Bevezetés

1949 után a kormányzati szintek mellett a gazdasági szerveknél is megjelentek az orosz tanácsadók-szakértők. A korabeli kommunista politikai vezetés szükségesnek látta jelenlétüket, főképpen a szocialista Magyarország első nagy nehézipari beruházásánál, a Dunai Vasmű tervezett építésénél.

Már a II. világháború előtt felmerült egy új, főként acélgyártással foglakozó vasmű létesítésének ötlete, amely tehermentesíthette volna a diósgyőri üzemet. Az Iparügyi Minisztérium végül 1943-ban Győrt jelölte ki helyszínként a MÁVAG „F" vasmű

A feladat nagysága miatt a MÁVAG bevonta a tervezésbe az egyik leghíresebb amerikai tervező és kivitelező céget, melynek vezetőivel a háború miatt Svédországban egyeztettek. A talajrendezést követően az építkezés is hamar megindult, ám a folyamatos angol-amerikai bombázások miatt új helyszínt kellett keresni. Ennek kiválasztása ugyan megtörtént (Mohács), de a front előrehaladása miatt a terv nem valósulhatott meg.

A háború után az újjáépítés, a jóvátétel, később pedig háborús készülődés, a nehézipari beruházások növekedése ismét előtérbe helyezte az új kohászati kombinát létesítését. Az 1948-as vizsgálatok során több helyszín is felmerült (Paks, Sióagárd, Dunaföldvár). A választás végül először ismét Mohácsra esett, ahol a munkálatok céljára 1949 februárjában létrehozott Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) vezetésével meg is kezdték a

annak ellenére, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Titkársága már 1949 januárjában nem helyeselte Mofhácsot. A Titkárság elé kerülő előterjesztés is már ilyen értelemben fogalmazott: „A mohácsi kijelölt hely a határtól 11 km-re van, ezzel szemben Sióagárd távolsága 54 km. (A komlói szénbánya a határtól 40 km-re fekszik). Mohács választása ezért elég komoly és diverziós és provokációs veszélyt jelentene. A Gazdasági és Pénzügyi Bizottság figyelembe véve azt is, hogy a földmunkákkal kapcsolatos többletköltség jelentősen csökkenthető, továbbá azt hogy Sióagárd választása nemcsak hátrányt jelent a szállításnál, hanem centrálisabb fekvésénél fogva előnyt is, a vasmű telepítési helyéül

Sióagárdot ajánlja.

	[X] MOL M–KS 276. f. 54. cs. 25. ő. e. MDP Titkárság 1949. január 12-ei ülése. – Az elfogadott határozatban Paksot javasolták.

Csakúgy, mint 1943-ban ismét tudatosult, hogy ilyen volumenű beruházás megvalósításához a magyar szakembereknek nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Az amerikaiakra politikai okokból már nem lehetett számítani, a szovjetekre viszont igen. A Szovjetunióban a '30-as években történt nehézipari beruházások és megfelelő szakmai hátteret biztosítottak számukra, hogy levezényeljenek egy ilyen jellegű magyarországi építkezést is. Így született meg a Szovjet Kohászati és a Magyar Nehézipari Minisztériumok között 1949. július 26-án az államközi szerződés, amely a leendő dunai vasmű tervezési és kivitelezési munkáival kapcsolatos ügyeket rögzítette. A szerződés a technológiai segítségnyújtást és szállítások mellett szakemberek küldését is előirányozta. A szovjet mérnökök technológiailag nem voltak képzettebbek, de a szervezésben nagyobb tapasztalatokkal rendelkeztek. Ebben és az ezt követő kiegészítő szerződésben rögzítették a küldendő tanácsadók bérezését is (Lásd a 1. dokumentumot!). Eszerint a Magyar Kormány vállalta, hogy a rendes fizetésen felül (

kiszállási napidíjat is fizetnek nekik, valamint a lakás és egyéb utazási költségeiket is fedezik. A munkálatok összértékét (beleszámítva a fent említetteket) 203 350 amerikai dollárban határozták meg. Az összeget három részletben a Nemzeti Bank útján a Szovjetunió Állami Bankjába a „Tyehnoekszport" számlájára kellett utalni. Mint látni fogjuk a beruházásban a kormányokon kívül szovjet és magyar cégek is érdekeltek voltak. A szakértőkkel kapcsolatos szerződések esetén a szovjet felet a „Tyehnoekszport" (Összövetségi Export-Import Egyesülés), míg a magyart a NIKEX, majd jogutóda KOMPLEX képviselte.

1949 augusztusában a NEB vezérigazgatója,

Moszkvába utazott a fenti szerződés pontosítása végett. Elképzelései szerint az oroszok csak a tervezés (még mindig a mohácsi helyszín volt terítéken), magyarok által kevésbé ismert fázisainak kidolgozásában vettek volna részt. Ezzel szemben utóbbiak ragaszkodtak az oroszországi módszerek maradéktalan megvalósításához és nehezményezték, hogy a magyar fél már belekezdett az előzetes tereprendezésbe és kísérő létesítmények

1949 végére a szovjet-jugoszláv (és ezzel párhuzamfosan a magyar-jugoszláv) visfzony olyannyira és látványosan (lásd Rajk-per) elmérgesedett, hogy az

, majd pedig Politikai Bizottsága a szovjet szakértők „tanácsára" az építkezés dunapentelei áthelyezése mellett döntött. Mindkét ülésre lényegében azonos előterjesztést nyújtottak be. Eszerint: „A vasipari kombinátra vonatkozóan a Szovjetunióval kötött megállapodásunk értelmében októberben kilenc kohóépítő-tervező mérnökből álló szovjetdelegáció érkezett Magyarországra, hogy a kombinát építési helyét megállapítsa.

A nemzetközi politikai helyzet és elsősorban a magyar-jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjetszakértők figyelmét felhívja a korábban felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra.

A szovjet szakértők most elkészült jelentése beszámol arról, hogy összesen öt, korábbi kutatások alapján számba jövő helyet vizsgáltak meg. Ebből különböző okok alapján kiszűrtek hármat. Igen alapos összehasonlító vizsgálat tárgyává tették a fennmaradó kettőt: Dunapentelét és Mohácsot. Végső következtetésük az, hogy bár Dunapentele választása magánál a kombinátnál 12, a lakótelepnél pedig 130 millió Ft építési többletkiadással jár és évenként 9 millió Ft termelési többletet fog okozni, bizonyos - főleg talajtani alakulásokkal kapcsolatos megoldások alapján - a kombinát építési helyéül