A második „vasfüggöny” (1957)

„A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. A döntés alapján a munkálatok, […] április 2-án kezdődtek, és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le…”

 A hidegháború 1948 után mind keményebbé váló éveiben a négyhatalmi megszállás alatt álló, de magát a nyugati világhoz tartozónak valló Ausztriától Magyarország 1949 folyamán határsávval, őrtornyokkal, fegyveres és kutyás határőrsök láncolatával és aknákkal hosszú évekre - kis híján fizikailag is hermetikusan - elzárta magát. Nemcsak a szomszédtól, de Európától is. Olyannyira, hogy éveken keresztül alig néhány elszánt embernek sikerült átjutnia a határon, míg mások életükkel fizettek bátorságukért. Miközben az államközi érintkezésben, a szabad közlekedésben minden a minimálisra csökkent, a közbeszédben „vasfüggönynek" elkeresztelt aknazár különösen mélyreható sokkot okozott a logika nélkül megvont trianoni határ mentén élők mindennapjaiban. Ez főként azokban a határ menti falvakban volt „húsba vágó", ahol a mezőgazdasági ingatlanok faluk közötti átbirtoklásán és szabad művelésén, a határ átjárhatóságán a békeszerződés nem sokat változtatott. Így különösen érthető, hogy 1956. március-májusában, amikor a magyar párt- és állami vezetők nyolc esztendő után váratlan fordulattal a déli és nyugati határokon húzódó, számos áldozatot követelő aknamezők felszámolásáról döntöttek, mindkét oldalon felcsillant a remény: valósággá válhat a megelőző hónapokban szavakban már oly gyakran hangoztatott enyhülési szándék. Ez még akkor is reményteljesnek tűnt, ha az aknamentesítés, az őrtornyok lebontása (és hátrább helyezése) természetesen nem is jelentette automatikusan a határok megnyitását, a szabad közlekedést. Ámde megszüntette az akut veszélyforrást, jelentősen megkönnyítette a határok átjárhatóságát. Így történhetett, hogy a május közepétől folyó munkálatok nyomán hétről hétre nőtt azok száma, akik baj nélkül átlépték a határt, és menedéket találtak Ausztriában. Júliusban 201, augusztusban 375, szeptemberben 408 ember kísérelt meg határátlépést, közülük 23, 82 és 80 főnek ez sikerült is. Ebben az időben magyar részről már megkezdődött a kishatárforgalomról szóló egyezmény-tervezet előkészítése. Miután szeptember közepére az aknákat felszedték, lényegében eltűnt a

Ez tette lehetővé, hogy egy hónappal később a forradalom vérbe fojtását követő hetekben tízezrek indulhassanak szinte akadály nélkül nyugat felé. Természetesen ezt az is segítette, hogy az október végi napokban a határőrség szétesett, a sorozott határőrök egy része elhagyta a szolgálati helyét, és hazament, voltak, akik átmentek Ausztriába. Egyes őrsöket a forradalmi szervek lefegyvereztek. Novemberben a három éves

50 000 főt, annak ellenére, hogy ekkor már érvényben volt a tűzparancs és a szovjet járőrök (igaz véletlenül) osztrák területre is behatoltak a menekülők üldözése közben. Ilyen eset történt éppen november 23-án, amikor két szovjet katona Rechnitz/Rohonc térségében megsértette a határt, és 1956. november 11. - 1957. január 8. között a legerőteljesebb menekülési irányok a Hanságban (Hanság-Villanytelep), Hegyeshalom, Pusztasomorja, Peresznye térségében alakultak ki. Számos határőr és határőrtiszt hagyta magát megvesztegetni, és hunyt szemet a menekülők mozgása felett, vagy segítette éppen az embercsempészeket. December végéig 126 szolgálatban lévő katona is

Hosszú ideig nem született politikai vagy kormányzati döntés az ügyben. Az első lépést Münnich Ferenc, mint a fegyveres erők minisztere által kiadott 7. számú, december 11-én kelt, parancs jelentette, amelyben elrendelték a rendőri állomány feltöltését Győr-Sopron és Vas megyékben, továbbá jelentősen Ezzel számottevően megnehezült a nyugati térség megközelítése és az illegális határátlépés. A honvédségtől a leszerelt határőrök pótlására 1339 főt vezényeltek át a határra, és folyamatosan érkeztek az újonnan besorozottak is. Karácsony előtt Szalva János ezredes a Határőrség országos parancsnoka több pontból álló javaslatot terjesztett Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők minisztere elé. Ebben a határsértések súlyos bűncselekménnyé minősítését és ennek megfelelő büntetését, a határövezet szigorúbb őrzését, a nyugati országrészben szolgálatot teljesítő rendőrség létszámának felemelését indítványozta. Felvetette azonban a határ menti községek közszükségleti cikkekkel történő jobb ellátását is, miután a Részben az ő javaslatait emelték be a január első tíz napjában készített kormány-előterjesztésbe. A Münnich Ferenc által jegyzett anyag bevezetője politikai értékelést adott, és elhatárolódott az 1956 tavaszi enyhülési folyamatoktól, amikor megállapította, hogy „a nyugati határ védelmét alapvetően meggyengítette az annak idején, a helyzet hamis értékelése következtében felszámolt műszaki zár." Ennek a visszaállítását egyelőre nem vetette fel, megelégedett különböző adminisztratív és propaganda intézkedésekkel (a jogszabályok szigorítása, a személyi igazolványok és útlevelek különleges megjelölése, a határőrség jutalmazása, hazafias propaganda és 10 000 ember kivándorlásának engedélyezése), de hangsúlyozta, hogy a megerősített határőrség és a mélységben megszervezett ellenőrzés sem képes meggátolni az embercsempészést, a kiszökéseket és az (1. számú dokumentum) A következő lépés ily módon „logikus" volt: a kormány január 24-i ülésén Kádár János bejelentette, hogy a nyugati és déli határ mentén „műszaki zárat" létesítenek.(2. számú dokumentum) Érdekes módon a Határőrség parancsnoka február 6-án keltezett, Tömpe István belügyminiszter-helyetteshez küldött levelében a műszaki zárat két soros tüskés drótkerítéssel és kiegészítőként egy alacsony dróthenger akadállyal javasolta megvalósítani. Az előterjesztésben arra is kitért, hogy minden határőr-kerület kapjon aknakészletet is (érintő és taposóaknákat), amivel „adott esetben nemcsak feltartóztatják az ellenséges elemeket, hanem meg is semmisítik azt." (3. számú dokumentum) A politikai vezetés láthatóan kevésnek ítélte ezt az elképzelést, miután január folyamán még mindig tízezernél több embernek sikerült átjutnia a határon. A tervek kidolgozását láthatólag nem befolyásolta, hogy az osztrák kormány február közepétől ismét megerősítette a határ ellenőrzését a

A Honvédelmi Tanács, mint a legfelső döntéshozó testület Révész Géza honvédelmi és Biszku Béla belügyminiszter előterjesztésében Kádár János elnökletével Révész, Biszku, Apró Antal és Münnich Ferenc részvételével március 12-én tárgyalta a témát. Ez alkalommal már egyértelmű volt, hogy az aknamező újratelepítésére kerül sor. (4. és 5. számú dokumentum)
A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. (6., 7. és 8. számú dokumentum) A döntés alapján a munkálatok, amelyben a honvédség lövészzászlóaljai mellett speciális aknatelepítő műszaki egységek vettek részt, április 2-án kezdődtek és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le, ezenközben egy katona meghalt, 10 katona megsérült. (9. számú dokumentum)

Az osztrák sajtó már március elején hírt adott a készülő intézkedésekről, amelyekről Marosán György a magyar pártvezetés tagja március 28-án mondott nyilvános beszédében szólt először. Az osztrák kormány az értesülések, majd a konkrét tapasztalatok alapján megkísérelte, hogy tájékoztatást kapjon a várható intézkedésekről, majd Anasztaz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes április végi látogatását is felhasználja a telepítés megakadályozására. Ez azonban nem járt sikerrel, Mikojan közölte, hogy a kérdés kizárólag a

Az osztrák külügy végül május 29-én hivatalosan tiltakozott a műszaki zár ellen, és követelte annak visszavonását a határvonaltól. „A nemzetközi jog általánosan elismert alapelvei szerint egyetlen államnak sincs megengedve, hogy meghaladja a számára biztosított szuverenitást, s a határain olyan intézkedéseket tegyen, amelyek következményekkel járnak a szomszéd ország területére is." - állapította meg az osztrák diplomácia. A mindennapi diplomáciai gyakorlatban azonban azt is értésre adta, hogy a

Június végére azután ismét legördült a határ teljes hosszában a „vasfüggöny". A Belügyminisztérium kollégiuma számára 1957. szeptember 24-én készített határőrségi jelentés szerint a létesítmények korszerűtlensége, rossz állapota mindkét oldalon tovább fokozta azt a veszélyt, amit önmagukban is jelentettek. A Gyurkó Lajos vezérőrnagy, országos parancsnok által aláírt javaslat ezért a rendszer felülvizsgálatát, újjáépítését, korszerűsítését és további akadályokkal történő Erre azonban csak 1965 nyarától került sor, amikor a magyar-osztrák kapcsolatok fejlődése megkerülhetetlenné tette az aknamező helyett egy elektromos Olyan jelzőrendszerét, amely valójában már 1957 őszén is ismert és alkalmazott volt, többek között Csehszlovákiában, de a Kádár kormány pénzhiányra hivatkozva nem kívánta átvenni. Így maradt nyolc éven át használatban, emberéleteket követelve, súlyos sebesüléseket okozva.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő