Nemzetközi és hazai fellépés a népbiztosok megkegyelmezése érdekében

A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi erőkben azonnal megfogalmazódott az igény a proletárdiktatúra egykori vezetőinek letartóztatására és felelősségre vonására. A számonkéréshez a jogalapot a Friedrich-kormány által 1919. augusztus 19-én kiadott, a gyorsított bűnvádi eljárásról szóló 4039/1919. számú M.E. rendelete teremtette meg. E rendelet értelmében gyorsított bűnvádi eljárást kellett alkalmazni a Tanácsköztársaság azon szervei, közegei és megbízottaival szemben, amelyek/akik hatósági jogkört „bitorolva" büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményeket követtek el. (Lásd az 1. sz. dokumentumot!) A rendelet alapján 1919 őszéig a Tanácsköztársaság tíz volt népbiztosát - név szerint: Vántus Károly földművelésügyi, Haubrich József kereskedelemügyi és hadügyi, Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti, Bajáki Ferenc, Dovcsák Antal, Kelen József szociális termelési, Nyisztor György földművelésügyi, Ágoston Péter külügyi és igazságügyi, Kalmár Henrik német, valamint Szabados Sándor közoktatási népbiztosokat - tartóztatta le a rendőrség. Ezt követően a 4039/1919. számú M.E. rendelet értelmében a népbiztosokat kötelező jelleggel előzetes letartóztatásba helyezték és az államügyészség fogházába, majd később a Gyűjtőfogházba szállították.

A diktatúra alatt történtekért a frissen hatalomra jutó ellenforradalmi rendszer saját hatalma megszilárdítása és legitimálása miatt jogi úton is el akarta ítélni a Tanácsköztársaságot és annak vezetőit. Leginkább a külföldre szökött Kun Bélát és körét kívánták felelősségre vonni, mivel azonban a kiadatásukat nem sikerült elérni, így az államügyészség arra kényszerült, hogy az el nem szökött és már előzetes letartóztatásban lévő, főleg szociáldemokrata népbiztosokat állítsa bíróság elé, mint a diktatúra fő vezetőit. E népbiztosok többsége több évtizede aktív tagja volt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, és erősen kötődött a szociáldemokrata párt bástyájának számító szakszervezetekhez,

. Ugyanakkor két népbiztos már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt szoros kapcsolatban állt a Kommunisták Magyarországi Pártjával. Kelen József elektromérnök Városmajor utcai lakásában történt meg a kommunista párt alapítása, ahol többek között öccse, Korvin Ottó is jelen volt. Vántus Károly, egykori szociáldemokrata pedig Kun Bélával együtt tért haza az orosz hadifogságból, és szintén a kommunista párt egyik alapító tagja volt. Mindezek ellenére a tíz népbiztos nem tartozott a Kun Bélához közel álló körhöz, a mérsékeltek közé számíthatjuk őket.

A népbiztosok bírósági tárgyalása közel egy év előkészítő munka után kezdődött meg. A tárgyalás legfőbb célja a Tanácsköztársaság létrejöttének elítélése és állami létének tagadása volt. A bíróság annak bizonyításán fáradozott, hogy a proletárdiktatúra létrejötte lázadás és felségsértés volt, a Tanácsköztársaság intézkedései pedig büntetendő cselekmények, amelyekért a népbiztosokat büntetőjogi felelősség terhelte. A népbiztosokat így nem az egyénileg elkövetett cselekményeikért állították bíróság elé, hanem a kollektív felelősség és bűnösség elve alapján azért, mert a Forradalmi Kormányzótanács tagjai voltak, és így személyükben felelősek a Tanácsköztársaság alatt történtekért. A négy és fél hónapig tartó bírósági tárgyaláson a vádhatóság a népbiztosok felségsértés és lázadás, gyilkosságra való felbujtás, zsarolás, lopás, valamint pénzhamisítás bűntettében való bűnösségét igyekezett

. A politikai célok mellett a pernek zsidóellenes éle is volt, mivel a tíz népbiztos közül négyen voltak zsidók vagy zsidó származásúak: Ágoston Péter, Kalmár Henrik, Kelen József és Szabados Sándor.

Az 1920. július 5-én kezdődött tárgyalást komoly nemzetközi fellépés és tiltakozás kísérte. Már a tárgyalás megkezdése előtt, de azzal összefüggésben, az Amszterdamban székelő Nemzetközi Szállítómunkás Szövetség 1920. június 20-tól bojkottal sújtotta Magyarországot, melynek következtében minden vasúti és postai összeköttetés 1920. augusztus 8-ig megszűnt az országgal. A munkásosztály számára demokratikus jogokat, valamint a népbiztosokra váró szigorú bírósági ítélet enyhítését követelték. A magyar kormánynál azonban nem sikerült konkrét eredményeket elérni, így 1920. augusztus 8-án leállították a

. Ezt követően kapta meg Teleki Pál miniszterelnök Georgij Vasziljevics Csicserin külügyi népbiztos 1920. augusztus 14-i táviratát, melyben Szovjet-Oroszország azonnali tiltakozását fejezte ki a népbiztosok ügyével kapcsolatban. Csicserin kijelentette, hogy a justizmord által fenyegetett népbiztosok Szovjet-Oroszország védelme alatt állnak, és parancsot adtak 1000 magyar, még Szovjet-Oroszországban tartózkodó hadifogoly tiszt internálására, akik közül tízet túsznak . Az ügy kapcsán Fridtjof Nansen, menekültügyi főbiztossal Teleki Pál 1920 augusztusában nem hivatalosan azt közölte, hogy nem valószínű, hogy halálos ítéletet hoznak, de ha mégis, azt nem fogják . Teleki Pál már ekkor azon a véleményen volt, hogy a túszok megmentése és a magyar hadifoglyok hazahozatala érdekében nem fogják a népbiztosokat kivégezni. Szovjet-Oroszország kemény fellépése azonban nem akadályozta meg a magyar igazságszolgáltatást a tárgyalás lefolytatásában, sőt a magyar kormány magára a szovjet jegyzékre is csak az ítélethirdetés napján reagált. Emellett a tárgyalás ideje alatt a népbiztosok ügyében az angol Munkáspárt, a nem munkáspárti Cunningham brit főmegbízott révén is több alkalommal próbált nyomást gyakorolni a magyar kormányra, .

Az ítélethirdetés utáni nyugat-európai tiltakozási hullámot megelőzve Kelen József, egykori szociális termelési népbiztos és külföldön is ismert mérnök érdekében már 1920 őszén több nemzetközi szervezet és vezető egyetemi professzor fordult a magyar kormányhoz és a sajtóhoz. Kifejezték rokonszenvüket Kelen József személye, tudományos munkássága iránt. Egy tudóst, politikai beállítódásától és politikai szerepvállalásától függetlenül akartak megmenteni az esetleges kivégzéstől. E lépések és tiltakozások hátterében egyértelműen Kelen József feleségének, Kelen Jolánnak az erőfeszítései álltak, aki férje megmentése érdekében több ismert baloldali gondolkodású személlyel és szervezettel felvette a kapcsolatot. Minderre úgy nyílt lehetősége, hogy a Tanácsköztársaság bukása után sikerült Bécsbe kiszöknie, miközben itthon maradt férjét letartóztatták. Elsőként, 1920 októberében a göttingeni egyetemen tanító Paul Hertz német fizikust sikerült az ügy mellé állítania, aki Kelen József érdekében felvette a kapcsolatot Albert Einsteinnel. Válaszában Einstein kiemelte, hogy Kelen József fenyegetett helyzetéről értesülve szeretne az érdekében egy akciót szervezni a bécsi szakmai körökkel közösen. Hangsúlyozta, hogy teljes mértékben kiáll mellette és legfontosabb feladatának érzi, hogy a pártgyűlölettől és az elítéléstől

. Hertz eljuttatta ezt a levelet Kelen Jolánnak, aki Einstein engedélyével 1920. november 19-én nyilvánosságra hozta a Neue Freie Presse című bécsi lapban. Kelen Jolán a levelet azonban úgy módosította, mintha azt nem neki, hanem egy bécsi egyetemi professzornak írta volna Einstein, mivel így az írás és ezáltal a tiltakozás kevésbé tűnt megrendezettnek.

Ezt követően Kelen Jolán megkeresésének és Einstein nyilatkozatának köszönhetően egy másik jól ismert tudós, Wilhelm Exner, a bécsi ipari kísérletügyi hivatal elnöke, immár hivatalos úton lépett fel Kelen József érdekében. 1920. november végén azzal a céllal kereste fel Gratz Gusztávot, Magyarország Bécsbe akkreditált követét, hogy a leideni egyetem két tanára - Albert Einstein és Paul Ehrenfest - szószólójaként hivatalosan is tudakozódjon a Kelen Józseffel kapcsolatos magyar álláspontról. Látogatása alkalmával Gratz Gusztáv azt közölte vele, hogy hírlapi értesülései alapján nem valószínűsíti, hogy halálos ítélet fog születni, és további információkat ígért, amiket Wilhelm Exner majd a két leideni egyetemi tanárral is közölhet. (Lásd a 2. sz. dokumentumot!) A látogatás jelentőségét bizonyítja, hogy Einstein felszólalása mellett erről is beszámolt a bécsi Neue Freie Presse.

A leideni professzorok mellett Paul Hertznek köszönhetően hét göttingeni professzor kollégája is Kelen József ügye mellé állt, és hivatalos úton kapcsolatba léptek a magyar kormánnyal. Megbízásukból még az ítélethirdetés előtt felkereste a berlini magyar követséget Gebhardt von Larisch őrnagy, az első világháború alatt a berlini Kriegspresseamt (katonai sajtóiroda) külföldi osztályának vezetője. A magyar kormány képviselőjének átadott levélben a göttingeni professzorok Kelen József munkásságára és érdemeire kívánták felhívni a figyelmet. Ugyanakkor Larisch hangsúlyozta, hogy fellépésének köszönhetően az egyetemi tanárok nem rögtön a sajtóhoz, hanem hivatalos úton a követséghez fordultak. (Lásd a 3. sz. dokumentumot!) Az 1920. december 28-ai ítélethirdetést követően az egyetemi professzorok újabb kérvénnyel fordultak a magyar kormányhoz, melyben Kelen József tudományos érdemeit szem előtt tartva a kiszabott börtönbüntetésének hatályon kívül helyezését vagy csökkentését kérték. (Lásd a 4. sz. dokumentumot!)

1920 novemberében a bécsi Elektrotechnischer Verein és a Verein deutscher Ingenieure nevű egyesület táviratot küldött Teleki Pál miniszterelnöknek, melyben a műszaki tudományok érdekeire hivatkozva kértek kegyelmet Kelen Józsefnek. (Lásd az 5. sz. dokumentumot!)

Emellett az ítélethirdetés előtt több nyugat-európai szociáldemokrata politikus és szervezet is támogatásáról biztosította a bíróság elé állított népbiztosokat. 1920 novemberében a svéd szociáldemokrata párt több szervezete egy, az igazságügy-minisztérium által fenyegető hangúnak minősített táviratot küldött Teleki Pál miniszterelnöknek. Ebben a svéd munkásság és az egész „kulturvilág" dolgozó osztályainak nevében éles hangon ítélték el a népbiztosok-perét. (Lásd a 6. sz. dokumentumot!)

Szintén még az ítélethirdetés előtt 1920. december 15-én egy nemzetközi kiáltvány jelent meg Friedrich Adler kezdeményezésére a bécsi Világosság című szociáldemokrata lapban. Kilenc ország számos baloldali politikusa mellett közéleti szereplők - többek között G. B. Shaw, H. G. Wells, Romain Rolland, Sigmund Freud, Heinrich Mann, Henri Barbusse, Amedeo Modigliani, Karl Renner, Albert Einstein - álltak a népbiztosok ügye mellé és befolyásukat, erejüket hangoztatva követeltek kegyelmet számukra. A kiáltványban Magyarországot a Bécsben élő szociáldemokrata emigránsok Jászi Oszkár, Garami Ernő és Szende Pál

. A nyugat-európai szociáldemokrácia támogatását leginkább mégis az mutatja, hogy a per költségeinek fedezéséhez szükséges pénzt az ő közreműködésüknek köszönhetően az Osztrák Szociáldemokrata Párt gyűjtötte össze.

A tárgyalás utolsó napja 1920. november 22-én volt, az ítéletet azonban csak 1920. december 28-án hirdették ki, tehát a vádlottaknak több mint egy hónapot kellett várniuk. Ennek hátterében döntően nem a nyugat-európai, hanem a komoly szovjet intervenció állt. Az augusztusi szovjet táviratra a magyar kormány 1920. december 28-án, az ítélethirdetés napján reagált, melyben azt közölték, hogy az összes magyar hadifogolyért cserébe az ítélethirdetés után kiengedik Szovjetunióba a

. A magyar kormány tisztában volt azzal, hogy ha jó alkut szeretne kötni a szovjet-orosz hatalommal a hadifoglyok érdekében, akkor a népbiztosok ügyében hozott ítéletnek - nem csupán a per alapfunkciójából következően, hanem e szempont miatt is - súlyosnak kell lennie. A Budapesti Büntető Törvényszék Stocker Antal vezette tanácsa a népbiztosokat minden vádpontban: felségsértésben, lázadásban, gyilkosságra való felbujtásban, többrendbeli gyilkosságban, pénzhamisításban és Haubrich Józsefet, Budapest egykori katonai parancsnokát az 1919. június 24-ei ellenforradalmi lázadás miatt gyilkosság bűntettének a kísérletére való felbujtásban, bűnösnek találta. Ennek alapján Vántus Károlyt, Bokányi Dezsőt, Ágoston Pétert és Haubrich Józsefet halálra, a másik hat népbiztost pedig életfogytiglani fegyházbüntetésre .

A Stocker-tanács ítélethirdetése után megkezdődött újabb széleskörű tiltakozási hullámból szintén a nyugat-európai szociáldemokrácia vette ki a részét, az ő képviselőik szólaltak fel az igazságtalan ítélet ellen, melyet mind hivatalosan, mind a nemzetközi sajtó útján justizmordnak minősítettek. A tiltakozásokkal azonban nem a bolsevizmus és a Magyarországi Tanácsköztársaság, hanem inkább a forradalomhoz való jog melletti kiállásukat fejezték ki. A Bécsi Magyar Újság értesülései szerint Hjalmar Branting Svédország szociáldemokrata miniszterelnöke, a francia szociáldemokrata párt, a francia Általános Munkásszövetség (CGT), a cseh szociáldemokrata párt is tiltakozott a négy halálos ítélet végrehajtása ellen. Sőt a csehszlovákiai magyar szociáldemokrata munkáspárt intervencióra kérte fel Tomáš G. Masaryk elnököt a népbiztosok érdekében. Emellett táviratban fordult a népbiztosok megkegyelmezése érdekében Teleki Pálhoz a brit Munkáspárt nevében Arthur Henderson főtitkár, a német szociáldemokrata munkásság nevében a Weimari Köztársaság első kancellárja Philipp Scheidemann, a Bécsben élő emigráns magyar szociáldemokraták nevében Peidl Gyula, Garami Ernő, Buchinger Manó, valamint Georges Leygues francia miniszterelnök is tiltakozását fejezte ki. A németországi független szociáldemokrata párt vezetősége pedig 1921. január 3-án Berlinben tartott egy gyűlést a magyarországi fehérterror és a népbiztosokra váró halálos ítéletek elleni tiltakozásul. Ezt azonban a német kommunista párt megzavarta, és a két párt szimpatizánsai közötti összeütközés tettlegességig

. Ugyanezen a napon, 1921. január 3-án, kapta meg az igazságügy-minisztérium ifjabb Bernardus Lansink, az amszterdami nemzetközi szindikátus vezetőjének sürgönyét, melyben több mint egymillió angol, francia, német, amerikai, spanyol, olasz, svéd, norvég és holland szervezett munkás nevében tiltakozott a népbiztosok - úgymond - barbár elítélése ellen, és követelte azonnali szabadlábra helyezésüket. (Lásd a 7. sz. dokumentumot!)

Ezekben a tiltakozásokban és táviratokban fejeződött ki a nyugat-európai szociáldemokrácia kiállása és támogatása, ugyanakkor érdemi eredményeket nem tudtak elérni a magyar kormánynál a népbiztosok ügyében. Konkrétan azért nem, mert a nyugati intervenciókra Teleki Pál miniszterelnök mindig azt a választ adta, hogy a magyar kormánynak nincs módjában a független bíróságra, és így az ítéletre is, a legkisebb nyomást

. Másrészt nem rendelkeztek olyan zsarolási alappal - magyar hadifoglyok -, amit érdemben fel tudtak volna használni Magyarország ellen. Így a népbiztosok sorsát leginkább a szovjet intervenció és a magyar hadifoglyok kérdése döntötte el.

Az ítélethirdetést követően a négy halálraítélt népbiztos és védőügyvédeik kegyelemért folyamodtak, valamint megkegyelmezésük érdekében a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyarországi Szakszervezeti Tanács is kérvényt terjesztett elő. A Horthy Miklósnak írt kegyelmi kérvény azzal magyarázható, hogy a nyugat-európai szociáldemokrata pártok mellett a Tanácsköztársaságban nem érintett, egykori jobbszárny által újjászervezett, a régi elvekhez visszatérő magyarországi párt is kötelességének érezte, hogy szót emeljen a halálraítélt szociáldemokrata népbiztosok érdekében. Ezzel a kérvénnyel a párt nemcsak a négy népbiztost, hanem saját magát is védte, illetve próbálta megmagyarázni 1918-1919. évi magatartását. A párt a Magyarországi Tanácsköztársaságban való részvétele miatt, azt elmarasztalandó, nagyon élesen állást foglalt a bolsevizmus ellen. Folyamatosan hangsúlyozta az áthidalhatatlan politikai, mentalitásbeli különbségeket az erőszakos, osztálygyűlöletet hirdető kommunisták és a rendre, az osztályharc békés eszközökkel történő megvívására törekvő szociáldemokraták között, kiemelve, hogy ezek az ellentétek a Tanácsköztársaság időszakában is léteztek. Horthy Miklós figyelmét arra is felhívta, hogy nagy hiba lenne, ha a diktatúra alatt is mérsékletre törekvő szociáldemokratákat ítélnének el Kun Béla és csoportjának cselekményeiért, amikor a kommunista népbiztosok a szociáldemokratákkal szemben is terrort gyakoroltak. A szociáldemokrata párt kiemelte, hogy a háború és a forradalmak utáni helyzetben a kormánynak szüksége van a munkásság támogatására, a halálos ítéletek és az esetleges kivégzések azonban mély elkeseredést váltottak ki a munkásságból. A kivégzések által a kormány és a kormányzó a munkásság szemében mártírokká avatná a népbiztosokat, és a munkásság elvesztené bizalmát az igazságszolgáltatás objektivitásában, ugyanis azt tapasztalná, hogy nem a bűnösöket ítélik el, hanem a munkásosztályt üldözik. Mindezek fényében a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti tanács a négy halálra ítélt népbiztos számára az 1920. december 25-én kihirdetett amnesztiarendeletre hivatkozva kegyelmet

. (Lásd a 8. sz. dokumentumot!) A 4039/1919. sz. gyorsított bűnvádi eljárásra vonatkozó M. E. rendelet alapján a halálbüntetésre ítélt személyekre az ítélet súlyossága miatt nem vonatkozott az amnesztiarendelet, hanem sorsukról és kivégzésükről az 1920. évi 4247. M. E. rendelet értelmében a Kúria kegyelmi tanácsának javaslatát figyelembe véve Horthy Miklós döntött. Az ítélet csak akkor volt végrehajtható, ha a kormányzó nem adott kegyelmet.

A népbiztos-perben hozott ítélet kihirdetése után összeült a Kúria kegyelmi tanácsa, amelyen jelen volt az ügyészség képviselője, az ítéletet meghozó négy bíró és az elnök, valamint a koronaügyészség és a Kúria képviselője, akik mind-mind különböző véleményt képviseltek. A királyi

képviselője egyik halálra ítéltet sem ajánlotta kegyelemre. A tanács egyik bírája Haubrich Józsefet és Bokányi Dezsőt, egy másik tagja mind a négy elítéltet kegyelemre ajánlotta. Ezzel szemben a tanács másik két bírája az elnökkel együtt egyik elítéltet sem tartotta méltónak a kegyelemre. Az ülésen a képviselője is részt vett, aki az egyik bíróhoz hasonlóan mind a négy elítéltet kegyelemre ajánlotta. Véleményét azzal indokolta, hogy az elítéltek másodrangú szerepet töltöttek be, és a Tanácsköztársaság kapcsán már nagyszámú halálos ítéletet hajtottak végre, tehát megtörtént az elrettentő példaadás, ami a társadalom rendjének helyreállításához kellett. A Kúria kegyelmi tanácsának előadója azonban egyik korábban megfogalmazott állásponttal sem értett egyet. Véleménye szerint a négy halálra ítélt közül csupán Haubrich József részesítendő kegyelemben. Ezt azzal indokolta, hogy az elítéltek, mint a diktatúra egykori szellemi vezetői bűnösek, és nem kaphatnak kegyelmet, főleg annak fényében nem, hogy az általuk felbujtott személyek közül sokakat már kivégeztek. Csupán Haubrich József, aki a diktatúra bukása után a Peidl-kormány honvédelmi minisztereként lefegyverezte a Vörös Őrséget, és Budapest lakosságát megmentette a frontról visszaérkező katonák fosztogatásától, vérengzésétől. Esetleges szabadulása esetén a Kúria képviselője nála még látott esélyt arra, hogy az állam és a társadalom hasznos tagja legyen. A kegyelmi tanács tagjai végül elfogadták a Kúria előadójának javaslatát. S ennek értelmében Horthy Miklós, illetve Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter elé azt a javaslatot terjesztették, hogy a négy halálraítélt közül csak Haubrich Józsefet ajánlják kegyelemre, esetében életfogytig tartó fegyházbüntetést javasoltak.

Az üggyel kapcsolatban Tomcsányi Vilmos Pál már 1921. január 3-án fogadta a halálraítélt népbiztosok védőit. Biztosította őket arról, hogy az ügyet megvizsgálja és a megkegyelmezés mellett szóló érveket figyelembe fogja venni. Döntése egyértelműen érzékelhető abból az előterjesztéséből, amit 1921 februárjában írt Horthy Miklósnak. Haubrich József megkegyelmezésében egyetértett a Kúria döntésével, a másik három népbiztos esetében azonban jogpolitikai okok miatt nem helyeselte a kegyelem elutasítását. Véleménye szerint a kormányzónak a kegyelem mérlegelésekor figyelembe kellene vennie, hogy a halálra ítélt népbiztosok személye erősen összefonódik a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal és rendkívül népszerűek a munkásság körében. Ennek folyományaként a halálos ítéletek végrehajtása a munkásságban komoly elkeseredést váltana ki, ugyanakkor az államfői kegyelem jótékony hatást gyakorolna. Horthy Miklós a magyar hadifoglyok hazahozatalát és feltehetően e jogpolitikai indokokat is szem előtt tartva kegyelmet gyakorolt, és a négy népbiztos halálos ítéletét életfogytig tartó fegyházbüntetésre módosította.

A tíz elítélt népbiztos azonban nem töltötte le a kiszabott büntetését, mivel a hadifogolycsere-egyezménynek köszönhetően 1922. február 16-án elhagyhatták Magyarországot és a Szovjetunióba

. A kicserélt egykori népbiztosok közül többen - Bajáki Ferenc, Bokányi Dezső, Haubrich József, Kelen József és Szabados Sándor - a Szovjetunióban a sztálini tisztogatás áldozatává váltak a '30-as években.

* Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) I. 658. f. 5/70. ő. e. – A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyarországi Szakszervezeti Tanács közös kegyelmi kérvénye Horthy Miklós kormányzóhoz a halálra ítélt népbiztosokért. (Lásd a 8. sz. dokumentumot!)