Egy miniszteri beszéd 1984. augusztus 20-án Ópusztaszeren

„Az az igazi magyar, aki ismeri népe helyzetét a világban, és Közép-Kelet Európában, aki az újat támogatja, aki látja a bajokat, de cselekszik is a gonosz ellen, aki mindennapi munkáját tisztességgel elvégzi, részt vesz a közügyekben [...]. A világosan látó, a világ és a nemzete sorsát figyelemmel kísérő, az országot építeni akaró, cselekvő, önmagát művelő és tudatosan formáló ember - ez a XX. század végének magyarja. Ehhez hozzá tartozik, hogy szeretnie és ismernfie kell anyanyelvét, megbecsülnie népe hagyományait és történelmét, fenntartani és fejleszteni sajátos kultúráját."

Augusztus 20-áról, de történelmünk más jeles ünnepeiről is legtöbbször ideológiai nézőpontok alapján emlékeztek meg a hivatalos szervek, különösen így volt ez az 1948 és az 1990 közötti időszakban, vagyis a szocialista rendszer évtizedeiben. Az elhangzott beszédek mellett az ünnep megtartásának körülményei ugyancsak jellemzik a kort.

Ismeretes, augusztus 20-a a legrégibb állami, és ezzel egyetemben vallási tartalmú ünnepünk. Augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját még I. (Szent) István tette ünneppé és ekkor tartott Székesfehérváron törvénynapot. Szent László az ünnep napját a hónap 20. napjára helyezte át, és hosszú évszázadokon keresztül egyházi, és egyben világi ünnepnappá vált. A Szent István tiszteletére épülő egyházi ünnep jelentősége azonban fokozatosan halványulni kezdett, és felváltotta az államalapítást, a független magyar államot jelképező világi esemény. Különös mértékben mutatkozott meg ez a hatás a reformkor, majd a dualizmus korának ünnepségein. A két világháború közötti időszakban az ünnepet már áthatotta a revíziós gondolatot magában rejtő össznemzeti gondolat is. 1945-ben a kormányzat eltörölte az állami ünnepet, de a római katolikus egyház 1947-ig megtarthatta. Vallási és nemzeti elemei miatt az 1947-tól egyre nyíltabban berendezkedő kommunista rendszer nem tartotta meg korábbi formájában, és a mondanivaló jelentős átalakítását vitte keresztül. Az aratás kiemelt jelentősége miatt az „új kenyér" ünnepének keresztelték el, 1949-ben pedig erre a napra időzítették az 1949. évi XX. törvénycikk, vagyis az Alkotmány bevezetését. Ettől kezdve augusztus 20. szinte kizárólagosan az Alkotmány és az új kenyér ünnepe lett, a következő évtől pedig hivatalos ünnep.

A szocialista rendszer fennállása idején ezt a nyári ünnepnapot

nevével kapcsolták össze. A pusztaszeri történeti emlékhely és ezzel egyetemben a honfoglalásról történő megemlékezés kultuszának terjedése millennium évétől eredeztethető. 1896-ban a monostor romjai közelében hatalmas Árpád-szobrot és egy emlékművet emeltek, kimondottan a honfoglalás és az államszervezés szimbólummá tételének szándékával.

1945-ben ismét országosan vált ismertté Ópusztaszer neve. A debreceni ideiglenes kormány március 17-én elfogadta a földosztásról szóló törvényt, és a rendkívül fontosnak, sorsfordítónak tekintett döntés miatt a földosztás kezdő helyszínét a jelképes jelentőségűnek tartott településre helyezték. A földosztást továbbra is lényeges fordulópontot jelképező eseménynek tekintette a kormányzat, és Ópusztaszer ezért is maradt a figyelem középpontjában.

Az emlékhely látványos fejlődése a szocializmus második felének időszakához köthető. 1970-ben egy országos emlékbizottságot alakítottak, hogy a honfoglalás és a földosztás emlékhelye jobb körülmények közé kerüljön. Megkezdődött az emlékpark újjáalakítása, és a hetvenes évek közepétől látogatható tették. Augusztus 20-án pedig „munkás-paraszt találkozóval" összekötve politikai nagygyűlés jellegű ünnepségeket tartottak.

1984-ben a skanzen bemutatóházainak bővítése mellett a

helyet biztosító épület építése is folyt még, és a végül Rotundának nevezett épület két év múlva készült el.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt május 15.

1902

Megnyílt a Budapesti Állami Gyermekmenhely. Ez jelezte – írta a Bu-dapesti Orvosi Újság – „hogy az állam saját kezelésébe vette az elha-...Tovább

1908

Marosán György magyar baloldali politikus (előbb szociáldemokrata, majd kommunista, a két párt egyesülésének szorgalmazója) (†1992)Tovább

1916

Az asiagói csata kezdete, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai támadást intéznek az olasz csapatok ellen.Tovább

1917

Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta köteléke a Novara gyorscirkáló vezetésével győzelmet arat az...Tovább

1931

XI. Piusz pápa kiadja a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikát.Tovább

  •  
  • 1 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők