A kávéháztól a népbüféig

A vendéglátóipar államosítása

„Valódi tejeskávét mérnek a kávéházakban. Isszák is buzgón azok, akik ráérnek kávéházazni és a feketepiacnak hála, nem vágódnak hanyatt az áraktól. Honnan van a kávésoknak tejük? Erre legjobban azok az élelmiszerkereskedők tudnának felelni, akiknél már reggel 8-ra „elfogyott” a csecsemők részére kiutalt tej. Nyilván igazuk is van, azt már az új demokráciában is olvashattuk, hogy Budapest a kávéházak városa, de azt még nem, hogy a gyermekeké.”

Bevezetés

„A kávéházak teraszai úgy hozzátartoznak
Budapesthez, akár az óra a Nemzetinél, vagy a sárga villamosok, - vagy
Siófokhoz a hagyományos nyári pofon, amely minden esztendőben elcsattan."

(Új teraszok a régi kávéházak előtt, Vendéglátóipari Munkás. 1949. március. 11. o.)

A II. világháború a kávéházi kultúrát is elsöpörte. Az üszkös romok közül újjáéledő városok lakói a megélhetésért küzdöttek. A vendéglátóipar újraéledésének első jeleként, először a kifőzések nyitották meg kapuikat. Elsősorban egytálételeket kínáltak. Erre lehetett akkoriban "fizetőképes keresletet" találni. A városi élet egykori központjaiba, a kávéházakba még jó ideig nem tért vissza az élet; az újrakezdés a vártnál is nehezebbnek tűnt. (A nehézségeket tovább tetézte, hogy több kávéház esetében zűrzavarossá váltak a tulajdonviszonyok.) A háború egzisztenciálisan is végveszélybe sodorta a tulajdonosokat. Egy volt kávéház-tulajdonos lánya így emlékszik az időszakra: "Hát miből lehetett összeszedni, hogy valamiből nyitni lehessen? Volt a rumaroma, adott az ember rumaromát, és akkor azt mondta, hogy ez a rumos tea. Volt a feldolgozatlan, finomítatlan büdös olaj, eszméletlen rossz volt. Krumpli akkor még nem volt, ilyen szárazbab meg bébé volt, ami borzasztóan sárga volt, ilyen szójaszerű marhaságok voltak. Hát azon túl azt ittak az emberek, amit lehetett. Én nem emlékszem, hogy meleg konyha lett volna, a teára emlékszem, meg valami kis főzelékre."

Ugyanakkor a sajtó sem igazán szimpatizált a kávéházakkal. Mintha a háborús évek kikezdték volna a kávéházak tekintélyét. Mintha kampány indult volna a kávéházakban pöffeszkedő semmittevők, a "kéjnők", az "első vonalbeli úriasszonyok és úriemberek" világa ellen. A kávéházak helyett a gyors és pontos kiszolgálás letéteményeseként a fordulat éveiben az eszpresszó jött divatba.  A kortársak számára úgy tűnhetett, hogy a kávéházak "eszpresszóvá való átalakulása" "a különleges budapesti, polgári, avagy ha tetszik, intellektuális történelem múlását" is szimbolizálja. 1948-ban az új igényeknek megfelelően építették át a New York kávéházat, "mely egy ideig küszködött az árral, aztán rátért a kitaposott útra." Helyén "buffet-söröző" és eszpresszó létesült. A belsőépítészeti átalakítások a kor ízlésvilágát tükrözték: "A durva fröcskölésű mázolás" "meleg szürkéje és nagyvonalú egyszerűsége" már az új igényeket visszhangozta, elfedve a Hausmann architektúra eredeti jellegét. (Tér és Forma. 1947. 212. -213. o.)

Megkezdődött a vendéglősök iparengedélyeinek felülvizsgálata; s ennek címén egyre-másra zárták be a vendéglőket, eszpresszókat, kávéházakat. A közületeknek pedig jogot adtak arra, hogy rendkívüli hatállyal felmondhassák a tulajdonukban lévő üzlethelyiségek bérleti jogát. Sok vendéglős kényszerült így arra, hogy "önként" adja vissza iparengedélyét. 1948-ban államosították a borkereskedéseket, egy az állami borvállalattól függő kocsmahálózatot alakítva ki. 1948. május 15-én állami tulajdonba vették a főváros legjelentősebb szállodáit és "vendéglátóipari üzemeit". 1949. januárjában a sajtó pedig már a megmaradt vendéglők államosításról cikkezett. A Vendéglátóipari Munkás ugyan még 1949. márciusában is azzal nyugtatta olvasóit, hogy a kávéházak "minden ellenkező híreszteléssel szemben" készülődnek a nyárra, arra hogy felállítsák a teraszaikat, és egy-egy csésze kávéra beinvitálják az utcákon sétálókat. De ki hitt ekkor már abban, hogy a régi világ visszatérhet Budapest utcáira? 1949. június 28-án, az üdülőszezon előtt néhány nappal az üdülőhelyek szállodáit, panzióit államosították; jókora kavarodást okozva ezzel a nyaralóhelyeken. 1949 decemberében, és 1950 januárjában - az államosításról kiadott törvényerejű rendelet eredményeként - újabb vendéglátóhelyeket zártak be, majd nyitottak meg állami üzletként. Néhol "túlkapások" is történtek. Salgótarjánban pl. - a sztálini felajánlási mozgalom jegyében - az összes kocsmát, vendéglőt, pékséget és cukrászdát "községesítették".

Először 1948-ban a kocsmai borárakat egységesítette az állam, a magán bornagykereskedések felszámolásával egyidőben. Aztán 1949 januárjában a Gazdasági Főtanács főtitkára rendeletben szabályozta, hogy a "vendéglátóipari üzemekben" hogyan kell megállapítani az árakat, s ezeket miképp kell feltüntetni az ital- és étlapokon. Fokozatosan egységesültek az árak és a szolgáltatások. Csak állami cégektől vásárolhattak a talpon maradt magánosok; s a haszonkulcs egyre kisebb lett. Az állam újfajta szerepvállalásával kapcsolatos ismereteiket a változások előtt értetlenül álló vendéglősök a "korcsmárosok világnézeti tanfolyamán" szélesíthették.

Az államosított "vendéglátóipari egységek" fenntartására az állam előbb Élelmezési Nemzeti Vállalatot alakított, majd megalapították a Budapesti Vendéglátóipari Vállalatot. A kor igényeinek megfelelően alakultak át a szolgáltatások, a belső terek; s ezzel egyidejűleg a kiszolgáló személyzet magatartása is megváltozott. 1948. november 5-én a vendéglátóipari dolgozók szakszervezete "a dolgozók kezdeményezésére" megszavazta a borravaló eltörlését. Meghirdették azt a szlogent, hogy "A vendéglátóipar dolgozói a jövőben nem lesznek szolgalelkű kiszolgálói az úri vendégseregnek, hanem öntudatos dolgozóivá válnak a demokráciának." Az államosított vendéglők öntudatos és udvariatlan dolgozói azonban sokak emlékezetében az elmúlt rendszer emblematikus figurái maradtak.

Ha a kávéházi kultúra jelképezte a háború előtti városok, kiváltképp Budapest mindennapi életét, akkor a fordulat éveiben bekövetkező változásokat leginkább a népbüfék alapítása szemlélteti. Az ötéves terv keretében azt tervezték, hogy minden városban népbüféket nyitnak majd. A szervezett ünnepségek keretében azonban hiába tódultak tömegek a népbüfék megnyitójára. E "tiszta és olcsó üzemek" pénztárgépénél blokkot váltani - a legkevésbé sem idézte fel a kávéházak vagy a kiskocsmák hangulatát. A propaganda azzal "magyarázta" a változásokat, hogy ezután nemcsak "elegáns, ragyogó nőket" és "jól vasalt ruhájú dendiket" lehet majd látni a budapesti vendéglők teraszán, hanem mindenki beülhet majd oda egy csésze kávéra, aki "megérdemli". A Dunaparti Népsörözőt - az újságok híradásai szerint egész Budapest számára építették. Az újságok sorra számoltak be arról, hogy a szocialista munkaverseny keretében az államosított vendéglők csökkentik az árakat, és "emelik" az ételek minőségét. A Marx téri népbüffé dolgozói pl. élenjártak az egyéni versenyben; s az ott készített ételek minőségét az államosítások után sok százalékponttal emelték.

(A történet epilógusaként elmondható, hogy az államosított vendéglők üzletvezetői gyakorta szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem minden vendég egyforma; s nem minden helyet ugyanaz a vevőkör látogat. Mintahogy ebből következően a kávéházak, az éjszakai bárok s a kocsmák funkciója sem ugyanaz. A társadalmi térhasználatban megmutatkozó egyenlőtlenségeket az államosítások sem tudták elsimítani. Szimbolikus értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy 1953-ban a Reprezentatív Vendéglátóipari Vállalat megkapta a New York kávéház - addig sportszerközpontként hasznosított - épületét, és kávéházat rendezett be ott (Hungária Kávéház). Az asztalok mellett ekkor már nem a Nyugat szerkesztői vagy "borszínű" kalmárok ültek; de az azért mindenki számára látványos kifejezést nyert, hogy a kávéházakat és az "óragyilkosokat" Budapest utcáiról ezúttal sem sikerült eltüntetni.)

Ezen a napon történt április 22.

1912

Lukács László kormányt alakít.

1915

Első világháború: A németek a nyugati fronton először vetnek be nagyobb mennyiségben harci gázt (mustárgázt), a belgiumi Ypres (Ypern)...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők