A kádári propaganda az 1956 utáni Magyarország-kép alakításában

Bevezetés

 

Az 1956 utáni kádári propagandával, az állambiztonságnak az emigráció körében végzett munkájával, valamint a különböző emigrációs csoportok szerepével és jelentőségével számos kontextusban és időszakban foglalkoztak behatóan a történészek.[1] Hasonlóan elmondható ez az 1956-os forradalom és szabadságharc hazai és nemzetközi vonatkozásait illetően, amely téma ‒ jóllehet feldolgozottnak tekinthető,[2] mégis ‒ az események helyi történéseinek feltárásával, avagy újabb források bevonásával még mindig szolgálhat újdonságokkal.[3] Az 1956-os forradalom kérdésével kapcsolatos emigrációkutatás másik „iránya” a témát a menekültkérdés nézőpontjából vizsgálja, melynek középpontjában az ’56-os emigránsok nyugati megsegítése, befogadásuk, integrálásuk kérdése áll.[4] 1956. október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa a szovjet delegáció tiltakozása ellenére napirendre vette az október 23. óta Magyarországon történt eseményeket, majd a november 4-i szovjet katonai beavatkozást követően a kérdés átkerült az ENSZ Közgyűlésének második, rendkívüli sürgősségi ülésszakára, valamint a november 12-én megnyílt XI. rendes ülésszakra. Hangsúlyozandó, hogy a magyar kérdés ezt követően egészen 1962 decemberéig a Közgyűlés napirendjén szerepelt. Magyarország ‒ különösen 1956‒1957-ben ‒ egyfajta nemzetközi „válsággócot” jelentett a szervezet számára, amellyel számos szakosított intézmény és egy vizsgálóbizottság is foglalkozott az évek során.[5] Az 1957 januárjában a magyar forradalom ügyének kivizsgálására létrehozott ún. ENSZ Különbizottság (vagy „Ötös Bizottság”)[6] munkája pedig – egészen mandátumának lejártáig – az érdeklődés homlokterében állt. Azon túl, hogy a bizottság a legátfogóbb vizsgálatot kívánta elvégezni, ebben szerepet játszott az is, hogy kezdetben olyan prominens magyar politikusokat és az 1956-os események olyan vezéralakjait is meghallgatták, mint Kéthly Anna,[7] a Nagy Imre-kormány államminisztere, Király Béla,[8] a Nemzetőrség főparancsnoka vagy Kővágó József,[9] Budapest polgármestere, a Fővárosi Nemzeti Bizottság elnöke.[10]

Fontos kiemelni: a forradalom leverését követően a kádári propaganda azon dolgozott, hogy a magyar kérdés mielőbb lekerüljön az ENSZ napirendjéről. A kádári vezetés több tiltakozókampányt is szervezett az Ötös Bizottság 1957. júniusi első jelentését követően. A magyar kormányzat minden eszközt és lehetőséget kihasznált annak érdekében, hogy az 1956-os forradalom leverését követően a hatalmát még inkább legitimálja, a megtorlásokat követően pedig, a kádári gazdasági konszolidáció nyomán egy virágzó és élhető ország képét sugározzon a „külvilág”, azaz elsősorban a nyugati országok számára. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy ez a folyamat a Kádár-rendszer nyomás alatt tartásával párhuzamosan haladt. A kádári diplomácia és propaganda mindazonáltal azt terjesztette, hogy a rendszerre nehezedő nyomás csökkentésével minden valószínűség szerint Magyarországon könnyebben meghoznának olyan lépéseket (pl. amnesztiát), amit a Nyugat alapvetően elvárt Kádáréktól.[11] A forrásválogatásunkban közölt cikkek is ennek fényében érthetők meg igazán. A cikk alapjául szolgáló külügyminisztériumi források Per Arboe Rasmussen[12] dán újságíró magyarországi tevékenységével kapcsolatosak. Arboe Rasmussen 1960. január 14–24. között tartózkodott Magyarországon, erről a Külügyminisztérium Sajtóosztálya több feljegyzést is készített. (Lásd az 1. és 4. számú dokumentumokat!)

 

Per Arboe Rasmussen dán újságíró fényképe (dátum nélkül)

Forrás:

https://www.dr.dk/nyheder/kultur/medier/100-aar-med-bt-her-er-fem-af-avisens-stoerste-afsloeringer

 

A dán újságíró közel kéthetes magyarországi utaztatását és interjúalanyokkal való „ellátását” nem nevezhetjük szokványosnak. Mindez akkor is igaz, ha a források az újságírót valójában kalandornak, szenzációhajhász személynek tartották, akit csak a BT című dán bulvárlapnak eladható sztorik érdekeltek. Ebből fakadóan és a magyarországi tartózkodásának előkészítetlensége miatt Arboe Rasmussen állítólag teljesíthetetlen kérésekkel állt elő. Ezek közé tartozott a Kádár János pártfőtitkárral, Szabó Miklós[13] egykori kisgazda politikussal, Nagy Imre családjával, Rajk Lászlóné Földi Júliával, valamint Déry Tiborral[14] készítendő interjúja, amelyekhez a magyar külügy nyilvánvalóan nem járulhatott hozzá. A prominens személyek közül még az amerikai nagykövetségen tartózkodó Mindszenty Józseffel is beszélni kívánt. A Külügyminisztérium egyedül Szabó Miklós esetében tett kivételt, akit már 1953-ban beszervezett a magyar állambiztonság Kerekes Mihály fedőnéven, de valós tevékenységét akkor és jóval később sem sejtették. Említésre méltó viszont Arboe Rasmussen állítólagos tájékozottsága, amit a külügyi forrás is kiemelt. Többek között arról rendelkezett információval, hogy Nagy Imre lánya melyik fodrászatban járt. Mivel az információt a külügyi forrás nem ellenőrizte, ezért fenntartotta a blöff lehetőségét is, amellyel – ha valóban így volt – Arboe Rasmussen valószínűsíthetően „előnyhöz” kívánt jutni.

A levéltári források olvasása során azonban nem egészen világos Arboe Rasmussen valós célja és szerepe a magyarországi interjúkkal, azon túl, hogy nyilvánvalóan elismertséget, díjakat és sikert hozott volna számára, ha Kádár Jánossal vagy Mindszenty Józseffel sikerült volna találkoznia, ahogy ő ezt korábban elképzelte. A Külügyminisztérium Sajtóosztályának korántsem pozitív hangvételű levele szerint Arboe Rasmussen útját a koppenhágai követség nem készítette elő megfelelően, amiből arra következtethetünk, hogy a központot, azaz a budapesti Külügyminisztériumot váratlanul érték Arboe Rasmussen „kívánságai”. Említésre méltó, hogy a szovjetek rendelkeztek némi többletinformációval Arboe Rasmussenről, azonban ezt csak elutazása napján közölték a magyar külüggyel.

A Magyarországon eltöltött közel két alatt a magyar külügyben az a kép alakult ki Arboe Rasmussenről, hogy politikai beállítottsága szerint szélsőjobboldali szociáldemokrata, aki jobbnak tartotta a szocializmus gazdasági rendszerét, mint a kapitalizmusét. A róla készült feljegyzés úgy fogalmazott, miszerint „Azt hitte, hogy a »munka hősei« mind erős fizikumú emberek, akik pusztán testi erőfeszítéssel produkálnak többet. Azt hitte, hogy a gyári újítókat csak nyugaton jutalmazzák, meg volt lepve, hogy újságjainkban milyen jelentős kérdésekben folytatott széleskörű vitákról lehet olvasni. Csodálkozva hallgatta a Vidám Színpad politikai szatíráit és meglepve hallotta, hogy a kommunisták nem ellenzik, ha az emberek meggazdagodnak, csak a módszerekben tesznek különbséget. Megdöbbentette, hogy egy neves művész pl. a miniszteri fizetés háromszorosát is megkeresheti.”

A magyar hatóságok különösen ügyeltek arra, hogy Arboe Rasmussen Magyarországon kivel lép érintkezésbe. A számára „biztosított” egyik interjúalany, mint már említettük, Szabó Miklós volt, akivel a feljegyzés külön foglalkozott, személye nyilvánvalóan nem lehetett a „véletlen engedménye”. A feljegyzés írója – aki minden bizonnyal tudott Szabó Miklós korábbi beszervezéséről és állambiztonsági múltjáról ‒ elszólta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy „Szabó nagyon pozitívan viselkedett [t. i. az Arboe Rasmussennel folytatott beszélgetés során – K. A.] anélkül, hogy gyanúsan »túl pozitív« lett volna.” Különösen érdekes, hogy a Szabóról Koppenhágában megjelent cikk korántsem volt „lejárató”, pedig Arboe Rasmussen tudhatott Szabó 1957-es hazatéréséről, amikor is október 3-án a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) székházában tartott sajtótájékoztatóján feltárta a nyilvánosság előtt az emigrációban amúgy érzékelhetően jelenlévő megosztottságot és konfliktusokat.[15] (Lásd a 2. sz. dokumentumot!) Arra a kérdésre, hogy miért nem kívánt többet politikával foglalkozni, Szabó ‒ az állambiztonság által beszervezett, magát természetesen nem leleplező személyként ‒ így válaszolt: „Részben azért nem, mert olyan sok rosszat látott az emigránsok és a külföldi kémszervezetek között, amelyekhez sokan csatlakoztak, részben mert úgy érzi, hogy a magyar nép most nyugalomra és újjáépítésre tért. De ama nyugtalanság ellenére, amely itt van, látható örömteljes kifejlődés [!] az országban.”[16] Szabó az Arboe Rasmussennek Magyarországon adott interjújában a Kádár-rendszer nyugati megítélésében mérföldkőnek számító konszolidációt kívánta hangsúlyozni és azt, hogy a forradalom leverését és a megtorlást követően az ország fejlődési pályára állt.

Hasonlóan elmondható ez a neves humoristával, Alfonsóval[17] készített interjú hangvételéről, a Dániából visszatért K. László sütödei munkásról, disszidensről, vagy éppen a Novobáczky Sándorral[18] készített interjúról. Alfonso esete annyiban eltérő, hogy hazatérésének előmozdítása érdekében a magyar külügy már 1958 elején érintkezésbe lépett vele Brüsszelben. (Lásd a 3. sz. dokumentumot!) Az Arboe Rasmussennel kapcsolatos források mellett sikerült rátalálni arra az 1958. április 12-én kelt jelentésre, amely Alfonso brüsszeli mindennapjaiba enged betekintést. A jelentés szerint a diplomaták benyomása az volt Alfonsóról, hogy disszidálását és hazatérését illetően őszinte volt velük. Külföldön maradásának okaként azt hozta fel, hogy szerinte Magyarországon az 1956-os események alatt megnövekedett az antiszemitizmus. A magyar diplomaták és Alfonso találkozásából kitűnik az emigrációba távozott művészek hányatott sorsa. A neves művész hazatérése nyilvánvalóan a kádári propaganda sikerét jelentette, hasonlóan Jávor Pál 1957-es visszacsábításához.[19]

 

Novobáczky Sándor újságíró 1965-ben

Forrás: Fortepan/Hunyady József (105856)

 

Alfonso (Markos József) 1956-ban, a Magyar Rádió stúdiójában, a Szovjetunióba készülő negyventagú esztrád együttes műsorának főpróbáján

Forrás: Fortepan/Bauer Sándor (127736, 127739)

 

Jóllehet a magyar külügyminisztérium szerint a dán újságírót a szenzációk érdekelték, a neve alatt megjelent cikkek hangvételéből nem sugárzott a legtimitását kereső Kádár-rendszer elítélése, különösen nem az „országmegszépítő” kádári propaganda kritikája. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a Koppenhágában megjelent cikkek közül az, melyben így fogalmazott: „De hadd mondjuk csak el, hogy ma látjuk, hogy az ember jól meglehet a szocializmussal anélkül, hogy feladná a nemzeti érdekeket. Ma anyagilag, személyileg jobb, több szabadság van és magunk is nagyobb követelést állítunk a vezetőség és magunk elé.”[20]

Különösen figyelemreméltók a cikkfordításokban fellelhető nyelvezeti anomáliák, melyek sokszor nehezen követhetővé teszik a forrás olvasását. (Lásd a 2. sz. dokumentumot!) Elképzelhető az is, hogy „nyers”, gyorsan elkészített fordításokról van szó. A források elemzése során továbbá szembetűnő, hogy azokban kiemelt hangsúlyt kap a magyar munkások, művészek keresete, az életszínvonal kérdése, de különösen a jövedelmi viszonyok ecsetelése, melyet már-már közbeszéd tárgyaként a cikkben „kibeszélnek”. Arboe Rasmussen egyes esetekben ráadásul a dán bérezéssel is összehasonlította a magyar fizetéseket, amivel akarva-akaratlanul – de leginkább szándékosan – csábító erővel hatott a Kádár-kormányzat által „népszerűsített” fizetésekkel az emigráns magyarok tömegeire. Nyilvánvalóan ebben az esetben is a cikk írója azt kívánta hangsúlyozni, hogy Magyarországon kielégítették az elfogadható életszínvonallal kapcsolatos, az 1956-os forradalmat megelőzően is jelen lévő társadalmi igényt, és Kádárék mindent megtettek a jobb életkörülmények biztosításáért.

Mindent összevetve elmondható, hogy a Per Arboe Rasmussen dán újságíró által megjelentett cikkek nem ártottak a rendszernek, hanem jóval inkább elősegíthették a Magyarországról 1956 után (miatt) külföldön kialakult negatív kép pozitívra fordulását. Arboe Rasmussen cikkeinek hangvételéből és jól informáltságából arra következtethetünk, hogy az útja több lehetett egy oknyomozó, kalandvágyó újságíró sztori-igényénél.

 

Dokumentumok:

 

 

1.

A Külügyminisztérium Sajtóosztályának Per Arboe Rasmussen újságíróval kapcsolatos levele a koppenhágai magyar követségnek

 

Budapest, 1960. január 30.

00749/szig[orúan] titk[os]                                                     Tárgy: Arboe Rasmussen Per beutazási vízumkérelme

Hiv. szám: 122/szig[orúan] titk[os]

Polgár Endre

II. o. titkár

 

Hivatkozással a követség fenti jelentésére közöljük, hogy Arboe Rasmussen jan[uár] 14. és 24. között tartózkodott Magyarországon. Mellékeljük a Sajtóosztály munkatársának feljegyzését Rasmussen itteni tevékenységéről.

Megjegyezzük, hogy a követség Rasmussen itteni fogadását véleményünk szerint nem készített[e] kellő alapossággal elő. Táviratukat, amelyben közölték, hogy támogatásunkat fogja kérni interview-k,[21] felvilágosítások stb. tekintetében, csak Arboe Rasmussen megérkezése napján kaptuk meg, és ebből a táviratból sem derült ki konkrétan, hogy kiktől kíván nyilatkozatot kérni. Mint a mellékelt feljegyzésből kiderül, Rasmussen nagyrészt teljesíthetetlen kérésekkel állt elő. Erről a követségnek már a kérelem felterjesztésével egyidejűleg tájékoztatást kellett volna adnia. Rasmussen végtelenül makacs újságíró és erőszakos interview-követelődzésével kellemetlen helyzetbe hozott bennünket, minthogy szinte valamennyi elképzelését kénytelenek voltunk keresztezni.

Kérjük ezért, hogy amennyiben a jövőben további polgári újságírók kérnének a követségen vízumot, tudják meg tőlük, hogy Magyarországon milyen programkívánságaik lesznek, kit kívánnak felkeresni és mi érdekli őket. Ez már azért is szükséges, mert a gyárlátogatásokat stb. jó előre elő kell készítenünk, és ha nincs előzetes információnk, a beérkező újságíró tétlenül kell, hogy első napjait töltse, ami kellemetlen benyomást kelt.

Megjegyezzük végül, hogy a Csernov elvtárstól[22] beszerzett és igen hasznos vélemény csak Rasmussen elutazása napján érkezett ide, így azt már nem tudtuk hasznosítani. A jövőben minden információt a vízumkérelemmel együtt kérünk felterjeszteni. Magukat a kérdőíveket egyébként közönséges ajánlott levélben kérjük felterjeszteni a jövőben.

 

Várkonyi Péter

II. o. tanácsos

a Sajtóosztály vezetője

 

 

Melléklet

 

Feljegyzés Per Arboe Rasmussen magyarországi látogatásával kapcsolatban

Budapest, 1960. január 25.

 

 

F[olyó] hó 23-án Rasmussen elutazott Magyarországról. Mint jan[uár] 14-i feljegyzésemben közöltem, Rasmussen Kádár elvtárssal, Rajknéval, Nagy Imre családjával, Déri Tiborral, Somogyi Berta Lajossal,[23] egy általa fényképről ismert, az ellenforradalomban fegyveresen részt vett fiatal lánnyal és Szabó Miklóssal kívánt eredetileg interview-t készíteni. Egyáltalán nem érdekelte az ország politikai helyzete cikkírói szempontból, nem érdeklődött komolyabb formában gazdasági vagy kulturális helyzetünkről sem. Rasmussent egyetlen egy cél vezérelte: megírni a fenti riportokat, melyek alanyaival már annyi nyugati újságíró kísérelt meg eredménytelenül beszélni, és ezzel megnyerni az 1960. évi dán újságíró nagydíjat. (Ezt nekem nyíltan meg is mondta.) Közölte, hogy nem akar cikket írni a városról, a mezőgazdaság kollektivizálásáról stb., hanem kizárólag konkrét személyekhez kötött „story”-k érdeklik.

Felsorolt kívánságait kizárólag Szabó Miklós tekintetében elégítettük ki, de lehetővé tettük, hogy meglátogassa a Dán Vöröskereszt által 1957-ben új felszereléssel ellátott Üllői úti klinikát, összehoztuk csepeli ifjúmunkásokkal, Novobáczky Sándorral (a Szabad Nép hajdani szerkesztőjével, akit politikai bűntettért később 10 hónapi börtönre ítéltek), Alfonzóval[24] és egy Dániából hazatért disszidenssel. Nem teljesítettük későbbi kívánságát, hogy Kádár elvtárs helyett fogadja őt Münnich elvtárs. Elmondása szerint nem találta meg a kérdéses fiatal leányt, bár címét tudta. A házmester nem tudta volna megmondani, mi lett a leánnyal.

A feljegyzés írója több alkalommal volt Rasmussennel, gyakran hosszú órákon át. R[asmussen] végtelenül ügyes és ravasz, ezenkívül makacs újságíró. Rengeteg apró adatot sikerült megtudnia pl. Nagy Imre leányáról: melyik fodrászatba jár, hol dolgozik, mennyit keres, gyermekei hova járnak iskolába, milyen idősek, hogy hívják őket stb. (Nem tudtam persze ellenőrizni, hogy ebből mi a valóság és mi a blöff.) Úgyszintén sok mindent tudott állítása szerint Rajk Júliáról. Nagyon szeretett volna Mindszentyvel beszélni, de az amerikai ügyvivő még azt sem tette lehetővé, hogy a követségen tartott vasárnapi misére bejusson, bár ezt egyszer a dán konzul, egyszer pedig maga R[asmussen] kérte tőle.

Ackersen[25] elmondta R[asmussennek], hogy egy alkalommal egy indiai újságíró engedélyt kért és kapott, hogy Mindszentynek gyónjon, ezt azonban arra használta fel, hogy interview-t készítsen. Azóta egyetlen újságírónak sem engedték meg, hogy Mindszenty közelébe jusson, és az a sok cikk, mely a nyugati lapokban az utóbbi hónapokban megjelent, és melynek szerzői azt állították, hogy érintkeztek vagy legalábbis látták Mindszentyt, mind valótlanságon alapul. Hasonlatosságuk is erre vall. Rasmussen egyébként elmondta, hogy egy zarándokcsoporttal két évvel ezelőtt bejutott az akkor pápához, bár ő maga nem katolikus. Megkérdezte volna a pápát, hogy egyetért-e azzal, hogy Mindszenty menedékjogot kért, míg nyája súlyos helyzetben van. A pápa erre azt válaszolta volna, hogy az egyháznak nincsen újabb mártírokra szüksége, de amikor R[asmussen] határozott választ kért arra, hogy a pápa szerint Mindszenty mártírsorsra jutott volna, ha nem kér menedékjogot, az utóbbi szó nélkül hátat fordított neki és kísérői felkérték Rasmussent, hogy további kérdéseket ne tegyen fel neki.

A Szabó Miklóssal folytatott beszélgetésünk során – mint egyéb alkalmakkal is – látszott, hogy R[asmussent] az emberek mentalitása, tetteik belső rugói érdeklik elsősorban és nem az adott politikai körülmények. Semmi olyasmit nem kérdezett Szabótól, mint p[éldául] kikkel érintkezett, míg Ausztriában volt, kiket tart a magyar emigráció igazi vezetőinek stb., annál inkább firtatta, hogy hogyan látta Szabó 1946–47-ben a magyarországi perspektívákat, mi volt erről a véleménye, míg külföldön volt, mit érzett október 23-án és november 4-én, hogy látja ma a saját helyzetét idehaza, szabadnak érzi-e magát stb. Szabó nagyon pozitívan viselkedett anélkül, hogy gyanúsan „túl pozitív” lett volna.

Novobáczkyval is hasonló mederben folyt a beszélgetés azzal a különbséggel, hogy itt konkrétan érdeklődött a magyarországi börtönviszonyok iránt. Novobáczky semmi olyat nem mondott, ami hasznára lett volna Rasmussennek, ellenkezőleg, bár kitartott amellett, hogy nem rosszindulattal írta nevezetes „Különös emberek” c[ímű] 1956. okt[óber] 4-i cikkét, elismerte, hogy a cikk objektíve hozzájárulhatott az ellenforradalom előkészítéséhez. Nem zengett dicshimnuszt a börtönéletről, de sok konkrét példával bizonyította, hogy a vele szemben lefolytatott eljárás teljesen törvényes és következetesen emberséges volt, és hogy családjának semmiféle hátránya nem volt anyagi vagy egyéb vonatkozásban az ügyből, sőt, felesége fizetésemelést kapott, mialatt ő fogságban volt annál a munkahelynél, ahol már évek óta dolgozik. Gyerekeinek helyzete sem volt iskolai stb. viszonylatban nehéz. Elmondta, hogy nagyon reméli, hogy lehet még egyszer újságíró, de nem kíván majd kifejezetten politikai vonalon működni.

A hazatért disszidenst K. Lászlónak hívják, a Bem tér 1. sz[ám] alatt lakik, 44 évesen sütödei üzemvezető, hívő katolikus, mindig pártonkívüli volt. 1956 decemberében jutott ki Dániába, de már 6 hét után visszatért. Története ezért nem „tipikus” és Rasmussen elmondta, hogy aligha tud ebből valamit írni. K. ugyanis elég zavaros történetet mondott el, hogy miért ment Nyugatra: szerinte megijedt a huligánoktól. Ez azonban nem áll, mert decemberben ment el és feleségét, két gyerekét itt hagyta. Állítása szerint október 23-a után a „lövöldözés” után 6 hétig haza se ment, bár a kérdéses sütödéhez igen közel lakik. Az volt az érzésem, hogy vagy kalandvágyból vagy családi okok miatt ment el. A jelenlegi hazai helyzetről mértéktartóan, dicsérőleg nyilatkozott. Rasmussent meglepte az, hogy a férj disszidálása ellenére az asszony tavaly látogató útlevéllel nyugat-németországi rokonaihoz utazhatott, és hogy a négytagú család összkeresete kb. 6000 Ft, bár a gyerekek még nagyon kezdő ifjúmunkások. Az asszony egyetlen panasza az élelmiszerárak magas volta volt – az NSZK-val összehasonlítva –, de mindketten kitartottak amellett, hogy sehol sem lehet olyan jól élni, mint Magyarországon. Bizonygatták R[asmussennek], hogy ők Rákosi idején sem panaszkodhattak, és ők sohasem féltek az ÁVH-tól.[26] K. már két évtized óta dolgozik egy helyen és ugyanezen beosztásban, és sok számadattal mutatta be (kereset, lakbér, stb.), hogy mennyire nem él anyagilag rosszul. Rasmussennek, érthetően, az egész beszélgetés nem nagyon tetszett.

Alfonsót, két szám között, a Vidám Színpad öltözőjében kerestük fel, velünk jött Underwood is, a N[ew] Y[ork] Times ittlévő újságírója.[27] Alfonso nagyon emberien, nagyon őszintén mondta el, hogy ő sohase volt és valószínűleg sohasem lesz kommunista, de soha másutt, mint Magyarországon, nem lehet boldog. ’56-ban tartott attól, hogy az antiszemitizmus ismét úrrá lesz Magyarországon és ezért disszidált. Belgiumban nem voltak komolyabb anyagi gondjai, de állandó bizonytalanságban élt, hogy szerződését megújítják-e. Igazi sikere sohase volt és hiányzott az őt annyira szerető és ismerő pesti közönség. Sok baja volt a belga rendőrséggel, és csak akkor hagyták abba zaklatását, mikor magyar útlevelét beszolgáltatta és menekültnek nyilvánította magát.

A csepeli fiatalokkal való találkozás sem sikerült Rasmussen számára. Keresztkérdései ellenére sem voltak olyasmit hajlandók mondani, amit szeretett volna: hogy Rákosiék alatt itt pokol volt az élet, hogy az ellenforradalom oldalán kizárólag fasiszták álltak stb., és amikor azt kérdezte, mindennel meg vannak-e elégedve és azt a választ várta, hogy „igen”, hangosan kinevették. Utána kénytelen volt elismerni, hogy ezek gondolkodó, kritikus, de a rendszert nagyon elismerő fiatalok. Különösen tetszett neki egy fiatal, nagyon csinos és nagyon jól öltözött kislány, akivel nagy vitába keveredett. A dán demokrácia dicsőítéseként elmondta ugyanis, hogy ő ugyan konzervatív lapnak dolgozik, de személy szerint szociáldemokrata és ez náluk összeegyeztethető. A fiatal elvtársnő azonban rátámadt, hogy ezt nálunk elvtelenségnek nevezik, és nagyon harcosan védte is álláspontját. Rasmussen, aki különben igen jó kedélyű ember, a csepeli találkozó alatt nagyon levert volt. Se szabadságharcosokkal, se sztálinistákkal nem találkozott, pedig ezt szerette volna.

Több beszélgetésünkkor elismerte, hogy ma egész máshogy látja ’56-ot, mint annakidején, különösen a fiatalok szerepét, akiknek politikai tisztánlátását már akkor is kétségbe vonta volna. Ma úgy véli, hogy szinte kizárólag a kalandvágy és a romantikára való törekvés miatt ragadtak egyes fiatalok fegyvert.

Beszélgetéseink alapján az a véleményem, hogy Rasmussen szélsőjobboldali szociáldemokrata, de egyes kérdésekben tud tárgyilagos is lenni. Sokkal jobbnak tartja a szocializmus gazdasági rendszerét, mint a kapitalizmusét. (Ugyanakkor alig ismeri az előbbit.) Azt hitte, hogy a „munka hősei” mind erős fizikumú emberek, akik pusztán testi erőfeszítéssel produkálnak többet. Azt hitte, hogy a gyári újítókat csak nyugaton jutalmazzák, meg volt lepve, hogy újságjainkban milyen jelentős kérdésekben folytatott széleskörű vitákról lehet olvasni. Csodálkozva hallgatta a Vidám Színpad politikai szatíráit és meglepve hallotta, hogy a kommunisták nem ellenzik, ha az emberek meggazdagodnak, csak a módszerekben tesznek különbséget. Megdöbbentette, hogy egy neves művész pl. a miniszteri fizetés háromszorosát is megkeresheti. Nem hitte eleinte, hogy olvasók a lapokhoz írt levelekben állami szervek intézkedéseit is bírálhatják.

Ugyanakkor azonban vesszőparipája a többpártrendszer, melyet azonosít a demokráciával. Nem jó vitázó azonban ezen a téren sem, általános, akár polgári politikai ismeretei is igen hiányosak és inkább eszmékről, mint tényekről szeret beszélni. Szovjetellenes, ugyanakkor múltja és családi tragédiái következtében németellenes is. Nagy híve a NATO politikai célkitűzéseinek, de ellenzi katonai vonatkozásait.

Rasmussen a fentiek mellett firtatta, igaz-e, hogy Magyarországon is megjelentek-e a horogkeresztek. Egyébként közölte a dán konzultól kapott információ alapján, hogy Déry Tibor 1956 végén menedékjogot kért a dán konzulátustól, de azt a konzul megtagadta Dérytől azzal, hogy „alapjában véve mégiscsak kommunistáról van szó”.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-13-a-1960-28. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Koppenhágai követség, TÜK-iratok – Gépelt és aláírt másodlat.

 

 

2.

A koppenhágai magyar követség sajtószemléi Per Arboe Rasmussen újságíró cikkeiről

Koppenhága, 1960. január 29–30.

 

a)

 

Sajtószemle, 1960. január 29.

Hiv. szám: 26/296. távirat                                                                             K o p p e n h á g a

 

A B. T.[28] mai számában Per Arboe Rasmussen újságíró – aki jelenleg Magyarországon tartózkodik – a következő szövegű cikket írja:

Minden szóra emlékszik. Ő írta az egyik olyan cikket a rendszer ellen, amely elindította a forradalmat, s minden egyes szóra emlékszik. Mit mond ma?

A fenti címek mellett közli a lap Novobáczky Sándor újságíró fényképét, amint a Rákóczy[29] úton áll (a Corvinnal szemben).

Azt a cikket soha nem felejtem el. Ma is emlékszem minden szavára. Ma van 3 éve, hogy a magyar [állam]biztonsági rendőrség letartóztatott. Az ember, aki ezeket mondja, enyhén elmosolyodik s idéz abból a fontos cikkből. Magas, erős férfi, részben hasonlít Victor Mature[30] amerikai filmszínészre. Ismét rágyújt és elmondja, hogy 35 éves, Novobáczky Sándornak hívják s Budapest egyik nagyáruházának reklámfőnöke.

Novobáczky apja kereskedő volt, ő maga Kelet-Magyarországon született, de Budapestre ment, ahol érettségi után jogot tanult. Később tovább folytatta tanulmányait és közgazdász docens lett. Diákokat tanított, s ez mellett érdeklődött az írás iránt is. 1951-ben abbahagyta foglalkozását és újságíró lett a Magyar Nemzetnél. Jól dolgozott és havonta átlagosan 3‒4000 forintot keresett. Ez az összeg megfelel kb. 1000 dán koronának.

Tagja lett a kommunista pártnak mert több intellektuel is tagja volt, és ahogy teltek az évek, úgy nőtt a politikai érdeklődése.

„A különös emberek” – 1956. október 6-án Novobáczky egy cikket írt lapjába. A címe: Különös ember. A cikk egy sor vezető kommunistával foglalkozott és kritizálta őket, magatartásukat és módszereiket. A cikket jó két héttel a forradalom előtt írták, de figyelmet keltett.

S kitört a forradalom október 23-án és a cikk egyike volt az események láncolatában azoknak a forrásoknak, amelyek közreműködtek a felkelésben. Maga a forradalom nem jelentett neki semmit. Nem vett részt aktívan sem az egyik, sem a másik oldalon. Nem volt kifogása maga a kommunista rendszer ellen. Kifogásolta azt, amit látott: a terrorisztikus módszereket és az erőszakot. S amikor az első lövés elcsattant, világos lett előtte, hogy most rossz irányba megy a dolog.

A rendőrség kopogtat az ajtón. Hónapok teltek el, a szerkesztőség zárva volt, mert az épületet összelőtték. Ő otthon ült és próbált írni, de nehéz volt elhelyezni a cikkeket. 1957. január 19-ig élte ezt a nyugodt életét. Akkor kopogtattak ajtaján és a rendőrség letartóztatta.

Az nem játszott szerepet, hogy az ember kommunista volt-e vagy sem. Őt előzetes letartóztatásba helyezték, s ez az eljárás Magyarországon erősebb, mint a közönséges kivizsgálási. Kezdetben nem tudta, hogy miért tartóztatták le. Telt az idő, majd kapott egy vádiratot és meghallgatta a tanúk vallomásait. Felesége ügyvédet fogadhatott, és az év október 24-én kihirdették az ítéletet. Az ítélet 10 havi börtönről szólt, de büntetés[é]t már kitöltötte. A vád ellene ama híres cikk megírása volt, amely közreműködött a felkelésben.

Korábban az ÁVÓ-tól féltek. Novobáczky magáról a börtönbeli tartózkodásáról ezeket mondja: börtönben lenni mindig különös dolog, nemcsak testileg, de lelkileg is. Engem senki sem molesztált, feleségem többször meglátogatott, engedélyt kaptam, hogy könyvet olvashassak és kaptam néhány cigarettát is. Feleségem megtudta a börtönparancsnokságtól, hogy semmit sem fognak adni a börtönben, ezt azonban nem egészen hitte el.

Hogy az ember ezt az elfogódottságot megértse, azt is meg kell értenie, hogy mi volt Magyarországon a Rákosi-rendszer alatt és később. A biztonsági rendőrség, az ÁVÓ tagjai egy sor dolgot csináltak, ami rossz volt. Amikor a forradalmat leverték, világos volt, hogy az új kommunista rendszer nem fogja megismételni ezeket a hibákat. A megismétlés csak újabb kitörésre vezetne a rendszer ellen. De egyidejűleg az világos volt, hogy közvetlen a felkelés leverése után a dolgok nem álltak pozitívan.

Ártatlanul börtönben. Én ártatlan vagyok – mondtam akkor, és továbbra is azt mondom, hogy ártatlan vagyok abban a vádban, amelyet ellenem emeltek. Másrészről jól látom, hogy az akkori cikkem közreműködött a felkelésben és ezt sajnálom.

Kiszabadulása után Novobáczky néhány hónapig munkanélküli volt, de végül is talált állást, mint egy áruház reklámfelelőse Budapesten. Havonta rendszeresen 1900 forintot kap plusz osztalékot, s így havi jövedelme csak 200 koronával kevesebb, mint amennyit újságíróként keresett. Ma felesége is dolgozik. A házaspárnak két gyermeke van, egy fiú és egy leány.

Novobáczky tagja volt a régi kommunista pártnak,[31] de a felkelés leverése után a pártot újjászervezték és az embernek ismét be kellett volna lépnie. Novobáczky nem lépett be, részben mert börtönben ült, s részben mert úgy érezte, hogy talán nem fogadnák el jelentkezését.

Novobáczky Sándor teljesen tisztán látja ma a dolgokat, és az ő tragédiája az a cikk, amelyet annak idején írt, s amely a valóságban felesleges volt. Ezt mondja ő maga. Azt ő nem tudja megállapítani, hogy cikke milyen szerepet játszott, hogy az pozitív vagy negatív irányt adott a dolgoknak.

Egy másik dolgot is világosan lát, azt, ha ő soha nem írta volna meg azt a cikket, soha nem került volna börtönbe, és ma nem egy nagyáruházban, hanem egy napilapnál dolgozna. Azt a tisztán anyagi veszteséget, amelyet most elszenved, s amely kicsi, bőven visszakapja, mert ezzel a keresettel, amely neki ma van, több és jobb dolgokat tud vásárolni. Személyes újságírói ambíciói a nullával egyenlőek, de valami mást szeretne írni az áruház különböző ötletes reklámcikkei helyett.

 

Cikk-kivágat mellékelve.[32]

 

b)

 

Sajtószemle, 1960. január 29.

Hiv. szám: 26/296. táv[irat]                                                                          K o p p e n h á g a

 

A B. T. jan[uár] 28-i számában közel egy oldalon közli Per Arboe Rasmussen újabb cikkét „Csalódott lett” címmel. Közli Szabó Miklós volt kisgazda politikus arcképét. A cikk a Szabóval folytatott interjúról tudósít, fordítása a következő:

 

A volt politikus, aki szenvedett a németektől, oroszoktól és a magyaroktól is, elmondja, miért disszidált és miért tért vissza. „Amikor 1956 októberében kitört a forradalom, azt hittem, hogy itt az idő. Azt hittem, hogy meg lehet valósítani a polgári demokráciát. Csalódtam.”

Az ember, aki ezt mondja, Szabó Miklós, 37 éves író, aki velem a bárban ül és kávéját iszogatja. Szabadon és nyíltan beszél a körülményekről, saját, sokat próbált életéről és a mai magyarországi helyzetről.

Németek ellen, oroszok ellen. Budapesten született, s iskolái elvégzése után kitanulta a finommechanikusi szakmát. Rövid idő múlva egy nagy cégnél tisztviselő lett és érdeklődni kezdett a politika iránt. Azonban nem jutott el addig, hogy teljesen tisztában legyen a politikai propagandával, amikor 1943-ban behívták katonának. 1944-ben csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz a német megszállás ellen. A partizáncsoportban megismerte a kisgazdapárt egy részét. Tetszett az neki, valamint e párt programja a polgári demokrácia bevezetéséről Magyarországon. [Az] 1945-ös felszabadulás után hivatalosan is csatlakozott a kisgazdák pártjához, és nemsokára annak főtitkára lett. Azonban 1945 vége felé ismét arra kényszerítették, hogy „föld alá vonuljon”. Nem szimpatizált az orosz megszállással, s ezért több évig a föld alatt harcolt, amíg 1949 júliusában a magyar biztonsági rendőrség el nem fogta. 1953-ig ült a börtönben. Amikor kiszabadult, ismét finommechanikus lett, de néhány hónap múlva felmondtak neki. Munkát keresett, de nem tudott találni. Azt mondták, hogy kaphat munkát, de nem olyan, amely szakmája szerinti lenne. Mindezek után úgy gondolta, hogy minden rossz, és saját jövőbeni kilátásai oly sötétek és parányiak, hogy nem bírja ki tovább Magyarországon.

Illegálisan át a határon. Ezért disszidált illegálisan át a magyar‒osztrák határon? Hogyan? Szabó kis mosollyal válaszol: […] „akkor már több éves gyakorlatom volt az illegális munkában és nem volt olyan nehéz átcsúszni a határon.”

Azt várta, hogy a magyar emigránsok tárt karokkal fogják várni. De gyorsan csalódott. Szabó látta, hogy milyen nagy különbség van a magyar politikai menekült vezérek és a kis, jelentéktelen magyar menekültek között. Külön életmódjuk volt ezeknek a vezetőknek, mely egyenesen ellentmondásban volt politikai programjukkal. Ezenkívül olyan sok, különféle politikai feltételezés volt az erősen fasisztától kezdve a szélsőséges klerikálisig. Szabó nem azt célozza, hogy ezek a vezetők, ha valamilyen körülmények között hatalomra kerülnének Magyarországon, fel akarnák eleveníteni azokat az ideákat, amelyek után az ember vágyakozik. Attól félt, hogy önzőek lennének.

Ekkor jött az ’56-os forradalom és október 23-tól november 4-ig Szabó abban a reményben élt, hogy eljött az idő. Az az idő, amelyre várt. Budapesten, amikor az időnek jönnie kell. Egyszerűen nem tudott csendben ülni és várni Ausztriában. Részt kellett, hogy vegyen az eseményekben. Ezért illegálisan Magyarországra ment és ott volt az egész forradalom idején.

Saját szemével akarta látni, hogy mi történik. De ismét csalódott. Látta a fasiszta elemeket és módszereket, gyilkosságot, rablásokat és mindazt, ami ellenszenvet keltett benne. Látta, hogyan tört felszínre egyik politikai párt a másik után. Az volt a véleménye, hogy ezeknek mindnek csak egy céljuk volt: a hatalom.

Ilyen körülmények között – mondja Szabó –, csak politikai káosznak nézett elébe az ember Magyarországon. Ismét disszidált. Azért, hogy én nem vagyok kommunista – mondja Szabó –, azt láttam legjobbnak, ha illegálisan visszamegyek Ausztriába. Nem akartam az országban maradni tovább.

Ausztriában tovább dolgoztam az én politikai vonalamon, amelyből megélhettem, és egyszer csak útban találtam magam hivatalosan Magyarországra. Budapestre 1957 szeptemberében jöttem. Az emberek nagyon meglepődtek, amikor megláttak – mondja mosoly nélkül Szabó. A biztonsági rendőrség letartóztatott, és egy hónapig őrizetben voltam. Kihallgattak és szabadon engedtek. Minden politikai korlátozás nélkül. De már én sem akarok tovább politikával foglalkozni – mondja Szabó.

Miért nem? Részben azért nem, mert olyan sok rosszat látott az emigránsok és a külföldi kémszervezetek között, amelyekhez sokan csatlakoztak, részben mert úgy érzi, hogy a magyar nép most nyugalomra és újjáépítésre tért. De ama nyugtalanság ellenére, amely itt van, látható örömteljes kifejlődés az országban. De hol talál az ember olyan országot, ahol minden ember elégedett? – kérdi Szabó.

A nép most nagy követelést állít fel. Ha az ember megkérdi (Szabótól), mi a politikai helyzet ma Magyarországon, a következő választ kapja: „Nem mindenki elégedett. Van bizonyos elégedetlenség. Ennek oka többek között az, hogy a nép kívánságai olyan gyorsan nőnek, hogy az államgépezet nem tudja követni. Az elmúlt években nagy fejlődés ment végbe Magyarországon, igen, különösen az utóbbi 10–12 év alatt. A háború előtt kb. 120 000 ezer rádiókészülék volt az országban, s ma kb. másfél millió van. Ez azt jelenti, hogy sok ember, aki nem is ismerte a külföldet vagy pláne még az ország nagyobb városait sem, most a rádión keresztül kapcsolatba jön a külfölddel és így követelést támaszt. Figyelemmel kísérik más országokban a szociális fejlődést. Ezenkívül ki vannak téve egész nap a propaganda áramlatának. Ez természetesen megmutatkozik a fennálló viszonyokkal való elégedetlenségben. Szabó begombolja jól szabott zakóját, elbúcsúzik és elmegy.

 

c)

 

Sajtószemle, 1960. január 29.

Hiv. szám: 26/585. sz[ámú] távirat                                                               K o p p e n h á g a

 

A B. T. 1960. január 27-i számában fényképes, bekeretezett cikkben számol be Per Arboe Rasmussen, a lap tudósítója a csepeli látogatásáról. A cikk fordítása a következő:

 

Hol voltak ők? – Öt fiatal munkás Csepelről elmondja, hol voltak és mit tettek az 1956-os felkelés alatt. A Duna közepén van a Csepel-sziget. Itt van Magyarország legnagyobb acélgyára, s 35 ezer munkás dolgozik itt. Az egészen fiatal munkások egy csoportja ül egy gyűlésteremben és hallgatja azokat a kérdéseket, amelyeket én teszek fel nekik. Hol voltak azon az október 23-án, 1956-ban, amikor a fiatal tüntetők menete Budapest hídjain keresztül Bem lengyel tábornok szobrához ment?

Én ott voltam. – A világos hajú István felnyújtja a kezét: én részt vettem a tüntetésben, [!] diák voltam. Nem ez volt az első tüntetés, amiben részt vettem. Régi magyar dalokat énekeltünk, de ezt korábban is megtettük. Néhány óra múlva megkezdődött a lövöldözés és kivágták a vörös csillagokat a magyar zászlókból. Mint diákoknak az volt az egyetlen óhajunk, hogy kimutassuk szimpátiánkat a Lengyelországban történtek iránt. Ezért mentünk a lengyel tábornok szobrához. Mi a szimpátiánkat akartuk kimutatni, semmi mást.

Én ellene voltam. – A göndör hajú Endre azt mondja: Én itt voltam Csepelen. Munkás voltam. Nagyon szegény családból származom és korán kommunista lettem. A gyárban a mi részlegünk ifjúsági vezetője voltam. Akkor jöttek az emberek és felszólítottak, hogy vegyünk részt a tüntetésben. Sokan részt is vettek a menetben, de egy részük nem akart részt venni. De elvesztettük a hatalmat a munkások felett. Mi meg akartuk védeni a gyárat mindenki ellen, aki csak megkísérelte volna, hogy elpusztítsa. Úgy láttuk, hogy egy felkelés hiba lenne.

Azt gondoltuk, az a legfontosabb, hogy a gépek működjenek és megakadályozzuk a rablást és a fosztogatást. Itt ültünk egész idő alatt. Nem tudtuk, hogy mi történik bent, Budapesten és az ország többi részében. Én magam azt gondoltam, hogy nekem, aki mérnök akar lenni, csak akkor lenne erre lehetőségem, ha a szocialista rendszer megmaradna. Ezért örültem november 4-én, amikor annak vége volt.

Én katona voltam. A kicsi, fekete Sándor azt mondja: Engem behívtak katonának egy kisvárosba, 25 km-re Budapesttől. Az első napokban semmi különös nem történt, aztán jött egy parancs Budapestről, hogy a börtönt ki kell nyitni. A börtönben sok háborús bűnös, volt SS, közönséges tolvaj, rabló és gyilkos volt. Ezeket kiengedték és fegyvert szereztek maguknak. A mi parancsnokunk parancsot adott, hogy tereljük vissza a foglyokat a börtönbe, de kemény harc lett belőle. A várost a foglyok kirabolták és mi harcoltunk ellenük, de ők nehézfegyvereket szereztek maguknak, amíg nekünk csak puskánk és könnyűtüzérségünk volt. A harc – amelynek a nép harcának kellett volna, hogy legyen – a foglyok harca lett. Ez nyitotta ki az én szemem, hogy a forradalom nem volt jó.

Az idealisták ott voltak. János közbevág: az embernek nem szabad azt hinnie, hogy a forradalom csak volt háborús bűnösökből, fasisztákból és közönséges bűnözőkből állt. Ez hamis. Sokan voltak, akik jót akartak, különösen a fiatal diákok, de csak felhasználták és félrevezették őket. Határozottan hiszem, hogy a legjobb szándékuk volt.

A nacionalizmus mélyen gyökerezik Magyarországon és az 1956. október 23-ig vezető években sok dolog történt, ami hibás volt, mind szociálisan, mind politikailag. Olyan sok történt, amely a népet a rendszer ellen fordította, hogy az a felkelésen keresztül látta lehetségesnek jobb körülményeket teremteni.

Bizonyos vezető politikai személyiségek minden egyes nap bírálták a rendszert az újságokban. Az ember azt mondta, hogy a rendőrség hibásan lépett fel, brutálisan és törvénytelen dolgokat művelt. Azt mondták, hogy a politikusok helytelenül léptek fel és az életszínvonalat gyorsan kellene emelni. Sokan azt hitték, hogy magának a szocializmusnak az alapjai hibásak, amikor oly sok hibát lehetett elkövetni. De hadd mondjuk csak el, hogy ma látjuk, hogy az ember jól meglehet a szocializmussal anélkül, hogy feladná a nemzeti érdekeket. Ma anyagilag, személyileg jobb, több szabadság van, és magunk is nagyobb követelést állítunk a vezetőség és magunk elé.

A gyermekek együtt mentek. A fiatal Ferenc mondja: maga a felkelés alatt sok, egészen fiatal is részt vett a harcokban. Azt hisszük, hogy az egészen fiatalok – 10, 12, 14 éves lányok és fiúk – romantikus alapon vettek részt. Nem közönséges, romantikus alapokon, de őket is, mint mindenki mást is lekötött a feszültség. Hogy puska legyen a kézben vagy géppisztoly, amikor történik valami az utcán. Én nem hiszem, hogy ezek a lányok és fiúk tudták, miért vesznek részt. Ezek a gyerekek egészen elfelejtik ma, hogy ők is részt vettek, mert ők ma elismerik, hogy amit az ember egyszerűen felkelésnek nevez, az nem gyerekeknek való.

A fiatalok egymás szavába vágva kezdenek beszélni. Arra az eredményre jutnak, hogy ma jobbak a körülmények, mint azelőtt. Azt mondják, hogy a fiataloknak meg kell, hogy legyen a lehetőségük, hogy szemellenző nélkül lássanak, akár Keleten, akár Nyugaton. Szeretnének jobb körülményeket, tisztán, anyagilag. Mindnyájan szeretnének egy otthont, egy televíziót és egyszer egy autót. Jól tudják, hogy az ember anyagilag sokkal jobban él Nyugaton, és ők maguk közvetlenül nem irigyek, s egyre nagyobb követelést támasztanak a kormány felé nagyobb lehetőségekért, hogy elérjék ugyanazt a nívót.

 

d)

 

Sajtószemle, 1960. január 30.

Hiv. szám: 26/296. sz[ámú] távirat                                                               K o p p e n h á g a

 

Per Arboe Rasmussen újságíró a „B. T.” mai számában a következő cikket írja:

Honvágy. – Alfonso, a zsidó komikus –, aki feladta magyar állampolgárságát és a forradalom után 2 évig volt külföldön, hazatért. Miért? A lap közli Alfonso fényképét.

 

Hruscsov meghalt és kopogtatott az Ég ajtaján. Szent Péter nem akarta beengedni, de az Isten engedélyt adott a szovjet uralkodónak, hogy 3 hónapos próbaidőre ott legyen. Eltelt a 3 hónap és hívta az Isten Gábor arkangyalt és megkérdezte: Na, mi van Hruscsovval? Gábor így válaszolt: rendben van Isten elvtárs, rendben van…

A budapesti vidám kabaré öltözőjében állok. Mindenki ül. Egy kicsi úr kukkant ki a tömegből. Ő az Alfonso, Budapest és egész Magyarország bálványozott komikusa. Alfonso zsidó, 48 éves és Stein Józsefnek hívják. Kereskedő volt és kitanulta a mechanikusságot, de különösen a színpad iránt érdeklődött. Artista lett, egy táncszámban lépett fel egy partnerrel és a világ nagy részét beutazta. 1940-ben partnere – aki német volt – hazament Németországba, hogy harcoljon a náci Németországért. A kicsi zsidó komikus Budapestre ment és sztár lett. 1946-tól 1956-ig sok pénzt keresett Magyarországon. Körülbelül 15 000 forintot havonta. Ez az összeg kb. 5000 dán korona. Megnősült és 3 gyereke lett.

Ekkor jött a felkelés, s mivel az orosz követség közelében lakott, otthonát részben elpusztította a gránáteső.

Ő maga puskát kapott a kezébe és odaállították, hogy őrizze az orosz tulajdont. Nem érdekelte a politika, de mégis érezte, hogy a körülmények Magyarországon nem voltak éppen jók. Fenyegettetve érezte magát – mint zsidó. Volt egy szerződése Belgiumban és engedélyt kapott, hogy feleségével és gyerekeivel odautazzon.

Jól érezte magát Belgiumban – mint ahogy ő mondja –, de nem volt nagy sikere. Jól érezte magát és feladta magyar állampolgárságát, útlevelét elküldte az ENSZ-be és azt mondta, hogy soha nem akar hazamenni. Hontalan volt két évig, de ekkor jött a honvágy, és 1958 októberében családjával együtt visszatért Magyarországra.

A rendőrség kihallgatott, s külföldön azt mondták, hogy veszélyes lenne hazatérnem. De nem történt velem semmi. Engedélyt kaptam, hogy ismét fellépjek, de csak egy meghatározott kabaréban. Kizártak a TV- és a rádiószereplésekből, egy évre és korlátozták a keresetemet. Most már ismét minden rendben van. Jó pénzt keresek.

Kommunista Ön? Nem, nem voltam párttag, és most sem vagyok. Materialista vagyok. Alfonso a színpadra megy. Kis színdarabokat mutat be, hogy nem minden úgy van, ahogy kellene lennie Magyarországon. Kis darabok, amelyek megmutatják, hogy a protekció továbbra is virágzik és hogy egy lehetetlen ember jó állást kap, noha csak a megfelelő embereket ismeri. Barátságosan szarkasztikus a rendőrséggel kapcsolatosan és két embert imitált, akik arról beszélnek, milyen buták voltak, hogy nem disszidáltak a forradalom alatt. Budapest kedvencének – mint ahogy az gyakran megtörténik a színpad gyerekeivel –, megbocsájtottak, mert ő művész.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-13-a-1960-28. ‒ Gépelt és aláírt másodlat.

 

 

3.

Brüsszel, 1958. április 12.

 

Készült: 3 példányban

2 pld Központnak

1 pld Követségen

 

Szám: 123/szig[orúan] titk[os]          Tárgy: Alfonzo[33] művész hazatérésének elősegítése

E[lőadó]: Varga T.

G[épelte]: VTné

 

 

Jelentem, hogy Markos József, Alfonso művésszel felvettük a kapcsolatot, s vele beszélgetést folytattunk a hazatérés lehetőségéről, s ennek alapján elhatározta hazatérését. Markos József, Alfonso született: Budapest, 1912, anyja: Stern Júlia, nős, 3 gyermekük van, legutóbbi magyarországi lakhelye: Budapest, VI. Gorkij fasor 8/b. III. 33., jelenlegi lakhelye: Brüsszel, Rue de Marto 2.

Alfonso 1956. november 26-án érvényes útlevéllel, egyéves szerződéssel jött ki Belgiumba. Kiérkezésekor felkereste Követségünket, s bejelentette kiérkezését. Akkor személyesen beszéltem vele és elmondta, hogy kb. három évig szándékozik kint tartózkodni, mert otthon olyannyira erős az antiszemita hangulat, hogy ez miatt, mint művésznek otthoni megélhetése kilátástalan. Ugyanakkor nyelvtudását figyelembe véve, itt jól tud majd érvényesülni. E kérdésben nem fogadtuk el érvelését és reményünket fejeztük ki, hogy az egyéves szerződés után – amire kiutazási engedélyt kapott –, haza fog térni.

Alfonso ezután már nem jelentkezett Követségünkön. Az emigráns magyarok között olyan információkat hallottunk, hogy Alfonsót a rendőrség politikai gyanúk alapján letartóztatta. Később hallottuk, hogy útlevelét leadta és politikai menekültként működik. Ugyanakkor tudomást szereztünk arról is, hogy az októberi események után kijött disszidensekből alakult szervezetben (Belgiumi Emigráns Magyarok Egyesülete) mint művészi szervező fejt ki tevékenységet Lázár Edittel együtt.

A fentiek miatt szükségesnek tartottuk Alfonsóval tisztázni, hogy végül is mi a szándéka hazatérését illetően. Ennek alapján Kazimir ügyvivő elvtárssal együtt felkerestük Alfonsót munkahelyén, a Boeuf sur le Toit-ban. Ez egy eléggé reprezentatív éjjeli mulató. Megnéztük műsorát, miszerint a sok díszes striptisek[34] között néma jelenetekben, statisztaként jelent meg a színpadon. Mivel a színpadhoz közel ültünk, Alfonso felismert és látszott rajta, hogy kis, statiszta szerepe miatt kellemetlenül érezte magát. Műsora után kihívattam és beszélgetést folytattam vele. Ez alkalommal többek között az alábbiakat mondta el.

Mielőtt a jelenlegi munkahelyére a próbaidő után felvették volna, úgy maga az idegenrendőrség, mint ezen keresztül a társaság vezetője zaklatták őt útlevele miatt. Végül is arra kényszerítették, hogy adja le útlevelét és politikai menekültként jelentse be magát, mert különben nem kap munkavállalási engedélyt. Mivel nagy családja van és más formában nem látott megélhetési lehetőséget, eleget tett a belga hatóságok felszólításának. Azon is folyt a vita, hogy fellépésénél disszidensként konferálják, azonban ezt már nem fogadta el.

Miután állása biztosítva volt, bankhitelre vásárolt kocsit, bútort stb. Ez idő szerint, kb. 50 000 brf[35] adóssága van. Elmondta, hogy a felesége [és] különösen a gyerekek miatt nagyon megbánta és nyugtalan az miatt, hogy útlevelüket leadták, és mint disszidenseknek nem lesz lehetőségük a hazatérésre. Ezek után Alfonso rendkívül örült, hogy felvettük vele a kapcsolatot és a hazatérés lehetőségéről tájékoztattuk.

Többszöri beszélgetés során elmondta, hogy a Belga Szocialista Párt anyagi szervezésében most egy filmet készítenek arról, hogy a belga munkásság hogyan fogadta és segítette a Nyugatra menekült magyar munkásokat. Ezt a filmet május közepén kezdik forgatni Gantban. Ebben a filmben Alfonso egy francia munkást fog alakítani (egy gyári portást, aki szabadidejében hegedűművész, humoros jelenetekkel). Ugyancsak ebben a filmben fog[nak] szerepelni az események után disszidált Molnár Tibor[36] és Ferrari Violetta[37] művészek is, akik erre az időre szintén Gantban tartózkodnak majd.

 

Véleménye szerint – ahogy Molnárt ismeri – ha vele is elbeszélgetnénk, úgy, mint ahogy ezt vele tettük, biztos benne, hogy Molnár is hazatérne. Alfonso már a hazatéréshez szükséges kérvényét is beadta, és úgy látszik, hogy hazatérési szándéka konkrét. Az a meglátásom, hogy Alfonso őszinte velünk szemben. Az ellenforradalom alatt elmondása szerint lakókörnyezetében a szovjet elvtársaknak volt a segítségére. Reálisan ítéli meg a Nyugatot, az itteni tapasztalatai alapján. Kinti tapasztalatait már feldolgozta, és otthon szeretné filmre írni. Ugyancsak elmondása szerint hasznos gyűjteményeket szerzett, amit otthon szeretne a magyar közönségnek nyújtani színpadi fellépéseiben.

Hazatérésében, illetve annak időpontjában csupán az az akadály, hogy adóssága van, amit csak kb. 5 hónapon belül tudna rendezni a jelenlegi fizetéséből. Ehhez kérte segítségünket, hogy mielőbb haza tudjon menni, olyan formában, hogy a Világkiállításon alkalmazzuk plusz munkaként, [!] akár mint tolmács, akár mind a pavilon őrzésére.

Nevezett kérelmét ezzel a futárpostával felterjesztettem, hazatérésének további elősegítése érdekében a fentiek alapján kérek utasítást.

 

Kazimir László

id[eiglenes] ügyvivő

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-20-a-1958-123. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Brüsszeli nagykövetség, TÜK-iratok – Gépelt és aláírt másodlat.

 

 

4.

A koppenhágai magyar követség jelentése a központnak Per Arboe Rasmussen dán újságíró tudósításairól

 

Koppenhága, 1960. június 28.

 

                                                                                               SZIGORÚAN TITKOS!

28/szig[orúan] titk[os] 1960                                                  Tárgy: Arboe Rasmussen dán újságíró tudósításai

Készült: 3 példányban

2 pld Központnak

1 pld követségen

 

Arboe Rasmussen újságíró magyarországi útja után és később is többször találkozott velünk. Útjáról elmondta, hogy nincs megelégedve magyarországi munkájával, mert nem kapta meg mindazt, amit kért (pl. börtönlátogatást stb.). Elmondta, hogy főszerkesztője erősen megdorgálta, amikor visszaérkezett, pozitívnak mondható cikkei miatt, mert nem ezt várták tőle, hanem „valami rendszerelleneset”. Várkonyi és Polgár elvtársak köszönőleveleit megkapta. Elmondta, hogy benyomásai szerint a magyar üzletekben kevés a turistáknak szükséges emléktárgy fajtája, valamint kevés üzletekben [!] kaphatók ezek. Nem tartja jónak azt sem, hogy csak a Magyar Nemzeti Bank engedélyével lehet kihozni és bevinni bizonyos mennyiségű emléktárgyakat, [!] szerinte ez fékezi a turizmus fejlesztését.

Szívesen venné, ha egy rövidebb cikket kaphatna a magyarországi közlekedés részleteiről, fejlődéséről, helyzetéről, adatairól, mint mondotta: ezt a cikket megpróbálná elhelyezni az FDM (a dán KMAC)[38] lapjában. Újabban azonban nem érdeklődött e cikkről.

Arboe Rasmussen jelenleg azt tervezi, hogy a népi Kínába utazik, ha az útiköltséget rendezni tudja valahogy. Útja érdekében kapcsolatot keresett az itteni kínai nagykövetséggel. Kínai útja során – elgondolása szerint – intervjut[39] szeretne készíteni Mao Ce-tung[40] és Csou En-lai[41] elvtársakkal. Írni kívánna a kínai népi kommunákról, a bölcsődékről és a régi kultúra maradványairól. Elgondolásaiból is kitűnik, hogy jellegzetesen a nyugati szenzációhajhászó újságíró típusa, aki a maga „story”-ját akarja mindenáron megszerezni. A kínai elvtársak jelenleg még nem tudják megmondani, megy-e Arboe Rasmussen Kínába vagy sem.

 

                                                                                                                      Mikola Rezső

                                                                                                          id[ieiglenes] ügyvivő

 

Sík Endre

külügyminiszter

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-13-a-1960-28. – Gépelt és aláírt másodlat.