Handler László második világháborús munkaszolgálatos aszódi naplója

„Így élünk itt, viszonylag jól a többi munkásszázadok között."

„A Schwarczról, a latrinás Schwarczról egypár apróságot. Ő kezeli a század wc-t, hihetetlen piszkos ember, ezáltal gusztustalan is. Beosztotta a wc-t 1.-2.-3. osztályra, és úgy fizettet, az 1. osztálynak gyertyával világít, amikor sötét van - most is azt kiabálja, tessék a tisztán és hygénikusan [!] tartott 1. osztály! Solymosi szakaszvezető kinevezte ezt a degenerált embert klozet tizedesnek, és a század előtt a parancshirdetéskor beolvastatta, azóta még jobban fent hordja az orrát..."

Bevezetés

Az itt közölt naplót Handler László egykori magyar munkaszolgálatos írta 1942. szeptember 25. és december 21. között.

A szerzőről kevés információval

. 1906. szeptember 10-én, Budapesten született, kispolgári zsidó családban, és Zuglóban élte le élete nagy részét. Handler László faszobrásznak tanult, de tehetségét ismeretlen okokból kifolyólag sosem tudta kibontakoztatni: különféle üzemekben kényszerült másfajta megélhetést találni, az 1930-as években pedig az Írószeripari és Kereskedelmi Kft-nek lett üzletvezetője.

Az 1940-es évek legelején ismerkedett meg későbbi szerelmével, az 1914-ben született Weisz Magdolnával (akit leveleiben Magdának nevez), aki hozzá hasonló vallási és társadalmi viszonyok között élt a fővárosban. Házasságukra csupán 1942 nyarán került sor. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy Lászlót több ízben behívta a M. Kir. Honvédség munkaszolgálatra, és így nagy volt a bizonytalanság körülötte. Továbbá - hiszen mindketten a hatályos törvények szerint is zsidónak minősültek - féltek. E körülmények okán a frigy ezért csak 1942. július 27-én köttetett meg, úgy, hogy ezt megelőzően sietve még aznap mindketten

. A kikeresztelkedés tényével kapcsolatban naplójában feljegyezte: „mások előtt szinte szégyenlem azt, hogy kitértem, és nem merem vállalni [vallásomat]." A kikeresztelkedéssel és az esküvővel pedig azért siettek, mert László néhány nappal korábban SAS-behívót kapott az aszódi munkaszolgálatos táborba. Így az a szerencsétlen helyzet állt elő, - amint arról naplójának október 17-ei bejegyzése is tanúskodik -, hogy esküvője napjának délutánján be kellett vonulnia munkaszolgálatra.

Handlert legalább háromszor hívták be hátországi munkaszolgálatra. Első állomáshelyéről nincs információ, de feljegyzéseinek 4. oldalán feltünteti, hogy az aszódi munkatábor, ahol a 101/42-es kisegítő (zsidó) munkásszázad kötelékében dolgozott 1942. július 27-től, számára a „második munkatábor", a második bevonulás volt.

A Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén elhelyezkedő Aszód melletti zsidó munkatáborban készített feljegyzései ellenben rendkívül plasztikus ismertetést adnak a hátországi munkaszolgálat körülményeiről.

Megtudhatjuk egyebek mellett azt is, hogy a „muszosok" sorsának alakulásában két tényező egyaránt szerepet játszott: egyrészt a jogszabályi keretek, a rájuk vonatkozó rendeletek durvulása, másrészt legalább ilyen fontos tényező volt az adott zászlóalj- és századparancsnok személye, az adott „honvédkeret" emberséges avagy nem ritka esetben szadista mivolta. A keret mindenkor meghatározó szerepét a történetírás - elsősorban Karsai Elek, majd Randolph L. Braham és Szita Szabolcs kutatásai nyomán - régóta

. A szerző maga is utal rá, hogy ismeretlen helyszínű első bevonulása folyamán - köszönhetően a keretlegények antiszemitizmusból fakadó szigorának és a munkakörülmények okozta nehézségeknek - éhezett, kimerítő volt a munka és a keretlegénység kegyetlenkedett. Naplójában ezzel szemben az aszódi munkatáborról a kétségtelen nehézségek dacára meglehetősen pozitív képet fest. Ez annak dacára is igaz volt, hogy október 3-ai naplóbejegyzésében utal rá, hogy „a mostani munkatáborban jóval többet kell dolgozni, mint az 1940-esben [...]" Nemcsak az ellátás volt Aszódon kielégítő, de a bánásmód is tűrhető lehetett. A szerző többször leírja, mennyire szerencsésnek érzi magát ezért a kivételezett helyzetért, melyért elsősorban a honvéd keretnek mond köszönetet. Jóllehet az emberséges bánásmód, az egymással és a kerettagokkal való üzletelés, a megfelelő élelmiszer-ellátás ebben az időszakban a hátországban más munkaszolgálatos egységeknél sem volt ritka, mégis kirívó esetnek tarthatjuk Handler László október 9-ei bejegyzését: „Oly nagy volt az eső, hogy mai [napon] 11 órakor bejöttünk, és délután ilyen parancsot kaptunk: kivonulás előtt mindenki feküdjön le, és takarózzon be jól, és aludja át a kivonulást, és este lehet moziba menni - aki akar." Ugyancsak jellemző, hogy a hátországban szolgálatot teljesítő zsidó munkaszolgálatosok ekkor még, némelykor - amint a szerző maga is megemlékezik róla - hozzájuthattak sajtótermékekhez, köztük a németellenes, illetve liberális Magyar Nemzethez és 8 Órai Újsághoz is.

Handler aszódi hónapjai pedig éppen arra az időre estek, amikor magyar munkaszolgálatosok sorsa a korábbi évekhez képest drasztikusan rosszabbra fordult. Kifejezetten a zsidó századok tagjainak megalázását szolgálta, hogy már 1941 tavaszán, a délvidéki mozgósításkor elrendelték számukra az addigi nemzetiszín karszalag, illetve zöld kabáthajtóka-jelzés helyett a sárga karszalag

.

Már 1940 novemberétől - eleinte helyi kezdeményezésre - előtérbe került a muszosoknak a megfosztása az egyenruhától, amely a következő időszakban országszerte lezajlott. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1942. március 17-ei rendelete után a munkaszolgálatosok (a köztörvényesek és a nemzetiségiek éppúgy, mint a zsidók) elvileg nem is viselhették azt többé, sem egyéb katonai jelvényt, csupán egy jelzés nélküli sapkát. A zsidó munkásszázadokban foglalkoztatottak még ez utóbbit sem,

, „a nemzeti színekre méltatlanok". E rendeletet számos esetben a munkaszolgálatos körzetparancsnokok nemcsak betartották, de annak szellemén túlmutatva hajtották végre, például a behívottak életkorát jelentősen kitolták, s nem vették figyelembe a fizikai sem. Ezzel egy időben, 1942 márciusában a bevonulási központok parancsnokai, a hadtestparancsnokságokon szóbeli utasításokat is kaptak a zsidó munkaszolgálatosokkal való bánásmódról. Eszerint: zsidóval beszélgetni tilos; zsidó csak az úttest közepén járhat, járdán nem; zsidókat csak havonta egyszer látogathatnak a hozzátartozók; csomagot nem kaphatnak; szigorú cenzúra érvényes rájuk; zsidók üzletben nem vásárolhatnak; legfeljebb 50 pengő lehet náluk; nem .

A fentiek alapján a zsidók hadkötelezettségének törvényi szabályozását 1942. július 31-én hirdették ki (1942. évi XIV. tc.), amelynek értelmében zsidókat csak fegyvertelen, „kisegítő szolgálatra" lehetett besorozni, mivel honvédségi létük „sem magyar emberhez, sem keresztény gondolkodásban felnőtt fiatalokhoz nem méltó."

Handler ugyanakkor szerencsés volt, hiszen az ekkor Magyarországon felállított 69 munkásszázad jelentős része - a 101/42-essel ellentétben - 1942 nyarán nem a hátországba, hanem a frontvonalra került, a 2. magyar hadsereg tagjaként, ahol legfőbb munkafeladatai között minden bizonnyal az aknaszedés lett volna, amely akkoriban ténylegesen is „mozgó vesztőhelynek" volt tekinthető, s 1943 elejéig több ezer fős veszteséget

.

Handler aszódi munkaszolgálatáról utolsó bejegyzését 1942. december 21-én ejtette. A század - a korábbi egy-egy napos eltávozásokkal ellentétben - haza is utazhatott karácsonyra, hiszen utolsó mondatában arról számol be feleségének, hogy „egyébként készülődés [van] a hazamenetelre, már sokan elmentek és több mint valószínű, holnap estére rám is kerül a sor."

A naplónak azonban van folytatása is, egy ún.

, amelynek keltezési időpontja 1943 januárja, keltezési helye viszont ismeretlen. Feltehetően az első napló befejeztével karácsonyi szabadság után, de még szilveszter előtt, Aszódra visszatértekor írta Handler, de nem kizárt, hogy egy újabb táborban, harmadik munkaszolgálata során készült.

Ez utóbbi napló jóval személyesebb, érzelmesebb, voltaképpen nem más, minta a feleségének szóló szerelmi vallomások füzére. Épp ezért nem is tesszük közzé. E noteszt, amelyben ceruzával írott feljegyzéseit készítette, Magdától kapta - vélhetőleg a tábori posta révén - 1943 január elején. Álljon itt csupán az a néhány bevezető sor, amellyel az aggódó, szerelmes nő próbálta vigasztalni férjét távolléte során: „Ne mutasd senkinek!! Lacikám! Az év utolsó napján adom Neked ezt a kis noteszt, hogy ráérő idődben igaz érzéseidet továbbra is őszintén írd le. Ne csak azt, ami nekem jól esik, hanem azt is, ami esetleg fáj - nagyon szeretném tudni hibáimat is javítani. Én csak azt vallhatom, hogy kimondhatatlanul szeretlek. Sohasem hittem volna, hogy így is tudok szeretni. Ennek ugyan Te vagy az oka, mert olyan jó és drága vagy. Úgy érzem, hogy ez a szeretet életünk végéig fog tartani, és még nagyon sok szépséget és jót fogunk megérni mi ketten. Ne gondold, hogy most szomorú vagyok, mert szilveszterkor nem szórakozhatom, nem kívánok semmit. Azt kívántam volna, hogy veled együtt ülve a díványon kéz a kézben mentünk volna át az újévbe. De ezért sem szomorkodom, mert annyira bízom, hogy már nem tart soká a megpróbáltatás, és mi élhetünk együtt boldogan.

Ezt kívánom mindkettőnknek az újévben, 1943. január 1-én. És millió csókot küldök, Magdád."

Az ifjú feleség félelmét és aggódását magyarázza az is, hogy testvére és férjének egyik öccse addigra a 2. magyar hadsereg kötelékében a frontvonalban töltött munkaszolgálatuk során életüket veszítették.

Magda kérése teljesült, jóllehet László 1944 júniusában ismét bevonult munkaszolgálatra. Erről tanúskodnak a Holokauszt Emlékközpont Gyűjteményében őrzött

, amelyeket felesége, ismerősei ekkoriban írtak. Ezekből megtudhatjuk, hogy Handler ekkoriban Dorogon, a 101/210. számú munkásszázad tagja volt. E tábori posta által vitt küldeményekben az asszony általában igyekszik megnyugtatni férjét és felhívni őt arra, hogy ne aggódjon szeretteiért, noha - jól ismert tény - a Sztójay-kormány zsidórendeletei a vagyontól és az emberi méltóságtól való megfosztást követően gyakorlatilag őt is korlátozták .

A tábori postaszolgálat ezidőtájt nyomtatott levelezőlapokon zajlott és - szemben a fronton lévőkkel - még lehetett tollat használni. A levelezésre és a csomagküldeményekre szigorú cenzúra, illetve átvizsgálás vonatkozott. A keret tagjai - itt ugyan nem bizonyítható - rendszeresen megdézsmálták az otthonról kapott élelmiszereket, meleg ruhát, és a küldött-kapott levelek is könnyen a szemétben végezhették. Mindez a honvédkeret hozzáállásán múlott. Leveleiben Magda kétségeinek hangot is adott: „Édes Lacikám, ma feladtam a pokrócot, nagyon sajnálnám, ha nem kapnád meg, mert még egyet nem tudok szerezni." Arra is panaszkodik, amint azt július 11-ei küldeményében megfogalmazta, hogy „nagyon egyhangú ez az egyoldalú levelezés, de azért írok, hátha megkapod és megnyugodt [sic!] vagy" - vagyis férje nemigen küldött-küldhetett válaszküldeményt. Mivel a levelek katonai ellenőrzése nem tette lehetővé a szabad kommunikációt, Handler így „fekete levelek", „mezítlábas levelek" küldéséhez folyamodott: szolgálati idejüket letöltött bajtársait kérte meg, hogy személyes leveleit a hatóságokat kikerülve [popup title="adja át" format="Default click" activate="click" close text="A munkaszolgálatos tábori postára vonatkozóan általánosságban ajánlható: DÁN JÁNOS: A Magyar Királyi Tábori Posta a II. világháborúban 1938–1948. [magánkiadás], Bp., 2011."]. A fennmaradt hivatalos és „fekete levelek" bővebb, őszintébb leírást adnak a munkaszolgálat hónapjairól, de a felesége is beszámolt a bombázás alatt álló fővárosban zajló életéről.

László 1944 novemberében megszökött a dorogi munkatáborból, és ekkortól fogva a felszabadításig rokonainál és keresztény ismerőseinél bujkált. Felesége osztozott a fővárosi zsidók sorsában: 1944 júniusában csillagos házba költöztették szüleivel (a VI. kerületi Próféta utca [ma: Hegedű utca] 9-be, ahol rokonaik éltek: Fehér Ignác papírkereskedő és családja, (akiket később, 1945 januárjában a nyilasok a Dunába lőttek). A Szálasi-kormány idején pedig a novemberben felállított budapesti gettóba került. Végül

László is.

Szerencsés módon mindketten túlélték a holokausztot. Handler László 1945 után Hontira magyarosította vezetéknevét. Zuglóban, a korábbi családi házban éltek, családot alapítottak. László 1972-ben, Magda 1979-ben hunyt el.

Handler László kis alakú négyzethálós noteszben, tollal írta naplóját. A forrást a közérthetőség kedvéért mai helyesírással közöljük, kivéve azokat a helyeket, ahol a korabeli írásmód történeti-jelentésbeli információt hordoz. Ez esetekben meghagytuk az egykori írásképet. A naplóban használt szokatlan vagy szabálytalan nyelvi fordulatokat meghagytuk, rájuk „[!]" megjegyzéssel hívjuk fel az olvasók figyelmét. A naplószöveget - ahol szükséges volt - értelmező jegyzetekkel láttuk el.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt december 15.

1914

A szerb hadsereg visszafoglalja Belgrádot az Osztrák-Magyar Monarchia seregeitől.

1933

Az alkoholtilalom visszavonása az Egyesült Államokban.

1944

Adolf Eichmann német SS-Sturmbannführer utasítására Budapestről elindítják a Magyar Nemzeti Bankban tárolt értékeket szállító „...Tovább

1987

Az MSZMP Politikai Bizottságának 1987. december 15-ei határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánította.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők