A kávéháztól a népbüféig

A vendéglátóipar államosítása

„Valódi tejeskávét mérnek a kávéházakban. Isszák is buzgón azok, akik ráérnek kávéházazni és a feketepiacnak hála, nem vágódnak hanyatt az áraktól. Honnan van a kávésoknak tejük? Erre legjobban azok az élelmiszerkereskedők tudnának felelni, akiknél már reggel 8-ra „elfogyott” a csecsemők részére kiutalt tej. Nyilván igazuk is van, azt már az új demokráciában is olvashattuk, hogy Budapest a kávéházak városa, de azt még nem, hogy a gyermekeké.”

Bevezetés

„A kávéházak teraszai úgy hozzátartoznak
Budapesthez, akár az óra a Nemzetinél, vagy a sárga villamosok, - vagy
Siófokhoz a hagyományos nyári pofon, amely minden esztendőben elcsattan."

(Új teraszok a régi kávéházak előtt, Vendéglátóipari Munkás. 1949. március. 11. o.)

A II. világháború a kávéházi kultúrát is elsöpörte. Az üszkös romok közül újjáéledő városok lakói a megélhetésért küzdöttek. A vendéglátóipar újraéledésének első jeleként, először a kifőzések nyitották meg kapuikat. Elsősorban egytálételeket kínáltak. Erre lehetett akkoriban "fizetőképes keresletet" találni. A városi élet egykori központjaiba, a kávéházakba még jó ideig nem tért vissza az élet; az újrakezdés a vártnál is nehezebbnek tűnt. (A nehézségeket tovább tetézte, hogy több kávéház esetében zűrzavarossá váltak a tulajdonviszonyok.) A háború egzisztenciálisan is végveszélybe sodorta a tulajdonosokat. Egy volt kávéház-tulajdonos lánya így emlékszik az időszakra: "Hát miből lehetett összeszedni, hogy valamiből nyitni lehessen? Volt a rumaroma, adott az ember rumaromát, és akkor azt mondta, hogy ez a rumos tea. Volt a feldolgozatlan, finomítatlan büdös olaj, eszméletlen rossz volt. Krumpli akkor még nem volt, ilyen szárazbab meg bébé volt, ami borzasztóan sárga volt, ilyen szójaszerű marhaságok voltak. Hát azon túl azt ittak az emberek, amit lehetett. Én nem emlékszem, hogy meleg konyha lett volna, a teára emlékszem, meg valami kis főzelékre."

Ugyanakkor a sajtó sem igazán szimpatizált a kávéházakkal. Mintha a háborús évek kikezdték volna a kávéházak tekintélyét. Mintha kampány indult volna a kávéházakban pöffeszkedő semmittevők, a "kéjnők", az "első vonalbeli úriasszonyok és úriemberek" világa ellen. A kávéházak helyett a gyors és pontos kiszolgálás letéteményeseként a fordulat éveiben az eszpresszó jött divatba.  A kortársak számára úgy tűnhetett, hogy a kávéházak "eszpresszóvá való átalakulása" "a különleges budapesti, polgári, avagy ha tetszik, intellektuális történelem múlását" is szimbolizálja. 1948-ban az új igényeknek megfelelően építették át a New York kávéházat, "mely egy ideig küszködött az árral, aztán rátért a kitaposott útra." Helyén "buffet-söröző" és eszpresszó létesült. A belsőépítészeti átalakítások a kor ízlésvilágát tükrözték: "A durva fröcskölésű mázolás" "meleg szürkéje és nagyvonalú egyszerűsége" már az új igényeket visszhangozta, elfedve a Hausmann architektúra eredeti jellegét. (Tér és Forma. 1947. 212. -213. o.)

Megkezdődött a vendéglősök iparengedélyeinek felülvizsgálata; s ennek címén egyre-másra zárták be a vendéglőket, eszpresszókat, kávéházakat. A közületeknek pedig jogot adtak arra, hogy rendkívüli hatállyal felmondhassák a tulajdonukban lévő üzlethelyiségek bérleti jogát. Sok vendéglős kényszerült így arra, hogy "önként" adja vissza iparengedélyét. 1948-ban államosították a borkereskedéseket, egy az állami borvállalattól függő kocsmahálózatot alakítva ki. 1948. május 15-én állami tulajdonba vették a főváros legjelentősebb szállodáit és "vendéglátóipari üzemeit". 1949. januárjában a sajtó pedig már a megmaradt vendéglők államosításról cikkezett. A Vendéglátóipari Munkás ugyan még 1949. márciusában is azzal nyugtatta olvasóit, hogy a kávéházak "minden ellenkező híreszteléssel szemben" készülődnek a nyárra, arra hogy felállítsák a teraszaikat, és egy-egy csésze kávéra beinvitálják az utcákon sétálókat. De ki hitt ekkor már abban, hogy a régi világ visszatérhet Budapest utcáira? 1949. június 28-án, az üdülőszezon előtt néhány nappal az üdülőhelyek szállodáit, panzióit államosították; jókora kavarodást okozva ezzel a nyaralóhelyeken. 1949 decemberében, és 1950 januárjában - az államosításról kiadott törvényerejű rendelet eredményeként - újabb vendéglátóhelyeket zártak be, majd nyitottak meg állami üzletként. Néhol "túlkapások" is történtek. Salgótarjánban pl. - a sztálini felajánlási mozgalom jegyében - az összes kocsmát, vendéglőt, pékséget és cukrászdát "községesítették".

Először 1948-ban a kocsmai borárakat egységesítette az állam, a magán bornagykereskedések felszámolásával egyidőben. Aztán 1949 januárjában a Gazdasági Főtanács főtitkára rendeletben szabályozta, hogy a "vendéglátóipari üzemekben" hogyan kell megállapítani az árakat, s ezeket miképp kell feltüntetni az ital- és étlapokon. Fokozatosan egységesültek az árak és a szolgáltatások. Csak állami cégektől vásárolhattak a talpon maradt magánosok; s a haszonkulcs egyre kisebb lett. Az állam újfajta szerepvállalásával kapcsolatos ismereteiket a változások előtt értetlenül álló vendéglősök a "korcsmárosok világnézeti tanfolyamán" szélesíthették.

Az államosított "vendéglátóipari egységek" fenntartására az állam előbb Élelmezési Nemzeti Vállalatot alakított, majd megalapították a Budapesti Vendéglátóipari Vállalatot. A kor igényeinek megfelelően alakultak át a szolgáltatások, a belső terek; s ezzel egyidejűleg a kiszolgáló személyzet magatartása is megváltozott. 1948. november 5-én a vendéglátóipari dolgozók szakszervezete "a dolgozók kezdeményezésére" megszavazta a borravaló eltörlését. Meghirdették azt a szlogent, hogy "A vendéglátóipar dolgozói a jövőben nem lesznek szolgalelkű kiszolgálói az úri vendégseregnek, hanem öntudatos dolgozóivá válnak a demokráciának." Az államosított vendéglők öntudatos és udvariatlan dolgozói azonban sokak emlékezetében az elmúlt rendszer emblematikus figurái maradtak.

Ha a kávéházi kultúra jelképezte a háború előtti városok, kiváltképp Budapest mindennapi életét, akkor a fordulat éveiben bekövetkező változásokat leginkább a népbüfék alapítása szemlélteti. Az ötéves terv keretében azt tervezték, hogy minden városban népbüféket nyitnak majd. A szervezett ünnepségek keretében azonban hiába tódultak tömegek a népbüfék megnyitójára. E "tiszta és olcsó üzemek" pénztárgépénél blokkot váltani - a legkevésbé sem idézte fel a kávéházak vagy a kiskocsmák hangulatát. A propaganda azzal "magyarázta" a változásokat, hogy ezután nemcsak "elegáns, ragyogó nőket" és "jól vasalt ruhájú dendiket" lehet majd látni a budapesti vendéglők teraszán, hanem mindenki beülhet majd oda egy csésze kávéra, aki "megérdemli". A Dunaparti Népsörözőt - az újságok híradásai szerint egész Budapest számára építették. Az újságok sorra számoltak be arról, hogy a szocialista munkaverseny keretében az államosított vendéglők csökkentik az árakat, és "emelik" az ételek minőségét. A Marx téri népbüffé dolgozói pl. élenjártak az egyéni versenyben; s az ott készített ételek minőségét az államosítások után sok százalékponttal emelték.

(A történet epilógusaként elmondható, hogy az államosított vendéglők üzletvezetői gyakorta szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem minden vendég egyforma; s nem minden helyet ugyanaz a vevőkör látogat. Mintahogy ebből következően a kávéházak, az éjszakai bárok s a kocsmák funkciója sem ugyanaz. A társadalmi térhasználatban megmutatkozó egyenlőtlenségeket az államosítások sem tudták elsimítani. Szimbolikus értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy 1953-ban a Reprezentatív Vendéglátóipari Vállalat megkapta a New York kávéház - addig sportszerközpontként hasznosított - épületét, és kávéházat rendezett be ott (Hungária Kávéház). Az asztalok mellett ekkor már nem a Nyugat szerkesztői vagy "borszínű" kalmárok ültek; de az azért mindenki számára látványos kifejezést nyert, hogy a kávéházakat és az "óragyilkosokat" Budapest utcáiról ezúttal sem sikerült eltüntetni.)

Ezen a napon történt november 18.

1904

Ezen a napon történt a Magyar Országgyűlésben az elhíresült „zsebkendőszavazás”, az ellenzéki obstrukció letörésére trükkel átvitt...Tovább

1905

Megszületik Klaus Mann német író, Thomas és Katharina Mann második gyermekeként, illetve legidősebb fiaként († 1949).

1916

Véget ér a Somme-i csata, az első világháború legvéresebb összecsapása.

1918

Lettország kikiáltja a függetlenségét Oroszországtól.

1944

A KISZ kezdeményezésére Budapesten megalakult a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, mint közös harci egység. Tagja lett: a KISZ, a Ma-gyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők