„Utász előtt nincs akadály…” 4.

Béres Lajos naplója – negyedik rész

„Mivel – mi hazamenők–, minden felszerelést le kellett, hogy adjunk, nem tudjuk, hogyan néznek reánk odahaza, hogy fegyvertelenül érkezünk haza, csak a sima derékszíjat hagyták nálunk. Sok bosszúságot és keserűséget kell lenyelnünk, mert ilyen rossz hadsereg-szervezést, amilyet most Jány vezérezredes csinál, aligha fordult még elő. Csupa fejnélküli kapkodás az egész. Naponként intézkednek újabb formákban megmásítva az előbbieket.”

Béres Lajos naplója várhatóan 2015 szeptemberében lát napvilágot a baróti Tortoma Kiadó „Hadinapló könyvek” sorozatában. 

Bevezető

Az 1942. november 19-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után törte át a német és a vele szövetséges hadseregek védelmét, majd 1942. december 17-én elérte a magyar 2. hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg arcvonalát. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz hadseregnél bekövetkezett szovjet áttörés után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet-, felszerelés- és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.

A magyar 2. hadsereg alakulatai védőállásaikat, óvóhelyeiket és futóárkaikat (egy-két kisebb arcvonalszakasz kivételével) nem tudták kellőképpen megerősíteni és berendezni. Bár váltóállások és az arcvonal mögötti reteszállások kiépítését is tervezték, ezek tökéletesítésére a hamar beköszöntött őszi csapadékos időjárás, majd a téli hideg miatt már nem kerülhetett sor. A csapatok erőállapota a téli hónapokra meglehetősen leromlott, ugyanis a keleti hadszíntér katasztrofális szállítási nehézségei, illetve szállítóeszköz-hiány miatt a hadsereg élelmezési és ruházati ellátása már alig működött. Számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli, arcvonalmögötti központi raktár készlete maradt kiosztatlanul.

A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező, s vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségű magyar hadsereg nem tudott sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőben levő szovjet csapatok offenzívájának. A szovjet támadás kezdete, annak előkészülete 1943. január 12-én az alábbi megfogalmazásban került be a 2. hadsereg-parancsnokság naplójába: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Stalin orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult." A főerőknek az urivi és a scsucsjei hídfőből, valamint a magyar arcvonaltól délre csak két nappal később kellett harcba bocsátkozniuk a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából.

Az egészen szűk területre összpontosított január 12-ei szovjet harcfelderítés egy 1942. decemberi erőátcsoportosítás folytán rendkívül rossz védőállásokba került 7. könnyű hadosztálybeli 4. gyalogezred arcvonalszakaszán indult meg, s hat-tíz kilométeres előrenyomulást eredményezett a támadóknak. Január 13-án a német 700. páncéloskötelék és a magyar hadtest-tartalékok által megindított boldirevkai ellenlökés kudarca, valamint az előrehozott szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a kezdeti harcok által érintett magyar csapatok helyzete. A 7. könnyű hadosztály csapatai többszöri bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányban. A fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a 20. könnyű hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. A hadosztály 14. gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a községtől délre teljesen körülzárták. 23/II. zászlóalja csak a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magát a bekerítésből. Átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok leginkább déli irányban kanyarodtak el.

A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 kilométer széles és 20 kilométer mély sikeres kifejlesztése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtestbeli csapatokkal egyre nehezebbé vált a kapcsolattartás. Ekkor a Voronyezsi Front csapatai megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon is. A Scsucsjénál védekező 12. könnyű hadosztály védelme még 14-én kora délután összeomlott, lövegállásait szinte a végsőkig tartó tüzérsége közelharcban semmisült meg, estére pedig már a jobb szomszéd 19. könnyű hadosztály szabadon maradt szárnyát veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet csapatok.

A január 15-ét követő napoktól megkezdődtek az új szovjet hadművelet előkészületei, amelyek már a német 2. hadsereget is érintették. Erre lehetőséget kínált az urivi áttörés nyomán keletkezett hézag, melyen keresztül a szovjet csapatok, a magyar III. hadtest bekerítése mellett a német 2. hadsereg oldalába kerülhettek. A III. hadtestnek három könnyű hadosztályával és több német megerősítő alakulattal egészen január 26-ig sikerült tartania Szinyije Lipjagi, Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij és Rudkino községek körvédelmi állásait a túlerővel rendelkező szovjet 60. hadsereg ellen. A Tyihaja Szoszna menti városban kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon keresztül vívták egyenlőtlen harcukat a szovjet erők körülzárásában.

Január 16-án a szovjet harckocsi hadtestek jelentős sikereket értek el a 2. hadseregtől délre az olasz 8. hadsereg megmaradt kötelékénél, az Alpini-hadtestnél és a német XXIV. páncélos hadtestnél. Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini-hadtest három gyaloghadosztályát és a tőlük északra elhelyezkedő magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyű hadosztályát. Ezeknek a harcoknak egyes részleteiről ír naplójában Béres Lajos, akinek utász zászlóalja a VII. hadtest alárendeltségébe tartozott.

előbb kéréssel, majd egy ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági , a B Hadseregcsoport vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a két VII. hadtestbeli könnyű hadosztály visszavonására. Január 16-án este 20 órakor is az volt a válasz, hogy „A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell." , a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs parancsnoka ezek után azt tanácsolta a magyar hadsereg vezérkari főnökének, hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte, hogy a VII. hadtest kezdje meg visszavonulását Karpenkovón át északnyugati irányban.

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők