (1959–): az Egyesült Államokban született örmény politikus, 1990. januárban telepedett át az Örmény SZSZK-ba, 1991. november 7-től 1992. október 16-ig a független Örmény Köztársaság első külügyminisztere.

[126] Sic! Helyesen: Setin Maganian (1926–1999) a romániai Târgu Frumosban született az örmény genocídiumot túlélt szülők gyermekeként. A bukaresti Közigazgatási Akadémia levelező tagozatán végzett, erdőgazdálkodási szakember, egyetemi tanulmányai végeztével nyugdíjazásáig a bukaresti Fakitermelő Központ munkatársaként dolgozott. A Romániai Örmények Szövetségének első titkára, majd alelnöke.

[127] Vásáry István (1945–): turkológus, orientalista, az MTA tagja, 1990–1991-ben isztambuli főkonzul, majd 1991–1995-ben ankarai nagykövet.

[128] Haszan Haszanov (1940–): azerbajdzsán állami vezető, 1990. január 26-tól 1991. február 7-ig az Azerbajdzsán SZSZK Minisztertanácsának elnöke, 1991. február 7-től 1992. március 4-ig Azerbajdzsán (1991. október 18-tól Azerbajdzsán Köztársaság) miniszterelnöke, 2004. szeptember 2-től 2010. március 30-ig Azerbajdzsán rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Magyarországon.

[129] Turgut Özal (1927–1993): török politikus, 1983. december 13-tól 1989. október 31-ig Törökország miniszterelnöke.

[130] Ahmet Mesut Yılmaz (1947–2020): török politikus, 1991–2002 között a Haza Párt elnöke, 1987. december 22-től 1991. február 20-ig külügyminiszter, 1991-ben, 1996-ban, majd 1997–1999 között miniszterelnök.

[131] Süleyman Demirel (1924–2015): török állami vezető, 1975–1978-ban, 1979–1980-ban, majd 1991. november 20-tól 1993. május 16-ig miniszterelnök, 1993. május 16-tól 2000. május 16-ig köztársasági elnök.

[132] Az Azerbajdzsán SZSZK lakossága a szovjet uralom évei alatt erőteljes szekularizáción esett át. A független Azerbajdzsánban elvégzett felmérések szerint az ország lakosságának többsége, mintegy 60%-a az iszlám síita ágának követője. A török nyelvű azeri népesség ugyanakkor még ennél is nagyobb arányban a síizmus képviselője, a szunnita kisebbséghez az ország északkeleti részében élő s kaukázusi nyelveket beszélő népcsoportok (lezgek, avarok stb.) tartoznak.

[133] Murat Karayalçın (1943–): 1989. március 26-tól 1993. szeptember 21-ig Ankara főpolgármestere.

[134] George Herbert Walker Bush (1924–2018): amerikai politikus, 1989. január 20-tól 1993. január 20-ig az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

[135] Erre a kérdésre lásd még a 12. sz. iratot.

[136] A távirat jobb alsó hasábjában – minden bizonnyal – Jeszenszky Géza külügyminiszter kézírásos záradéka olvasható: „A magyar érdekek Örményországgal másodlagosak, országok csoportjával együtt lehetséges az elismerés. (Ne menjünk bele esetleges kellemetlen helyzetekbe. Azerbajdzsán elismerése?) J[eszenszky] II. 28.”

[137] Rakovszky András (1929–): diplomata, 1962–1990 között a Mineralimpex, majd az Országos Olaj- és Gázipari Tröszt külkereskedelmi munkatársa, 1990. október 1-től a Külügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztályának vezetője. 1991. február 20-tól rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, a Magyar Köztársaság Európa Tanács mellett működő állandó képviseletének vezetője Strasbourgban.

[138] Sic! Helyesen: Krisztian Ter-Sztepanian. Személyére vonatkozó adatot nem találtunk.

[139] Erre lásd a 8. sz. irat b) mellékletét.

[140] Erre lásd a 6., a 8. és a 11. sz. iratot.

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő