„Az egész háború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a szolyvai fogolytábor” – A málenkij robot kárpátaljai vonatkozásai

„Majdnem 200 ref.[ormátus] férfit vittek el a szolyvai kaszárnyában alakított fogolytáborba. Közülük egy már Nagyberegen összeesett, és halva hozták haza. Ezt a testvérünket a nagyberegi állomásparancsnok szigorú utasítására minden tisztesség és harangszó nélkül temettük el a néma Miatyánk elmondásával. Az elhurcoltak közül többen betegen jöttek haza, hármat pedig ott földeltek el. Az egész háború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a szolyvai fogolytábor. Ez év tavaszára, március végére onnan ismeretlen helyre vitték el férfiainkat, s azóta sorsukról nem tudunk semmit sem.”

Bevezető
 

A második világháború végén, a szovjet csapatok Kárpátaljára érkezését követően került sor a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiájára. 1944 novemberében a szovjetek három napig tartó „kis munka” ürügyén jelentkezésre szólították fel a régió valamennyi hadköteles magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfi lakosát. A megjelent férfiakat azonban a háromnapos jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották, ahol a járványok, az embertelen bánásmód és a borzalmas körülmények miatt a foglyok ezerszámra haltak meg. A szolyvai megpróbáltatásokat túlélőket pedig továbbszállították a Szovjetunió különböző lágereibe. Sokan közülük soha nem tértek haza, a hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort. Jelen tanulmány célja a szovjet megszállás, illetve a deportálások kárpátaljai vonatkozásainak levéltári források alapján történő bemutatása.

 

Kárpátalja szovjet korszaka 1944 őszén, a Vörös Hadsereg általi megszállással vette kezdetét. A IV. Ukrán Front katonái 1944. szeptember 27-én keltek át a Tatár-hágón, és október 27-én már a régió központjának számító Ungvár városát is

. Ezzel október végére gyakorlatilag megtörtént a vidék teljes katonai birtokbavétele. Ettől kezdve a szovjet forrásokban a kárpátaljai régió hivatalos megnevezése „Kárpátontúli Ukrajna” volt, mivel Moszkvából vagy Kijevből nézve a Kárpátokon túli területről volt szó.

A szovjet szempontból sikeres hadmozdulatok után Sztálin utasította Petrov

, a 4. Ukrán Front hadseregparancsnokát, hogy fejezze ki háláját a hadsereg irányába a Kárpátok meghódításáért és Ungvár városának „felszabadításáért”. Ungvár mint régióközpont elfoglalásának különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az esemény tiszteletére Sztálin elrendelte az akcióban jeleskedő katonák kitüntetését, Moszkvában pedig díszsortűzzel ünnepeltek. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)  

A magát „felszabadítóként” aposztrofáló 4. Ukrán Front valódi feladata azonban a terület teljes megszállása és szovjetizálása volt. Azon túl, hogy a szovjetek bejövetele egy gyökeresen új politikai, társadalmi és gazdasági helyzetet teremtett az itt élők számára, a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiáját is jelentette.

1944. november 12-én ülésezett a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, ahol meghozták az akkor még szigorúan titkos 0036. számú határozatot. Ebben elrendelték a területen élő 18 és 50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összeírását, illetve külön osztagokban, listák szerint a hadifogoly-gyűjtőhelyre történő

. Másnap, november 13-án minden nagyobb településen kifüggesztették a Városparancsnokság 2. számú parancsa című falragaszt. Ez kihirdette a 18–50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosság jelentkezési kötelezettségét, továbbá leszögezte, hogy abban az esetben, ha valaki nem teljesíti a parancsot, akkor haditörvényszék elé kerül. A jelentkezés utolsó napjaként a hatóságok november 16-át jelölték meg. A falragaszokon kívül a községekben dobszóval is hirdették a felszólítást. A túlélők visszaemlékezése szerint naponta többször is kidobolták, több esetben pedig még azt is közhírré tették, hogy annak a személynek, aki a kijelölt korhatárok közé tartozik és nem jelentkezik, felkoncolják a családját.

Ezután megkezdődött az emberek tömeges összegyűjtése. Ennek során a legkülönfélébb módszereket alkalmazták a szovjet hatóságok helyi képviselői. Egyes helyeken igazolás átvételének ürügyével gyűjtötték össze az embereket, mely igazolás feljogosítaná őket a szabad közlekedésre a Vörös Hadsereg által felszabadított területen. A november 16-ig magukat regisztráltató személyek abban a hitben, hogy csak egyszerű nyilvántartásba vételről van szó, november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési helyükre, hogy visszavegyék igazolványukat. Azonban ekkor már fegyveres őrök várták a megjelenteket, akik nem mehettek haza, és nem hagyhatták el a helyi

. A legtöbb községben a mindössze három napig tartó jóvátételi, helyreállító munka ürügyén gyűjtötték össze a . A fogalommá vált és a magyar nyelvben is meghonosodott „kis munka” vagy a „málenkij robot” fogalommal fémjelezzük a magyar és német nemzetiségű polgárok deportálását jelentő intézkedést.

Az emberek nemzetiségi alapon történő szétválogatása a különböző gyűjtőhelyeken arra enged