Megjelent a kormány 1087/1957. (XI. 21.) számú határozata a Magyar Közlönyben az ifjúság körében végzendő munkáról: Eszerint a „A Kormány...Tovább
Nagy Imre elrablásának története
„A két rendőr jelentkezett a követnél és közölte, hogy Münnich autóbuszt és ZISZ személygépkocsit küldött Nagyért és társaiért. Radzjanovic megállapította, hogy a sofőrök szovjetek voltak. A jugoszláv követ, Naggyal közösen biztosítékot kért a rendőrségtől, hogy a jelen lévő szovjet katonák nem avatkoznak be az akcióba. Miután a garanciát megkapták, mindannyian beszálltak az autóbuszba. Erre a szovjetek állítólag az autóbuszra vetették magukat. Nagyék ki akartak szállni. A szovjetek ebben megakadályozták őket.”
Bevezetés
2002-ben szenzációs újdonság már nem várható az 1956-os forradalomról vagy Nagy Imre személyével kapcsolatban, ennek ellenére újabb és újabb mozaikok kerülnek napvilágra, amelyek segítségével az eseményeket utólag rekonstruálni tudjuk. Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban a volt szocialista országok eddig féltve őrzött levéltárai az elmúlt néhány évben megnyíltak a kutatók számára. Így kerülhetett a prágai külügyminisztériumi levéltárból a hazai olvasók elé az itt közölt irat. A dokumentum érdekessége, hogy alig pár hónappal az események után készült, így az elbeszélők meglehetősen pontosan emlékezhettek a történtekre. A beszélgetés két szocialista állam diplomatája, Ján Králik, Csehszlovákia budapesti követségének titkára és Novak Radjanovic, Jugoszlávia budapesti attaséja közt folyt le, témájuk Nagy Imrének a jugoszláv követségen való tartózkodása volt. Az irat újszerűsége abban áll, hogy fény derül benne arra a momentumra, hogy a román kormányküldöttség Gheorghiu-Dej vezetésével már november 22. előtt tárgyalt Naggyal. Dej közvetítési szándékkal Kádár János felkérésére találkozott Nagy Imrével, az sajnos nem derül ki, hol jött létre a találkozó, de valószínűsíthető akár a jugoszláv követség épülete is.
November elején a Szovjetunió megnyerte Kína és a többi európai szocialista állam hozzájárulását a magyar forradalom katonai megoldásához, már csak a jugoszláv vezetés "megdolgozása" maradt hátra. Hruscsov november 2-án találkozott Brioni szigetén Titóval. A tárgyalást Mićunovic moszkvai jugoszláv követ részletesen leírja naplójában, amelyből kiderül, hogy a szovjet vezetés Maó és Gomulka beleegyezést kérte az akcióhoz. Ezzel ellentétben a jugoszláv vezetőkkel Hruscsov közölte, hogy "akkor is végrehajtják a felkelés tervezett leverését és az új kormány felállítását, ha ezzel ők nem értenek egyet". A megbeszéléseken Hruscsov igazi kérése a "magyar ügyben" az volt Titóhoz, hogy segítse elő Nagy Imre félreállítását, amihez tárgyalópartnerei hozzájárulásukat adták. A fentiek szellemében november 3-án a jugoszláv kormány "emberbaráti okokból és a nemzetközi jog alapján" felhatalmazta budapesti nagykövetét a menedékjog felajánlására Nagy Imrének és társainak. Szántó Zoltán a menedék kérdését a jugoszláv követségen november 1-én veti fel és arra a válasz 3-án érkezik meg, az iratban szereplő november 2-a így pontatlan. Tévedés az is, hogy Kádár november 2-án a parlamentben van, ő már akkor a Szovjetunió területén tartózkodik.
Ma már joggal tehetjük föl a kérdést nem "begyűjtés" volt-e a jugoszláv részről a menedékjog megadása? Hiszen ha Nagy Imréék nem a jugoszláv követségre mennek, akkor egy nyugati követségen kaphattak volna menedékjogot, amivel politikai botrányt idéztek volna elő a szocialista táboron belül. Új alternatívaként akár "partizánharc szervezésének" gondolata is felmerülhetett a magyar vezetésben.
Tito a menedékjog megadásával valóra váltotta Hruscsovnak tett ígéretét, amely azt tartalmazta, hogy Nagy és társait kikapcsolják a politikai életből.
November 4-én a jugoszlávok közölték a szovjetekkel, hogy Nagy Imre és csoportja menedékjogot kapott a jugoszláv követségen. Igyekeztek úgy tenni, mintha nem tudnák bizonyosan, milyen nyilatkozatot tett a magyar kormányfő a rádióban, s jelezték, megpróbálják olyan új nyilatkozat kiadására rábírni, ami a szovjet félnek megfelel. A fentiekre az utalást a most ismertetett dokumentumban is megtalálhatjuk: "meggyőzzük Nagyot, ne legyen a Kádár-kormány ellen".
A jugoszlávok kínos helyzetbe kerültek. A követség 42 embert fogadott be, köztük egy miniszterelnököt, akiről kiderült, hogy nem Tito engedelmes követője, hanem önállóan gondolkodó személyiség, saját politikai célkitűzésekkel, rajta kívül több minisztert és pártvezetőségi tagot, a Titoista kémként elítélt, majd rehabilitált Rajk László özvegyét, és más értelmiségieket. A jugoszláv vezetés nehéz döntéssel állt szemben, ugyanis ha kiadja a követségen tartózkodókat, akkor saját nemzetközi tekintélyét teszi tönkre, a nyugati országok megkérdőjelezhették volna külpolitikai szuverenitásukat, ráadásul legérzékenyebb pontjukon kapnak találatot meghajlottak a szovjet nyomás előtt, ha viszont nem adják ki őket, akkor felbőszíthetik az oroszokat, ami szélsőséges esetben háborúhoz is vezethetett volna. Titóék ezért még azt is elnézték, hogy november 5-én egy szovjet páncélos tüzet nyitott a követség épületére, Milenko Milovanov követségi tanácsos életét vesztette. Érdekes momentum az iratban, hogy ezt a jugoszláv diplomata egyáltalán nem említi csehszlovák kollégájának. (Milovan egyes források szerint nagyon hasonlított Nagy Imrére, ezért érte a gyilkos sorozat.)
A jugoszláv sajtó az incidens ellenére változatlanul kitartott a Szovjetunió iránti teljes lojalitás mellett, s bár megemlítette Milovan halálát, mélyen hallgatott arról, hogy a jugoszláv diplomata a követség elleni szovjet támadásnak esett áldozatul. Moszkvában Micunovic jugoszláv követnek a merénylet szovjet verzióját adták elő, amely szerint nem is a követséget érte támadás, hanem a szovjet tankot, a felkelők égő olajos palackot dobtak az orosz páncélosra, és ők csak védekeztek.
November 10-én Hruscsov kompromisszumot ajánlott Titónak: "Nagy Imre és társai mondjanak le a menedékről, majd kérjék a Kádár-kormányt, hogy engedélyezze kiutazásukat Romániába", valamint vállalják, hogy semmiféle ellenséges tevékenységet nem folytatnak az új magyar kormány ellen. A javasat így mindkét kormány számára presztízsveszteség nélkül kiutat garantált, amit Románia és Kádárék is elfogadnak. A jugoszlávok örömmel vették az ajánlatott, amire igyekeztek rábeszélni Nagyékat, ők azonban kijelentették: "A Nagy- kormány a törvényes, nem szabad lemondania, mert ez igazolná a Kádár- féle árulást, vele nem tárgyalnak és csak a szovjet elvtársakkal tárgyalnak, velük is csak az MSZMP alapító okmányának alapján..."
A jugoszlávok álláspontját, az eseményekkel kapcsolatban Tito fejtette ki november 11-én pulai beszédében. Elítélte Gerőt, mert behívta a szovjet csapatokat október 23-án, felelőssé tette Nagy Imrét a budapesti fehérterrorért, szemére vetette, hogy megszökött november 4-én, valamint hogy a nyugati államokhoz fordult segítségért, valamint támogatásáról biztosította a Kádár-kormányt. Nagyék visszautasították a vádakat, és helyesbítést kértek Titótól, ami később sem történt meg.
A szovjet pártvezetők november 16-án találkoztak Kádárral, ismertették vele Nagy Imre és társai elrablásának és Romániába szállításának tervét, aminek részleteiben és kivitelezésében is megegyeztek. A jugoszláv kormány nem kifogásolta Nagyék Romániába szállítását, beleegyezésük esetén. Nagy véleményét a kérdéshez iratunkban a következő mondat szemlélteti a legjobban: "Nagy csak Jugoszláviába akart távozni, Romániáról hallani sem akart".
Az általunk ismertetett dokumentumból megtudhatjuk, hogy november 18-án Vas, Szántó és Lukács önként távoztak a követségről, azzal hogy a részleteket majd Kádárral beszélik meg, a jugoszlávok azonnal tudomást szereztek letartóztatásukról, amelynek körülményeit a dokumentum részletesen ismerteti: "előrelátható távozásukat mintegy negyven civil figyelte a követségről. Kádárral megegyeztek, hogy ezt a csoportot a jugoszlávok viszik haza, s a szovjetek kísérik őket. A legközelebbi utcában a Nagyistákat kiszállították az autókból és átültették a páncélosokba". A letartóztatás tényét a jugoszlávok nem közölték Nagyékkal, ők úgy tudták, hogy Szántóék a parlamentben vannak és arról tárgyalnak, hogyan kapcsolódhatnak be az új politikai életbe. A jugoszláv fél pártatlanságáról így nem beszélhetünk, hiszen tudtak az első csoport sorsáról, mégis néhány nappal később (az iratban 7 nap szerepel a valóságban ez csak 4) Nagy Imrét és társait kiengedik ugyanabba a kelepcébe...
Hosszas alkudozás után Kádár kijelentette a magyar kormány nevében "Nagy Imre és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják, és szabadon távozhatnak saját lakásukra", amire garanciákat is ígértek. November 22-én Vidić ismertette Nagyékkal a tárgyalások eredményeit, amit azok kétkedéssel fogadtak, mégis beleegyeztek. Nagyék november 22-én írásban lemondtak a menedékjogról és este fél hét tájban busszal elhagyták a jugoszláv követséget...
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 21.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő