Kultúrbéke, 1987.

A magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A kommunista hatalomátvételtől a rendszerváltásig azonban – a rendszer „puhulása” ellenére – csak egyetlen egyházpolitikai vitát tudunk megemlíteni. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt, és elfogadásáról határozatot is hozott.

Bevezetés

Az elmúlt két évszázadban a magyar törvényhozás számos alkalommal volt heves egyházpolitikai szócsaták színtere. A reformkorban és a dualizmus évtizedeiben a liberalizmus egyházpolitikai programjának hívei és ellenségei csaptak össze, és mondani sem kell, hogy az 1989-90-es rendszerváltás is hozott jónéhány, indulatoktól sem mentes szócsatát az állam és az egyházak viszonyának kérdésköre kapcsán. A Horthy-korszak berendezkedése, az állam és a történelmi egyházak szervezeti-ideológiai összefonódása eleve kizárta annak lehetőséget, hogy a törvényhozásban érvek és ellenérvek csapjanak össze az egyházak állami támogatása, társadalmi szerepvállalása stb. kapcsán. A második világháborút követő néhány évben újra megint csak "téma" lehetett az országgyűlésben az egyházpolitika, a kommunista diktatúra kiépülése után azonban az állam természetesen nem parlamentáris eszközökkel kívánta végrehajtani egyházpolitikáját. A T. Ház falai között a rendszerváltásig lényegében - a rendszer változásai, "puhulása" ellenére - csak egyetlen egyházpolitikai vita számít kivételnek, melyre 1987. december 17-én került sor. A szocializmus évtizedeiben ez volt az első, egyben utolsó (akár történelmi kuriózumnak is nevezhető) eset, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke, Miklós Imre államtitkár beszámolót terjesztett a törvényhozás elé, mely megvitatta azt és elfogadásáról határozatot is hozott. E vitanap általánosabb értelemben is kuriózum: a parlamentben talán soha nem fordult elő az állam és az egyházak közötti békesség ilyen tökéletes demonstrálása, az, hogy valamennyi (egyházukat is reprezentáló, valamint kívülálló képviselőktől érkező) hozzászólás ennyire egybecsengjen egymással, valamint a kormányzati előterjesztésben foglaltakkal.

Az országgyűlés akkori "téli ülésszakának" utolsó napján elhangzottak tanulságos adalékai a még stabil Kádár-rendszer utolsó periódusának. Az 1970-es-1980-as években egyfelől a kádári pártvezetés szövetségi politikája, másfelől az egyházaknak a rendszer iránti lojalitása egyaránt elmélyült, és komollyá vált. A "glasznoszty" jegyében az állam egyre többször adta jelét annak, hogy hajlandó a rendszer kereteit nem feszegető, belső demokratizálódás folyamatának kiteljesítésére, miközben az egyházak is kényszerű társutasokból egyre inkább a szocialista társadalmi berendezkedést ideológiailag is támogató, beilleszkedő intézményekké váltak. Előbbi egyik látványos gesztusa volt a törvényhozás szerepének (vagyis a kormányzat parlamenti ellenőrzésének) kiteljesítésére irányuló próbálkozás, s ebbe a folyamatba illeszkedett az ÁEH elnökének országgyűlési beszámoltatása is.

Az említett napon az elnöki tisztet ellátó Sarlós István mielőtt megadta volna a szót Miklós Imrének, köszöntötte az ez alkalommal a parlamentbe látogató egyházi vezetőket, katolikus részről például Paskai László esztergomi, Seregély István egri érseket és Cserháti József pécsi püspököt. Őket, valamint a képviselők között helyet foglaló papokat, lelkészeket Miklós is üdvözölte (az 1985-ös választásokon összesen 8 - a történelmi egyházakat és a "népfrontpolitikát" egyaránt reprezentáló - egyházi vezető került be a parlamentbe egyéni kerületekből illetve listán), majd belekezdett történelmi ívű beszámolójába. (Miklós Imrét expozéja közben egy egykorú portré is megörökítette a parlamentben. A Kádár-érának az 1950-es évekhez való viszonyára jellemző módon elismerte, hogy akkor a "kialakuló kapcsolatok fejlődését hátráltatták a politikai élet dogmatikus torzulásai, az egyházakkal szembeni bizalmatlanság, a hívő embereket sértő türelmetlenség, valamint az egyházakon belül fellépő visszahúzó erőknek a népi demokratikus átalakulással szembeni kísérletei". Az MSZMP hatalmának megszilárdulásával ugyanakkor egy hosszú folyamat vette kezdetét - állapította meg -, és a párt az "elengedhetetlenül szükséges nemzeti egység érdekében új alapokra helyezte szövetségi politikáját. Abból a felismerésből indult ki, hogy a szocialista társadalom eredményes építésének feltétele a különböző világnézetű emberek összefogása és politikai szövetsége". Ezáltal lehetővé vált, hogy a vallásos emberek lelkiismereti konfliktusok nélkül csatlakozzanak a szocializmus építéséhez, és a folyamat az 1980-as években erőteljesen felgyorsult. "A kormány ezekre a társadalom valóságos viszonyait számbavevő, a szocialista humanizmus eszméinek megfelelő elvekre építette egyházpolitikáját" - mondotta, majd megállapította, hogy az MSZMP és az egyházak egyaránt komoly belső változásokon mentek keresztül, míg eljutottak a közös társadalmi-politikai célokért munkálkodó szövetség kialakításához. Miklós Imre hosszasan sorolta e szövetség elemeit: a hitéleti tevékenységhez, az egyházak szociális feladatainak ellátásához az állam által nyújtott széleskörű támogatásokat, a magánügynek tekintett vallásosság szabad gyakorlását, a politikai szervekben tevékenykedő papok nagy számát (az országgyűlés mellett az Elnöki Tanácsban, a helyi és megyei tanácsokban, a Hazafias Népfrontban, reprezentatív társadalmi szervezetekben a papság 20 %-a tagként vett részt!), a békemozgalomban való együttműködést, az ÁEH és az ügyeiket autonóm módon intéző egyházak valamennyi szinten tartott hétköznapi rendszerességű konzultációit, sőt, a "társadalmilag káros szekta-jellegű vallási mozgalmak" visszaszorításában való együttműködésüket stb. is. Kimondatlanul elsősorban a Bulányi-ügyre célzott, amikor azokról beszélt, "akiknek nem tetszik, hogy az egyházak megtalálják helyüket a szocializmusban", és a fejlődés irányát megváltoztatva kárt okoznak a szocialista államnak illetve egyházi szövetségeseinek is. A sokrétű, adatokban, egyházi (pl. vatikáni) megnyilatkozásokra való hivatkozásokban bővelkedő beszámoló kétségtelenül idillikus képet festett az állam és az egyházak viszonyáról, konstruktív együttműködéséről.

A beszámolóhoz 11 képviselő szólt hozzá, és a beszámoló tartalmával, valamint szellemével valamennyien egyetértettek. Néhányan (Bak István nagyközségi tanácselnök, Kiss Józsefné könyvelő és Velkey László főorvos) elsősorban helyi vonatkozású adalékokkal támasztották alá a Miklós Imre által elmondottakat, elmélkedve helyenként a szocialista társadalmi berendezkedés és az evangéliumok közötti szoros kapcsolatról stb. Hasonló hangvételű, a közös együttműködés mélységeit kedélyesen ecsetelő nagy beszédet tartott Berecz János, az MSZMP KB titkára is. (Az országgyűlésben, mint Szabolcs-Szatmár megye 6. sz. vk.-nek képviselője szólalt fel.) Arról beszélt, hogy hitre mindenkinek szüksége van, és tulajdonképp mindegy, hogy ki miben hisz (ő például az MSZMP vezető szerepében...), ha meggyőződése az országért való közös együttműködésre sarkallja. Nemhogy kritikai észrevételt tett volna a vallásos világnézetre vonatkozóan, sokkal inkább abbeli örömét részletezte, hogy sok hívő ember van Magyarországon, akik a nem hívőkkel együtt munkálkodnak. Politikai és ideológiai szempontból sem talált kivetnivalót abban, ha az állampárt fokozottan nyitottá válik az egyházak együttműködésére és viszont, hangsúlyozta a társadalmi párbeszéd és türelem fontosságát. (Mindezt sok személyes élménnyel, sztorival illusztrálta, például édesanyja egyházi temetéséről.) Mindez azért is érdekes, mert 5 pap-képviselő (Kürti László református és Nagy Gyula evangélikus püspökök, Bíró Imre római katolikus kanonok, Schőner Alfréd főrabbi és Szakács József, a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának - SZET - elnöke) is szót kért, és hozzászólásaik akár össze is téveszthetők Miklós Imréével vagy Bereczével. (Kürtit Miskolcon egyéni kerületben választották képviselővé, a többiek országos listáról kerültek be.) Talán Schőner Alfréd volt csak, aki a gyümölcsöző együttműködés ünneplése mellett jórészt inkább a magyar zsidóság történetének és jelenének ismertetésével foglalkozott. Kürti László a marxizmusban rejlő "keresztyén szociáletikai értékeknek", az állam és a református egyház "egyenrangú partneri viszonyának" szentelt nagyobb teret és egyháza feltétlen támogatásáról biztosította a kormányzatot. Ugyanezt vallotta az evangélikus püspök is, aki személyesen Miklós Imrének is "udvarolt" egy sort, osztotta Berecznek a hittel kapcsolatos eszmefuttatását, és felidézte még a Gorbacsovtól Moszkvában hallott nézeteket is az "új gondolkodás" szükségességéről. A sorban talán Szakács József ment a legmesszebb, aki többször kifejtette, mennyire "szívéből szólt" az államtitkár és bibliai idézeteket feleltetett meg az expozénak, valamint állam és egyház viszonyának. Bíró Imre kanonok, úgy is, mint a katolikus "békemozgalom" vezetője hálálkodott Miklós Imre beszámolójáért, köszönetét tolmácsolta az MSZMP-kormányzatnak, amiért "rendet" és stabilitást teremtett az országban, sőt biztosította a fejlődés lehetőségét az egyházak számára is. Örömmel emlékezett a Kádár-kormány 1964-es vatikáni megállapodásának előkészítőire, akik "vállalták a jövőt, a fejlődést. [...] Éppúgy, mint ahogy építő szándékkal néznek a folytatásra azok, akik az ő nyomukba lépnek, Paskai László prímás-érsek vezette érseki karunk (sic!) éppúgy, mint egyházunk papjai és a közösség javán munkálkodó hívei." Valamennyien egyetértettek abban is, hogy az egyházak fontos tevékenységet végeznek a szocialista társadalom építésében, például a veszélyeztetett fiatalok helyes irányba terelésében.

Az általános hozsannázásba kapcsolódva ugyan, de két képviselő kisebb-nagyobb kritikai észrevételeknek is hangot adott. Érdekesség, hogy mindketten tagjai lettek az 1990-ben szabadon választott parlamentnek is. Szentágothai János akadémikus (később MDF-es képviselő) a marxista-keresztény párbeszédet, és az erkölcsi kérdésekben való teljes érdekazonosságot ecsetelte, továbbá fontosnak tartotta szorgalmazni, hogy az adórendszer kialakításakor a bérek bruttósítását az egyházi személyekre is terjesszék ki, valamint azt, hogy újra kellene indítani a híres fasori evangélikus gimnáziumot. Ő volt az egyetlen, aki az egyházakat is kisebb kritikával illette, hiányolta azok belső demokratizálódását ("talán nem kell mindjárt égszakadást, földindulást kiáltani, ha valaki nem egészen ortodoxan képvisel valami "hivatalos" álláspontot"), valamint azt, hogy a demográfiai egyensúly megőrzéséért nem tesznek semmit: "úgy látszik, még a saját hitelveiket sem túlságosan fogadják el az úgynevezett hívek". A másik Czoma László, a keszthelyi kastélymúzeum országosan ismert igazgatója volt, aki szintén teljesen azonosult Miklós Imrével, sőt megtoldotta azzal, hogy a nemzeti identitást őrző egyházi emlékek fenntartását közös állami-egyházi érdeknek nevezte. Kifejtette azt is, hogy az egyházaknak túl kell lépniük az 1950-es években elszenvedett sérelmeiken, hiszen ma egészen más a helyzet, a múlttal nem szabad foglalkozni sem az államnak, sem az egyházaknak, káros dolog "gyanakvás, vádaskodás, önmarcangolás" között egymás szemére vetni az akkor történteket. Egy új lakótelepen felvetődött templomépítési terv kapcsán rámutatott: "én ebben nem marxista ideológiánk vereségét, hanem az állam egyházügyi politikájának győzelmét látom". Javasolta továbbá - tekintettel "az állam és az egyházak között kialakult bizalom szintjére és intenzitására" -, hogy az országgyűlés alkosson új, átfogó egyházpolitikai alaptörvényt, amelyben mindezek az elvek kifejezésre juthatnak. A politika érdekes fintora, hogy az általa szorgalmazott, máig hatályos törvényt csak a rendszerváltás előtt, 1990 januárjában hozta meg az országgyűlés. - Aztán 1993-ban Czoma László független képviselőként egyik előterjesztője volt annak a konzervatív kormánypárti javaslatnak, mely e törvény megváltoztatásával a vallásszabadság korlátozását indítványozta.

Visszatérve 1987 decemberére, a tanácskozás Miklós Imre - az észrevételeket megköszönő, a megkezdett folyamat következetes továbbvitelét ígérő - válaszával folytatódott, majd az országgyűlés az ÁEH beszámolóját egyhangúan, ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadta. Az állam és az egyházak idillikus együttműködését nyomatékosította az elhúzódó tárgyalás szünetében - Sarlós István kezdeményezésére - sorra került találkozó, melyen a képviselők és a vendégek között helyet foglaló egyházi méltóságok illetve az MSZMP részéről Kádár János, Berecz János valamint Miklós Imre vettek részt. (A kedélyes megbeszélést megörökítő felvételt. A kormányzat és az egyházak jó viszonyát 1987 karácsonya előtt kölcsönösen demonstrálták. December 22-én az Elnöki Tanács Bagó István katolikus esperes-plébánosnak a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta "az állam és a római katolikus egyház közötti kapcsolatok fejlesztésében kifejtett eredményes munkássága jutalmául". (Miklós Imre adta át Marosi Izidor váci püspök jelenlétében.) Karácsony első napján első ízben közvetítette élőben a Magyar Televízió az éjféli misét a budapesti Mátyás-templomból. Az Új ember c. katolikus hetilap pedig közzétette a Katolikus Békebizottság és az Egyházközi Békebizottság nyilatkozatát, mely a béke és leszerelés ügyét, valamint a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról ekkor kötött szovjet-amerikai megegyezést méltatta. A lap egyébként az országgyűlési vitáról jellemző módon Továbblépni a közjó szolgálatában c. nagy tudósításban számolt be.

A rendszerváltást, s benne az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli felszámolását alig másfél évvel megelőző történetnek távolról sem kívánjuk "áthallásait", vagy a szereplők szavainak későbbi véleményükkel való egybevetését elemezni. E történelmi epizód felidézése sokkal fontosabb azért, mert általában jellemzi e ritka és különleges időszak lényegét. Ha rövid időre is, a magyar társadalom és közélet jelentős részében felcsillant a lehetőség egy valóban "emberarcú" szocializmus megteremtésére, az MSZMP hatalmi monopóliuma mellett egy, a társadalom széles körű támogatottságát élvező rendszer kiépítésére, melyet "fent" és "lent" egyaránt sokan gondoltak komolyan. Az ÁEH beszámolójának parlamenti megvitatásával a pártállam - szigorúan a rendszer keretein belül elképzelt demokratizálás jegyében - a törvényhozás kormány feletti ellenőrző szerepének növelése felé tett óvatosan tapogatózó lépést. Továbbá az 1980-as évek közepére a Kádár-rendszer szövetségi politikája két évtizedes előkészítés után kétségtelenül elérte célját: az állam irányítói nemhogy legyőzendő ellenfélnek nem, sokkal inkább komoly szövetségesüknek tekintették az egyházakat, utóbbiak pedig előbb stratégiai, majd politikai, sőt ideológiai alapon is azonosultak ezzel a felfogással. Vagyis az 1987-es parlamenti ál-vita egyik szereplője sem valamiféle fenyegetések hatására, vagy számító önérdekből, hanem nagyon is őszintén mondta, amit mondott. (Feltételezhetjük, hogy - bár a fontosabb hozzászólások valamennyi nagy történelmi egyház, a SZET illetve a pártvezetés egy-egy vezetőjének nevéhez fűződött - a vitanap feltűnő szerkezete sem előre megírt, merev forgatókönyv alapján alakult ki.) Nem véletlen, hogy a kialakított együttélést valamennyien hosszabb távra tervezték. (Például az esztergomi érsek még pár héttel az ÁEH megszüntetése előtt is sajnálattal nyilatkozott arról, hogy a katolikus egyház érdekeit mindenkor szívén viselő, tapasztalt és bölcs Miklós Imrével megszakad a harmonikus, eredményes munkakapcsolat... Az állam és az egyházak kapcsolatáról, a vallásosságról.

Az egyházak és a (párt)állam sajátos békességét a rendszerváltással beköszöntött új kultúrharcok adták át a történelemnek. Más kérdés, hogy a történelmi egyházaknak a kormányon lévő párt(ok) ideológiájával való ilyetén azonosulása, az utóbbiak politikája melletti aktív fellépés nem csak 1987-ben adott alkalmat a kölcsönös elkötelezettség hasonló hangvételű hangoztatására.

A parlamenti beszédeket az elhangzás sorrendjében közöljük.

Valamennyi beszéd forrása:
Országgyűlési Értesítő. Az országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én. [Bp., 1987.] 1717-1758. col.

A fényképek és a mellékelt táblázat a Népszabadság 1987. december 18-i számának 1. ill. 5. oldaláról származnak.

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők