Sportverseny vagy politikai hadszíntér? A nyári olimpiák szerepe a „kis-hidegháborúban”

A 20. században a sport ‒ növekvő népszerűsége miatt ‒ sok esetben a politikai vezetők eszközévé vált. A politikusok felismerték a sport által hordozott értékeket, ezért stratégiai eszközként kezdték alkalmazni saját céljaik megvalósítása és a különféle ideológiák alátámasztása végett. Fokozottan így volt ez az 1980-as évek első felében, az ún. kis-hidegháború időszakában. Ekkor ugyanis mind a moszkvai, mind a Los Angeles-i nyári olimpiai játékok a nemzetközi csatározások áldozatául estek, a szocialista és a kapitalista tömb politikai játszmáinak színterévé váltak. Magyarországon a sportfőhatóságnak, illetve a politikai hatalomtól függetlennek nem mondható Magyar Olimpiai Bizottságnak olyan új kihívásokkal kellett szembenéznie, melyek a sport és az olimpia klasszikus ideáljától igen messze estek. Az MSZMP KB 1984. május 14-i ülésének jegyzőkönyve tanúsítja, hogy milyen döntéshozatali mechanizmusokon keresztül tudtak a magyar sportszervezetek a Szovjetunió által diktált elvárásoknak megfelelni.

 

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1894-es megalapításával, majd a két évvel későbbi első újkori olimpia megrendezésével Pierre de Coubertin báró[1] olyan rendezvénysorozatot ültetett át a 20. századba, amely az ókorban nem csupán az egyéni teljesítmények, de egyben a kultúra, a művészet, az építészet és a görög istenek ünnepe volt. Kialakult a testvériség és a nemzetek közötti béke légkörében folytatott barátságos küzdelem olimpiai eszménye, illetve az a feltételezés, hogy a sport, a fair play, a test test elleni nemes küzdelem békét tud teremteni akár egymással szembenálló városállamok, nemzetek, etnikai közösségek között is. A 20. század embere azonban nem tudott élni ezzel a lehetőséggel, annál is kevésbé, hiszen a nemes célkitűzések egy viharos történelmi korszak előestéjén születtek meg, melynek társadalmi, ideológiai, gazdasági és politikai konfliktusai a coubertini elvek megvalósulásának több ízben gátat szabtak. A 20. században napvilágra kerülő új ideológiai áramlatok (a bolsevizmus, illetve a szélsőjobboldali eszmék) alapvetően határozták meg az évezred végének politikai folyamatait.

 

Pierre de Coubertin az 1920-as évek közepén

Forrás: Wikipedia

 

 

A második világégés után az Egyesült Államok és a Szovjetunió kiemelkedő erőre tett szert, és mintegy fél évszázadon keresztül a bipoláris, amerikai‒szovjet rivalizálásra, döntően konfrontációra épülő világrend határozta meg a főbb nemzetközi politikai folyamatokat. Ebben a hidegháborús világban a politikum és az ideológia sportszférát érintő hatása rendkívüli jelentőséggel bírt. A politikai döntések többször mélyrehatóan rengették meg a sportvilágot, kifejezetten pedig a nyári olimpiai játékokat. Az 1970-es évek ugyan egyfajta enyhülést hoztak, azonban az 1980-as évekre ismét kiújult a hidegháborús küzdelem, a korábbi konfliktusok aktivizálódtak, és mindez meghatározó csapásokat mért a sport szférájára Magyarországon is.

A modern olimpiai mozgalom kibontakozása a 19. század végén lehetővé tette, hogy Magyarország, bár az Osztrák‒Magyar Monarchia része volt, a sportban autonóm államként szerepelhessen, és kimagasló eredményeivel felhívja magára az egész világ figyelmét. A társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség magyarországi harcosai már a 19. század első felében jó eszközt láttak a testi nevelés fejlesztésében, később pedig az olimpizmus népszerűsítésében ahhoz, hogy a nemzeti öntudatot erősítsék. Magyarország már a modern kori olimpiák alapításában jelentős szerepet vállalt magára Kemény Ferenc[2] vezetésével. Később, az 1920-as játékok kivételével (amikor is az első világháborúban vesztes országokat nem hívták meg), jelentős sportsikereket is felvonultatva, fontos és állandó szereplőjévé vált a játékoknak. 1984. május 14-én a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságának ülésén azonban a magyar politikai vezetők döntést hoztak arról, hogy a magyar sportolók nem vesznek részt az év júliusában esedékes Los Angeles-i nyári olimpiai játékokon.[3] Ebben az írásban a magyar sporttörténetnek ezt a rendkívül fájdalmas momentumát járjuk körül, elsősorban a kis-hidegháború időszakára koncentrálva.

 

 

 

Budapest, 1984. május 14.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-910 ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt központi szervei, A Politikai Bizottság ülése ‒ Gépelt eredeti.

(A dokumentum begépelt változatát közölte Szabó Csaba: A politika beleszól: olimpia magyarok nélkül. ArchívNet, 2004. 4. sz. 2. sz. dokumentum. https://www.archivnet.hu/politika/a_politika_beleszol_olimpia_magyarok_nelkul.html?oldal=3 )

 

 

A második világháborút követően a bipoláris világrend szocialista oldalán a magyar politikai elit a magyar sport intézményrendszerében is meghatározó szerepre tett szert. Az országot irányító MSZMP vezetésének, valamint a Magyar Olimpiai Bizottságnak és a sportirányításért felelős szervnek, az Országos Testnevelési és Sporthivatalnak (OTSH) a szerepe az 1980-as évek három, bojkottól terhes nyári olimpiai játékához kapcsolódó döntéshozatalban elvitathatatlan.

1980-ban a Moszkvában megrendezett játékokra súlyos csapást mért az amerikai kezdeményezésre kialakult nyugati bojkott.  Ennek kapcsán a magyar sport, konkrétan a magyar élsport érdekei is sérültek, és a budapesti politikai vezetőség is speciális körülményekkel, feladatokkal találta szemben magát.[4] 1984-ben a magyar élsportolóknak azt a megrázkódtatást kellett feldolgozniuk, hogy nem vehetnek részt a Los Angeles-i olimpián. A szovjet parancs végrehajtása a magyar sportvezetőség feladata volt, majd a kialakuló elégedetlenséggel és ellenpropagandával kellett felvenni a versenyt. 1988-ban pedig az olimpia kijelölt helyszíne ellen ágáltak szovjet vezetéssel a szocialista-kommunista blokk országai. Ennek ellenére a demokratikus átalakulás előszeleként, a magyar sportdiplomáciának a szocialista országok közül elsőként sikerült kiépítenie Dél-Koreával a diplomáciai kapcsolatot.

 

Moszkva, 1980

Az 1980-as bojkott a katonai erőfitogtatás helyett egyfajta alternatív politikai eszközt adott a nagyhatalmi vezetők kezébe; már nem a versenyeken elért eredmény (illetve éremharc), hanem maga a részvétel kérdése került a politika fókuszába. 1980 februárjában, a Lake Placidban megrendezett NOB elnökségi ülésen a szervezet elnöke, Lord Killanin[5] már annak szükségességéről beszélt, hogy az olimpia mentes legyen a politikai érdekektől, hiszen az amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance[6] egyértelművé tette az amerikai kormányzat bojkott-törekvését, amennyiben a soron következő játékok helyszíne Moszkva marad: „Mialatt mi itt ma este összegyűlünk, óriási fenyegetésnek van kitéve a béke a világban, mely alapvető fontosságú kihívást jelent az olimpiai mozgalomra nézve. […] Ha az olimpia alapelveit figyelmen kívül lehet most hagyni, akkor a játékok jövője is veszélynek lesz kitéve. […] A megoldás az volna, ha a Játékok megrendezési jogát átruháznánk Moszkváról egy másik városra, vagy városokra ezen a nyáron. […] Mi nem fogjuk hagyni, hogy amerikai csapat részt vegyen egy interveniáló nemzet fővárosában tartott Olimpiai Játékokon.”[7]
 

Kitűző az 1980-as játékok emblémájával

Forrás: Wikipedia

 

A helyszín megváltoztatásának kérdésében végül a NOB-küldöttek szavazhattak, ám a jelenlévő 73 képviselő – az amerikai képviselőt is beleértve – egyöntetűen a moszkvai olimpia mellett foglalt állást. A Carter-adminisztráció viszont hajthatatlannak bizonyult: a kormányzati támogatás megvonásával, adóterhek kirovásával próbált az amerikai olimpiai bizottságra nyomást gyakorolni. A Colorado Springsben tartott bővített ülésükön végül az amerikai olimpiai bizottsági tagok 1604:797 arányban a bojkott mellett döntöttek, ráadásul a közvélemény és a sajtó is szimpatizált a határozattal. Ettől kezdve az Amerikai Egyesült Államok rendkívül erős lobbitevékenységet folytatott, hogy további országokat is a bojkott mellé állítson. A moszkvai olimpia elleni hangulat jól tükröződik a nyugati sajtó orgánumainak cikkeiből, illetve a NOB elnökének küldött különféle levelekből is.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének küldött újságkivágások az 1980-as olimpia kapcsán

Forrás: Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, 13. doboz, ID49029

 

 

Magyarország számára az 1980. évi nyári olimpiának különös politikai jelentőséget adott az a tény, hogy a játékokat először rendezték szocialista országban. A magyar vezetők nem fogták fel tragikusan az amerikaiak bojkott-felhívását. Bár hivatalosan a bojkott ellen léptek fel, Gyenes András[8] Kádár Jánossal egyetértve úgy nyilatkozott, hogy „az lenne előnyös számunkra, ha a bojkott minél teljesebb lenne”,[9] mert így a magyarok eredménye a nemzetek közötti pontversenyben kedvezőbben alakulhatna. Az MSZMP Politikai Bizottsága a játékok kapcsán külön figyelmet fordított a politikai felkészítés kérdésére. „A nevelő és politikai felkészítő munka szerves részét képezi az előkészületeknek. […] Megalakultak és működnek az olimpiai keretek KISZ csoportjai. A felkészítést szolgálják az időszerű politikai kérdésekről szóló központi előadások, az edzőtáborokban sorra kerülő tájékoztatók, a csoportos beszélgetések és a KISZ által kezdeményezett Olimpiai Klub rendezvényei.”[10]

Nem véletlenül, hiszen a Belügyminisztérium állambiztonsági szervei külső és belső megfigyelések alapján nyomon követték a nemzetközi közvélemény, a magyar társadalom és a magyar sport szereplőinek véleményformálását, hozzáállását. Belső állambiztonsági megfigyelések alapján 1979 novemberében Vagyoczky Béla[11] rendőrezredes arra a problémára hívta fel a figyelmet, hogy „a nyugattal rendszeres kapcsolatban álló sportolóinkat a szakmai szervek nem készítik fel megfelelően a várható politikai hatásokra. A politikai szervek nem tudnak megfelelően foglalkozni velük, mert legtöbbjük függetlennek tartja magát a KISZ-től, a szakszervezettől és a pártszervezettől. Az anyagi lehetőségek miatt sokan többre becsülik a nyugati, mint a szocialista sportéletet. Ezzel összefüggően egyesek a moszkvai olimpiát kevésbé tartják vonzónak, mintha azt nyugaton rendeznék.”[12]

A jelentést továbbították az érintett elhárítási terület, valamint a párt és az állami szervek illetékes vezetői felé, akik megfelelő lépéseket foganatosítottak, így például az olimpiára való felkészülésbe beiktatták a politikai felkészítő előadások sorozatát is.

A moszkvai olimpia során esetlegesen kialakuló „nyugati provokációkkal” szemben az állambiztonsági szervek ellenőrző és elhárító tevékenységet folytattak a moszkvai sportesemények idején. A Magyarországról kiutazó sportolók, edzők, kísérők és turisták ellenőrzése nem maradhatott el. Az Operatív Koordináló, Ellenőrző és Titkársági Osztály 166. számú napi operatív információs jelentése például az olimpián résztvevő magyarokat igyekezett nyilvántartani.[13]

Július 16-án Moszkvában tisztújító gyűlést tartott a NOB, melynek során Juan Antonio Samaranchot[14] választották meg új elnöknek. A leköszönő vezető, az ír lord Killanin, a zárónapon csípős szavakkal illette az amerikai (sport)diplomáciát: „Személy szerint úgy gondolom, hogy sajnálatos az, hogy az Egyesült Államok elnöke – a sport-ügyben – nem volt tényszerűen tájékoztatva. […] Ez vezetett a hibához. […] Az amerikaiak nem értik, hogyan működik a sport. Nem értik, hogy miként dolgoznak a nemzeti olimpiai bizottságok. Nem értik, hogyan működik a NOB. Nem értik, hogyan működnek a nemzeti és nemzetközi szövetségek. […] Szerintem másról fogalmuk sincs, mint az amerikai fociról és a baseballról, amelyek, ha szerepelnének az Olimpiai Játékokon, talán most nem is lenne ez a bojkott.”[15]

 

Los Angeles, 1984

1984 megint az olimpia éve volt, a helyszín Los Angeles. A szervezőbizottság elnöke, Peter Ueberroth[16] komoly erőfeszítéseket tett mind gazdasági, mind politikai szempontból, hogy sikeres és emlékezetes olimpia jöhessen létre. Természetesen tartott attól, hogy a moszkvai bojkottnak következményei lehetnek, ezért többször is kért találkozót a szovjet pártfőtitkártól, Konsztantyin Csernyenkótól,[17] hogy elsimítsa a nézeteltéréseket, de a szovjet vezető a találkozókat rendre elutasította. Fokozta a feszültséget a kaliforniai törvényhozó testület Ronald Reagan[18] elnök által támogatott határozata, amely nemkívánatos személyeknek nyilvánította a szovjet állampolgárokat Kalifornia államban, arra reagálva, hogy 1983 szeptember 1-én a szovjet légtérben lelőttek egy dél-koreai repülőgépet[19].

A játékok közeledtével Moszkva igyekezett az Egyesült Államok ellen hangolni a világ közvéleményét – a szovjet fél a titkosszolgálat bevetésétől sem riadt vissza. A KGB washingtoni rezidentúrájának tisztjei a Ku-Klux-Klan[20] nevében több afrikai és ázsiai ország olimpiai bizottságának küldtek hamis leveleket. Ezek világszerte több újság címlapjára felkerültek, óriási botrányt keltve. „Olimpia csak fehéreknek! Afrikai majmok! Fényes fogadtatás vár rátok Los Angelesben! Fekete mozgó célpontokra leadott lövések gyakorlásával készülünk az olimpiára. Los Angelesben a mi olimpiai lángjaink égetnek hamuvá benneteket. Az igazi hazafi legmagasabb kitüntetése egy-egy afrikai majom meglincselése lesz! Feketék! Isten hozott benneteket Los Angelesben! Olyan fogadtatásban lesz részetek, amit soha az életben nem fogtok elfelejteni!”[21]

 

A Ku-Klux-Klan levele az afrikai országoknak, melyről később kiderült, hogy a KGB koholmánya volt

Forrás: Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, 22. doboz, ID 49567

 

A Szovjetunió azt terjesztette a Los Angeles-i játékok kapcsán, hogy az amerikai szervezőket már nem a coubertin-i eszme, hanem a pénzsóvárság vezeti, s ez a fajta mentalitás ellenkezik az olimpia szellemiségével. Emellett féltették sportolóik biztonságát az országban tapasztalható ellenséges és heves kommunistaellenes közhangulattól. A nemzetközi sajtóban a bojkott mellett és az ellen is számos cikk, illetve karikatúra jelent meg.

 

 

Sajtóillusztráció a Los Angeles-i bojkott kapcsán

Forrás: Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, 21. doboz, ID49566

 

A magyar sportirányítás folyamatosan nyomon követte a nemzetközi helyzet alakulását. 1984. április 10-én az MSZMP Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztálya jelentést fogalmazott meg: „A feszült nemzetközi légkör kihat az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpiai játékok előkészületeire. Egyes, különösen a szocialista országokból érkező olimpiai küldöttségeknek a részvétel során is számolniuk kell az USA szélsőséges köreinek politikai provokációival. […] A nagyszámú, különböző nemzetiségi bevándorolt várható magatartása kiszámíthatatlan. […] Az 1984. június 2-i végleges nevezési határidő előtt a szocialista országok sportvezetői Moszkvában egyeztető megbeszélést tartanak.”[22]

Ezt követően, 1984. április 13-án a Magyar Olimpiai Bizottság is ülést tartott. Buda István[23] az ott megfogalmazott állásfoglalásról tájékoztatást küldött Juan Antonio Samaranchnak: „A Magyar Olimpiai Bizottság […] sajnálatosnak találja azon körülményeknek a felmerülését, melyek a XXIII. Nyári Olimpiai Játékok aláásásához vezetnek, és melyek teljesen ellentétben állnak az olimpiai eszmével és az Olimpiai Chartában lefektetett szabályokkal. […] Bizonyos csoportok a világ sportoló ifjúságának nagy találkozóját a szocialista országok elleni propaganda-tevékenységre akarják felhasználni. A Magyar Olimpiai Bizottság egyértelműen elutasít mindenféle diszkriminatív törekvést, mely a Szovjetunió és más szocialista országok sportolói és küldöttei ellen formálódnak. […] Szintén aggodalomra ad okot, hogy az 1984-es olimpia szervezését átitatja a komercializmus szelleme, ami szintén ellentétben áll az olimpiai eszmével.” [24]

Az éleződő helyzetben a szovjetek azt kezdeményezték, hogy a NOB tartson rendkívüli ülést 1984. április 24-én, mert nem látják biztosítva az egyenrangú részvétel feltételeit. Sokan úgy gondolták, hogy Samaranch el tudja majd simítani az ellentéteket, és meg tudja győzni a Szovjetuniót, hogy vegyen részt a Los Angeles-i játékokon. Május 8-án azonban a Kreml a Szovjetunió Nemzeti Olimpiai Bizottságának nevében távolmaradásról szóló közleményt adott ki, és szolidaritást várt a szocialista országoktól. „Soviniszta érzelmek és egy szovjetellenes hisztéria élénkült föl az Egyesült Államokban. Szélsőséges szervezetek és csoportok, akik nyíltan célul tűzik ki, hogy a szovjet delegáció és sportolók számára elviselhetetlen körülményeket teremtsenek, megerősítették tevékenységüket. […] Habár Washington biztosítékokat lebegtetett fel, [!] hogy az Olimpiai Charta szabályait figyelembe veszik, a gyakorlatban úgy tűnik, hogy ez nem biztosítja a versenyzők biztonságát, jogaik és emberi méltóságuk tiszteletben tartását, és ezáltal nem teremt normális körülményeket a Játékok lebonyolításához. […] A jelenlegi helyzet nem teszi lehetővé a szovjet sportolók részvételét. […] Ha másként cselekednénk, akkor az egyet jelentene az amerikai hatóságok és a játékok szervezői olimpiaellenes tevékenységének jóváhagyásával.”[25]

A kötelező szocialista szolidaritás miatt a magyar pártvezetés olyan kényszerhelyzetbe került, amelyben a hazai és a nemzetközi közvélemény szemében is népszerűtlenné vált, ráadásul saját érdekeivel ellentétes intézkedést kellett hoznia. Mindezt akkor, amikor a rendszer legfőbb legitimációs bázisát képező gazdasági növekedés és a folyamatos életszínvonal-emelkedés tartósan stagnált. A lemondás forgatókönyvét azonban Moszkvában már megírták.

A Központi Bizottság a Politikai Bizottság elé vitt jelentésének tanúsága szerint három nappal a Kreml bejelentését követően a szocialista pártok már Moszkvában konzultáltak arról, hogy az olimpiától távol kell maradni, és tervezetet fogalmaztak meg az olimpiai programnak megfelelő szocialista sportversenyek rendezéséről is. Az MSZMP Politikai Bizottsága a jelentést tudomásul vette, és három nap múlva, május 14-én a Szovjetunióban meghatározott feladatát teljesítve határozatot hozott arról, hogy „ajánlja a Magyar Olimpiai Bizottságnak, foglaljon úgy állást, és nyilatkozatban tegye közzé, hogy a kialakult körülményeket figyelembe véve, a magyar sportolók nem vesznek részt a XXIII. Nyári Olimpiai Játékokon.”[26] (Lásd a közölt dokumentumot!)

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) a döntését május 16-án hozta meg, mellyel kapcsolatban a szervezet főtitkára, Schmitt Pál[27] arról informálta Samaranchot, hogy a MOB ülésen ugyan „egyéb külföldi elfoglaltságaim miatt nem tudtam részt venni, de mint NOB-tag, a döntés után számos magyar vezető pozícióban lévő személyt kerestem meg, felhívva figyelmüket az olimpiai részvétel szükségességére, és azt a javaslatot tettem, hogy legalább egy szimbolikus kis csapatot küldjünk ki, amellyel kifejezhetővé lehetne tenni a magyar olimpiai hagyományokat. Nagyon sajnálom, hogy az ilyen jellegű ténykedéseim eredménytelenül zárultak. […] A nem-részvételi döntést követően Buda István és jómagam is levélben köszönetet mondtunk a LAOOC[28]-nak az elmúlt négy évben tanúsított segítőkész együttműködésükért, és sok sikert kívántunk a további munkájukhoz.”[29]

1984. június 5-én a Politikai Bizottság ülésén elhangzott, miszerint a politikai vezetőség „szükségesnek tartja, hogy június 1. és augusztus 20. között működjön operatív munkacsoport […]. A munkacsoport folyamatosan értékelje az olimpiával kapcsolatos eseményeket, a közhangulatot, segítse a politikai munka összehangolását.”[30]

A keleti blokk országai 1984 nyarán ún. Barátság Versenyeket rendeztek az olimpiai sportágakban. A szocialista országok sportszervezeti vezetői ezt követően ismét összeültek Prágában, hogy értékeljék a nyár nemzetközi sporteseményeit, kiváltképpen az olimpiai játékokat és a Barátság Versenyeket. Az OTSH részéről Buda István elnök, Hámori Tamás[31] és Ardai Andor[32] főosztályvezető-helyettesek, valamint Bacsi Lajos főelőadó voltak jelen. Az ülésen a résztvevő országok nagy többsége úgy ítélte meg, hogy „a Los Angeles-i olimpiáról való távolmaradás helyes döntés volt, mivel az események igazolták a szocialista országok előzetes aggodalmát. Távollétünkben az olimpia szakmailag lényegesen leértékelődött”.[33] Buda István nyilatkozata szerint ráadásul „a barátság versenyek néhány sportágban (súlyemelés, céllövészet, atlétika) az olimpiát jóval meghaladó eredményei megcáfolják,[34] hogy a szakmai sikertelenségtől való félelem miatt maradtunk volna távol”.[35]

A magyar állambiztonsági hatóságok igen nagy aktivitást mutattak a Los Angeles-i olimpiára való készülődés folyamán, illetve a távolmaradásról szóló határozat meghozatala után is. A játékokat megelőzően a magyar elhárítás az Egyesült Államokban élő magyar emigráció terveivel volt elfoglalva, mivel az emigráns szervezetek olyan tevékenységeiről értesült, melyek a magyar élsportolók Amerikába való emigrálására való előkészületekre utaltak: „A Los Angeles-i olimpiával kapcsolatban az emigráció körében felvetődött, hogy egy társaságot szerveznek, ami segítséget adna a magyar csapatnak, és egyúttal erősítené az emigráció és az óhaza kapcsolatát. 1976-ban, a montreali olimpia előtt hasonló céllal jött létre a Kanadai Magyar Olimpiai Társaság.”[36]

A magyar társadalomban, illetve elsősorban az értelmiség körében májusra komoly kérdéssé vált a bojkott lehetősége, nem véletlen tehát, hogy a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem „POLTÁR” Klubjában május 2-án „Los Angeles bojkottja Moszkváért?” címmel vitaestet tartottak, amelynek azonban komolyabb hatása, következménye nem volt. A Szovjetunió távolmaradásának május 8-i bejelentése után azonban a III/III-as, a „belső reakciót” elhárító szerv ügynökei számos jelentést fogalmaztak meg a bojkott külföldi és hazai fogadtatása kapcsán. A hazai közvélemény megdöbbenését és csalódottságát jól jelezte, hogy már a MOB bejelentését követő napon tüntetni készülő egyetemi hallgatókról[37] és a döntést elítélő külföldi diákokról[38] szóltak az állambiztonsági csatornákon érkező hírek. A Központi Bizottság 1984. május 31-én adta ki az első átfogó jelentését a döntés fogadtatásáról:

„A Magyar Olimpiai Bizottság állásfoglalásáról erősen megoszlanak a vélemények. A politikailag felkészültebb emberek nagy része megérti, hogy hazánk a többi szocialista országhoz hasonlóan távol marad az olimpiától. Lemondásunk bejelentése általában nem okozott meglepetést, de nem kevesen bíztak valamilyen kompromisszumos, alternatívát jelentő megoldásban. Sokan – főleg az értelmiségiek és a fiatalok közül – csalódottan vették tudomásul a döntést, vitatják indoklását. A véleményt nyilvánítók az Egyesült Államok szélsőséges köreit hibáztatják a kialakult helyzetért, helyenként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felelősségét is felvetik. Távolmaradásunkkal kapcsolatban sokan sajnálják a sportolók kárba veszett munkáját, s hogy nem örülhetnek a magyar sportsikereknek. Az emberek féltik az olimpiai mozgalom jövőjét, attól tartanak, hogy nemzetközi kapcsolataink beszűkülhetnek. A Központi Bizottsághoz és személyesen Kádár János elvtárshoz több levél érkezett, amelyben a döntéssel összefüggésben kétségbe vonták szuverenitásunkat.

Az olimpiai csapat körében megrázkódtatást okozott a MOB állásfoglalása. A sportolók beletörődéssel, fegyelmezetten vették tudomásul a döntést. Edzésmunkájuk azonban megtorpant. A velük folytatott beszélgetések, valamint a felkészülési programok gyors módosítása eredményeként fokozatosan kapcsolódnak vissza a sportmunkába. A versenyzők sajnálják, hogy nem vehetnek részt az olimpián, és számolnak a hátrányos erkölcsi, anyagi következményekkel. Következetes, sokirányú meggyőző munka szükséges még ahhoz, hogy sportolóink ráhangolódjanak a szocialista országokban megrendezendő versenyekre.

Az ellenséges propaganda felerősödött, és hatása a közhangulatban érzékelhető. A fejleményeket a Szovjetunió szavahihetőségének lejáratására, a szocialista országok szuverenitásának kétségbevonására és a magyar közvélemény nacionalista befolyásolására igyekeznek felhasználni. A MOB május 16-i nyilatkozatát »enyhébb megfogalmazásúnak« minősítették. Az ellenséges propaganda a magyar lépés kapcsán a szovjetellenes hangulatkeltést tekinti főbb céljának, ezért a döntés felelőssége alól »felmenti« a magyar vezetést. Hangoztatja: a magyar döntés »hatalmas politikai nyomás« eredménye; »el tudták volna képzelni, hogy az ország nemcsak a gazdaságban, hanem a sportban is a saját útját járja«.”[39]

Az elégedetlenség intenzitását mutatta, hogy ezt követően folyamatosan, szinte naponta futottak be a III. Főcsoportfőnökség Titkárságához a különböző akciókról szóló információk. A belső elhárítás előtt ismert, illetve ismeretlen személyek egyaránt fordultak ekkor a már gyakran alkalmazott ellenzéki módszerekhez: a tiltakozó demonstrációk szervezése, falfirkálás, aláírásgyűjtés, matricázás és a röplapszórás volt a legjellemzőbb.

 

A Szabó Ervin Könyvtárban felragasztott korabeli matrica az alábbi gunyoros szöveggel: „Az új magyar címer, avagy benyaltunk Moszkvának. Ezt viselik sportmezükön a magyar olimpikonok, amikor majd nem vonulnak fel Los Angelesben”

Forrás: HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/III. 142-7/1984

 

Szöul, 1988

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság baden-badeni döntése, amely az 1988-as olimpiai játékok helyszínét meghatározta, újabb fejezetet nyitott a politika és a sport kapcsolatának kálváriájában. A Koreai-félszigetet a második világháború után a nagyhatalmak Potsdamban kettéosztották, északon a szovjet, délen pedig az amerikai hadsereg fogadta a japán csapatok kapitulációját. Észak-Koreában Kim Ir Szen[40] vezetésével a világ egyik legdiktatórikusabb kommunista kormányzata jött létre, míg Dél-Korea az amerikai csapatok jelenléte mellett erősen autokratikus rendszert alakított ki, amely csak az 1980-as évek második felében kezdett nyitottabbá válni. Az addig elszigetelt, amerikai protektorátus alatt működő Koreai Köztársaságnak a szocialista blokk országaival semmiféle diplomáciai, kereskedelmi kapcsolata nem volt.

A MOB-ot a szöuli olimpia rendező bizottsága először 1984 márciusában kereste meg, koreai látogatásra hívták Buda Istvánt és Schmitt Pált. Ők válaszlevelükben azonban a közelgő Los-Angeles-i olimpia miatt haladékot kértek. A koreai féllel való kapcsolatfelvétel első lépései meglehetősen kimértek és visszafogottak voltak, külön engedélyezési procedúrára volt szükség a koreai küldöttségek fogadásához, illetve a magyar sportdiplomaták kiutazásához. A MOB ugyanakkor az 1986. szeptember 22-én rendezett taggyűlésén már egyértelmű szándékát fejezte ki az iránt, hogy „sportolóink a magyar sportmozgalom hagyományaihoz híven, az olimpiai eszme jegyében vegyenek részt az 1988. évi olimpiai játékokon. A MOB változatlanul támogatja a KNDK Olimpiai Bizottságának a közös rendezésre vonatkozó kezdeményezését és kifejezésre juttatja azon reményét, hogy a NOB által szervezett tárgyalások mindkét fél számára kedvező megállapodáshoz vezetnek.”[41]

Észak-Korea nyomására a közös szocialista álláspont szerint a kommunista Észak-Koreát is be kellett volna vonni az olimpia szervezésébe, bár ez a törekvés később többszöri NOB – Észak-Korea – Dél-Korea háromoldalú egyeztetést követően lekerült a naprendről. Közös bojkott-fellépés ennek ellenére Szöul kapcsán már nem alakult ki, Észak-Korea mellett csupán néhány ország (pl. Kuba és Nicaragua) maradt távol újra a játékoktól.

1986-ban és 1987-ben magyar sportvezetők több alkalommal jártak Szöulban, s 1987 nyarán a játékokkal kapcsolatos konkrét kérdések megtárgyalását követően a koreaiak reményüket fejezték ki, hogy Magyarország lesz az első kelet-európai ország, mellyel diplomáciai kapcsolatot létesíthetnek. A Magyar Olimpiai Bizottság 1987. december 21-i határozatával deklarálta, hogy a magyar sportolók részt vesznek a nyári olimpián.[42] 1988. április 1-én a Külügyminisztérium és a Kereskedelmi Minisztérium egyetértésével a Magyar Gazdasági Kamara szöuli irodavezetője, Csányi Sándor[43] személyében olimpiai attasét akkreditáltak Szöulba, aki bizonyos korlátozott konzuli teendők ellátására is jogosultságot kapott az olimpiai játékok alatt.

A szocialista Magyarország azonban még 1988-ban is politikai tervek alapján készült a sportolók olimpiai részvételére. „Olimpiai részvételünk propaganda lehetőségeit tervszerűen hasznosítani kívánjuk az olimpiai mozgalom népszerűsítése, a nemzeti érzés erősítése, továbbá a Magyarországról külföldre juttatható információk növelése és az olimpia pénzalapjainak szélesítése céljából. A sportolók felkészítésének szerves része a nevelési irányelvek megvalósítása, így [az edzőtáborokba] olyan programokat szerveztünk számukra, amelyek a kikapcsolódás biztosítás mellett elősegítik a rendezés helyszínéből adódóan is szükséges politikai tájékozottságuk gyarapítását, a magatartásukra, viselkedésükre vonatkozó ismeretek megszerzését, nyelvtudásuk bővítését, a közösségi szellem erősítését.”[44]

1986-ban három évre Deák Gábor[45] került a MOB és az akkori sportfőhatóság (Állami Ifjúsági és Sport Hivatal ‒ ÁISH) vezetői pozíciójába. Az ő tevékenysége vezette át a magyar sportot és a magyar sportirányítási struktúrát a rendszerváltozás adta új keretek irányába, amit 1989. május 27-én, a MOB újjáalakuló ülésén elnöki leköszönő beszédében ki is emelt: „A magyar sport állami irányítása 1987 óta gyorsuló tempóban kezdeményezte és kezdeményezi a demokratizálódás folyamatát. Változóban van már az állami és a társadalmi kezdeményezés, illetve irányítás viszonya, s ennek az országszerte jelentkező folyamatnak mind jelentősebb területe a sport, a magyar olimpiai mozgalom is. Itt az ideje, hogy megszűnjön az ÁISH és a MOB többszörös összefonódása, és a Magyar Olimpiai Bizottság igazi önállósághoz jusson. Önállósághoz, amelynek funkcionálisan szervezetileg, gazdaságilag, pénzügyileg is érvényesülnie kell, nem utolsó sorban pedig a tisztségek betöltésénél is. Úgy helyes, ha ezentúl a MOB tagjait vissza lehet hívni, s ha a bizottság vezető testületében betöltött tisztekért pályázni kell.”[46]

 

*

 

Az olimpiai játékok történetét végigkísérte a politika, az 1980-as évek bojkottjai csak méretüknél fogva emelkednek ki az olimpiatörténet eseményeinek sorából. 1988-ban azonban a szöuli, majd azt követően az 1992-es barcelonai nyári olimpiai játékok bebizonyították, hogy a sport lehet a népek közeledésének is az eszköze, hozzájárulhat az országok elismeréséhez vezető út meggyorsításához, a kettészelt, megosztott országok újraegyesítésének előkészítéséhez és a béklyók közül kiszabaduló, önállósodó nemzetállamok politikai elismertetéséhez.

 

 


[1] Pierre de Frédy, Baron de Coubertin (1863‒1937): francia pedagógus, sportvezető, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapítója, 1896 és 1925 között elnöke.

[2] Kemény Ferenc (1860-1944): magyar sportszervező, pedagógus, tanügyi író, humanista békeharcos, az újkori olimpiai játékokat kezdeményező és elindító Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, a Magyar Olimpiai Bizottság alapító titkára.

[3] Az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjáról, Magyarország távolmaradásának politikai hátteréről lásd Szabó Csaba: A politika beleszól: olimpia magyarok nélkül. ArchívNet, 2004. 4. sz. https://www.archivnet.hu/politika/a_politika_beleszol_olimpia_magyarok_nelkul.html?oldal=1 (Utolsó letöltés ideje: 2021. október 22.)

[4] Az 1980-as moszkvai olimpiáról és az olimpián való magyar részvételről lásd Ólmosi Zoltán: A moszvai csonka olimpia. ArchívNet, 20004. 4. sz. https://www.archivnet.hu/politika/a_moszkvai_csonka_olimpia.html?oldal=6 (Utolsó letöltés ideje: 2021. október 22.)

[5] Lord Michael Morris Killanin (1914–1999): ír újságíró, sporttisztviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hatodik elnöke (1972‒1980).

[6] Cyrus Vance (1917‒2002): amerikai jogász, 1977 és 1980 között, Jimmy Carter elnöksége idején az Egyesült Államok külügyminisztere.

[7] Cyrus Vance beszéde a NOB elnökségi ülésen. Olimpiai Bulletin, No 148. [Budapest], [é. n.], 109.

[8] Gyenes András (1923‒1997): munkás, szakszervezeti vezető, kommunista politikus, 1975 és 1982 között az MSZMP KB titkára.

[9] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-800. A Politikai Bizottság ülése, 1980. május 13. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Szocialista Munkáspárt központi szervei].

[10] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-800. A Központi Bizottság jelentése a PB számára, 1980. május 5.

[11] Vagyoczky Béla (1933‒1997): segédmunkás, majd rendőrtiszt, a tárgyalt időszakban a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökség Operatív, Koordináló, Ellenőrző és Titkársági Osztály osztályvezetője volt (1978‒1983).

[12] HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/III. 243-266/11/1979. 266. számú Napi operatív információs jelentés, 1979. november 15. [Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Napi operatív információs jelentések].

[13] HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/II. 140-166/5/1980. 166. számú Napi operatív információs jelentés, 1980. július 19.

[14] Juan Antonio Samaranch (1920–2010): spanyol sportdiplomata, politikus. 1977‒1980 között Spanyolország moszvai és ulánbátori nagykövete, majd 1980 és 2001 között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hetedik elnöke.

[15] D. L Hume: The Political Olympics. Moscow, Afghanistan and 1980 U.S. Boycott. New York. 1990, 63.

[16] Peter Ueberroth (1937‒): amerikai üzletember, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szervező bizottságának elnöke, 2004‒2008 között az Egyesült Államok nemzeti olimpiai bizottságának elnöke.

[17] Konsztantyin Csernyenko (1911‒1985): szovjet politikus, 1984‒1985-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke.

[18] Ronald Reagan (1911‒2004): amerikai színész, republikánus politikus. 1967-től 1976-ig Kalifornia állam kormányzója, 1981 és 1989 között az Amerikai Egyesült Államok 40. elnöke.

[19] A Korean Air Lines 007-es járatán repülő Boeing 747-es repülőgépet 1983. szeptember 1-jén lőtte le a szovjet légvédelem, valószínűleg arra reagálva, hogy azon az éjszakán az amerikaiak egy interkontinentális ballisztikus rakéta próbaindítását tervezték. A gépen utazó 269 ember, köztük egy amerikai kongresszusi képviselő, meghalt.

[20] Ku-Klux-Klan = az Amerikai Egyesült Államokban 1865-ben alapított titkos társaság, amelynek célja a feketékre vonatkozó jogkiterjesztések erőszakos megakadályozása volt. Az elkövetett tömeges gyilkosságok és brutalitások miatt 1871-ben betiltották működését. 1915-ben alakult újjá. A fehér protestáns amerikaiakból álló és a fehér felsőbbrendűséget hirdető szervezet napjainkban egyre inkább a spanyol anyanyelvű bevándorlók ellen lép fel.

[21] C. Andrew– V. Mitrohin: A Mitrohin-archívum – A KGB otthon és Nyugaton. Budapest, 2000, 256.

[22] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-907. A Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív osztályának jelentése, 1984. április 10.

[23] Buda István (1926‒1913): sportvezető, kommunista politikus. 1978 és 1986 között az Országos Testnevelési és Sport Hivatal, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

[24] Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, ID 41282. Buda István levele Juan Antonio Samaranchnak, 1984. április 13.

[25] Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, ID 49558. A Szovjetunió Olimpiai Bizottságának állásfoglalása, 1984. május 8.

[26] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-910. A Politikai Bizottság ülése, 1984. május 14.; Vö. Szabó: i. m. 2. sz. dokumentum. https://www.archivnet.hu/politika/a_politika_beleszol_olimpia_magyarok_nelkul.html?oldal=3 (Utolsó letöltés ideje: 2021. október 22.)

[27] Schmitt Pál (1942‒): kétszeres olimpiai bajnok, sportdiplomata, diplomata, politikus. 1983 és 2010 között a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára majd elnöke, 1995 és 1999 között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke, 2010‒2012 között Magyarország köztársasági elnöke.

[28] LAOOC = a Los Angeles-i Olimpia Szervező Bizottsága.

[29] Olimpiai Múzeum Levéltára, Lausanne, ID 41282. Schmitt Pál levele Juan Antonio Samaranchnak, 1984. június 19.

[30] HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-912. A Központi Bizottság Agitációs és Propaganda osztályának jelentése, 1984. június 5.  

[31] Hámori Tamás (1944–2021): teniszező, többszörös válogatott játékos, hazai és nemzetközi szakedző, versenyalapító-igazgató, sportdiplomata, az OTSH nemzetközi osztályának helyettes vezetője. Főszerepet vállalt a Forma-1 Magyarországra hozatalában.

[32] Arday Andor (1932–2015): Az OTSH egykori főtanácsosa, hat olimpián dolgozott programfelelősként a magyar csapat mellett.

[33] HU-MNL-OL-KÜM-XIX-J-1-k-215-77t.-sz.n./1984. (128. doboz) A szocialista országok sportszervezeti vezetőinek prágai tanácskozása. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügyminisztérium, Általános iratok, szocialista országok].

[34] A kiemelkedő eredmények mellett azt is érdemes azonban megemlíteni, hogy a Barátság Játékokon résztvevő magyar sportolók beszámolója szerint a versenyeken gyakori volt a részrehajlás, elsősorban a szovjet sportolók irányába.

[35] HU-MNL-OL-KÜM-XIX-J-1-k-215-77t.-sz.n./1984. (128. doboz) A szocialista országok sportszervezeti vezetőinek prágai tanácskozása.

[36] HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/III. 211-248/11/1982. BM III. Főcsoportfőnökség operatív koordináló, ellenőrző és titkársági osztálya, 248. számú Napi operatív információs jelentés, 1982. december 14.

[37] HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/III. 92-96/10/1984.

[38] HU-ÁBTL-2.7.1.-NOIJ-III/III. 92-96/11/1984.

[39] HU-MNL-OL-M-KS-288-5.-912. A Központi Bizottság Agitációs és Propaganda osztályának jelentése, 1984. május 31.

[40] Kim Ir Szen (1912‒1994): észak-koreai kommunista politikus, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője 1948-tól a haláláig.

[41] HU-MNL-OL-KÜM-XIX-J-1-j-00123/14/1986. (178. doboz) Tájékoztató az 1988-as Szöuli Olimpiai Játékokkal kapcsolatos problémákról. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügyminisztérium, TÜK iratok, nem országokhoz köthető tételek].

[42] HU-MNL-OL-Z-1349-R-II.-322-1987. (15. doboz, 768.) MOB elnökségi ülés, 1988. december. 21. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Magyar Olimpiai Bizottság].

[43] Csányi Sándor 1967-ben végzett a Marx Károly Közgazdasági Egyetem külkereskedelmi szakán, a Transelektro kereskedelmi igazgatója, majd a Magyar Gazdasági Kamara irodavezetője volt. Bővebb életrajzi adatok nem állnak rendelkezésünkre.

[44] HU-MNL-OL-Z-1349-R-II.-322-1988. (11. doboz, 813.) MOB elnökségi ülés, 1988. május 27.

[45] Deák Gábor (1944‒): esztergályos, üzemgazdász, politikus, 1980‒1988 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja. 1986-ban államtitkári rangban kinevezték az Állami Ifjúsági és Sporthivatal elnökévé, emellett 1989-ig a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is volt.
 

[46] HU-MNL-OL-Z-1349-R-II.-322 (II. dosszié) Az 1980. évi olimpiai játékokra történő felkészülés célkitűzései és feladatai.

Ezen a napon történt szeptember 29.

1932

Horthy Miklós kormányzó Gömbös Gyulát nevezi ki miniszterelnökké.Tovább

1936

Francisco Franco tábornokot a "Junta de Defensa Nacional" kinevezi Spanyolország államfőjévé, és a nacionalista fegyveres erők...Tovább

1938

Aláírják a müncheni egyezményt, amely Csehszlovákia feldarabolásához vezet.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő