A választójog a századelőn a salgótarjáni választói névjegyzékek tükrében

1848 egyik alapvető, a polgári átalakulást segítő és jelentő vívmánya az országgyűlés népképviseleti alapra való helyezése volt, s ettől az alapelvtől az 1874. és 1913. évi törvények sem tértek el: vagyoni, adózási képesség, iskolázottsági, ill. életkori cenzushoz kötötték a választói jogosultságot. A nőket mindhárom törvény kizárta a választói jog lehetőségéből. Az 1913-as törvény 28%-kal növelte a választók számát, ami a lakosság mintegy 8,7%-át jelentette. Részlegesen a törvényhatósági városokban elrendelte a titkos szavazást, és a 435 választókerületből 66-ban ezentúl így szavazhattak.

1848 egyik alapvető, a polgári átalakulást segítő és jelentő vívmánya az országgyűlés népképviseleti alapra való helyezése volt. A népképviselet elve pedig értelemszerűen a választójog szabályozását jelentette, amely az 1848. évi V. tc-ben öltött testet. A 48-as törvény - mint az áprilisi törvények többsége - liberális volt, de kompromisszumos jellegű. Liberalizmusa abban állt, hogy vagyoni, jövedelmi és értelmiségi cenzussal biztosította a választójogot a 20. életévüket betöltött férfiak számára s választhatóságukat 24. életévükön túl. Liberalizmusának mértékét jól jelzi, hogy a szabadelvűség mintaállamaként jellemzett Angliában magasabb cenzusok létezetek. A '48-as törvény önmagát „ideiglenesnek" minősítette. Az ideiglenességnek technikai okai is voltak, hiszen nem állt a törvényalkotók rendelkezésére megbízható népszámlálási anyag, azaz olyan statisztikai apparátus, amelynek segítségével pontosan „mérni" tudták volna az új szabályozás minden összetevőjét. 1869-1870-ben lezajlott Magyarországon az első, modernnek tekinthető népszámlálás, a lakosság egészének a kor normái szerinti részletes számbavétele. Technikai értelemben tehát sok olyan adat került napvilágra, amelyek alapján a '48-as törvény esetleges hiányait, méltánytalanságait orvosolni lehetett volna. A kérdés az volt, hogy ezeket a technikai előfeltételeket milyen irányban kamatoztatják a törvényhozók: jogszűkítően avagy jogbővítően változtatnak-e a

A kormány 1871. november 8-án nyújtja be törvényjavaslatát az

Gyakran felmerülő kérdés volt a századelőn, elsősorban az ellenzék részéről, hogy a szabadelvű haladás mércéje lenne a politikai jogok kiterjesztése. A választási programokban a választójog reformja sarkalatos pontként szerepelt, mint elérendő cél.

Az 1910-es évek elején beterjesztett törvényjavaslatok szerint az ipari munkásság lenne az a társadalmi csoport, amelynek a jogkiterjesztés nagyobb lehetőséget adna arra, hogy tagjai részt vegyenek a közéletben. Szintén új törekvésként jelentkezett az általános és titkos szavazás bevezetése a nyílt állásfoglalással szemben. A kormánypárti Nógrádi Hírlap 1913. január 12-i számában a választójogi reformról megjelent cikkében igen határozott véleményt mondott ennek lehetőségéről: „

A választójogi reformtervezet legnagyobb indulatokat kiváltó fejezete lett, és ellentmondott minden jogkiterjesztési szándéknak a választói jogosultság korhatárának felemelése 30 éves korra. A Felsőnógrád 1913. március 8-i számában Tisza István gróf parlamentben elhangzott beszédéről tudósítva ezzel kapcsolatban annak a véleménynek adott hangot, hogy

Az új törvényt bírálók nem értettek egyet azzal a módosítással sem, hogy elvették a jogot a törvényhatóságoktól, és belügyminiszteri hatáskörbe utalták a választókerületi beosztás szabályozását. Hosszas viták és huzavonák után végül az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1913. évi XIV. törvénycikket 1913. április hó 30-án szentesítették, és az országgyűlési képviselőválasztó kerületek számának és székhelyének megállapításáról szóló 1914. évi XV. törvénycikk kihirdetési napján, azaz 1914. év március hó 31. napján életbe lépett. Igaz az életbe lépésről csak annyiban beszélhetünk, hogy a törvény alapján írták össze a választásra jogosultakat, de a háború kitörése miatt választásokat már nem tartottak az új szabályozás szerint. Az első világháború után 1919-ben jelent meg az a választásokat szabályozó miniszterelnöki rendelet, amelynek alapján bonyolították le az 1920. évi választásokat.

Az 1913-as törvény - hosszú évtizedek nagy nekirugaszkodásaképpen - 1 272 755-ről 1 627 136-ra, azaz mindössze 28%-kal növelte a választók számát, ami így a lakosság mintegy 8,7%-át jelentette. Részlegesen a törvényhatósági városokban elrendelte a titkos szavazást, ami annyit tett, hogy a megemelt számú 435 választókerületből 66-ban ezentúl így 

Mivel az 1848, 1874. és 1913. évi törvények vagyoni, adózási képesség, iskolázottsági, ill. életkori cenzushoz kötötték a választói jogosultságot (a nőket mindhárom törvény kizárta a választói jog lehetőségéből), így községenként és városonként össze kellett írni azokat a férfiakat, akik megfeleltek a hatályos törvény cenzusainak.

A Nógrád Megyei Levéltár IV. 404. Nógrád Vármegye Törvényhatósági Bizottsága Központi Választmányának iratai fondban találhatók azok a névjegyzékek, amelyek ezen választójogi törvények előírásai alapján keletkeztek.

Salgótarján nagyközség választásra jogosultjainak 

 választottam ki azért, hogy elemezzem, milyen hatásai voltak az 1913. évi törvényi szabályozásnak a választójog tekintetében az 1874. évihez képest. Az 1913. decemberében lezárt, 1914. évre elkészült névjegyzék (továbbiakban 1914-es névjegyzék) még az 1874. évi XXXIII. törvény alapján írta össze a választásra jogosultakat, az 1916. decemberében lezárt, 1917. évre készült névjegyzék (továbbiakban 1917-es névjegyzék) már az 1913. évi XIV. törvény szerint járt el.
Az 1914-es névjegyzéken a név, életkor és foglalkozás megjelölése mellett a cenzusok kategóriáit régi jog, földbirtok, házbirtok, jövedelem és értelmiségi jog alapján határozzák meg. Az  az alábbiak szerint állapítja meg a választásra jogosító, minimálisan szükséges cenzushatárokat: meghagyja a választójogát azoknak, akik 1848. előtt is választók voltak. ?k régi jog alapján választhattak továbbra is. A városokban házadó alá eső, legalább három lakrészű ház vagy 16 frt tiszta jövedelmet hozó földbirtok a cenzus legkisebb határa, a nagy- és kisközségekben megmaradt az úrbéri értelemben vett ¼ telek. A jövedelem nagyságát - ház, föld, saját tőke után - legalább 105 frt tiszta jövedelemben minimalizálta a törvény. Ugyanekkora jövedelemben határozta meg a kereskedők, gyárosok, kézművesek cenzusát, és a kézművesek esetében újra legalább egy segéd után fizetett jövedelemadót szab kitételnek. Újdonság a választók között az állami törvényhatósági és községi tisztviselők megnevezése, akik legalább 500 Forint évi jövedelem után fizetnek adót. Tekintet nélkül a jövedelemre választói joggal rendelkeztek a tudományos akadémia tagjai, tanárok, akadémiai művészek, tudorok, ügyvédek, közjegyzők, mérnökök, sebészek, gyógyszerészek, okleveles gazdák, okleveles erdészek és okleveles bányászok, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők, iskolai tanítók, okleveles kisdedóvók.

Az 1917-es névjegyzék is tartalmazza a választó nevét, életkorát, foglalkozását és a választói jogosultságot. Az 

 az alábbiak szerint állapította meg a választói jogosultsághoz szükséges cenzusokat: megtarthatták választói jogukat azok, akiket az 1874. évi választói törvény alapján az 1913. évi ideiglenes névjegyzékbe már felvettek. A hat elemit végzettek közül, akikre két korona egyenes adót róttak ki, választók voltak az önálló iparosok, a nem alkalmi napszámosok, állandó alkalmazottak, vállalkozásban segítő családtagok és altisztek. Legalább 20 korona egyenes adóval rendelkező személyt lehetett a választói névjegyzékre felvenni, ha hivatalos okmánnyal nem, csak külön bizottság előtt tudta bizonyítani írni-olvasni tudását. A losonci Felsőnógrád meghatott sorokban írja le tudósításában azokat a pillanatokat, amikor a losonci városházán 102 szavazójelölt vizsgára jelentkezett a kijelölt bizottságok előtt:
Aki egyáltalán nem rendelkezett az írni-olvasni tudás „különös kellékével", annak legalább 40 korona egyenes adó fizetőjének kellett lennie.

A választói jogosultság életkori határát is az iskolai végzettségtől tették függővé, ugyanis a korhatár a magasabb értelmiségek számára 24 év volt, míg a többieknek 30 év. A törvény magyarázata szerint, a korral együtt járó megfontoltság és komolyság az, ami indokolttá teszi, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségűek választói jogosultsághoz szükséges korhatára magasabban legyen megállapítva. Választók voltak tehát a képzettebb értelmiségek közül a tisztviselők, lelkészek, tanárok és tanítók, diplomások, az Országos Színészegyesület tagjai.
Az 1914. évi XV. törvénycikk Nógrád vármegyében a választókerületek számát nem változtatta meg, továbbra is hat választókerületben (balassagyarmati, losonci, rétsági, salgótarjáni, szécsényi és sziráki) szavazhattak a választásra jogosultak. Az 1914. évhez képest annyi változás történt, hogy az addigi füleki kerületet felváltotta a salgótarjáni. (Az 1914. január 1-jétől életbe lépett 

 rendelkezett arról, hogy a füleki helyett létrejöjjön a salgótarjáni járás.)

Salgótarjánnak a századelőn megindult látványos növekedése és fejlődése indokolta mind a járási mind a választókerületi székhellyé tételét. A 19. század végén a barnakőszén-bányászat centrumaként új perspektívát kapó kisközség a nagyipari üzemek érdekei szerint kezdi meg terjeszkedését. A legelső ipari beruházás a településen az állami közreműködéssel 1868-ban létrejött Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság. Ezt követte a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság, a Hirsch és Frank Vasöntöde és Gépgyár, majd a Salgótarjáni Palackgyár. A településképre gyakorolt „szépítő" hatásról természetesen nem beszélhetünk.

Salgótarján népességszámára is meghatározó volt az ipari üzemek jelenléte, hiszen a település nem tudta biztosítani a termeléshez szükséges munkaerőt, így az ipar új betelepülők révén munkástoborzásra kényszerült. Salgótarján lakosainak a száma 1842-ben

amely az
Az első világháború kitörése természetesen Salgótarján lakóinak életére is rányomta bélyegét.

Most nézzük meg, hogy a nehéz körülmények ellenére, hogyan alakult Salgótarján választói jogosultsággal rendelkezőinek összeírása 1914. és 1917. évre? Az 1914-es salgótarjáni választói névjegyzéken 621 fő rendelkezik választói joggal, ez a létszám az 1917-es névjegyzéken 1431-re emelkedett. A növekedés jóval meghaladja a 28%-os országos átlagot, majdnem két és félszerese az 1913. évi törvény alapján összeírt választásra jogosultak száma az 1874. évi törvény szerintinek. A lakosságszámhoz viszonyított arányok is eltérnek az országos átlagtól. Az 1914-es választói létszám 4,5%-a Salgótarján lakosainak, az 1917-es 10,4%. Az 1917-es összeíráskor már két választói kerületre osztották Salgótarjánt. Az I. körzet a belvárosi területeket fedte le, a II. körzet összeírásában a bányatelepek (Somlyóbánya, Salgóbánya) választásra jogosultjai szerepelnek leginkább.

Az 1914-es évre földbirtokos választói jogosultság alapján hét főt írtak össze, házbirtok alapján 100-at, jövedelem szerint 425 főt, és 89 fő értelmiségi jogon választó található ezen a névjegyzéken.

1917. évre az összeírásnál az 1913. évi törvény szabályozása szerint meghagyták a választói jogát azoknak, akik az 1874. évi XXXIII. törvény alapján is választók voltak. Ez Salgótarjánban 312 főt számlált.

Magasabb iskolai végzettségű értelmiség volt a névjegyzék szerint 121 választó. Az elemi népiskolai VI. osztály vagy ezzel egyenértékű képzettség mellett legalább 2 korona egyenes állami adót fizetett 7 fő, önálló iparos vagy kereskedő volt 5 fő, ipari üzletnél vagy vállalatnál voltak 15-en állandó alkalmazottak, őstermelésnél vezető munkási vagy felügyelői minőségben 1, egyéb köz- vagy magánszolgálatban legalább 3 éve alkalmazott 15 fő, katonai vagy csendőrségi kiszolgált altisztként 4-en jelennek meg.

Csupán írni-olvasni tudással rendelkező és legalább 20 K egyenes állami adót fizető volt 43 választó, önálló iparosok vagy kereskedők legalább egy segéddel 79-en voltak, ipari üzletnél vagy vállalatnál 705-en álltak alkalmazásban, egyéb köz- vagy magánszolgálatban legalább öt éve alkalmazott volt 21 fő, segítő családtagként ketten, katonai vagy csendőrségi kiszolgált altisztként egy ember választhatott 1917. évre.

Írni-olvasni nem tudó, ha legalább 40 korona egyenes adót fizető kategóriába 4 fő tartozott.
Miután az összeírás két különböző törvény alapján készült el, amelynek a választhatósági cenzusai különbözőek, így a jogosultsági kategóriákat azoknál vizsgáltam, akik mindkettő névjegyzéken szerepeltek. Meglepő eredmény volt, hogy csupán 342 olyan választót találhatunk az 1917-es névjegyzéken, aki az 1914-es névjegyzéken is rajta volt. Ez alig haladja meg az 1914. évi választók felét. Az 1913. évi törvény korhatár emelése sem indokolja a hiányt. Az 1914-es névjegyzéken 25 választót számolhatunk össze, akinek életkora 27 év (1917-re ők már 30 évesek) vagy ennél fiatalabb. Közülük is 19-en voltak, akik magasabb iskolai végzettségük miatt (tanító, mérnök, segédmérnök, főkönyvelő, jegyző, lelkész, postatiszt, bányatisztviselő, nyomdász, számgyakornok, tisztviselő) már 24. életévüktől választók lehettek. Tehát mindössze hét főt érinthetett az újonnan megszabott korhatár.
A mindkét névjegyzéken szereplő 342 fő közül 209-en voltak, akik az 1874-es törvény szerint is megadott választói jogosultságuknál fogva kerültek fel az 1917-es névjegyzékre.

Valószínű presztízsszempontok játszottak közre abban, hogy nagy számban voltak választók, akik 1913. előtti választói joguk alapján is jogosultságot nyertek volna a választásra az 1917-es összeírásnál, a névjegyzéken mégis a magasabb értelmiség - 58 esetben -, vagy jövedelmi kategóriát - 29 esetben -, ill. több éves ipari vállalatnál töltött alkalmazotti viszonyt - 44 esetben - jelöltek meg.

A választásra jogosult neve mellett mindkét névjegyzéken feltüntetik a foglalkozását is, amely lehetőséget ad a két év választóinak a foglalkozási szerkezetének vizsgálatára. Miután a névjegyzéken megjelenő foglalkozások száma igen jelentős, szükséges volt olyan nagyobb foglalkozási csoportok kialakítása, amelyek lehetővé teszik az adatok kezelhetőségét. Az 1910. évi népszámlálásokban használt foglalkozási szektorokat hívtam segítségül a nagyszámú foglalkozási típusok 

 Ezek az őstermelés, bányászat és kohászat, ipar, kereskedelem és hitel, közlekedés, közszolgálat és szabadfoglalkozás.

Az adatok összesítésekor az alábbi megoszlását kapjuk a névjegyzékeken szereplő választók foglalkozása alapján a szektoroknak .

Salgótarjánban az 1913. évi törvény leglátványosabb változást a választásra jogosultak létszámában a bányászat és kohászat területén hozott. Igaz a választók elenyésző létszámbeli csökkenését csak az őstermelésnél és a kereskedelem, hitel szektorában látjuk, a választók összlétszámához viszonyított arányokban a közszolgálat és szabadfoglalkozás besorolásnál is a felére csökkent a választók aránya.

A választók létszámának szektor szerinti megoszlása az 1914-es és 1917-es névjegyzéken

Hogy még követhetőbb legyen a főszektorokon belül az újonnan belépő választók foglalkozás-szerkezetének lebontása, a foglalkozási ágak további részletezésekor az alábbi táblázatban foglaltam össze az eredményeket.

Salgótarján választóinak foglalkozási megoszlása az 1914-es és 1917-es névjegyzék alapján

SorszámFőszektorFoglalkozási csoport1914.-es névjegyzék
(fő)
1917-es névjegyzék
(fő)
Változás 1917/1914.
1.Őstermelés
Földbirtokos33-
Kisbirtokos420,50
Gazdasági tisztviselő210,50
Összesen:960,66
2.Bányászat, kohászat
Tisztviselő52851,63
Művezető, elő-és szakmunkások1056045,69
Segédszemélyzet2189,00
Összesen:1587074,43
3.Ipar
Tisztviselő-33,00
Önálló iparos1052822,68
Segédszemélyzet---
Összesen:1052852,71
4.Kereskedelem, hitel
Önálló kereskedő51651,27
Tisztviselők1460,43
Egyéb (pl. háztulajdonos)101870,86
Összesen:1661580,95
5.Közlekedés
Tisztviselő és díjnok22301,36
Segédszemélyzet27943,48
Összesen:491242,53
6.Közszolgálat és szabadfoglalkozás
Közszolgálat és szabadfoglalkozás49631,29
Igazságszolgáltatás20251,25
Egyházi szolgálat6101,67
Tanügy2727-
Közegészségügy1313-
Irodalom és művészet231,50
Egyéb16100,62
Összesen:1331511,14
Mindösszesen:6211432,30

Ebben a felbontásban látható, hogy a kereskedelem és hitel területén a háztulajdonosok száma 99-ről 87-re csökkent. Mindössze egy esetben találtam olyan választót (Porádszky Lajos), aki az 1914-es névjegyzéken háztulajdonosi minőségében szerepel, majd az 1917-es névjegyzéken már tengelygyári munkásként kap választójogot. (Névegyezés alapján még két személynél (Trajbjár Mihály és Trellay Gusztáv) felmerült annak a lehetősége, hogy házbirtokosi jövedelem helyett 1917-re már más - foglalkozás és cenzus - alapján került a névjegyzékre, de a feltüntetett életkorok - amennyiben megfelelnek a valóságnak - kizárják ennek lehetőségét.) Valószínű a háborús állapotok vetették vissza a háztulajdon jövedelméből élők számát az 1914. évhez képest. Vagy már nem volt olyan jövedelmük, amelynek alapján bekerülhettek volna a választók közé, vagy a háború áldozatai lettek.

Az 1913. évi XIV. törvény jogkiterjesztő hatását az 1917-es névjegyzéken a bányászat és kohászat elő- és szakmunkásai, valamint az önálló iparosok létszámának többszörös növekedésében követhetjük nyomon. Ha figyelembe vesszük, hogy az

adatai alapján Salgótarjánban a bányászat és kohászat szektorban 980 kereső szerepel, akkor az 1917-es névjegyzék ugyanezen terület 707 főt számláló választója a 72%-át teszi ki a bányászat és kohászatból élők salgótarjáni népességének. A névjegyzékekből az is szembetűnő, hogy a gyári munkások aránya jóval felülmúlja a bányászokét. Az 1917-re 604 főt számláló csoportból 436 gyári munkást találunk (72%), szemben a 168 bányásszal. Az okot a bányászok esetében a fluktuációban kereshetjük. A bányának nagy tömegben a képzetlen munkaerőre volt szüksége. A gyári munkaadók letelepedésre ösztönözték munkásaikat, a szaktudásnak értéke és becsülete volt.
Az ipar más területeiről a választók tekintetében ez a nagyarányú részvétel már nem mondható el, mivel a salgótarjáni iparból élők  már csak 285 választásra jogosulttal, vagyis 10%-os arányban lett reprezentálva az 1913. évi törvény iskolázottsági és jövedelmi cenzusai szerint.
Összefoglalva: Az 1913. évi XIV. törvény jogkiterjesztő hatását vizsgálva azt állapíthatjuk meg Salgótarjánban, hogy ez a bányászat és kohászat területén dolgozók esetében érvényesült leginkább. Bár az 1917-es névjegyzéken szereplők számbeli növekedése jelentős az 1914-es névjegyzéken lévők létszámához képest, a lakosságszámhoz viszonyított 10,4%-os arány azt mutatja, hogy a nagyközség népességének igen jelentős része továbbra sem kap törvényes lehetőséget arra, hogy részt vegyen a közéletben.

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők