„1953 júniusa után pillanatok alatt ellepte a szemét kulturális életünk számos területét”

„Tovább erősödött a szemét elburjánzása, és az engedékenység [a] különféle eltorzulásokkal szemben. Az első időkben a tömegigények figyelembe vétele jelszavával is támogattuk a színvonaltalanság elburjánzását, azáltal, hogy nem vettük eléggé észre, hogy a tömegek igé-nye címén a kispolgárság ízlését és ízlésrombolását hagytuk szabadon burjánozni, s nem egy-szer azt tekintettük a tömegek ízlésének. Így nem csak egyszerűen a „tömegek uszályába” kerültünk, hanem a kispolgárság uszályába, ami természetszerűleg károsan befolyásolta a munkásság ízlésének kialakulását is.”

Bevezetés 

Feljegyzés a Nagy Imre kormány kulturális politikájáról

1953. június végén a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége a Rákosi Mátyás vezette párt- és kormányküldöttség moszkvai útja után határozatot hozott az elkövetett hibákról. A politikai-, gazdasági- és kormányzati téren történt hibák és torzulások - kényszerű és részleges - beismerésén túlmenően megjelölték a további tennivalókat is: többek között a gazdasági fejlesztés fő irányainak átalakítását, a nehézipar és a hadsereg fejlesztésének visszafogását, az életszínvonal emelését, az addigi káder- és igazságszolgáltatási politika módosítását. Rákosi Mátyás helyett 1953. július 4-én Nagy Imre lett a Minisztertanács elnöke. Miniszterelnökségének formálisan 1955 áprilisáig tartó időszaka az enyhülés korszakaként vált ismertté. Reformkísérlete számos ponton változtatta meg a rendszer addigi felépítését és működését, és ennek politikai hatásai azonnal érzékelhetővé váltak. Tevékenysége a kulturális életben is számos változást eredményezett.

Az 1948-1949-es évek után a társadalmi viszonyok átalakítására irányuló törekvések egyik legfontosabb részét alkotta a kulturális élet átformálásának kísérlete, az új „szocialista realista" igényeknek és elképzeléseknek megfelelően.

1945 után egy ideig még viszonylag sokszínű és változatos kulturális élet zajlott Magyarországon. A színházak számos klasszikusnak számító színdarabot és egyéb művet játszottak, az irodalmi körök működése kiszélesedett, új művek sora hagyta el a nyomdát, a zenei élet virágzott, a képzőművészet előtt szélesre nyíltak az utak, és a filmgyártás is új, változatos perspektívák alapján szerveződött. A később totálissá váló igények azonban - ha korlátozott mértékben is - már ekkor jelentkeztek. A modern, „szociális" témájú, majd mindinkább a szovjet mintájú „művek" bemutatását a kommunista kulturpolitikusok folyamatosan igényelték és erőltették. 1948 előtt azonban még nehézséget okozott a kommunista ideológiának megfelelő előadások és egyéb művészi alkotások biztosítása. A szovjet darabok csak kis részét fordították le, és a magyar témájú művek jelentős része is a giccsesnek tartott kategóriába tartozott.

Az 1948 utáni új érában azonban már a lehető legteljesebb mértékben a „dolgozó osztályok", a munkásság és a dolgozó parasztság életéről, munkájáról és körülményeiről kellett szólniuk az új kultúra zenéinek, színdarabjainak, operettjeinek és filmjeinek. Az 1945 előtti idők művészeti és irodalmi eszméit, esztétikáját és értékrendjét elutasították, és száműzni kívánták. A rendszer vezető képviselői olyan kulturális forradalmat hirdettek, amelynek célja egy új embertípus kinevelése, amely a szocializmust kulturális élet területén is fel kívánta és tudta építeni.

Az új értelmiség megteremtésének céljával és igényével nagy számban irányították a paraszt- és munkás származású fiatalokat a közép- és a felsőoktatásba. Tömegekhez juttatták el olcsón a különböző klasszikus és számukra elfogadható „modernebb tartalmú" könyveket, kiépítették a kölcsönkönyvtárak rendszerét, fokozottabb hangsúlyt helyeztek a rádiózásra, a rádióműsorok szerkesztésére, az iskolák és a munkahelyek bevonásával is a széles nagyközönség számára kívánták lehetővé tenni a kommunista ideológiának megfelelő közművelődést. Az iskolán kívüli népművelés legfontosabb részeiként a könyvtárak, a múzeumok, valamint a színházak a mozik szerepét erősítették. Ebbe a körbe kívánták bevonni a zenés szórakozóhelyeket is, mint az emberek által leginkább látogatott intézményeket.

A cél elérése érdekében a lehető legteljesebb mértékben felügyelet alá akarták vonni a népművelés eszközének tekintett műsorpolitikát. Ebben uralkodó szerepet szántak az általuk realistának tekintett ábrázolásmódnak, és a művészeti alkotásoktól - az új társadalmi rendszerrel - való politikai azonosulást vártak el. A művészt példát képviselő személynek tekintették, aki egy követendő mintát közvetít a közönségnek, amelynek a színész játékából, ill. az előadás mondanivalójából morális következtetést kell levonnia.

zene területét eluralta a tömegdal, az egyszerűen betanulható és közösen énekelhető, folklorisztikus elemekből mesterségesen kialakított, ideológiával átitatott rigmusos műfaj, amely kiszorította a különböző számú tagból álló kamarazenekarokat, a kamarazenét. A gunyoros hangvételű rövid lírai dalok és egyben alkalmi agitációs rigmusok, vagyis a csasztuskák szintén ekkor jelentek meg tömegesen. A vezetőket - leginkább Sztálint és Rákosit - éltető patetikus ódák tömege keletkezett ekkor, ill. elterjedtek a munka és a kommunizmus dicsőségét zengő optimista kicsengésű versek. Hódítottak a daljátékok, a kantáták, a vokális zenék, a munkásmozgalmi ihletettségű kórusművek. Bartók Béla műveit, valamint Erkel Ferenc „Bánk bán" című operáját még a rádióban is nagyon ritkán játszották, csak az ötvenes évek közepén tűzték újra műsorra. A cigányzenét polgári csökevénynek minősítették, a nyugati mintájú régebbi és új zenék és táncok beáramlását gátolták.

színházakból gyors ütemben tűntek el a burzsoának tekintett hazai és külföldi (például orosz) színdarabok, még a klasszikus művek száma is lecsökkent. 1949 előtt a színdarabokéhoz képest nagyobb volt az operettek aránya. Ezek helyett a szocializmus-kommunizmus eszméjét megjelenítő, korabeli tárgyú darabok, előadások megírását, rendezését és színre vitelét sürgették. Szorgalmazták a népi demokratikus színművek lefordítását és színre vitelét, ezekből azonban kevés valósult meg. A szomszédos államok szerzőinek darabjai közül csak néhány került színre, és az igen kedvelt Nazim Hikmet „romantikus kommunista" török költő, ill. dráma- és regényíró munkáit sem mutatták be a színházak. Magyar vonatkozású színdarabok szintén kis számban, és késve készültek.

A korábbi évtizedek hagyományait átalakítva az operák és operettek előadásainál egyrészt a korabeli szovjet szerzők darabjaira (daljátékaira) támaszkodtak, másrészt megkezdődött a magyar témájú darabok megíratása és előadatása. Minden erőfeszítésük az 1945 előtti sziruposnak, érzelgősnek tekintett operettek kiszorítására irányult. Ezeket a korabeli szovjet szerzők munkáival igyekeztek pótolni. Leghíresebb és legtöbbet játszott szovjet darab lett Mejtusz - Fagyejev Ifjú Gárda című operája. A magyar szerzőktől is mind több művet vártak, és az ötvenes években folyamatosan színpadra is kerültek (például Farkas Ferenc: Csínom Palkó (1951), Kadosa Pál: A huszti kaland (1952), Ránki György: Pomádé király új ruhája (1953) stb.).

filmek még nagyobb jelentőséggel kaptak, hiszen a propaganda képi erővel történő megjelenítése hatékonyabb szolgálatot jelentett az ideológia terjesztésében. A filmgyártás ütemét fokozták, a mozikat fejlesztették, amelynek a száma az ötvenes évek közepére megtöbbszöröződött. Ez tette lehetővé összesen 339 millió néző „szocialista nevelését, pártunk, dolgozó népünk a Szovjetunió és a népi demokráciák iránti szeretet elmélyítését".

A vegyes szórakoztató műsorokat tartalmazó esztrád műfaj rendkívül népszerű volt az ötvenes években. Egymást váltották benne a színpadon, vagy szabadtéren előadott zenei- és táncszámok, és gyakran a „konferansziék" által közvetített prózai betéteknek is jutott hely. Ezeket a fellépéseket könnyedség, humor és szatirikus hangvétel jellemezte, mélyebb gondolati - és így ideológiai - tartalom nélkül.

1953 után, Nagy Imre vezetésének időszakában számos változás következett be a kulturális életben is. Az ideológia tömörsége és totalitása megtört, új kezdeményezések jelenhettek meg, az ellenőrzés és a pártos befolyásolás ereje némileg csökkent.

Nagyobb teret kaphattak a szélesebb társadalmi rétegek szórakozását szolgáló műfajok. Hódított a tánczene, visszatért a cigányzene, egyre jobban beszüremkedtek a nyugati dallamok, terjedtek a könnyedebb szórakozási formák. Ebben az időkben a szórakozóhelyeken egyre több szalonzenekar játszott, az általuk közvetített nyugati zenei hatások beáramlását azonban igyekeztek megakadályozni. A jampec, ill. a jampecnek minősített táncokat tiltották, és másokat igyekeztek helyettük elterjeszteni - nem sok sikerrel. (A feltűnő viselkedésű, „nyugatiasan" öltözködő és táncoló, könnyedebb kikapcsolódásra vágyó ifjakat nevezték jampecnek.)

A színházirányítás központosítottsága csökkent, a helyi döntéseknek nagyobb szerepük lett. Több hagyományos színdarab, operai mű és operett kerülhetett színpadra, az ideologikus szempontok kevésbé játszottak szerepet.
A filmek esetében hasonló folyamat ment végbe. Visszatértek a filmvászonra a korábban kiszorított szerelmi jelenetek, és változatosabbak lettek a szórakoztató jellegű alkotások is, valamint több lett a nyugati film. Az ideologikus filmek eszmei irányvonala enyhült, és több lett a társadalomkritikát megfogalmazó filmalkotás is.

1954 végén, 1955 elején Nagy Imre politikája ellen erős támadás indult, és mind belső, mind külső (moszkvai) pozíciói megrendültek. A tavasz folyamán formálisan is eltávolították a vezetésből. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége március elején határozatot hozott, amelyben bár leszögezték az 1953. júniusi határozatok helyességét, de azok végrehajtását hibásnak nyilvánították. Az 1953 június után a gazdasági-, társadalmi- és politikai életben történteket jobboldali elhajlásnak minősítették, és a jobboldali, antimarxista, pártellenes, kispolgári és opportunista tendenciák elburjánzásának tekintették.

A kulturális életben lezajlott változásokat szintén ugyanilyen szempontból értékelték, ill. ítélték el. Az 1955 elején-közepén keletkezett határozatokban a kultúra és az oktatás 1953. júniusig tartó átalakítását visszatekintve általában helyesnek nyilvánították, és a kulturális forradalmat a szocialista építés nélkülözhetetlen részének tekintették, mivel nélküle lehetetlennek tartották annak győzelmes felépítését. Az átalakulásokat hatalmas tempójú fejlődésként aposztrofálták, eredményeinek mértékét elképzelhetetlen mértékűnek tartották.
Véleményük szerint 1948 és 1953 között meghonosodott a legfejlettebb és az élet igazságának hű ábrázolására legalkalmasabb szocialista realizmus. Kulturális fejlődésünk fontos tényezőjével és segítőjével, a szovjet kultúrával nagy tömegek ismerkedtek meg, amely gyümölcsöztetően hatott a megújhodó nemzeti irodalmunkra. Új kulturális apparátust és intézményhálózatot építettek ki (kultúrházak, kultúrotthonok, mozi- és színházhálózat, könyvkiadás). Kibontakozott a marxista szellemű népművelés, lényegében megszűnt az analfabétizmus, öntevékeny-művészeti csoportok működtek, újjászületett a népművészet, a könyvek mindenhová eljutottak stb.

Ekkor, az 1953 júniusa előtt időszakra vonatkozóan már számos hibát és torzulást ismertek el, de a korszak szokásos frazeológiájával. Hibának, helytelen értelmezésnek tekintették, hogy a művészi ábrázolásokban az osztályharcot és minden nehézséget úgymond leegyszerűsítve ábrázolták, azokban túltengett a frázisosság, a hurráoptimizmus, elszaporodtak a sémafigurák és maga a sematizmus. Saját bevallásuk szerint bürokratikuskinövések és centralizmus lépett fel. Gyakran türelmetlenség jellemezte a nevelőmunkát, és elmaradt a fokozatosság is. Az áldozatok vállalásának mértéke mellett elhanyagolták ahaladó nemzeti hagyományok megbecsülését is.

Az 1953 utáni változásokat azonban elítélték, és pellengérre állították. Az általuk elburjánzó jobboldali nézeteknek és elhajlásoknak minősített folyamatok, véleményük szerint a kulturális élet „egészséges előrehaladását akadályozták". Az új szakasz gondolkodásában, állításaik szerint, a hibák öncélú keresése és felnagyítása lett úrrá, a valóságos vagy vélt hibák leleplezése. Ez vezetett többek között a naturalista ábrázolás eszközeinek térnyeréséhez.

1953-as fordulatot követően a korábbi hibákat felnagyították, sőt konstruálták, az elért eredményeket lebecsülték, sőt elhallgatták, és egyesek eljutottak „népünk, munkásosztályunk, Pártunk rágalmazásáig is". Emellett felütötte fejét a burzsoá objektivizmus, a valóság kiragadott tényeinek felsorakoztatása. Elhomályosult a pártosság elemi követelménye, az irodalom és a népművészet népnevelő feladata. A polgári és kispolgári ideológiák felelevenedtek, a narodnyik, nacionalista, L'art pour l'art és egyéb antimarxista alkotások és nézetek pedig fórumot kaptak.

Álláspontjuk szerint a magyar kultúra elzárkózott a Szovjetunió élenjáró kultúrája elől, gyengült a pártosság és maga a pártirányítás, tapasztalható lett a pártfunkcionáriusokat befeketítetni kívánó szándék is. Ideológiai liberalizmus és elvtelenség erősítette a káros nézetek kialakulását, amelyek a Párt helyes iránymutatása ellen léptek fel. Elmaradt a szovjet és magyar színdarabok műsorra tűzése, elhalványult a nép nevelésének, a Párt politikájának következetes szolgálata. A filmszínházak műsorában a nyugati filmek előretörését kárhoztatták, és súlyos problémaként jellemezték a saját világnézetet tükröző pártos filmek háttérbe szorulását. A kispolgári gondolkodás ebben a művészeti ágban is felszínre bukkant, és a munkásság-parasztság ábrázolása háttérbe szorult. A leginkább kárhoztatott esztrádműsorok pedig hátat fordítottak szocializmus építésének, sőt a munka, a termelés tekintélyét is igyekeztek kikezdeni. Támadásokat indítottak a szocialista erkölcs, a forradalmi puritánság ellen, erősítették a múltba való visszavágyakozást, és a kispolgári nosztalgiát.

Az 1955 tavaszától meginduló visszarendeződés során az 1953 előtti művelődésirányítás újjászervezését és hatékonyabbá tételét igyekeztek elérni. Ez azonban ekkor már nem lehetett sikeres, hiszen az értelmiség addig párthű csoportjai is fellázadtak, s az adminisztratív fellépések már nem jártak eredménnyel. A fundamentalista kultúrpolitika tevékenységének - legalábbis részlegesen - az 1956-os forradalom vetett véget, és egyben zárt le egy sajátos korszakot.

* * *

A közölt dátum nélküli dokumentum a belső adatok alapján valamikor 1955 tavaszán - kora nyarán keletkezett, a Népművelési Minisztérium Film Főosztálya, ill. Színházi Főosztálya vezetőjének, Kende Istvánnak a tollából. (Kende rendszer urbánus kemény magjához tartozott, a feljegyzés idején a Magyar Szovjet Társaság a főtitkárává nevezték ki, majd 1956. januárjától a Népművelési Minisztériumban lett miniszterhelyettes.) A gépelt, sk. aláírású, összefoglaló jellegű belső feljegyzés a Népművelési Minisztérium vezetősége számára készülhetett, és Non György miniszterhelyettes hivatalos iratai között maradt fenn. A feljegyzés több művészeti ág (zene, színház, film stb.) helyzetét és problémáit foglalja össze, egyrészt az 1953. június előtti állapot általános kifejtésével, ill. másrészt Nagy Imre kormány időszakának részletesebb elemzésével. A szerző a feljegyzés végén javaslatokat is tesz a kultúrpolitikai irányítás megjavítására.

Ezen a napon történt július 09.

1922

A MCSSZ elfogadta Gerely Jolán tervezetét a leánycserkészetről, és kebelén belül Ideiglenes Leánycserkész Intéző Bizottságot hozott létre...Tovább

1970

Az ENSZ világifjúsági közgyűlése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők