Bevezető

Tanulmányomban a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után, 1920-ban bíróság elé állított népbiztosok által a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéki Fogházban írt és megőrzött leveleket vizsgálom, melyek fontos szerepet játszanak a népbiztos-per előkészítő szakaszának megismerésében és megértésében.

A sajátos körülmények között, a fogház falain belül íródott levelek töredékes anyaga látleletet ad arról, hogy az előzetes letartóztatásban lévő egykori népbiztosoknak az 1920. július 5-én kezdődő tárgyalást megelőző 10-11 hónapban milyen gondolatai lehettek, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, és minek kapcsán ragadtak tollat. Emellett betekintést nyerhetünk abba a félelemmel teli időszakba, amikor elkezdődtek a számonkérések, az ellenforradalmi bíróságok tárgyalásai, a kivégzések, és az egykori népbiztosok félve várták, hogy milyen sorsot szánnak számukra. A levelek a külvilággal való kapcsolatteremtés egyik módját jelentették, melyek között hivatalos és magánlevelek egyaránt találhatóak.

Az államügyészségnek írt hivatalos levelek mellett kiemelt figyelmet érdemelnek a fogház személyzete vagy más rendvédelmi szervek által elkobzott magánlevelek. Ezeknek az írásoknak a vizsgálatakor figyelembe kell venni, hogy keletkezésüknek mindig van kiváltó oka, ugyanis a szerző valamit a címzett tudomására akar hozni, vagy tőle érdeklődik valami felől. Azt is ki kell emelni, hogy egy levél önmagában nem, hanem csak az összefüggésrendszert vizsgálva érthető meg. Emiatt meg kell nézni keletkezésének idejét, a megszólítást és a búcsúzást, ugyanis ezek sokat elárulnak a küldő és a címzett viszonyáról, s így a levélben olvasott információkhoz többlettartalom társul.

1919. augusztus 1-én a proletárdiktatúra bukása után a vértelen átmenetet biztosító szociáldemokrata Peidl-kormány került hatalomra, mely elkezdte a tanácskormány időszakában született rendeletek eltörlését. Ezzel egy időben az ellenforradalmi erőkben megfogalmazódott az igény a proletárdiktatúra egykori vezetőinek felelősségre vonására és a jogrend helyreállítására. Ennek jegyében a hatalmat puccsal megragadó Friedrich-kormány támogatásával az újjáalakult budapesti államügyészség megkereste a budapesti rendőr főkapitányságot, hogy intézkedjen a volt népbiztosok és főfunkcionáriusok elfogásáról és előzetes letartóztatásba helyezéséről. A rendőrség országos körözést adott ki, és a nyomozók megfigyelés alá vették a népbiztosok lakásait, illetve azokét, akikről feltételezték, hogy kapcsolatban álltak velük. A Tanácsköztársasággal kapcsolatos számonkéréshez a jogalapot a Friedrich-kormány által 1919. augusztus 19-én kiadott, a gyorsított bűnvádi eljárásról szóló

.

A népbiztos-perben bíróság elé állított egykori népbiztosokra vonatkozóan 1919 augusztusában sorban érkeztek a feljelentések a rendőrséghez, melyek kapcsán a nyomozó hatóságok folyamatosan végeztek kiszállásokat. Augusztus folyamán otthonukban fogták el és állították elő a főkapitányságon Nyisztor György földművelésügyi és Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztost. Kalmár Henrik német és Bajáki Ferenc szociális termelési népbiztos a körözés hatására adta fel magát a rendőrségen. Ágoston Péter külügyi és igazságügyi, Dovcsák Antal szociális termelési és Haubrich József kereskedelemügyi és hadügyi népbiztosnak, akik az átmenetet biztosító Peidl-kormányban miniszteri posztot töltöttek be, a Friedrich-kormány egyik tagja, Pekár Gyula utóbbi tisztségük okán felajánlotta, hogy útlevelet biztosít számukra. Ők azonban nem éltek a menekülés lehetőségével.

Nyisztor György földművelésügyi népbiztos	Bokányi Dezső  munkaügyi és népjóléti népbiztos	Kalmár Henrik német népbiztos
Bajáki Ferenc szociális termelési népbiztos	Ágoston Péter külügyi és igazságügyi népbiztos	Dovcsák Antal szociális termelési népbiztos

 

Az egykori, alapvetően szociáldemokrata érzelmű népbiztosok egy kivétellel (Dovcsák Antal) meg voltak győződve az ártatlanságukról. Nem ismerték fel az ellenforradalmi rendszer természetét és nem hitték, hogy politikai tetteikért letartóztatják, és bíróság elé állítják őket. Dovcsák Antal ugyanis a Tanácsköztársaság bukása után bujkált, rejtekhelyéhez egy csomag vezette el a házát folyamatosan megfigyelő rendőrt. A Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik alapító tagját Vántus Károlyt korábbi földművelésügyi népbiztost 3,5 hónapos bujkálás után 1919. október 14-én a nagykörúti Meteor szállóban tartóztatták le. Kelen József szociális termelési népbiztost pedig Bécsbe való szökése során Sopronban fogták el, és szállították vissza Budapestre. Miután az elérhető egykori népbiztosokat őrizetbe vették, a rendőrség házkutatást tartott lakásaikban, melyeket zár alá vettek, ingóságaikat pedig lefoglalták.

Ezt követően az államügyészség kihirdette előttük előzetes letartóztatásba helyezésüket és pár napon belül a rendőrségről a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéki Fogházba szállították őket. Haubrich József augusztus 16-án, Szabados Sándor, Nyisztor György és Dovcsák Antal augusztus 19-én, Kalmár Henrik és Kelen József 1919. augusztus 21-ig, Bokányi Dezső augusztus 23-án, Bajáki Ferenc augusztus 25-én, a később elfogott Vántus Károly október 25-én, Ágoston Péter pedig a házi őrizet feloldása után 1919. november 15-én került az államügyészség

. A népbiztosok elleni egész eljárással a hisztériakeltés, megfélemlítés, a hatalomból rövid időre kibillentettek bosszújának kielégítése volt a cél.

A Tanácsköztársaság utáni számonkérés jegyében 1919 augusztusa során sorra teltek meg politikai foglyokkal a börtönök, az ügyészségi fogházban is komoly helyhiánnyal küzdöttek a nagyszámú kommunista, illetve átmenetileg kommunistává vált szociáldemokrata letartóztatása miatt. Emellett 1919-1920 derekán a magyarországi súlyos gazdasági helyzet okán komoly élelmiszerhiány súlyosbította a foglyok ellátását, ugyanis a közélelmezési hivatal nem utalta ki a szükséges élelmiszermennyiséget. Az akkori börtönkörülményeket jól érzékelteti egy 1920 márciusában az Országos Gyűjtőfogházban készült orvosi jelentés: „a letartóztatottak jó része lesoványodott, vérszegény, szédül, álmatlan, éhezést panaszol, s úgyszólván szemmel láthatóan gyengül, az ambulanciákon naponta 80-100 jelen meg, sírva könyörög az orvosnál élelmezésért." A panaszokat kivizsgáló gyűjtőfogházi főorvos arra a megállapításra jutott, hogy a foglyok csak a felét kapják meg „az életműködés karbantartásához szükséges tápanyagoknak." Arra is kitért, hogy mivel a fogház helyiségei fűtetlenek és a foglyok ruházata hiányos, így a megfelelő élelmezés azért is lenne fontos, mert részben a test melegítését kellene szolgálnia. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Hasonló állapotok és körülmények uralkodhattak az államügyészség fogházában is, ahol a tíz népbiztos előzetes letartóztatását töltötte. Emiatt a börtönben különféle egészségügyi problémák jelentkeztek náluk. Csak a hivatalos szerveknek címzett levelek írását engedélyezték számukra, így a budapesti államügyészségnek írhattak leginkább a betegségeikkel, illetve a védelemmel és a tanúkihallgatásokkal kapcsolatosan. Az egészségügyi állapotukra vonatkozó leveleket az 1919 őszét követő időszakban, pár hónappal előzetes letartóztatásuk után fogalmazták, melyekkel a népbiztosok egészségügyi problémáikra hivatkozva szerettek volna a fogházból kijutni, illetve nagyobb mozgásszabadságot elérni.

A 49 éves Kalmár Henriknek a felső fogainak hiánya okozott komoly gondokat, melyre elsőként nem ő, hanem dr. Ötvös József, törvényszéki fogházorvos hívta fel 1919. október 8-án a budapesti államügyészség figyelmét. Levelében azt közölte, hogy Kalmár csak folyékony tápszert tud megenni, nem tud rágni, melynek következtében fogyás, valamint különböző betegségek: gyomorbélhurut, vérszegénység, ideggyengeség lépett fel nála. Így azt kérte az orvos, hogy a felsőfogak mihamarabbi műfogsorral történő pótlása miatt Kalmár fogva tartását hat hétre függesszék fel. (Lásd a 2. számú dokumentumot!) Ezzel kapcsolatban Kalmár Henrik is fogalmazott egy levelet az államügyészségnek 1919. október 11-én, mivel „tegnap az én fogaimnak az ügye nem volt helyesen elintézve". Leveléből az derül ki, hogy a felső fogait egy kivétellel a világháború alatt vesztette el, mely miatt gyomor és bélfájdalmai voltak, ezért kérte az ügyészséget, hogy ennek elintézése végett a fogházból ideiglenesen engedjék szabadon. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

Szabados Sándor

 

A 45 éves Szabados Sándor 1919. december elején idült orr-garat-gégehurutjára hivatkozva azt kérte az államügyészségtől, hogy a szükséges orvosi kezelése miatt kísérővel együtt hetente többször elhagyhassa a fogházat és felkereshesse állandó kezelőorvosát. (Lásd a 4. számú dokumentumot!) Az államügyészség kikérte dr. Ötvös József, törvényszéki fogházorvos szakvéleményét, aki 1920. január 27-én kelt levelében azt közölte, hogy Szabados betegségét a fogházban is lehet kezelni, így kérését nem tartotta indokoltnak. (Lásd az 5. számú dokumentumot!) Bár eltérő volt a szakvélemény kettejük egészségügyi állapotáról, az államügyészség egyiküknek sem engedélyezte a fogházon kívüli orvosi kezelést.

A letartóztatás, az előzetes letartóztatásba helyezés és a fogházban való fogva tartás körülményei megviselték az egykori népbiztosokat és többé-kevésbé mindannyian szenvedtek idegrendszeri betegségektől, azaz a neurózis valamilyen formájától. A több hónapos bezártság, a jövő bizonytalansága, a várható tárgyalás, az esetleges életfogytiglani vagy halálos ítélet mindenkiben komoly szorongást és félelmet váltott ki. Hittek saját ártatlanságukban és abban, hogy politikai tetteikért nem lehetne őket elítélni, de rá kellett jönniük, hogy a vádhatóság szemében a népbiztosok, mint a kormányzótanács tagjai ugyanolyan megítélés alá esnek, mint a vörösterrort végrehajtó

. Az ügyészségi fogházban testközelből megtapasztalták, hogyan működött az ellenforradalmi számonkérés.

Ágoston Péter 1919. decemberi börtönnaplójában írt Cserny Józsefék és Korvin Ottó peréről, az ott hozott halálos ítéletekről és a kivégzésekről.

Kelen Józsefet öccsével, Korvin Ottóval egy fogházban tartották fogva tartva, lelkileg rettenetesen megviselte, amikor értesült az öccse ellen hozott halálos ítéletről. Felesége, a hatóságok csupán pár pillanatnyi búcsút engedélyeztek a testvéreknek a kivégzés előtt a fogház udvarán. Az ellenük készülő vádindítványt nem ismerve, félelemmel és bizonytalanságban teltek a napjaik, miközben folyamatosan hozták az ítéleteket az ellenforradalmi bíróságok. Ahogy Ágoston megfogalmazta:

„A bíróság álláspontja őrületes. Amit a diktatúra alatt csináltak - az mind bűncselekmény, ami ma történik, az jog."

	[X] ORMOS MÁRIA: i. m. 179.

Éppen emiatt ügyvédeik is azon munkálkodtak, hogy védenceiket egészségügyi állapotukra hivatkozva sikerüljön kihozniuk a fogházból. Kalmár Henrik ügyvédje, Gündisch Guido például az 1920 februárjában az ügyészségnek küldött levelében azt közölte, hogy véleménye szerint védence elmeállapota gyanús, mivel a feleségének, Kalmár Henrikné Binder Antóniának zavaros tartalmú üzeneteket írt. (Lásd a 6. számú dokumentumot!) Kalmár Henrik ugyanis ezekben a rövid leveleiben arról értesítette feleségét, hogy Váry Albert főállamügyész egy szolgája a börtön udvarán azt kiáltotta neki, hogy a felesége ellen merényletet terveznek. Rettegve ennek megvalósulásától kérte, hogy nagyon vigyázzon magára, és tegyen az ügy kapcsán feljelentést. (Lásd a 7. számú dokumentumot!) Gündisch emellett felhívta az ügyészség figyelmét arra is, hogy Kalmár apját 15 évig kezelték elmegyógyintézetekben, és körülbelül kilenc évvel ezelőtt rajta is mutatkoztak az elmezavar tünetei, emiatt hetekig kezelték Pozsonyban. Ennek kapcsán azt kérte, hogy két törvényszéki orvos figyelje meg, és ha szükségesnek tartják, szállítsák a Lipótmezei intézetbe. Nem lehet véletlen, hogy az ügyvéd éppen ekkor, ezzel a módszerrel próbálta meg kihozni a börtönből. Levele ugyanis rávilágít arra, hogy a fogházban a foglyok kaphattak híreket a látogatóiktól vagy a köztörvényes bűnözőktől. Így értesült 1920 februárjában a többi fogollyal együtt Kalmár Henrik is Somogyi Bélának, a Népszava főszerkesztőjének különítményesek általi meggyilkolásáról, mely komoly pánikot váltott ki belőle. Ahogy Gündisch írta: „talán Somogyi Béla meggyilkolása okozta a napokban védencemnek oly magaviseletét, mely üldözési mániának tetszik." Emellett annak az aggodalmának is hangot adott, hogy Kalmár állapotán még tovább rontana, ha az ügyészségi fogházból a Gyűjtőfogházba szállítanák, mivel ott karhatalmi közegek őrzik a foglyokat, így ott még nagyobb veszélyben lenne. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

Ágoston Péterné is sok mindent megtett férje kiszabadítása érdekében, ennek köszönhetően ígéretet kapott Váry Albert főállamügyésztől, hogy segít beutaltatni egy szanatóriumba. Várynak erre vonatkozó javaslatát azonban 1920. április 28-án Ferdinandy Gyula igazságügy-miniszter

. Tehát ez esetben is ugyanaz tapasztalható, mint a korábbi betegségeknél, hogy az ügyészség és az igazságügy-minisztérium elutasító magatartást tanúsított és egyikük számára sem engedélyezték a szanatóriumba való szállítást.

Az államügyészség fogházában a tárgyalás előtti időszakban a letartóztatott népbiztosok családtagjaik és ügyvédeik révén érintkezhettek a külvilággal, de e rövid látogatások, beszélgetések leginkább arra szolgáltak, hogy magánéleti, illetve a védelmükkel kapcsolatos ügyekről beszéljenek, az aktuális politikai helyzet alakulása valószínűleg akkor kerülhetett szóba, ha az érintette őket. A fogházban szigorúan figyeltek arra, hogy a politikai foglyok lehetőleg ne érintkezzenek egymással. Éppen ezért a politikai foglyokat vagy magánzárkába, vagy a köztörvényesekkel egy cellába osztották be, akik nem igen tudtak politikai információkkal szolgálni számukra. Az újság is tiltott volt számukra, nehogy rájuk vonatkozó hírekhez jussanak. Tudni lehet és a fennmaradt magánlevelekből ki is derül, hogy mégis hozzájuthattak újsághoz, például a leginkább vágyott Népszavához, amit a börtönön kívül dolgozó köztörvényesek hoztak be számukra. Ha azonban a cella átkutatásakor a fogház személyzete újságot talált, akkor kihallgatás és büntetés

. 1920. március 22-én Ágoston Péter zárkájában újságlapokat fedeztek fel, büntetésül leszűkítették felesége látogatási idejét, és a behozott ebédért nem mehetett az irodába, hanem azt a személyzet - legtöbbször hiányosan - juttatta el .

A külvilágtól való elzárást szolgálta az is, hogy nem levelezhettek a szeretteikkel, az ismerőseikkel, ugyanakkor vihettek be számukra tollat, papírt, tehát bent írhattak, dolgozhattak, ami segíthetett mentális állapotukon. A szigorú tiltás ellenére titokban sok levelet írtak a fogházban, ám az elkobzás veszélye miatt meg kellett gondolniuk, mit és hogyan vetnek papírra. Emellett a továbbításról is gondoskodniuk kellett, tehát találniuk kellett valakit, aki kicsempészte azokat. Kelen Jolán Bokányi Dezsőről szóló könyvében azt írta, hogy a fogházőrök között akadtak olyanok, akik rokonszenveztek a politikai foglyokkal, legtöbbjük pénzért tett tiltott szolgálatokat, például hoztak, vittek leveleket számukra, de olyanok is voltak, akik önzetlenül

. Ily módon jutottak el a szeretteiknek, ismerőseiknek írt olykor nyugtató, aggódó vagy politikai hangvételű levelek, de feltehetően ily módon juttathatta ki az elektromérnök végzettségű Kelen József a fogházban megírt tudományos dolgozatait is, melyek a Zeitschrift für Elektrotechnik und Maschinenbau című folyóiratban jelentek meg. Emellett azonban a látogatások alkalmával a családtagok, ügyvédek is csempészhettek ki leveleket.

A népbiztos-per iratanyagában fellelhető magánlevelek két módon „kerültek elő": vagy még a fogházban, például cellaellenőrzéskor találták meg és kobozták el, vagy pedig a börtönön kívüli házkutatáskor, motozáskor akadtak rá, és mivel a perben érintett egy-egy népbiztosra vonatkoztak, mint terhelő bizonyítékot csatolták az ügyhöz.

Szabados Sándor az államügyészség fogházában az 1919-es év utolsó hónapjaiban írt baráti hangú levelet fogolytársának, barátjának, Gárdos Frigyesnek, amit ez utóbbi cellájának átkutatásakor fedeztek fel. A levél végén szereplő: „Kezét csókolja, Szabados" elköszönésből pedig könnyű volt azonosítani íróját. Ennek kapcsán Szabadost 1920. január 2-án kihallgatták az ügyészségen. A levél megírását azzal magyarázta, hogy Gárdos Frigyes - akinek a fivére, Gárdos Sándor a Népszavánál dolgozott - a lap ellen 1919. december 7-én elkövetett támadás miatt nagyon fel volt dúlva, s ennek Szabados előtt hangot is adott, amikor a fogház felvételi irodájában ügyvédjeikkel beszéltek. Az elfogott írás politikai tartalma egyértelmű, ugyanis Szabados értékelte az aktuális politikai helyzetet, és közölte véleményét, meglátását barátjával. A levelet olvasva kiderül, hogy a politikai változásokat meghatározó hírek valóban bejutottak a fogház falain belülre. A Tanácsköztársaság utáni időszak eseményeit elemezve kitért Friedrich István 1918-1919-es szerepvállalására és arra, hogy feltehetően ezzel összefüggésben, várja a miniszterelnök letartóztatását és az ebből kialakuló kormányválságot. Ezzel magyarázta a levélben említett „sejtéseket" és „szívszorongva várt elhatározó fontosságú, legközelebb ránk virradó" napokat is. Azt remélte ugyanis, hogy a kormányválság után egy proletárelemeket és szociáldemokratákat is magában foglaló békésebb irányzat jut majd hatalomra, mely a politikai foglyok sorsának javulását és szabadlábra helyezését fogja eredményezni. Tehát mind az ország, mind a saját sorsát tekintve bizakodó volt. A jövőbeli politikai történések kapcsán pedig egy újabb forradalmat valószínűsített, melyet véleménye szerint a proletárdiktatúrától eltérően a parasztság fog kirobbantani a tervezett földreform okán. Mint ismeretes, politikai gondolatai, elképzelései nem váltak valóra, az új Huszár-kormány nem váltotta be Szabados ez irányú reményeit. A levél abból a szempontból is figyelmet érdemel, hogy milyen véleményt fogalmazott meg ebben a Tanácsköztársaság kikiáltását előkészítő Egységokmány egyik aláírójáról, a Népszava Tanácsköztársaság alatti főszerkesztőjéről Weltner Jakabról, azaz Janzi úrról. „Ha van történelmi igazságszolgáltatás, ez a figura nem fogja elkerülni a sorsát." A felháborodott és dühös szavakat az indokolta, hogy világossá vált számára, hogy Weltner Jakab a proletárdiktatúra időszakában ellenforradalmi beállítottságú személyekkel tárgyalt, amit Szabados még a börtön falain belül is árulásnak minősített. (Lásd a 8. számú dokumentumot!)

Bokányi Dezsőnek sok levelet sikerült családjával és ismerőseivel kicsempésznie a börtönből, melyek később kellemetlen perceket okoztak az egykori népbiztosnak. Az 1919 őszén felállított Budapesti Katonai Városparancsnokság Védelmi Osztálya - mely a kommunista, szocialista és más nemzetellenesnek tartott mozgalmakról, az azokban résztvevőkről, vagy ilyen irányú tevékenységgel gyanúsíthatóak ellen foganatosított nyomozásokat,

- házkutatáskor és személyi motozáskor több, Bokányi Dezsőtől származó levelet talált meg, amiket mint terhelő bizonyítékokat elküldtek az államügyészségnek.

A Városparancsnokság Védelmi Osztálya másokra nézve terhelő bizonyítékok okán átkutatta Somogyi Bélának, a Népszava főszerkesztőjének 1920. február 17-ei meggyilkolását követően annak Uránia szállóbeli lakását, ahol megtaláltak egy Bokányi által 1919. december 24-én a börtönből írt levelet. Az ügy kapcsán közölték az ügyészséggel, hogy a védelmi osztály

Bokányi Dezső levelét kedves gesztusnak szánta Somogyi Bélának, melyet azon alkalomból írt elvbarátainak, hogy az egykori népbiztos 25 éve lett a szociáldemokrata pártvezetőség tagja. „Én úgy ünnepelem a fordulót, hogy fűtetlen, jégszekrényszerű cellámból rövid egymásutánban üdvözlöm régi jó barátaimat és harcostársaimat és így önt is." A levélből kitűnik, hogy elveiben nem törte meg a börtön, továbbra is hű maradt a szociáldemokráciához, büszke volt a magyarországi szociáldemokraták munkájára és benne saját politikai múltjára. Emellett sok utalást tett az akkori közállapotokra, Somogyi Béla akkori helyzetére, munkájára és a Népszavában írt cikkeire. „Tudom, hogy most Ön kénytelen sokszor a tollszárat megrágni, míg valahogy leír jobbra-balra kanyarított mondatot [...]. Sziklák, zátonyok között kanyargassa türelemmel a cikkeit. Nem először áll nehéz helyzetek örvényes forgatagában. Aki pedig ilyeneknek egyszer már a szemébe nézett, az félelem nélkül állja a hasonlókat." Sorait olvasva észrevehető, hogy a börtönben sokat gondolkozhatott, egyfajta számvetést végezhetett a proletárdiktatúrával kapcsolatban és a magyarországi viszonyok között koraszülött eszmének minősítette a kommunizmust. (Lásd a 9. számú dokumentumot!)

Bokányi Dezső nemcsak a Népszava főszerkesztőjének, hanem egyik akkori szerkesztőjének és egykori pártfogoltjának, Szakasits Árpádnak is írt. A Városparancsnokság Védelmi Osztálya személyes motozás alkalmával 1920. január 25-én vett el Szakasitstól egy 1920. január 14-ei dátummal ellátott levelet. Az üggyel kapcsolatban mindkettejüket kihallgatták. A városparancsnokság nyomozója által kikérdezett Bokányi nem tagadta a levél megírását és kijuttatását, azt azonban ártatlan irodalmi eszmecserének minősítette és mivel feltehetően senkit nem szeretett volna bajba keverni, azt vallotta, hogy nem emlékezett rá, ki vitte ki a börtönből. Szakasits tőle függetlenül azonban azt vallotta, hogy Bokányi Dezső feleségétől

, ami valószínűleg megfelelt a valóságnak. Akárcsak a Somogyi Bélának írt levélből, ebből is kiderül, hogy Bokányi Dezső hozzájutott a fogházban a Népszavához. »Figyelem is az irodalmi fertályt, ha néha a kezem ügyébe akad az újság. De bizony nem igen illatoznak ott virágok a múzsák kertjéből. Úgy látszik, a „tér szűke" elhessegeti a „fölösleges szedés" rejtekébe.« A levél valóban felfogható irodalmi diskurzusnak, ugyanis Bokányi olvasta a Népszavában Szakasits méltatását Émile Zola Pénz című könyvéről, s ennek kapcsán fejtette ki véleményét a francia szerző irodalmi munkásságáról. Ezen kívül tanácsokkal is ellátta barátját azzal kapcsolatban, hogyan lehet jól írni, hogyan lehet valaki jó író, újságíró főleg az akkori közállapotok között. „Vigyázzon, hogy a gyors rőfméréssel el ne repegesse a vásznat! Még egy rőf, még egy rőf, stb. Sokan haltak meg így! Most azt hallom, Gödöllőt kell kerülgetnie." A levélben azonban az aktuális politikai helyzetre, a közelgő választásokra is tett utalásokat. »Ha ilyen fészket lát az ember, a proletárdiktatúra után csorog az ember nyála. Inkább az öklét izgatja az embernek, mint a parlamentáris érzékeit. Egy tudat vigasztalhatja, hogy az összes építőmunkás jelöltek hasonló „terep-gyengeségben" szenvednek. Hatan jelöltek. Elég szép szám és a szervezettséghez mérten is arányos a többi szervezettel, csak a „kilátás" aránya kedvezőtlen. Bár rám csúfolnának az események és a kilátás jóra fordulna.« (Lásd a 10. számú dokumentumot!)

Feltehetően erre a levélre Szakasits egy későbbi interjúban a következőképpen emlékezett vissza: „Ebben azt írta a többi között: nem kell elbátortalanodni, mert az eszme ereje túléli ezt a tragédiát is. Tovább kell folytatni a küzdelmet az adott viszonyoknak megfelelően, de törhetetlenül. Ezt a levelet az ellenforradalmi nyomozók, amikor elhurcoltak, megtalálták nálam, és sajnos emiatt Bokányit a fogházban meg is

." Azt nem lehet tudni, hogyan büntették meg Bokányit e két politikai tartalmú levél kapcsán, de valószínűsíthetően a látogatási idő lerövidítésével, magánzárkával, sétamegvonással tudták megnehezíteni rabságát.

A börtönbeli levelek segítségével bepillantást nyerhettünk abba a kevésbé ismert időszakba, hogy miként éltek a fogházban az egykori népbiztosok a bírósági tárgyalást megelőzően, baljós sejtelmekkel várva a mind fizikailag, mind lelkileg megterhelő, több száz tanút felvonultató közel hat hónapos tárgyalást, mely után négy halálos ítéletet és hat életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rájuk a Stocker Antal vezette bírósági tanács.