Egy miniszteri beszéd 1984. augusztus 20-án Ópusztaszeren

„Az az igazi magyar, aki ismeri népe helyzetét a világban, és Közép-Kelet Európában, aki az újat támogatja, aki látja a bajokat, de cselekszik is a gonosz ellen, aki mindennapi munkáját tisztességgel elvégzi, részt vesz a közügyekben [...]. A világosan látó, a világ és a nemzete sorsát figyelemmel kísérő, az országot építeni akaró, cselekvő, önmagát művelő és tudatosan formáló ember - ez a XX. század végének magyarja. Ehhez hozzá tartozik, hogy szeretnie és ismernfie kell anyanyelvét, megbecsülnie népe hagyományait és történelmét, fenntartani és fejleszteni sajátos kultúráját."

Augusztus 20-áról, de történelmünk más jeles ünnepeiről is legtöbbször ideológiai nézőpontok alapján emlékeztek meg a hivatalos szervek, különösen így volt ez az 1948 és az 1990 közötti időszakban, vagyis a szocialista rendszer évtizedeiben. Az elhangzott beszédek mellett az ünnep megtartásának körülményei ugyancsak jellemzik a kort.

Ismeretes, augusztus 20-a a legrégibb állami, és ezzel egyetemben vallási tartalmú ünnepünk. Augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját még I. (Szent) István tette ünneppé és ekkor tartott Székesfehérváron törvénynapot. Szent László az ünnep napját a hónap 20. napjára helyezte át, és hosszú évszázadokon keresztül egyházi, és egyben világi ünnepnappá vált. A Szent István tiszteletére épülő egyházi ünnep jelentősége azonban fokozatosan halványulni kezdett, és felváltotta az államalapítást, a független magyar államot jelképező világi esemény. Különös mértékben mutatkozott meg ez a hatás a reformkor, majd a dualizmus korának ünnepségein. A két világháború közötti időszakban az ünnepet már áthatotta a revíziós gondolatot magában rejtő össznemzeti gondolat is. 1945-ben a kormányzat eltörölte az állami ünnepet, de a római katolikus egyház 1947-ig megtarthatta. Vallási és nemzeti elemei miatt az 1947-tól egyre nyíltabban berendezkedő kommunista rendszer nem tartotta meg korábbi formájában, és a mondanivaló jelentős átalakítását vitte keresztül. Az aratás kiemelt jelentősége miatt az „új kenyér" ünnepének keresztelték el, 1949-ben pedig erre a napra időzítették az 1949. évi XX. törvénycikk, vagyis az Alkotmány bevezetését. Ettől kezdve augusztus 20. szinte kizárólagosan az Alkotmány és az új kenyér ünnepe lett, a következő évtől pedig hivatalos ünnep.

A szocialista rendszer fennállása idején ezt a nyári ünnepnapot

nevével kapcsolták össze. A pusztaszeri történeti emlékhely és ezzel egyetemben a honfoglalásról történő megemlékezés kultuszának terjedése millennium évétől eredeztethető. 1896-ban a monostor romjai közelében hatalmas Árpád-szobrot és egy emlékművet emeltek, kimondottan a honfoglalás és az államszervezés szimbólummá tételének szándékával.

1945-ben ismét országosan vált ismertté Ópusztaszer neve. A debreceni ideiglenes kormány március 17-én elfogadta a földosztásról szóló törvényt, és a rendkívül fontosnak, sorsfordítónak tekintett döntés miatt a földosztás kezdő helyszínét a jelképes jelentőségűnek tartott településre helyezték. A földosztást továbbra is lényeges fordulópontot jelképező eseménynek tekintette a kormányzat, és Ópusztaszer ezért is maradt a figyelem középpontjában.

Az emlékhely látványos fejlődése a szocializmus második felének időszakához köthető. 1970-ben egy országos emlékbizottságot alakítottak, hogy a honfoglalás és a földosztás emlékhelye jobb körülmények közé kerüljön. Megkezdődött az emlékpark újjáalakítása, és a hetvenes évek közepétől látogatható tették. Augusztus 20-án pedig „munkás-paraszt találkozóval" összekötve politikai nagygyűlés jellegű ünnepségeket tartottak.

1984-ben a skanzen bemutatóházainak bővítése mellett a

helyet biztosító épület építése is folyt még, és a végül Rotundának nevezett épület két év múlva készült el.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 13.

1982

Irán támadást indít Irak ellen és ezzel megfordítja az Irak–iráni háború menetét.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők