Tucsi és Nunci ‒ két református diáklány levelezése a második világháború éveiben

Mit olvastak, mire vágytak, hogyan szórakoztak, mit éreztek kötelességüknek a fiatal lányok a második világháború éveiben? Mit gondoltak iskoláról, irodalomról, nemi szerepekről és hogyan élték meg a körülöttük zajló háborús eseményeket? Egy kolozsvári és egy debreceni kamaszlány levelezése és egyikük naplójának részletei visznek közelebb ehhez az időszakhoz.

 

Bevezetés

 

A levelezés keretei

 

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést követő 1940‒1941-es iskolai évben levelezés kezdődött az észak-erdélyi iskolák és a megnőtt területű Magyarország iskoláinak növendékei között. A levelezés-program célja nyilván az volt, hogy szorosabbra fűzzék a visszakerülő területek ifjúságával való kapcsolatot a nemzeti-hazafias nevelés szellemében. Mivel Észak-Erdély katonai átvétele nagyjából éppen az 1940‒1941-es tanév nyitását megelőző napokban történt,[1] az esemény aktualitása folytán is fontos szerepet tölthetett be: a debreceni református Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma 1940‒1941-es évkönyvének tanúsága szerint kiemelt helyen szerepelt a tanévnyitó beszédek, a tanév egyes jótékonysági, nevelési stb. tevékenységei között.[2]

Az iskolai évkönyv a tanév eseményeinek felsorolásán kívül (többek közt az ott fiatal tanárként dolgozó írónő, Szabó Magda által rendezett Antikvitás-ünnepélyről is olvashatunk) megemlíti, hogy több adománygyűjtés is indult erdélyi iskolák részére.[3] A diáklányok közti levelezés kiemelt jelentőségét jelzi az, hogy erről a kezdeményezésről minden más eseményt megelőzően, az iskolai évről szóló beszámoló legelején, a fontos politikai változások üdvözlése után értesítik az évkönyv olvasóját a szerzők. „A szeptemberi könnyes, boldog napok, nemzetünk öröme és ünneplése iskolánknak is örömünnepe volt. Lélekben magunkhoz öleltük valamennyi felszabadult drága magyar testvérünket, boldog örömmel üdvözöltük őket a megváltás e felemelő pillanataiban: az első tanítási napon, szeptember 17-én ifjúságunk üdvözölte a felszabadult erdélyi iskolák tanuló ifjúságát és könnyekig megható levelezés indult meg növendékeink és az erdélyi iskolák leánykái között. A szeptemberi nagyszerű élmények hatóereje, a szenvedésből és örömből, a rabságból és felszabadulásból létrejött energiaforrás hatósugarai az egész iskolai esztendőt besugározták.”[4]

A diáklányok közti levelezés-program indulása nyilván nem alulról jövő spontán kezdeményezés volt, hanem az iskolák, ez esetben a debreceni Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma és a kolozsvári Református Leánygimnázium tanárai által bátorított, szervezett program. A logisztikai feladatok (címek összegyűjtése, szétosztása stb.) elvégzésében bizonyára szerepet kaphattak az iskola 11. számú, Lorántffy Zsuzsanna cserkészlánycsapatának tagja is; a Dóczi Intézet 1940‒1941-es évkönyvéből tudjuk, hogy a cserkészcsapat ajándéka, a „hímzett zászlószalagos magyar zászló” már 1940. szeptember elején megérkezett a kolozsvári Református Leánygimnáziumba.[5]

Az 1919-ben alapított, saját épülethez a református egyház támogatása és erős civil összefogás eredményeként 1927-ben jutó kolozsvári Református Leánygimnázium (a mai Apáczai Csere János Líceum elődje) a két világháború közti Erdély egyetlen magyar nyelvű oktatást biztosító református leánygimnáziuma volt. Az iskola létrejöttének, felépítésének története a korabeli közgondolkodásban erőteljesen kötődött Makkai Sándor[6] püspök alakjához, ugyanakkor az erdélyi magyarság számára a trianoni békét követő passzív rezisztencia korszakából való kilépés és a sikeres kisebbségi érdekérvényesítés példáját is képviselte.[7]

A Református Leánygimnázium 1940‒1944 között kiadott évkönyveiben (korabeli szóhasználatban értesítőiben) nem találtam utalást sem a levelezési programra, sem a zászlóra.

Ha a levelezés megszervezése önmagában felülről irányuló kezdeményezés is volt, maga a levelezés folyamatának alakulása azonban már a résztvevő felek igényei szerint spontán alakult a barátságok formálódásának dinamikája szerint: az itt közreadott szövegek tanúsága szerint az elindításon túl a felnőttek semmilyen külső kontrolt nem gyakoroltak fölötte.

 

A levelezők

 

A második bécsi döntést követő lelkesedés hangulatában született, a református leányiskolák közti viszony szorosabbra fűzését célzó kezdeményezésből mintegy négy éven át tartó levelezés indult 1940 decemberében a Kolozsvári Református Leánygimnázium 15 éves diákja, Nagy Magdolna Márta (Tucsi) és a debreceni Református Dóczy Leánygimnázium, majd a református tanítónőképző 15 éves diákja, Végh Irma (Nunci) között.

A levelek tanúsága szerint a levélbarátság személyes találkozásokkal is kiegészült: Irma édesapjával látogatott el Kolozsvárra, de szó esik egy debreceni látogatás tervéről is, melynek megvalósulásáról nincsenek információk.

A második világháború vége aztán véget vetett a levelezésnek, és bizonyára a kamaszlányból időközben felnőtt nővé serdült lányok barátságnak is: 1944. június 20-án íródott az utolsó levél. A szűk négy éven át tartó levelezés érzelmi értéke azonban magas lehetett, hiszen a levélcsomagot, amely mintegy húsz levélből, néhány levelezőlapból és egy műsoros est megszervezéséről tudósító, levélhez mellékelt meghívóból áll, a címzett, Nagy Magdolna Márta egy életen keresztül megőrizte.

Amint az a hasonló esetekben lenni szokott, a levélváltás gyakorisága, a levelezés intenzitása változó. A szoros kapcsolatra, gyors levélváltásra való igény gyakran megfogalmazódik ugyan a levelekben, ám ugyanilyen gyakori a válaszlevél haladása miatti szabadkozás. A halogatás oka többnyire a kamaszlányok életeseményeihez kötődik: iskolai feladatok, családi események, vagy akár az azonnali szórakozás, moziba menés stb. lehetősége (ami ugyanakkor kiváló témát is szolgáltat a következő levélnek).

A levelezés szereplői közül a közreadó számára egyelőre csupán a címzett élettörténete ismert. Nagy Magdolna Márta (Tucsi) 1925. március 4-én született Kolozsváron. Iskoláit Bukarestben kezdte el, ahol apja kereskedőként dolgozott. A család éppen a második bécsi döntés miatt költözött vissza az immár Magyarországhoz tartozó Kolozsvárra, ahol Márta a Református Leánygimnáziumban folytatta tanulmányait. 1944 áprilisában ott érettségizett le,[8] majd a Kolozsvárhoz közelgő front elől családjával 1944 szeptemberében Budapestre költözött. Itt magyar–francia, illetve közgazdaság szakra iratkozott be, ám első szemeszterét az egyetem padjai helyett többnyire egy budapesti óvóhelyen töltötte. Átélte Budapest ostromát, és 1945 májusában családjával együtt visszatért Kolozsvárra. A budapesti pincékben szerzett szívbelhártya-gyulladás miatt a levelekben, naplójában emlegetett szólóénekesi karrier lehetőségéről azonban le kellett mondania. Konzervatórium helyett így végül egyetemet (történelem‒szociológia, közgazdaság szak) végzett a kolozsvári Bolyai egyetemen.[9] Itt alapított családot (férje Dáné Tibor[10] író), itt (és a környékbeli falvakban) dolgozott tanárként, illetve a Kolozsvári Filharmónia művészeti titkáraként, Kolozsváron élte le csaknem teljes felnőtt életét.

Végh Irma életének alakulásáról jelenleg nincsenek információink, csupán annyit tudunk, hogy túlélte Debrecen bombázását (erről be is számol utolsó megmaradt levelében),[11] majd az 1944‒1945-ös tanévben a református Dóczi és a katolikus Svetits Intézetből létrejött közös iskolában fejezte be tanítóképzős tanulmányait.[12]

Tucsi és Nunci két kamaszlány a negyvenes években, barátságuk nem bizalmas lelki kapcsolaton és közösen átélt élményeken alapul; esetükben az életkor és a hasonló körülmények mellett a távolság az, amely bizalmassá színezhette kettőjük levelezését, hiszen egy távoli tekintet olykor többet lát, mint azé, aki közelről figyel.

Hogy miről levelezett egymással két 14‒18 éves lány a második világháború éveiben? Iskoláról, továbbtanulásról és/vagy munkavállalásról, szerelemről, háborúról… A vidám alaptermészetű, gyakorlatias Irma-Nunci hangját megőrizték gyerekfejjel írt levelei, Márta-Tucsi tépelődőbb, álmodozóbb hangját elveszett válaszlevelei helyett az adott időszakban vezetett naplójának a levelezésben is tárgyalt témákra reflektáló részleteiből rekonstruálom.

 Az első két bemutatkozó levelet és a hagyatékban talált utolsót, amelyben Végh Irma Debrecen 1944. június 2-i bombázásáról számol be, teljes terjedelmében közlöm, a többiből egy-egy nagyobb témakör (iskolai élet, szabadidő, kultúra, női szerepmodell, háború) köré csoportosítva válogattam részleteket.

A kézzel írt levelek, illetve a napló Nagy Magdolna Márta hagyatékában található, és a Dáné‒Vallasek család tulajdonát képezi.

 

Dokumentumok:

 

Válogatás Végh Irma (Nunci) Nagy Magdolna Mártának (Tucsi) írt leveleiből és részletek Tucsi naplójából

 

1.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1940. december 10.

 

Kedves Márta,

Várva várt címedet megkaptam, amelynek nagyon örültem. Hálát adok az Úr Istennek azon nagy kegyelméért, hogy Titeket, drága jó erdélyi Testvérünket ismét magunkhoz ölelhetünk. Fájdalommal, de Isten nagy és jóságos kegyelmében bízva gondolunk a vissza nem tért Testvéreinkre.[13] De reméljük és bízzuk [!] rendületlenül, hogy Ők is rövid idő múlva szabad magyarok lesznek.

Nagyon örülök, hogy kolozsvári lánnyal levelezhetek. A nevem Végh Irma. Becézni Nunci néven szoktak. 1 méter és 65 centiméter magas vagyok. A hajam, szemem barna. Általában barna bőrű vagyok. Tavaly végeztem a negyedik gimnáziumot és tanítónő szeretnék lenni, ezért líceumba mentem. Kettes tanuló vagyok,[14] de most jeles szeretnék lenni. Remélem, vágyam teljesülni fog, hiszen nem is kaptam intőt.

Édesapám MÁV-szertárnok, édesanyám a háztartást vezeti. Jelenleg kórházban van, mert már két év óta betegeskedik. Van egy Tibor nevű bátyám is. Ővele igen sokszor hadilábon állok. Hát neked van testvéred? Írd meg majd te is!

Nagyon kérlek, írd meg nekem, hogy mi volt nálatok, amikor megtudtátok, hogy a magyarok mennek felszabadítani Benneteket. A bevonulást is írd meg! Igaz, a rádióból hallottam, de az nem olyan tartós, mint az írás.

Ha közben már levelezel más lánnyal, sajnálattal elállok utadból, de ha szívesen levelezel mégis velem, én is nagy szeretettel levelezek veled. Szeretném megismertetni veled Magyarországot, meg szülővárosomat, Debrecent. De ezt majd a következő levelemben írom meg.

Ne haragudj, hogy ilyen hosszúra nyújtottam levelemet, de ha megindul belőlem a szó, nehezen áll meg. A legközelebbi viszontlátásig testvéri szeretettel ölel és csókol barátnőd: Nunci

 

2.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1940. december 29.

 

Édes Tucsikám!

Karácsony estéjén, éppen akkor, amikor a karácsonyfát vittem be a szobába, hogy feldíszítsem, akkor hozta be a postás a leveledet. Nagyon megörültem, hogy Te írtál. […]

Azt írod, orvos vagy tanárnő szeretnél lenni. Én inkább már az orvosi pályát választanám. Kisebb koromban én is mindig orvos akartam lenni. De mivel a latint nem kedveltem, ezért lemaradtam róla, és ezért is mentem líceumba. Ott ugyanis az idegen nyelvek közül csak a németet tanuljuk (ez is sok!). […]

Hogy milyen a természetem: Jaj, ez nehéz és nagy kérdés! Vidám és meggondolt vagyok (a cserkésztörvény is ezt mondja.). Nevetni, hej, nevetni azt nagyon tudok, különösen iskolában, órákon. Az osztály kinevezett az első líceum bohócának. Nem mondom, szép megtiszteltetés és magas rang. Hamar barátkozom én is, de hamar meg is tudok haragudni. […]

Akaratos és furfangos vagyok. Minden érdekel. Énekelni én is szeretek, sok nótát tudok, de a hangom az igen fals. Sokszor elmondom édesanyáméknak, ha nekem szép hangom volna, úgy énekelnék én mindig, mint egy kis pacsirta. A bátyám mindig közbeszól ilyenkor, hogy szegény pacsirta! […]

Sportolni nagyon szeretek. Különösen kerékpározni, korcsolyázni és pingpongozni. Tornázni is nagyon szeretek, pedig nem vagyok belőle kiváló egyáltalán. […] Én sportnak tartom a sétálást is. Ugyanis a barátnőmmel minden nyári délután sétálni szoktam. Mindig azt mondom, hogy nem árt, sőt használ egy kis egészségügyi séta. Így aztán ki is engednek. (Különben gondolhatod, hogy mi lehet ezeknek a sétálásoknak a célja.) […]

Azt ígértem neked, hogy a következő levelemben küldöm a fényképet. IV. gimnáziumban konfirmáltam, 1940. május 2-án, és akkor készült ez a kép. A ruhát mi csináltuk: a pruszlikom színes pamuttal van kivarrva, az alja és az ujja fehér grenadin. Világos testszínű harisnya van hozzá. […] Ne haragudj, hogy ilyen sokat és csúnyán írok. Sokat kaptam már, hogy milyen csúnyán írok, de nem tehetek róla. Mindig szépen akarok írni, és mindig csúnya lesz. […]

Szüleidnek kézcsókomat, kis húgodnak pedig csókomat add át! […] Leveled várva milliószor csókol és ölel barátnőd: Nunci

 

 

3.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1941. augusztus 10., vasárnap

 

Valamelyik nap beszélgettünk P.- vel és ő többek között megkérdezte, hogy nem-e vezetek naplót, mire én azt feleltem, hogy szívesen megtenném, de most nincs felesleges pénzem arra, hogy kulcsos naplót vegyek, a nyitottba meg akárki is belenézhet. És egy pár nap múlva Bandi, aki ott volt a beszélgetésünknél, becsúsztatta a fotelbe ezt a kicsi naplót. Nem akartam elfogadni, de már nem volt mit tegyek, mivel az eleire [!] pár sort is írt, azért titokban nagyon örvendtem neki. Most végre teljesülhet régi álmom és naplót, igazi naplót vezethetek. Azt akarom, hogy ez a kicsi könyv egész leányéletemnek a tanúja legyen, és neki olyasmit is elmondhassak, amit senkire sem bíznék. Talán majd egyszer, sokára, ha férjhez megyek, az élettársam lesz az, akinek a kezébe fog kerülni ez a kicsiny könyv, de addig senki, senki nem szabad, hogy lássa, mi van benne. És azt akarom, hogy akkor töltsem ki az utolsó lapot, mikor menyasszony leszek!

Tucsi osztálytársaival a kolozsvári Református Leánygimnázium udvarán 1942 szeptemberében

Forrás: Nagy Magdolna Márta hagyatéka

 

 

Iskola

 

4.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. február 16.

 

Édes Tucsikám!

Leveledet már elég régen megkaptam, de sajnos nem tudtam hamarabb válaszolni. Most félév előtt nagyon sok tanulnivalóm volt, mert év közben keveset tanultam, s most az elmulasztottat be kellett pótolni.

Jaj, mi most kaptuk ki a félévi bizonyítványt. Mindig február elején kapjuk. Rettenetesen félek tőle. Azt mondtam, ha nagyon rossz lesz, elmegyek szobalánynak. De hát ez csak olyan buta beszéd volt. Az iskolában a lányok között többen megírtuk a végrendeletünket. Olyan sokat butáskodunk! A bizonyítványom kettes általános volt. És a Tied milyen volt?

 

5.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. június 24.

 

Édes Tucsikám, ne haragudj, hogy nem írtam, de nem is értem rá. Most, vizsga előtt annyi elfoglaltságom volt, hogy még evésre is alig jutott időm. Fogytam is négy kilót! Majdnem minden délután vissza kellett mennem az iskolába. De hála Istennek ez már megszűnt, mert az iskolát 1941. június hó 19-én kettes eredménnyel befejeztem. Szabad vagyok szeptemberig. Belátom, nem volt elég az a két-három óra hossza [tanulás], hanem mégegyszer ennyit kellett volna tanulnom, de majd jövőre másként lesz az egész.

 

6.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1941. augusztus 19

Legalább semmi nem akaszt meg a tanulásban, mert idén úgy akarok tanulni, hogy kitűnő legyek. Sokat akarok dolgozni és sokat akarok tanulni, mert tudom, hogy így kívánja az én jó Istenem és ez kell legyen minden magyar lánynak és fiúnak a feladata.

 

7.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1941. október 10.

 

Az iskola már rég megkezdődött, már egészen benne vagyunk a tanulásba. Biza, nem is olyan könnyű a VI. osztály.  Sokat kell tanulni, hogy az ember tudjon valamit is. Szeptember 11-én volt a magyarok bevonulásának az emlékünnepe, és 8-án reggel múlt egy éve annak, hogy Á-val nem láttuk egymást.

 

8.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. november 10.

 

A püspök úr[15] (az édes, mert senki nem szereti az iskolában) azt is megtiltotta, hogy szórakozni járjanak a diákok. De mi egyáltalán nem törődünk vele, hanem járunk és megyünk szórakozni. Tudod, azelőtt a Dóczi-intézet rendezett minden évben egy úgynevezett „Lilla-teadélutánt” a szegénysorsú diáklányok tandíjsegélyezésére. Ezzel párhuzamosan a Ref[ormátus] gimnázium „Csokonai-teadélutánt”, ami szintén a szegény tanulók megsegélyezésére irányult. Mind a kettő az Arany Bika [szálloda] dísztermében volt. Utána tánc volt, és hát fényes bál volt ez. Persze ez a püspök úrnak szemet szúrt, mert nagyon vallásosan akarja neveltetni az ifjúságot, és beszüntette az egészet. Most aztán, hogy mégse vesszen kárba az egész jótékony célú mozgalom, azt megengedte, hogy az iskolában rendezzenek úgy a fiúk, mint a lányok egy úgynevezett „néma bált”. De ezen az előadáson ne gondolj valami bált! Egyáltalán, mert utána nincs tánc. Csak azért adták ezt a címet neki, hogy az ifjúságot csalogassák és becsapják. De nem sikerült nekik, mert a diákság nem nagyon érdeklődött az ilyen előadások iránt.

 

9.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. december 22.

 

Szombaton kaptuk ki a karácsonyi vakációt. Nagyon örülök neki, azt hiszem, te is. A lányok olyan szép rajzot csináltak a táblára! A V betűt én csináltam. […] Mikuláskor mindenki kapott egy csomagot meg egy csomó virgácsot. Ugyanis úgy csináltuk, hogy egy-egy kis cédulára összeírtuk a lányok nevét, s mindenki húzott ki egy cédulát. S kinek a nevét kihúztuk, annak vettünk csomagot. Nagyon jó volt. Igaz, mindenki csomagján a virgács több volt, mint a cukor.

 

10.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. február 10.

 

Szénhiány miatt kaptunk vakációt. Csak egy hét volt sajnos. A bizonyítványt is most kaptuk ki a vakáció előtt. Ne is kérdezz többet róla, ne is írjál erről, mert úgysem fogok rá válaszolni. Elégedjél meg annyival, hogy… (De azért nem buktam. Ilyen még sosem volt.) Neked azért gratulálok, mert amint írtad, remek bizonyítványod lesz. Oh me miserum![16] Nekem is olyan volt valamikor. Hagyjuk ezt a témát, jó???!!!! Brrr!!! Nem szeretem!!!

Jó nektek, ha nem is mindig, de nagyon sokszor mentek kirándulni. Minket sehová se visznek. Rettenetesek a tanárok és a tanárnők. Ha el is visznek egy évben egyszer a Hortobágyra, fényképész ritkán akad nálunk. Mivel hogy titeket kirándulni visznek télen s még fényképész is akad közöttetek, és csináltatok felvételeket, igényt tartok egy példányra. 

 

11.

Nunci levele Tucsinak

Keltezés nélkül

 

A tanárnőm nagyon arcra osztályoz. Akit szeret vagy kedvel, akkor az akármilyen kézimunkát vagy rajzot mutasson be, egyest kap. A múltkor rajzórán addig beszéltünk neki, míg végre elvitt bennünket a Déry-múzeumba. Nem volt kedvünk rajzolni, hogy is lett volna, mikor olyan príma idő volt. Perzsa meg török mintákat kellett volna rajzolnunk, mi meg, tudod, az ilyesmit nem szeretjük, mert nagyon apró mintákból áll, meg nagyon színes is. Így aztán megnéztük a múzeumban ezeket és megmenekültünk ezek lerajzolása elől.

 

12.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. március 23.

 

Most is, mint valahányszor, amikor írok a naplómba, ágyban fekszem. Nagyon megdagadt a mandulám és fáj, Anyu meg nem engedett iskolába. Dr. Mátyás azt mondta, hogy ezt ki kell venni, de most még nem lehet, mert az előzőtől (vakbélműtét) nagyon le vagyok gyengülve idegileg. Sokat kéne pihenni, nagyokat sétálni, mikor szép idő van, és nem volna szabad tanulni. Csakhogy ezt nem lehet megtenni, valahogy csak elvégzem ezt az évet. Egy célom van a tanulás, muszáj (bocs) jeles tanuló legyek, csak ez után jön a többi. Igaz, J. bá [!] rendez egy magyar tánckurzust. Azt hiszem, arra járni fogunk. Az iskolában tartott cserkészünnepségen is részt veszek.

Most szombaton rendeztünk egy hangversenyt a Mátyás diákházban, nagyon szépen sikerült. Szerdán fogunk énekelni a Kormányzóhelyettesné[17] tiszteletére rendezett ünnepélyen.

 

13.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. szeptember 9.

 

Vége a nyárnak, vége a kolozsi szép napoknak. Épp ma volt az iskola-megnyitó. Már alig vártam, hogy ez is elérkezzen, hisz oly keveset jártam a tavaly, hogy az egész most újdonságszámba megy. Elhatároztam, hogy úgy fogok vigyázni magamra, hogy ha még nem is vagyok egészen egészséges, mégse kelljen mulasztanom. A magánvizsgám Istennek hála kitűnően sikerült, és remélem, hogy ebben az évben megsegít a Jóisten és kitűnő lehetek.

 

14.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. október 5.

 

Igazán szívemből örülök a jeles vizsgádnak és továbbra is jó munkát kívánok. Adhatnál nekem is egy kis szorgalmat, mert az igazán kevés van nekem. Szüleim azt mondják, nem veszem elég komolyan az iskolát. Én igazán komolyan veszem, csak ő nem vesz engem komolyan, arról én meg nem tehetek.

 

15.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. október 21.

 

A tanulásban már egészen benne vagyunk, és biza nagyon is nehéz a hetedik osztály. Rengeteget kell tanulni, főleg azért, mert majdnem mindenik [!] érettségi tantárgy. Na de nem baj, hiszen nem magamért, hanem családomért és a hazáért tanulok. Nem is tudom elképzelni, hogy már VII-es vagyok, jövőre érettségizek, hisz senki nem gondol 13‒14 évesnél idősebbnek. De ez sem aggaszt, legalább nem vénülök hamar!

Az idén járok a Konzervatóriumba ének és zongora szakra. Dr. A. tanít és azt mondta, hogy tehetséges vagyok, még gyönyörű jövő vár rám.

 

16.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. december 18.

 

Az édesanyámék Jézuskája nekem télikabátot hoz. A bátyám is most kap, gondolhatod, hogy milyen sokba kerülünk most. Az én kabátom sötétkék, kis sálgallérral, sima a háta és az alja egy kicsit gloknis. És csak egyszerű intézeti sapka lesz, azaz van hozzá. Van egy sötétkék kalapom, de még alig volt háromszor-négyszer rajtam. Olyan, mint egy kondáskalap. Tudod, nem nagyon, sőt egyáltalán nem volna szabad használni semmiféle igazán divatos „kalpagot”, csak és kizárólag az intézetit. Ismered ezt a nótát ugye? Minden intézetben egyet fújnak ezek az „édes” tanárok. Imádom őket (kivétel van), de csak ha nem látom. Na, azért szeretem őket, de most nagyon dühös vagyok rájuk, mert szénszünetet nem adnak.

 

17.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1943. január 22.

 

Már másfél éve írok a naplómba. Már rég tél van, és sajnos még mindig dúl a háború. Még csak egy év és én is érettségi előtt állok. Remélem, megsegít az Isten és sikerül jelesen érnem. Még csak most volt, hogy kiadták a vakációt. Fahiány miatt két héttel többet kaptunk, csak 25-én kezdődik a tanítás.

Február elején megyek még három lánnyal Miskolcra. Valami országos ünnepélyen kell énekelni. Már alig várom, remélem, tölthetek vagy két napot Pesten, mert Aranka néni meghívott. Csak sikerülne az előadás, és ne izguljak, mert akkor remeg a hangom és fuccs a sikernek. Pedig most ki kell tegyünk magunkért, mert Erdélyt képviseljük. Szeretnék még Debrecenben is tölteni egy napot Nuncinál.

 

18.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1944. április 22.

 

A tanítás már március 31-én befejeződött és már átestünk az érettségi írásbelin, kedden kerülök szóbelire. Eddig nagyon jól ment minden, remélem, ezután sem lesz baj. Már alig várom, hogy ezen is túllegyünk, mégis, olyan nehezen tudom elképzelni, hogy soha többet nem fogok járni középiskolába. Évi már előre irigyel, hogy milyen jó dolgom lesz. A Konziban[18] hivatalosan már befejeződött az év, de azért Gabi nénivel még tanulunk. A múlt hónapban volt egy nyilvános hangverseny, amin engem is felléptettek. Mások meg voltak elégedve, én nem.

Tucsi 1944 márciusában, érettségire készülve

Forrás: Nagy Magdolna Márta hagyatéka

 

 

19.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1945. június 24.

 

Tavaly április 27-én végleg búcsút mondtam a középiskolának, akkor hirdették ki az érettségi eredményeit. Délután elmentünk uzsonnázni Fábiánhoz, ez volt az érettségi bankettünk, ahelyett, aminek az árát a Vöröskeresztnek adtuk. Kellemesen elbeszélgettünk. Azóta ahányan voltunk, annyi fele szóródtunk a nagyvilágban.

 

 

Szabadidő, szórakozás

 

20.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. február 16.

 

Szólj hozzá, a bátyámmal járunk tánciskolába. Nagyon jó. Egy cseppet sem unalmas, sőt nagyon is izgalmas. Igaz, én már tudtam táncolni, mert a bátyám barátai, akik nagyon sokszor eljönnek hozzánk, megtanítottak. Március 1-én, este 8-tól 12-ig lesz a próbabál. Már előre készülök. Nagyon helyes fiúk járnak, egyik jobb képű és helyesebb, mint a másik. Nem tudok közülük választani. De jobb is ez így, mert legalább mindegyikkel szívesen táncolok. Nagyon szeretek táncolni, igaz, tudok is. Eredj te is tánciskolába, meglátod, milyen jó lesz! Jó mulatást hozzá. Nem fogod megbánni, ha elmégy.

De nem csak táncolni szeretek, hanem kézimunkázni, édesanyámnak segíteni, olvasni. […] Most Rákossy [!] Viktortól[19] az Elnémult harangokat olvasom, erdélyi magyar fiúról szól. Gyönyörű könyv. Ha lehet, szerezd meg és olvasd el. Sok helyen még meg is siratom.  […]

Főzni, főzni azt nem nagyon tudok. Kisebb és könnyebb ételeket még el tudok készíteni, de már a nehezebbe nem merek belefogni. Inkább takarítok helyette. A múltkor tésztát sütöttem. Hiába van cukorjegy, s ezáltal kevés cukor, én mégis annyit tettem bele, hogy az egész összeragadt. Úgy összeesett, mint (ahogy mondani szokás) a nagy csizma. Mondtam is anyukáméknak, hogy úgy látszik, én mindent és mindenkit édesen szeretek. Gyanús az nekem, hogy te meg a levest sóztad el a múltkor, biztosan kis húgodnak volt igaza, hogy „szerelmes” a szakácsné. De majd megtanulunk, ha arra igazán szükségünk lesz, nem igaz?

 

21.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. április 17.

 

Édes Tucsikám!

Leveledet megkaptam, s nagyon örültem, különösen a szép képnek.

Nagyon örülök, hogy jártok tánciskolába, ugye, milyen nagyszerű? A miénknek sajnos már vége van. Azóta már voltam össztáncon is, melyet szintén a ref[ormátus] gimnazisták rendeztek. Csak az volt a kár, hogy nagyon sokan voltak, és jóformán nem is tudtunk rendesen táncolni, csak lökdöstük egymást. A bátyám nem is táncolt egész este egyet sem, mert nem szereti, ha lökdösik. De nekünk, lányoknak nem lehet így tenni, ha viszik, menni kell. Én megyek is, mert nagyon szeretek táncolni.

A konfirmációs ruhám pruszlikja egyszerű, fehér klott. Színes „Volga” pamuttal hímeztem, laposhímzéssel. Ha akarod, szívesen elküldöm, és ha te meg elküldenéd az anyagot, szívesen előrajzoltatnám neked. Nem merem vállalni vagy megígérni, hogy az anyagot vagy a pamutot is megvenném, mert nálunk alig lehet kapni valamit.

Most Jókai Mórtól Az új földesúr[20] című könyvet olvasom. Nagyon unalmas. Általában az izgalmas könyveket szeretem.

Nagyon szeretek énekelni is. Legkedvesebb magyar nótám: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…” meg „Imádság már az is, ha a szemedbe nézek…”. A slágerekből csak egy tetszik különösen, amit biztosan Te is ismersz: „Május van, az orgona virágzik…”. A harmadik fajta nóta, a csárdás. (Én így osztályozom a dalokat.) A legjobban ezek közül ez tetszik: „Paprika, só, szó ami szó, én volnék csak Te hozzád való…”. Ez írtó jópofa egy nóta.

 

22.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. június 24.

 

Strandra szoktál-e járni? Én az idén nemigen fogok menni, mert tavaly megfáztam és édesanyám nem akar most engedni. De azért úgy le fogok barnulni, mint egy néger, olyan leszek. Itthon is szoktam dresszben lenni és közben locsoljuk egymást gumitömlővel. Jó hideg víz jólesik ebben a melegben.

 

23.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. október 9.

 

Mit olvasol most? Én Móra Ferenc az Ének a búzamezőről[21] című kétkötetes könyvét olvasom. Nagyon szép könyv. Magyarórán pedig Vörösmarty Mihálytól a Marót bán[22] című drámát olvastuk, ennek éppen ma kellett leírni emlékezetből a tartalmát. A múltkor meg szintén Vörösmartytól a Zalán futása[23] című eposzt olvastuk. Igaz, ez tíz énekből áll, de hála Istennek nem is kellett leírni a tartalmát csak az első és a kilencedik éneknek. De az is éppen elég volt, mert olyan nehéz és régies stílusban van írva, hogy ha az ember pontosan és becsületesen meg akarja tanulni, egy-egy szakaszt többször is el kell olvasni. így hát nagyon sok időt elrabol.  […]

És mit kézimunkázol? Én most egy ujjatlan sportpulóvert kötök. Olyan bebújóst! A mintája is nagyszerű. A nyolcas számhoz hasonlít, amit egy harmadik tűvel csinálok. A múlt héten vettem megint pamutot egy kis blúznak. Piros és fehér angora lesz a nyakán. Még ezenkívül most a katonáknak érmelegítőt kötünk. Ezt öt tűvel kötöm, két sima s két fordított mintával, amely olyan rádlis formát ad. Egy kis részt hagyok ki a hüvelykujjnak, s aztán megint tovább kötöm egy kis darabig.  Kell áldozatot hozni értük nekünk is, mert a hazát védik, ezt a gyönyörű hazát. S védik egész Európát a komisz bolsevisták ellen. Isten segítse őket!

 

24.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1941. augusztus 19.

 

Holnap lesz Szent István napja és hosszú fehér, magyar ruhában fogok menni a templomba. Már alig várom, hiszen még soha nem voltam az utcán magyar ruhában. Most elhatároztam, hogy a fizetésemből félre kell legyen téve az iskola kezdetéig 50 pengő, és állandóan fogok gyűjteni egy szép, magyar ruhára. Azt akarom, hogy rózsaszínű legyen és olyan gyönyörű, mint egy álom. Ha Zsolt bátyám hazajön, meg fogom kérni, hogy fényképezzen le benne.

 

 

 

Tucsi a levelezésben említett „magyar ruhában”, 1943. január 1. 

Forrás: Nagy Magdolna Márta hagyatéka

 

25.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. november 10.

 

Tucsi, most olvasok egy nagyszerű könyvet. Nem tudom, ismered-e. Jókai Mórtól Az elátkozott család. Ajánlom, olvasd el. A láthatatlan ember c. könyv nekünk is megvan. Mégpedig az egyik Gárdonyitól, a másik meg egy angol írótól.[24] Azt mondták anyukámék, hogy a kettő egészen különbözik egymástól.

 

26.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. december 22.

 

Jaj, már úgy szeretném, ha lenne jég és főleg magasszárú cipőm. Szólj hozzá, nem akarnak blokkot adni cipőre! Másképpen pedig nem lehet most venni. Én pedig már úgy szeretnék korcsolyázni. Sajnos sízni nálunk nem lehet. Itt nincs hegy még domb sem, csak a sima föld.  [...] Mivel töltöd a vakációt? Nekem van elég sok dolgom, mert annyi befejezetlen kézimunkám van, hogy azt sem tudom, melyiket csináljam előbb. Meg aztán nagyon sokat segítek anyukámnak. Olvasok is, ha ráérek. Egy óra hosszat azért arra is esik. Most Ruzitska Mária fordításában A Manderley-ház asszonya c. regényt[25] olvasom. Igazán nagyon szép. Ne gondold, hogy én csak ilyeneket olvasok. Szerintem ezt mindenkinek el lehet olvasni. Iskolai könyvtárból kaptam. A múltkor Arany Buda halála c. eposzát olvastam. Kötelező olvasmány volt.

 

27.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. február 10.

 

Most egy nagyszerű történelmi regényt olvasok, nem tudom, ismered-e Gulácsy Iréntől a Pax vobist.[26] Nagyon jó. Történelemmel vegyített szerelem, szóval és tettel, érdekes. Kötelező olvasmányunk meg Jókaitól Eppur si muove (És mégis mozog a föld). Már el is kellett volna olvasni, de nincs lelkierőm hozzá. Én nem tudom, de nem szeretem Jókait. Pedig idealista író, (habár ő realistának tartja magát), de hiába, nem szeretem. Pedig nekünk, fiatal lányoknak az ideálista [!] íróktól kellene sokat olvasnunk. Én nem szeretem az ilyen írókat, inkább a realista írók felé hajlok. De a naturalista íróktól undorodom. Te hogy állsz ezekkel? Kíváncsi vagyok, megegyezünk-e ebben?

 

28.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. július 27.

 

Ne gondold azért, hogy én olyan lusta vagyok, hogy sem nem kézimunkázom, sem nem olvasok. Csinálom én mind a kettőt, csak nem olyan szorgalmasan, mint kéne, mondván, hogy úgyis vakáció van. Én is vitrinterítőt csinálok, de hogy mikor lesz kész, azt nem tudom. Olvasni meg Gárdonyi Gézától olvasom a Láthatatlan embert. Meg van egy jó pár ponyva, azt igazán szégyellem bevallani, hogy ilyet a kezembe veszek, édesanyámék nem is tudják, de olyan jók voltak, hogy mikor egy oldalt elolvastam, fogtam a hasam, annyira nevettem. Hogy mi volt a címe, fogalmam nincs róla. Kaptam, s gyorsan vissza is adtam, nem volt rá időm megnézni. De többet nem fogok ilyent olvasni. Komolyodni akarok, itt az ideje.

 

29.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1943. április 7.

 

Sajnos a levelet nem tudtam folytatni, mert „hirtelen” moziba mentem. Azért mondom, hogy hirtelen, mert még egy félórával azelőtt nem tudtam róla. A Beszélő köntös[27] c. filmet néztük meg. Hétfőn meg a Lidércfény c[ímű]t, nekem mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbit 16 éven felülieknek szabad csak megnézni, de én már 18 vagyok! Ez teljesen színes film, míg az előbbi csak részenként. Ha nem láttad még valamelyiket, okvetlen nézd meg! Holnap, azaz szombaton meg a Bengázi[28] c. filmet nézem meg. Ez a Mussolini-kupát is megnyerte, és női főszereplője Tasnády Fekete Mária.[29] Különben teljesen olasz film. Színházban legutoljára a Mária főhadnagyot láttam. Nagyon tetszett ez is, a zenéje a legjobban. A Huszka- és Lehár-operettnek nincs is sehol párja a világon! Ugye? […]

Úgy látom, te nagyon szeretsz olvasni. Nem mondom, jó dolog. De nekem nincs minden könyvhöz türelmem. Szégyellem bevallani, de Jókait nem nagyon szeretem, szerintem mindent hosszú lére enged. A húsvéti vakációra, ha sikerül, megkapom az Elfújta a szél[30] c. könyvet. A szerzője nő, de pontosan nem tudom leírni a nevét, és inkább nem is írom. Olvastad már? Egy-két oldalt olvastam belőle, állítólag gyönyörű. Szörnyen kíváncsi vagyok rá.

 

 

Szerelem, párkapcsolat

 

30.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. január 5.

 

Karácsonyunk elég jó volt. Megkaptam Reményik[31] összes költeményeit többek között, és Banditól is kaptam egy arany szívet a láncomra. Bár ne hozta volna! Igaz, hogy én is adtam neki egy kicsi, hímzett zsebkendőt. Ha T. tudná, hogy az tőlem van, megölne. Hisz most is, milyen szemekkel nézik egymást! Pedig Bandi jó fiú, csak tanulna jobban. Azért szerettem Á-t, mert ő szerette a könyveit. Megmondtam Bandinak, hogy ha nem megy át az érettségin, visszaküldöm a szívet és semmi közünk egymáshoz. Hátha így jobban fog tanulni.

 

31.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. március 30.

 

Jaj, tudod, tegnap, azaz vasárnap délelőtt a nagynénémmel falura mentünk egy kis saját túróért, tejfelért, mert tudod, itt Debrecenben jóformán még levegőt sem lehet kapni. Ott én azért elmentem templomba, na de még ez sem semmi, hanem a segédlelkész az már valami. Szóval és tettel nagyon helyes, barna, kékszemű, bajusszal, és ami fő, nőtlen. Csak úgy, madártávlatból néztük egymást. Na aztán, mikor hazafele utaztunk, akkor meg a fülkében volt két nagyon helyes katona, különösen az egyik… Három csillagjuk meg egy csomó kitüntetésük volt. Karpaszomány nem volt. Na de az nem olyan fontos. Csuda aranyosak voltak. De azért nem ismerkedtünk meg velük, még egy szót sem váltottunk

 

32.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. március 23.

 

Március 1-én az első magyartánc órán megismerkedtem Z. Lászlóval, aki most vagy két éve N. J-nek udvarolt. Az első perctől mellém szegődött és hát…. nos igen, elcsavartuk egymás fejét. […] Lacival most nagyon jóban vagyunk, szeretem is, azt hiszem, hogy most már legalábbis egy ideig kitartok mellette, mert érzem, hogy még eddig senkit nem szerettem úgy, mint őt. Olyan jó érzés tudni, hogy valaki gondolatban mindig velem van, tanulni is értem tanul, küzdeni is értem küzd. Rengeteget dolgozik, igazi katonának való fiú (ugyanis jövőre a Ludovikára megy). Úgy hiszem, nagyon közeleg a tavasz mindenféleképpen.

 

33.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. április 26.

 

A leveledből azt veszem ki, Téged is érdekelnek a katonák. Ajaj, bizony a katonák! Aranyosak mind, ugye? […] Az a László nevű fiatalember, az mégis sok, amit csinálni akart. A csattanós, amit te csupán „szeretetből” adtál neki, a házakat megremegtette. De megérdemelte. Másikat nem adtál neki? Mert azt is megérdemelte volna!

 

 

 

Tucsi (baloldalt). A kép felirata: „Kolozsvár, Rákóczi út, 1944. február 2.

 Forrás: Nagy Magdolna Márta hagyatéka

 

 

34.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1942. október 21.

 

Lacit szegényt nem vették fel a Ludovikára. Ki sem tudom mondani, mennyire el volt keseredve, beiratkozott a közgazdaságira. Itt azonban nem bírta ki sokáig, bevonult katonának. Mikor még nem tudta, hogy mit tegyen, folyton engem kérdezett, mást nem tudtam mondani, csak azt, hogy nekem is ott jó, ahol neki. Mit számít az, ha nem fog annyit keresni, és talán, ha már nem csak ketten leszünk, összébb kell egy kicsit húzódni. Inkább lakjak 2‒3 szobában boldogan és olyannal, akit szeretek, mint 7-ben egy teljesen idegen emberrel. Soha nem tudnám elképzelni az ilyen életet. Nem is akarom.

 

Női szerepmodellek, pályaválasztás

 

35.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. április 26.

 

Most pedig egy újságot közlök veled, de kérlek, ülj le, nehogy a földre találj pottyanni. A nyáron „gyermekgondozónak” megyek. Nagy nehezen egyeztek bele a szüleim. Július 1-től augusztus 1-ig, vagyis egy teljes hónapig. Lehetne tovább is, de örülök, hogy ennyire is elengedtek. Kapok 80 P-t, nálam ez a lényeg! Legalább én is elmondhatom, hogy én kerestem már pénzt!! A keresetemből tangóharmonikát szeretnék venni, ha drágább lesz 80 P-nél (ami szinte biztos), azt édesanyámék fizetnék. De ez az egész dolog még nem 100%-os. Sajnos. Jaj, de jó volna pedig!

[…] Az én célom a hazámnak szolgálni. Azt hiszem, erről még nem írtam neked. Legelőször is szeretném megkérdezni, hogy vélekedsz a „zöldkeresztességről”?[32]

 

36.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. június 30.

 

Édes kis Tucsikám, most egy nagyon nem örömteljes hírt közlök veled. Nem is egyet, sajnos, hanem kettőt. Az egyik az, hogy nyáron nem visznek gyerekgondozónak. Túl kicsinek találtak. Ez még nem is keserít el annyira, de az nagyon, hogy a szüleim nem engednek zöldkeresztes védőnőnek. Hiába minden, nem és nem. Így aztán más választásom nincs, minthogy megszerzem a diplomát és tanítónő leszek. Nem mondom, ehhez is van kedvem, de védőnő még jobban szerettem volna lenni. De hát nem mondhatok ellent a szüleimnek sem, mert ők jobban tudják, és főként ők fizetnek értem. […] Férjhez menni nem vágyok. Pedig a gyermeket imádom. Független és önálló nő szeretnék lenni. De azért ha lesz olyan, akihez szívesen oda tudnám kötni az életemet és viszont, ahhoz hozzámennék. […] Remélem, hogy eljön majd az igazi. […] Ha úgy van felőlem rendelkezve, hogy férjhez menjek, én esküszöm, hogy nagyon jó és szerető feleség lesz belőlem. Arra kérem nagyon az istent, hogy olyat rendeljen mellém, aki a szeretetemet megérdemli. […] Látod, azt mondják nekem, hogy gyerek vagyok, ugye, hogy nem is igaz ez az állítás? Tudok én komolyan gondolkodni, de sohasem beszélnek komoly dolgokról velem, mert azt mondják, gyerek vagyok, nem értek hozzá. De nem baj, remélem, hogy az én szavamnak is lesz majd egyszer meghallója.

 

37.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. október 5.

 

Gratulálok, hogy felvettek a Konzervatóriumba. Igazán nem is gondoltam, hogy te ilyen tehetséges vagy. A tehetséget pedig ne hanyagold el, hanem műveld és fejleszd, mert ezzel Istennek tartozol, hisz Őtőle kaptad. Sok szerencsét továbbra is az éneklésben, adja Isten, hogy úgy emlegessenek, Nagy Márta, a híres ének- és zeneművésznő. De inkább ne legyen rá szükséged és légy azzal nagyon-nagyon boldog, akit te olyan nagyon, tiszta szívedből, igazán szeretsz.

 

38.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1943. március 15.

 

Édesanyám ebben a korban már asszony volt, de én? Szó sem lehet ilyesmiről! Én nem is tartom helyesnek, hogy olyan korán menjen egy lány férjhez. Elég 24‒25 éves korban. Te hogy vélekedsz erről? Szórakozzon, mulasson és éljen úgy, ahogy egy lánynak kell, legyen tanult, házias és majd csak ezután menjen olyan valakihez élettársul, akit igazán szeret, és ez a szeretet viszonozva is van.

 

39.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1943. április 7.

 

Édes Tucsikám, nagyon helyesen teszed, hogy már gyűjtöd a kelengyédet. Hát gyűjtsed is szorgalmasan, neked már van értelme. Nekem még nincs senkim. De azt hiszem, nem is lesz. Nem tudom, miért, de énhozzám nem nagyon vonzódnak a fiúk. Azt mondják, hogy borzasztóan vad vagyok. […]

Édes Tucsikám, nem vagy te túlságosan idealista, a házasságot én is szentnek és sérthetetlennek tartom. Bár mindenki így gondolkodna, nem volna az a sok érdekházasság és elválás. Én, ha valakit egyszer megszeretek, szeretni fogom örökké tartó szeretettel, még ha csonka, vak és sánta is lenne. Most pedig nagyon sok fiú lesz ilyen. A háború, istenem, miért is van ez a sok embergyilkolás! Te, hidd el, sokszor ezen annyit gondolkodom, hogy belefájdul a fejem. A szívem majd meghasad, amikor olvasom vagy hallom, hogy fiatal fiú hősi halált halt. Szép dolog ott halni meg kint a harcmezőn a hazáért, de miért olyan fiatalon? Mikor előttük van még az élet, amikor elviszik, s vissza se jön többé! Hát mondd, nem borzasztó ez? Tucsikám, ne feledkezzél el este imádkozni értük, hidd el, megéri. Két nagybátyám volt kint, ők mesélték, mit jelentett nekik, hogy tudják, hogy itthon imádkoznak értük. 

 

40.

Tucsi naplója

Kolozsvár, 1943. június 18.

 

Kint fekszem a kertben, körülöttem mély csend, egész alkalmas az idő naplóírásra. A tanulás, rendelet folytán már 2-án befejeződött, immár a vizsgákon is átestünk. Tehát nyolcadikos vagyok, azt mondják, nagy leány. Társaságban is így kezelnek, sőt vannak, akik komolyan akarnak udvarolni. Igaz, jövőre, érettségi után férjhez is mehetek. De nem akarok.

Tanulni tovább. Különösen énekelni. Nincs ennél jobb a világon.

 Laci nincs itthon. Amit olyan nagyon óhajtott, végül megkapta, behívták a Ludovikára. Nagyon örvendtünk a dolognak, hisz így a jövője mégis meg van alapítva. Tehát katonatiszt lesz. Ez volt minden vágya, egyetlen célja, ezt tartotta hivatásának. Vajon meg fog felelni? Olyan marad, mint volt, vagy ő is csak „tiszt” lesz? Be akarja nekem bizonyítani, hogy nem fogja Pest megváltoztatni. Kíváncsi vagyok, de nem tudok hinni ebben. Ezen a héten nagyon sokat gondolkoztam, és érzem, tudom, hogy nem vagyok a régi. Sokat hallottam, sokat beszéltek. Felvilágosítottak. Megmagyarázták, mi a katonai élet. Nem az a nehéz, hogy folyton helyezik, bár ez se kellemes, és én nem tudok ilyen felülről parancsolt életet élni. Tán még ez is tűrhető. Ha szeretném, kibírnám. Megmondták, hogy hadgyakorlatok idején kimennek hónapokra, mulatnak, isznak, a többit már nem is merem kiírni. És meg fog változni, ez az, amit soha nem fogok eltűrni. Hiába mondtam, hogy biztos van kivétel, szembekacagtak, azt mondták, naiv vagyok, nem ismerem az életet. Lehet, hogy túl idealista vagyok. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, ha nem bízom benne, nem is szeretem. Az az érzésem, hogy megkapta a katonai pályát, de örökre elveszített engem. […] A Konziban hallani sem akarnak másról, csak az énekesi pályáról. Ha ezt választom, nem fogom-e később megbánni, nem fogom eltéveszteni az utat? Majd csak lesz valahogy.

 

Háború

 

41.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1941. november 10.

 

Minden nap van valami újság. Úgy iskolában, mint a politikában. Mit szólsz a hatalmas magyar‒finn és német győzelmekhez?[33] Isten vezérelje a szabadságért és a vörös terror leveréséért küzdő katonákat! Én most megint fogok kötni két vagy három pár érmelegítőt, apukáméknak kell, a hivatalból adták ki nekik. Pamutot is adnak hozzá, csak még nem tudjuk, mikor.

Mit szólsz, Tucsikám az új katonadalokhoz? A Márika, a Panni vagy a Valahol Oroszországban:[34] melyik tetszik jobban? A kottáját mindegyiknek megkapom a napokban. Mondd, ugye mégis a Valahol Oroszországban, az a megható! Mi itt, „Ő” ott. Rettenetes. Ugye?

 

42.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. október 5.

 

Mondd, ti írtok ki a frontra lapot a katonáknak? Mi kaptunk egy csomó tábori számot, és arra kérnek, hogy írjunk, mert olyan jól esik nekik ott künn, a messze idegenben. Azt hiszem, írtam már neked, hogy két nagybátyám kinn van a harctéren. Az egyik nyolc hónapja van kinn és van itthon egy édes, 11 hónapos kislánya. Gondolhatod, mennyire vágyik haza. Minden második nap írok nekik, és így a többi katonának is szoktam írni, de nekik nem olyan sűrűn.

 

43.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1942. december 18.

 

Ki tudja, mi lesz velünk, lányokkal? Annyi fiatal fiú elpusztul. Istenem, mikor lesz vége már ennek az ádáz mészárlásnak? Szegény katonák, mennyit szenvednek! Hála Istennek a két nagybátyám már hazajöttek. [!] Az egyik 10 és fél hónapot, a másiknak szerencséje volt és csak négy hónapot töltött kint. Ugyanis repülő volt, és már emberre nem nagyon volt szükség, mert a gépeik elromlottak, és így vagy hatvan embert leszereltettek. Hála istennek közé[jük] esett ő is. Lehet, hogy tavasszal megint kiviszik, pedig ő nem nagyon vágyik, mert igen sok légitámadásban meg „szeretetcsomagban” volt részük. Tudod, mi az a szeretetcsomag?[35] Ezt az oroszok adják. Kellemes valami, különösen mikor robban.  […]

Édesem, most éneklik a Rádióban Belgrádból egy dalt, minden este meghallgatom ¾ 10-kor. Hallgasd meg te is! Vagy már talán tudod is? Én úgy szeretném megtanulni! 10-kor meg játsszák az ismert Lili Marleen-t.[36] Ilyenkor fekszem le mindég. [!] Elhatároztam, hogy írok a Belgrádi Rádiónak, ha nem tudom semmiféleképpen megkeríteni. Nem ismeri itt senki. Nekem nagyon tetszik, habár keveset értek belőle. Gyengém a német.  […] A Lili Marleen-t most éneklik. „For der Kaserne” stb.[37] Aranyos, ugye? „Mit dir Lili Marleen”. Vajon hallgatják ott kinn, „valahol Oroszországban”?

Ti írtok a katonáknak ki a frontra? Mi írtunk, s olyan kedvesen írtak vissza. Nem is gondolod, milyen hálásak voltak a meleg hangú levélre. Csak úgy, tábori számra. Írták, hogy nagyon várják azt a halványrózsaszín tábori lapot, amely bizalmat és hitet ad nekik azért a nagy áldozatért. Írj te is nekik, hadd legyen örömük!

 

44.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1943. március 15.

 

Édes Tucsikám, semmi fáradságot nem okoztál a szövettel. Sajnálom, hogy nem tudok rajtad segíteni, de itt is csak műrostost lehet kapni, az is irgalmatlanul drága. Itt lehet még kapni, de azt hiszem, azt ott nálatok is, ún. erdélyi szőttest. Ez állítólag gyapjú teljesen. Műrostos itt minden, még a stoppoló pamut is, és mikor kimossuk a harisnyát, a stoppolás kiesik belőle. A vizet nem állja a műrost. Hát most meg mi van: nem lehet selyemharisnyát kapni. Sehol az égvilágon nincsen. Hogy miért, nem tudjuk. Akartam venni iskolába járni jó vastag szálút, de még vékonyat sem lehet kapni. Hernyóselyem van, de hát az nekem nagyon drága. Most aztán a jó és szép vékonyszálú harisnyáimat hordom, van vagy 4‒5 pár, ha ezek elnyűnek, akkor majd mezítlábszárral járok. A nyáron az nagy divat volt itt is. De tudod-e, hogy most mihez folyamodtam, hogy valamennyire mégis takarékoskodjam, van nekem még a régi időkből 5 pár nagyon világos harisnyám, amit most már nem lehet használni, mert nevetséges lenne, hát fogtam magam és befestettem egy párat. És mondhatom, jól sikerült!

 

Utóhang

 

45.

Nunci levele Tucsinak

Debrecen, 1944. június 20.

 

Édes Tucsikám,

Ebben a pillanatban kaptam meg a leveledet, és azonnal válaszolok is.  […]

Bizony édes Tucsikám, rengeteg mondanivalóm van. Hol is kezdjem? Én is, mint te, az iskolából indulok ki. Nagyon meglepett minket is az iskola gyors befejezése. Elmaradt négy képesítőnk, azaz négy tantárgyból kellett volna képesítőznünk.  […] Végtelenül irigyellek, hogy a középiskolából már te kikerültél. De Isten segítségével én is elintézem rövidesen. Hogy mikor fog kezdődni, azt nem tudom. Tucsikám, ne búsuljál azért a két kettesért, hidd el, nem számít az. Ajánlok neked valamit! Ne menj egyetemre! Különbözetivel menj át képzőbe. Sokkal jobban hasznát tudod majd venni a tanítói oklevélnek.

Drága Tucsikám, a légitámadás itt is borzalmas volt.[38] Mi nem az állomásnál lakunk, hanem a Vagongyárnál. De az is éppen olyan veszélyes, mint az állomás. A Vagongyár 176 bombát kapott. Ez mind felrobbant, és 9 ezen kívül nem robbant fel. 500 kg-sak voltak [!] a legtöbb. De volt 1000 kg-s is. Mikor megszólaltak a szirénák, mi sem vettük komolyan. De azért anyukám egyet-mást levitt a pincébe. A pinceajtónál álltunk és vártunk. Nem soká repülőbúgást hallottunk. Majd rettenetes robbanásokat. Erre aztán rohantunk lefele a pincébe. Lent vártuk a halált. Tucsikám, két borzalmas hullámot éltünk át. Isten kezében voltunk. Az utcánkba öt bomba esett. Nagyon közel volt hozzánk mind. A harmadik hullám már egészen gyenge volt. Kaptam egy kis légnyomást is a jobb fülemre, de már nincs semmi bajom. Minden hullám után feljöttem a pincéből, füst és por fogadott, repeszdarabok százai az udvaron, ajtó, ablak kicsavarva, ablaküveg kitörve, csillár széttörve a földön. Tucsikám, azt nem lehet leírni, mi volt. A második hullám borzalmas volt. A pince mint egy hajó, úgy imbolygott. A szobák falai össze-vissza vannak repedezve. Tucsikám, én akkor nem féltem, de azóta minden zavaró repülésre összerezzenek. A környékünkre 2020 bomba hullt. Tanyára menekültünk ezután, de már hazajöttünk. Ott erősen megsérültem. Fejszével a térdembe vágtam. Az egyetemen is voltam vele (műtéten). Gyógyul, de még mindig fáj.

Tucsikám, bővebben fogok legközelebb írni, de hidd el, nagyon ideges vagyok. Írjál azonnal! Sok-sok csókkal, szeretettel: Nuncid.

Ui. Ne haragudj, hogy össze-vissza írtam. De a támadásról írni nagyon nehéz. Pedig ez csak az 50%-a.  Az ember keze ökölbe szorul, ha a romokat látja. Az Isten ne hagyja büntetés nélkül a gonoszakat!!!

 

46.

Tucsi naplója

‒ részlet ‒

Kolozsvár, 1945. június 24.

 

Most sokat kell írjak egyszerre, talán nem is tudok, hisz több mint egy évről van szó. 

Tavaly június 2-án átéltük az első bombázást,[39] amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Apu és Sanyi bácsi kint voltak az állomásnál, csak a jó isten mentette meg őket. Az állomás környéke tökéletesen elpusztult, máig sem hozták rendbe. Angol-amerikai Liberátorok[40] bombáztak. Ekkor tudtam meg, mennyire idegháború ez a most dúló világégés. Igaz, a szívem is beteg, de életemben ilyen hisztérikusan ideges soha nem voltam. Minden délelőtt szünetelt a rádió, és ha felénk közeledtek a gépek és egyedül voltam otthon, képes voltam beszaladni az irodába. Mennyit bosszantott, csúfolt ezért S! Szegény J, a bombázás napján pont Désen volt, délután képes volt taxival hazarohanni, csak hogy lássa, nem történt-e valami bajom. A bombázások elől kimentünk Marótlakára, Bánffyhunyad mellé. Gyönyörű a vidéke, rengeteget csavarogtunk, kirándultunk. Eddig ez volt a legszebb hely, amit életemben láttam. Mászkáltunk a trezinával, megnéztük a faúsztatást, fürödtünk jéghideg vízben. Csak most tudom értékelni igazán.  […]

Aztán a külpolitikai események egyre bonyolódtak. Szeptember 5-én a magyar és német csapatok elindultak Dél-Erdélybe, mivel a románok átálltak az oroszokhoz.[41] Hajnalban 5-kor szirénázásra ébredtünk, majd távoli ágyúdörgést hallottunk. Az egész város ki volt lobogózva, mindenki boldogan várta az eredményeket. És csalódtunk. Az oroszok mind közelebb és közelebb jutottak, a bombázások, géppuskázások napirenden voltak. Egy alkalommal tőlem alig arasznyira vágott be a golyó. Aput a munkahely felrendelte Budapestre, Piró mamáék menni készültek, és úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk. Szeptember 15-én akartunk indulni vonattal, de nem sikerült, másnap mentünk el német autóval. 17-én délután Nagykárolyba érkeztünk.  Itt megszálltunk Ionutz szüleinél és két nap múlva szekérrel kimentünk Mérkre, egy közeli községbe. Egy nyolc gyerekes sváb családnál laktunk, nagyon kedves, jó emberek voltak. Apu Ionutz-cal felment Pestre, majd visszajöttek és elindultak Kolozsvárra, de csak Zilahig jutottak el. Közben az oroszok előretörtek Debrecenig.[42] Rettenetesen féltünk. Végre Apuék visszajöttek és ismét elindultunk Pestre…

 

 


[1] Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés értelmében a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület mintegy 2/5-e, 43 104 km2 – Észak-Erdély és a Székelyföld – visszakerült Magyarországhoz. A honvédség szeptember 5-e és 13-a között vonult be a visszacsatolt területekre, Kolozsvárra 11-én. Szeptember 15-én Kolozsváron ünnepélyes külsőségek között fogadták Horthy Miklós kormányzót.

[2] A debreceni református Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziumának évkönyve az 1940‒41-es iskolai évről. Szerk. dr. Papp Ferenc. Debrecen, 1941.
 

[3]  Uo. 32.
 

[4] Uo. 22.
 

[5] Uo. 47.
 

[6] Makkai Sándor (1890‒1951): erdélyi magyar író, református lelkész, 1926 és 1936 között az erdélyi református egyházkerület püspöke. 1936-ban lemondott püspöki hivataláról és Magyarországra távozott.

[7] Lásd Vallasek Júlia: Verbéna, bordásfal és szónoklatok. A kolozsvári Református Leánygimnázium felépítésének és felavatásának története fikcióban és a kortárs sajtóban. Korunk, 2020. 2. sz. 111‒117.

[8] Az alma mater visszaköszön. A Református Leánygimnáziumtól az Apáczai Csere János Elméleti Líceumig. Szerk. Deák Árpád et al. Kolozsvár, 2010, 426.

[9] A kolozsvári magyar tanítási nyelvű állami Bolyai Tudományegyetemet 1945-ben alapították, 1959-ben számolták fel azzal, hogy egyesítették a szintén kolozsvári, de román tannyelvű Victor Babeş egyetemmel, létrehozva a ma is működő Babeş-Bolyai Tudományegyetemet.

[10] Dáné Tibor (1923‒2006): erdélyi magyar író, műfordító, szerkesztő.

[11] Debrecen 1944. júniusi bombázásáról lásd Horváth Attila: Magyarország amerikai bombázása a II. világháborúban. A Debrecen elleni első amerikai légitámadás 1944. június 2. Debrecen, 2014; Síró Béla: Debrecen megpróbáltatásai. Természeti csapások, járványok, háborúk. Debrecen, 2007.

[12] A Végh Irmával kapcsolatos információkért köszönet Fogarassy Zoltánnak, a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnázium könyvtárosának.
 

[13] Utalás a második bécsi döntést követően továbbra is Romániához tartozó dél-erdélyi magyarokra.

[14] A korabeli iskolai értékelési rendszer szerint a kettes érdemjegy „jó”, az egyes „jeles” volt.

[15] Révész Imre, a Tiszántúli református egyházkerület püspöke 1938 és 1949 között.

[16] Magyarul: „Ó, én szerencsétlen!”

[17] Azaz Horthy Miklósné.

[18] Azaz a Konzervatóriumban.

[19] Rákosi (Kremsner) Viktor (1860‒1923): író, újságíró, humorista.  A Pesti Hírlap hasábjain közölt humoros tárcáival vált ismert szerzővé az 1880-as években, majd az ifjúsági és lektűrirodalom területén publikált regényeket és elbeszéléseket.  Rendkívül termékeny szerzői pályájának egyik legnagyobb sikerét aratta az Elnémult harangok (1903) című regénnyel, amelyet 1916-ban és 1922-ben filmre is vittek.

[20] Jókai Mór 1962-ben kiadott népszerű regénye, amely a magyar jellem és a magyar föld asszimiláló erejét akarja példázni, és azt sugallja, hogy a magyar nemzeti erények az ellenséget is megszelídítik, sőt a pártjára állítják.

[21] Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről. I‒II., 1927. Móra regénye az első világháború hátországi eseményeire, a tanyavilág női sorsaira összpontosít. 1947-ben Szőts István filmesítette meg.

[22] Vörösmarty Mihály: Marót bán (1838). Történelmi díszletek közé helyezett kalandos, ötfelvonásos bosszúdráma.

[23] Vörösmarty Mihály: Zalán futása (1823‒1824). Hexameterekben írt, elégikus hangnemű nemzeti eposz.

[24] Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember (1902); H. G. Wells: The Invisible Man (1897). Magyarul először az Érdekes Újság regénysorozatában jelent meg 1917-ben.

[25] Ruzitska Mária (1890‒1959): műfordító, a Singer és Wolfner kiadó lektora, az Új Idők belső munkatársa volt. Számos angol, francia és német regényt fordított a Milliók Könyve, a Pengős regények, a Külföldi regények, a Világirodalom dekameronja c. sorozatokban. Több kiadásban jelent meg fordításában Daphne Du Maurier 1938-ban kiadott, Rebecca című világsikerű regénye, A Manderley-ház asszonya címen. Vers-, ill. regényfordításai közül kiemelkednek Maeterlinck, Geraldy, Sully-Prudhomme, Wildgans, Ricarda Huch, Charlotte Brontë műveinek tolmácsolásai.

[26] Gulácsy Irén (1894‒1945): írói pályája az 1919 után formálódó erdélyi magyar irodalom különböző folyóirataiban indul, majd elsősorban történelmi regények szerzőjeként lesz ismert. A kuruc‒labanc harcok idején játszódó Pax Vobis című regénye 1930-ban jelent meg.

[27] Mikszáth Kálmán azonos című regénye alapján 1941-ben készült magyar történelmi fim Radványi Géza rendezésében.

[28] Augusto Genina által 1942-ben rendezett, Bengasi című olasz háborús propagandafilm.

[29] Tasnády Fekete Mária (1911‒2001): magyar filmszínésznő, szépségkirálynő, a negyvenes évek egyik legnépszerűbb, Németországban és Olaszországban is sokat foglalkoztatott színésznője.

[30] Margaret Mitchell amerikai írónő 1936-ban megjelent Pullitzer-díjas regénye az amerikai polgárháború korában játszódik. 1939-ben nagysikerű filmfeldolgozás is született belőle David O. Selznick rendezésében.  Magyarul Kosáryné Réz Lola fordításában 1937-ben jelent meg.

[31] Reményik Sándor (1890‒1941): költő, a két világháború közti erdélyi irodalom egyik fontos alakja. Összegyűjtött munkái 1941-ben Reményik Sándor Összes versei címen a Révai kiadásában jelentek meg, ezt a kötetet említi a napló.

[32] A Zöldkereszt mozgalom állami népegészségügyi szervezet volt a két világháború közti Magyarországon. Központjai a tisztiorvosok által irányított falusi egészségházak, a feladatokat (köztük tanácsadásokat, rendeléseket, rendszeres családlátogatásokat stb.) ellátó zöldkeresztes védőnők középszintű egészségügyi kiképzést kaptak.

[33] Utalás a keleti fronton a hitleri Németország és szövetségesei által 1941 második felében elért katonai sikerekre.

[34] Korabeli katonadalok: a Márikám (zene: Norbert Schultze, szöveg: Polgár Tibor) a népszerű Lili Marlene magyar változata.

https://www.youtube.com/watch?v=yu5Xkt1lgd0&ab_channel=M%C3%A1riaK%C3%B6bli (Utolsó letöltés: 2021. november 19.)

 A Valahol Oroszországban (zene: De Fries Károly, szöveg: Kovách Kálmán) az azonos című, 1942-ben készült rövidfilm betétdala, itt Karády Katalin énekel.

https://www.youtube.com/watch?v=QuKtxeWTo84&ab_channel=MrNicoArt (Utolsó letöltés: 2021. november 19.)

[35] Kézigránát „becézése”.

[36] Az 1940-es években világszerte népszerű dal (zene: Norbert Schultze, szöveg: Hans Leip). Eredetileg (az 1939-es felvételen) még Lale Andersen énekelte, igazi népszerűségre Jugoszlávia 1941-es elfoglalása után tett szert, amikor a belgrádi rádió rendszeresen sugározta. Rövidesen mind a szövetséges hatalmak, mind a tengelyhatalmak oldalán harcolók körében népszerű lett, több nyelvre lefordították. Ma legismertebb változata a Marlene Dietrich által 1944-ben rögzített német nyelvű változat.

https://www.youtube.com/watch?v=7heXZPl2hik&ab_channel=PetrRadziwill (Utolsó letöltés: 2021. november 19.)

[37] A dal első szakasza: „Vor der Kaserne / Vor dem großen Tor / Stand eine Laterne / Und steht sie noch davor / So woll'n wir uns da wieder seh'n / Bei der Laterne wollen wir steh'n.” Magyar fordítása: „A kaszárnya előtt / A nagy kapu előtt / Állt egy lámpa / És még most is ottan áll / Ott lássuk egymást viszont / A lámpánál állva.”

 

[38] Debrecen 1944. júniusi bombázásáról lásd a 11. sz. jegyzetet.

[39] Kolozsvár bombázásáról lásd Asztalos LajosPapp Annamária: 1944. június 2. Kolozsvár bombázása. Kolozsvár, 2014.

[40] Liberator = amerikai hadászati nehézbombázó repülőgép.

[41] 1944. augusztus 23-án Románia politikai fordulatot hajtott végre: hadat üzent Németországnak és átállt a szövetségesek oldalára, szeptember elején pedig kezdetét vette a szovjet és a román csapatok észak-erdélyi benyomulása. Ennek megakadályozása végett szeptember 5-én a magyar 2. hadsereg Kolozsvár környékéről támadást indított Románia ellen, és néhány nap alatt elfoglalta Marosludast, Tordát, Aranyosgyérest, Marosújvárt. Az időközben megérkezett, sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok azonban védekezésre kényszerítették a magyar haderőt. Véres harcok után a szovjetek október 4-én foglalták el Tordát, egy héttel később pedig a kiürített Kolozsvárt.

[42] A Vörös Hadsereg 1944. október 20-án foglalta el Debrecent.

Ezen a napon történt május 22.

1942

Mexikó a szövetségesek oldalán belép a második világháborúba.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megjelent az ArchívNet első száma 2022-ben

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adjuk hírül, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma. Ezúttal a lap külön tematikával nem rendelkezik, azonban célunk továbbra is változatlan: írásos örökségünk bemutatása áll a fókuszban. Különlegesnek nevezhető a mostani szám amiatt is, mivel egy történettudományi vitának, továbbá a 2021. október 14-én megrendezett 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián elhangzott előadások nyomán született esettanulmányoknak, forrásbemutatásoknak is helyt adunk.

Az ArchívNet 2021. évi 4-5. számában jelent meg Csikós Gábor és Ö. Kovács József tollából az Elbeszélés és történeti magyarázat ‒ „Magyar agrárcsoda” és a források vétójoga című írás, amelyet Varga Zsuzsanna angol nyelvű könyve inspirált. A vidéktörténeti témájú publikációhoz Honvári János, a Széchenyi István Egyetem professor emeritusa kívánt megjegyzéseket fűzni, amelyeknek helyt ad az ArchívNet. Lapunk ugyanígy helyt ad Csikós Gábor és Ö. Kovács József számára is, hogy reagáljanak Honvári János gondolataira. Szerkesztőségünk örömmel biztosított az ArchívNet hasábjain helyszínt a vitának, ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a válasz és viszontválasz publikálásával a disputát lezártnak tekintjük.

A 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián felszólalók a levéltári iratállományt és adathordozókat, mint forrásanyagot az eddigiektől eltérő megvilágításban mutatták be. A szóban elhangzottakat a terveink szerint írásban is megismerheti a nagyközönség az ArchívNet hasábjain. A sokrétű megközelítést alkalmazó előadók közül elsőként ketten, Balázs Gábor és Ordasi Ágnes jelentkezik esettanulmánnyal, akik egy-egy, elsősorban gazdaságtörténethez köthető iratanyagot mutatnak be más aspektusból. Balázs Gábor a 19. század legvégére nyúlik vissza bemutatott forrásával: a MÁV személyzeti iratanyagából kiemelt példával prezentálja, hogy egy adott kérvény miként lehet például forrása a családtörténet- vagy társadalomtörténetírásnak. Ordasi Ágnes pedig arra mutat rá, hogy egy felszámolásra ítélt bankfiókról készült jelentés milyen módon jelenthet forrást a politika- és társadalomtörténetírás számára.

Rajtuk kívül Kosztyó Gyula és Seres Attila írása kapott helyet az idei első számban. Kosztyó Gyula kárpátaljai levéltári forrásokon keresztül ismerteti meg az olvasót azzal a felfokozott közhangulattal, amely 1918 őszén volt tapasztalható a területen az első világháború elvesztése, valamint a bizonytalan hatalmi helyzet miatt. Seres Attila szintén ukrajnai forrásokat használt fel, hogy felhívja a figyelmet a magyar-szovjet határon 1956-1957 folyamán embercsempészettel foglalkozó szovjet katonák történetére.

Tájékoztatjuk egyben a Tisztelt Olvasókat, hogy a 2021. évi 6. számot követően L. Balogh Béni távozott az ArchívNet főszerkesztői posztjáról, feladatait az idei első számtól kezdve Miklós Dániel vette át. A jelenleg öttagú szerkesztőség (Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel, Takács Ábel és Wencz Balázs) köszöni L. Balogh Béni éveken át tartó munkáját, és további szakmai sikereket kíván számára.

Budapest, 2022. február 28.

Miklós Dániel
főszerkesztő