Cseres Tibor levelezése IV.

Levelek Cseres Tibornak (1980-1985)

Vissza a gyökerekhez. A termés begyűjtése.

„No, Tibor, én mindig mondtam, hogy ti írók sokkal több történeti érzékkel rendelkeztek, mint a fatökű történészek. Mondhatom többet és lényegesebbet tudtam meg könyvedből KL-ról és a korról, mint sereg tudós értekezésből. [...] Egyébként csalafintaságod számomra nyilvánvaló és meg kell mondani, igen tetsző: persze, hogy nagy ember volt Kossuth-apánk - az adott körülmények között egyedül ő volt alkalmas a feladatra! - de hát mégis csak elég hiú, gyanakvó, hiszterikus és néha bizony eléggé gyáva kis ember is volt egyben. Széchenyi sátánosítása már szinte patológikus."

Bevezető

A kommunista írók, mintha érezték volna egy világot újraformáló politikai vihar közeledtét, már a '70-es évek második felében - hivatkozva a polgári és népi írók termékeny együttműködésére - a náluk hiányzó egység megteremtését szorgalmazták. Fontosnak tartották a jövő átgondolását, a hatalom védelmét, a párt kultúrpolitikájának támogatását. Az 1980-ban folytatódó irodalompolitikai vitákban a „demokratikus nyilvánosság és az elvi következetesség" egységének kényes megóvását

. Könnyű volt ezt igényelni, megtartani annál kilátástalanabb. De ki látta világosan a történelmi mozgások irányát és ütemét? S azt, hogy ebben a gyorsuló kavargásban, mikor mit tesz helyesen: világnézete, politikai felfogása-elkötelezettsége, nemzete, népe, hit- és hivatásbéli közössége és nem utolsósorban saját és családja érdekeit szem előtt tartva. Elsüllyed-e a hajó, vagy csak léket kapott? Érdemes-e, kell-e menteni, vagy a menekülés valamilyen módját keresni? Ezeknek a dilemmáknak az eldöntésénél a világpolitikai helyzet alakulása játszott meghatározó szerepet, az egyéni és csoportmagatartást befolyásoló motívumok összetettsége ellenére. A hatalom egy olyan aknamezőn mozgott, amelynek telepítési térképét senki sem ismerte. Hol itt, hol ott lépett működésbe egy-egy robbanó szerkezet, nyugalmi, biztonságosnak mondható hely nem volt.

1980 tavaszán a nemzeti sorskérdések közül a katasztrófálisan alakuló népesedés késztette az írók egy csoportját, hogy erélyes, gyors és távlatos intézkedéseket követeljen a kormányzattól. Fekete Gyuláék nem tudtak valóságos eredményt elérni. A politikai vezetés tartozása nőtt, a vele szembeni bizalom tovább csökkent. Ugyanakkor rózsaszínűnek látták, a november 20-21-én, az Írószövetség (MÍSZ) által rendezett tanácskozást. „Az eszmecsere jó modellje lehet annak - tájékoztatták Óvári Miklóst, az MSZMP KB kulturális területet felügyelő titkárát -, amire kulturális életünkben szükség van. [...] a mostani siker biztató jelenség. Arra kell törekedni, hogy ne maradjon kampányszerűen előkészített, egyedi alkalommá, hanem az irodalmi közélet, a sajtó, a társadalmi nyilvánosság felelős és állandó magatartásformájává váljon." Erről szó sem volt. Az MÍSZ elnökségi ülésén a Fiatal Írók József Attila Köre (FIJAK) folyamatos elégedetlenségről, önállósulási hajlandóságáról vitáztak s nemcsak az irodalompolitika hivatalos képviselője, Tóth Dezső és az írók, hanem az utóbbiak egymás között sem értettek egyet e kérdésben. Cseres Tibor szerint: „ha új írószövetséget akarnak, akkor próbálják meg! Mire Dobozy így válaszolt: Erre ne biztassuk őket! Cseres: Úgyis megcsinálják, ha akarják. Tóth Dezső: Ez az elaborátum tele van tarthatatlan [...] követelményekkel... ezt a játékot ne játsszuk [...] plasztikus politikai jellegű terminusok dominálnak [popup title="[benne]" format="Default click" activate="click" close text="MNL OL M–KS 288. f. 51. cs. 14. ő. e. Óvári Miklós titkári iratai"]. A politikai feszültség levezetése érdekében létrehozott Mozgó Világ sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Léte, működése a szembenálló felek egyik harci terepe lesz.

Ilyen légkörben készült minden érdekelt fél a soronlévő, 1981 decemberére kitűzött tisztújító és alapszabály-módosító közgyűlésre. Az MM-ben folyó tárgyaláson Pozsgay Imre miniszter, Kornidesz Mihály KB osztályvezető és Tóth Dezső a jelölő bizottsággal elfogadtatta a legfontosabb tisztségek betöltésére vonatkozó központi személyi javaslatokat. Főtitkárnak Jovánovics Miklós akarták megválasztatni, a JAK-kal és a vidéki csoportokkal foglalkozó titkárnak Nagy Gáspárt. Kompromisszumként nem emeltek kifogást két alelnök jelölése ellen. Azt viszont kikötötték: Mészöly Miklós semilyen tisztséget nem viselhet! Pozsgay Imre, többek között

: „a párt vezető szerepe, a marxizmus hegemóniája, mint alapelvek, az egész társadalomra érvényesek - így az Irószövetség tevékenységében és vezetésében is tükröződniük kell."

Az 537 tagot számláló Szövetség közgyűlését Cseres Tibor nyitotta meg, ismertette Illyés Gyula levelét, majd kegyelettel emlékezett meg az elmúlt öt évben elhalt pályatársakról. A felszólalók közül Keresztury Dezső figyelmeztette a jelenlévőket: az MÍSZ „sem a társadalmi, sem az irodalmi változásokat nem veszi kellőképpen tudomásul." Szólt az önismeret hiányáról. Kijelentette: „Feltűnő újabb irodalmunk műveletlensége: van olyan fiatal író, aki még fogalmazni sem tud tisztességesen."

A közgyűlés - hivatalosan - a haza és a szocializmus elválaszthatatlan ügye mellett tett hitet. Megismételték azt az állnadóan jelenlévő, de az utópiák világába tartozó jámbor óhajt, hogy a MÍSZ legyen bensőséges

. Hubay Miklós az új elnök, az elnökség - benne Cseres Tiborral - és a nagy létszámú választmány egy „megbolydult darázsfészekben" kezdte meg/folytatta munkáját, bensőségről, műhelyről legfeljebb álmodtak. Az MSZMP KB TKK Osztálya értékelte a közgyűlésen tnörténteket. Megállapították, a tervezett célt, azaz, hogy a „tanácskozás egésze konstruktív politikai légkörű és tartalmas, az egész társadalom összefüggéseiben gondolkodó [...] felelős közéleti fórum legyen" főként a lengyel szükségállapotról szóló hírek miatt - csak részben sikerült. A közgyűlés legfőbb tanulságának a jelentés készítői azt tartották, hogy „alapvető irodalompolitikai kérdésekben, nyilvános vitákban az elkötelezett írók gondolati, színvonalbeli és hangulatteremtő fölényben voltak." Az ellenzékieskedők nem akartak, főleg nem tudtak nyíltan színt vallani és tábort szervezni. Egy csoport az érdekvédelem és a demokrácia növelése örvén, „burkoltan pluralizálási törekvéseket is hangoztatott." Az elkötelezettek szervezeti és személyi vitákban inkább defenzívába kerültek. Az új 69 tagú választmányban , és a „széles körben nagyrabecsült pártonkívüli elkötelezett" írókra is számíthattak. A Művelődési Minisztérium és a KB kulturális osztálya hosszú távú cselekvési programot „a közgyűlésen elhangzott reális javaslatok és valóságos gondok megoldási ütemezéséről."

A valóságos gondot - erről a követendő irányvonalról, eszközökről és módszerekről szóló valamennyi forrás egybehangzóan beszél - az ellenzék erőösszpontosításának, szervezettségének, legális szereplésének megakadályozása, saját pozíciók erősítése jelentette. Erre az ÍSZ ügyrendjének kívánatos módon történő megfogalmazása, elfogadtatása, a kommunista tisztségviselők anyagi támogatása, hatáskörük növelése, kiszélesítése, az engedmények végső (?) határainak világos megfogalmazása, az ehhez való ragaszkodás, a párt és állami szervek idevágó munkájának messzemenő összehangolása és mindehhez a legfelső döntés elnyerése látszott alkalmasnak.

Ezeknek a céloknak az elérése érdekében az elnökségen belüli, és a tagság soraiban dolgozó kommunista írókat mozgósították. Különös figyelmet szenteltek a szaporodó irodalmi társaságoknak, korlátozva a velük foglalkozó új Bizottság hatáskörét, mivel az ellenzék szerveződését, a pluralizmus előkészítését vélték felfedezni bennük, nem

. A mintegy 60 fős kibővített kommunista aktíva az „ősztől várhatóan megszaporodó" vitákra . A pécsi találkozó reményt ébresztett ezek sikeres megvívására. Az első Tiszatáj-ügy heves vitákat eredményezett, a szinte minden felszólalója „baklövésnek minősítette" Vörös László felmentését. Mészöly Miklós - olvasható az ülésről készült Tájékoztatóban - „az elmúlt két évtized politikájának következetességét és folyamatosságát megmerevedésnek minősítette." Az ugyancsak felháborodást keltő konzultációs listával (központi és vidékenként is készített feketelistákkal) azt akarták elérni, hogy az „ellenséges fórumokon publikáló írók" hagyjanak fel ezzel. Az őszi viták nyomán mind az elnök, mind a főtitkár foglalkozott a lemondás gondolatával.

Cseres Tibor

a Tiszatáj szerkesztősége mellett."Bízom abban - írta neki 1983. január 5-én kelt levelében Zelei Miklós -, hogy a szöveg jó hatással lesz az ügyek kimenetelére." Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya - visszatekintve az elmúlt hónapok eseményeire - márciusban úgy látta, hogy „tovább gyarapodtak [!] a kedvezőtlen jelenségek". Csoóri a vidéki csoportokat befolyásolja, a JAK '56 értékelését kívánja revízió alá venni stb. A Politikai Bizottság tagjainak készült anyag a következőkkel : „A Művelődésügyi Minisztérium megvétóz minden olyan írószövetségi határozatot, amely ellentétes a Szövetség alapszabályaival, ill. sérti politikai érdekeinket." Áprilistól az Új Symposion ügye adott alkalmat a viták folytatására. Cseres most is a megtámadottak [popup title="oldalán állt" format="Default click" activate="click" close text="Hubay Miklós 1983. április 11-ei levelében tájékoztatta Cseres Tibort: „Titkárságunk kézhez vette azt a levelet, „amelyet Domokos Mátyás juttatott hozzánk [...] tartalmával titkárságunk mélységesen egyetért” – eljuttatjuk minden választmányi taghoz. A június 10-ei elnökségi ülés napján kelt Hubay Miklós Cseres Tibornak írt levele. Az elnökség megtárgyalta „azt a levelet, amelyet az Új Symposion ügyében aláírtál. Aggodalmadat megértjük, de a jelenlegi körülmények ismeretében egységesen úgy ítéltük meg, hogy egy másik ország szerkesztőségének személyi ügyeibe illetéktelenek vagyunk.” Így hát nem tűzzük a választmány napirendjére. (Lásd még: Beszélő, 1983. 8. szám, 96–100.)"]. A pártvezetés úgy látta, hogy az ellenzék lépései, kezdeményezései a szélesebb mozgástér és a legalitás elérését célozzák.

Ősszel Csoóri fegyelmezése miatt kerekedett vihar. Az elnökség szeptember 19-ei ülésén hiába

Tóth Dezsőnek: „nem a magyar írókról van szó, nem csupán Csurka Pista és nem Csoóri Sándor ügyéről, az egész országról van szó, akárhova mentek, ugyanezekről a kérdésekről van szó, csak nem Csurka István-ügynek, nem Csoóri Sándor-ügynek, nem Cseres Tibor-ügynek mondják ezeket a kérdéseket. [...] Ha ti annyira érzékelnétek az összefüggéseket - vágott vissza Tóth Dezső - mint amennyire a politika érzékeli a szívében és az idegeiben a magyar értelmiséghez képest, akkor nem így beszélnétek." A csaknem nyolc órás tanácskozás egészét - hangsúlyozta a róla készült - a „lázadó, tiltakozó hangulat, a kulturális politikával való szembekerülés szándéka jellemezte." Novemberben a választmány megbízatása alapján az elnökség vegyes bizottságot hozott létre a „függőben lévő ügyek" rendezésére. A JAK, e bizottság munkájának megkönnyítése érdekében rendezvényeit, így az Írószövetség 1956-1959 közötti történetének megtárgyalását elhalasztja.

Decemberben új csoportosulással, a Móricz Zsigmond Társasággal gazdagodott a Szövetség. Cseres Tibor

az elnökségnek: „Működésünket az ÍSZ alapszabályainak és a választmány határozatában foglaltaknak megfelelően kívánjuk folytatni, úgy amint Móricz Zsigmond is tenné, ha még élne."

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők