Aláírják a Fidesz és az MDF választási szövetségét.Tovább
Az utolsó párbaj – Ferenc József és Kossuth Lajos gyászszertartása
Kossuth Lajos 1894. március 20-án hunyt el Torinóban. Az egykori kormányzó elnök határozottan, a végsőkig visszautasította, hogy elismerje önmagát a számára kizárólag osztrák császár alattvalójának. Temetése, amelyet a magyarok szerint jogszerűen csak 1867 óta uralkodó I. Ferenc József utasítására nem lehetett az államkassza költségére megszervezni, felrázta a magyar közvéleményt. Őfelsége kormánya tagjainak szigorúan meg volt tiltva, hogy részt vegyenek ezen a politikai gyászaktuson.
1. Az Olvasd! című újság címlapja Kossuth halálhírével
1894. április 1.
Jelzet: MNL OL K 26–1894–650 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökség, Központilag iktatott és irattározott iratok – Eredeti, nyomtatott.
Kossuth Lajos 1893-ban önmagát „
" érezte. A majd’ három évtizeddel fiatalabb Ferenc József ugyanekkor szintén azt konstatálta, hogy „" válik. Az alábbiakban nem a két ősz államférfi önértékelésével, de nem is a hasonlóan kritikus korabeli véleményekkel foglalkozunk. Azt vizsgáljuk, lehetséges-e, hogy az az uralkodó, aki legnagyobb ellenlábasa fiát később saját tette, egyszerre volt „”? Annyi bizonyos, hogy Krúdy Gyula korabeli ítéleténél árnyaltabb álláspontra van szükség. A magyar próza kiemelkedő alakja ugyanis így vélekedett: „Két nevezetes temetést láttak az Osztrák–Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. […] Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember […] már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján "Osztrák–magyar
Pedig minden olyan szépen kezdődött.
apja, halála után, 1847-ben Magyarország nádorává választották. Mivel a mindenkori nádor hagyományosan egyben Pest vármegye főispánja is volt, 1847. október 16-án sor került a főispáni beiktató ünnepségre is, ahol a király nevében a 17 éves Ferenc József főherceg mondott magyar nyelvű beszédet, amelyben kijelentette, hogy„ünnepelni fogja mindig e napot”, melyen „a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásának nyilvános jelét” . A szintén jelenlévő Kossuthot is elvarázsolta az ifjú főherceg, és megerősítette,hogy „a Habsburg-ház nagy reményű ivadéka […] első fellépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette”. A megjegyzést azonban nem a beiktatási ünnepségen tette Kossuth, hanem 1848. március 3-án, a pozsonyi rendi gyűlés alsótábláján, ahol heves kritikával illette a kormányzati rendszert és felszólította a dinasztiát, hogy válasszon „saját java s egy korhadt rendszert tartogatása között”, és a Monarchia alkotmányos átalakítását .A sikeres, törvényes forradalom és a levert szabadságharc után, amelyben a Habsburg-házat trónfosztottá nyilvánították és Kossuthot kormányzó elnökké választották, Magyarország számos politikai és katonai vezetőjének száműzetésbe kellett vonulnia. Kossuth fél évszázados emigrációja során végig konzekvensen hű maradt az 1849. április 14-én Debrecenben meghirdetett céljához és önmagához. „Az osztrák uralom elleni élő
" vetette el a kiegyezést, tehát azt a politikai aktust, amellyel a magyar nemzet nézete szerint hátat fordított korábbi eszméinek, és amely olyan „chloroform, mely hazug parlamentarizmusával elaltatja a népet, és sikló, mely végveszedelembe viszi a ." Hozzá kell ehhez tenni, hogy Kossuthot ebben a kérdésben nem „doktriner vaskalaposság”, vagy „indulatvezérelt " vezette. 1877 elején a ceglédi százas bizottság előtt jelentette ki, hogy amennyiben Ferenc József nem lenne osztrák császár, hanem kizárólag magyar király, akkor hazamenne, „habozás nélkül […] és minden tartalékgondolat nélkül letenné kezébe a hűség esküjét és meg is tartaná becsületes loyalitással mindhaláláig.” Ebben az elvi republikanizmusa sem zavarná, mert „nem a személyben, nem a családban van az incompatibilitás, hanem az osztrák császári minőségben”.„Nagy szó ez éntőlem, uraim!” – mondta a talán meglepett összegyűltek előtt –, mert közte, a trónvesztés indítványozója és azon kéz között, „melybe a hűség esküje leteendő volna, egy iszonyatos vértenger ."
2. Beszámoló a ceglédiek olaszországi útjáról
Borsszem Jankó, 1877. január 14. 4. – Eredeti, nyomtatott.
A két államférfi életre szóló párviadalának utolsó előtti felvonása egy Kossuth számára majdnem halálos tőrdöféssel kezdődött. A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi L. törvénycikk 31. paragrafusa – nyilván nem véletlenül – Kossuthot is érintette. Eszerint az a magyar állampolgár, aki hivatalos megbízás nélkül tíz éven át megszakítás nélkül a magyar korona területén kívül tartózkodik, csak akkor nem veszíti el magyar állampolgárságát, amennyiben az elkövetkezendő tíz évben, de legkésőbb 1890. január 8-ig „valamely osztrák–magyar konzuli hivataltól tartózkodási jegyet nyer, avagy valamely osztrák–magyar konzuli község anyakönyvébe
". Kossuth 1889 nyarán írott levelében, tehát röviddel a törvényi határidő lejárta előtt megerősítette, hogy ennek a követelménynek nem tud és nem is akar megfelelni. Ez ugyanis azt jelentené, hogy osztrák-magyarnak vallaná magát, ami soha életében nem volt és nem is lesz, „".„Elméje, lánglelke, a régi, hazaszeretete, aggódó gondossága változatlan, de a test görnyed már az idő súlya alatt, a halál fullajtárai, a betegsége, a gyöngülés már
" – ítélkezett a hazai közvélemény Kossuth szellemi és fizikai állapotáról, így nem csoda, hogy magyar miniszterelnök 1889. április 28-án felirattal fordult az uralkodóhoz. Ebből kiderült, hogy már 1887-ben – miután a Kossuth elhunytáról szóló hamis hír alapján megemlítette Őfelségének, hogy „nem lehet meglepni hagyni magunkat” egy olyan eseménytől, amely a természet törvénye szerint bármikor bekövetkezhet – megkapta a legfelsőbb jóváhagyást ahhoz, hogy a témával kapcsolatos nézeteit írásban előterjessze az uralkodónak. Az egykori kormányzó elnök érdemeinek méltatása után Tisza egyrészt kijelentette, hogy Kossuthnak még halálában sem lehet megbocsátani, mivel „az utolsó pillanatig nem hagyott fel magának a kiegyezésnek és az ezen az alapon ténykedő törvényhozás jogosultságának tagadásával”. A törvényhozás közreműködése tehát kizárt, de a társadalmi köröket és a törvényhatóságokat nem lehet megakadályozni „részvétük kifejezésre juttatásában, gyászszertartások megrendezésében”, és még a kormány tagjainak sem lehet megtiltani, hogy önkéntes adományokkal támogassák egy emlékmű létrehozását, „ha e célból adakozásra szólítják fel őket”. Tisza biztos volt abban, hogy „lármára, zajongásra és tüntetésekre kerül majd sor, […] de ez hamarosan elmúlik minden káros következmény ".3. A Kossuth Lajos esetleges halálakor követendő magatartásról
1889. április 28.
Jelzet: MNL OL K 26–VIII–1596/1889 – Eredeti, kézzel írt felirattervezet.
A Legfelsőbb Elhatározás 1889. június 24-én érkezett meg Budapestre. Ferenc József helyesléssel vette tudomásul miniszterelnöke álláspontját, ugyanakkor egyértelműen kijelentette, hogy a részvétnyilvánításoknál sem „a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg”, sem a kormány tagjai az adakozásoknál részt nem vehetnek, a magasabb hivatalnokok és országos méltóságok pedig szintén tartózkodjanak ettől. Végül megerősítette, hogy a törvénykezési út kizárása akkor is fenntartandó, ha „az illető holt tetemének hazahozataláról és az országban eltemetéséről lenne
". Ferenc József tehát ragaszkodott ahhoz – és ez kormánykörökben nem volt ismeretlen –, hogy a néven nem nevezett Kossuthnak megadható a végtisztesség, „csak a király s a fennálló törvényes állam, melyet ő negált, nem vehető " – számolt be , a bécsi Udvari Kamarai Levéltár igazgatója.
Ki is lett díszpolgár?
Tisza nem csupán Kossuth várható halálára készült, hanem a sajátjára is – politikai értelemben. Hiszen másfél évtizednyi parlamenti harc után az ún. véderővitában politikailag teljesen elhasználódott. Zárójelenetét a politika színpadán hatásosan kívánta megrendezni. Az 1890. február 12-i minisztertanácson javaslatot tett az állampolgársági törvény módosítására. Eszerint amennyiben valakit egy magyar város díszpolgárrá választ és az illető a választást elfogadja (Kossuth rövid idő alatt több mint 30 díszpolgári címet kapott), akkor a honpolgársága tíz év távollét ellenére sem szűnne meg. Ezt a módosítást saját kormánya szavazta le, azzal az indoklással, hogy el kell kerülni annak a látszatát, hogy a módosítást annak a Kossuthnak a kedvéért hozzák meg, aki „megtagadja […] az ország törvényeinek
”. Tisza rivaldafényben távozhatott, ugyanakkor Kossuth határozottan visszautasította ezt a kibúvót is, mert „nem lopódzik be hátsó ajtócskán a házba, melyből a főajtón kidobták.”.A „törvényesített jogtalanság” ellen, mivel mást nem tehetett, hontalanságával ". Egy bizalmas levélben sokkal keményebben fogalmazott: „Nekem Ferenc Józsefhez csak egy szavam lehet: »Te osztrák császár! Te akadálya nemzetem boldogságának, pusztulj, takarodj .
4. Kossuth helyzetértékelése, amelyben önmagát saját nemzete száműzöttjének nevezi
1889. június
Jelzet: MNL OL R 90I–6897 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 1526 utáni gyűjtemény, 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye, Kossuth gyűjtemény időrendi része (I. sorozat) – Eredeti, kézzel írt.
A napi politika eseményeit főleg hírlapkivonatokból követő uralkodó minden bizonnyal csupán a mérsékeltebb kirohanásról szerzett tudomást, de így is megdöbbent. Számára Kossuth az örök forradalmár, „dinasztiája megátalkodott ellensége” volt, aki a „nagy önmegtagadások árán létrejött” közjogi békét – életének legfontosabb, vaskövetkezetességgel óvott művét – „aláássa”. Kossuth forradalma az ifjú császár legnagyobb megaláztatását eredményezte, kis híján szétrombolta a birodalmat, és Ferenc József arra kényszerült, hogy a dinasztia érdekében idegen segítséget kérjen. A mayerlingi tragédia évében pedig újabb politikai nehézségek vártak rá. Azt szó nélkül tűrte, hogy Kossuth rendszeresen üzeneteket és újságcikkeket küldött haza az emigrációból, és állást foglalt politikai kérdésekben. Kossuth kultuszát azonban a dinasztiát és személyét érintő sérelemnek tekintette, a függetlenségi gondolat és a kultusz politikai haszonélvezője, a Függetlenségi Párt megerősödésében természetesen szintén nem volt
.Ferenc József az állampolgárság ügyében nem engedett, a díszpolgárságokkal azonban hosszú ideig nem törődött. Egészen addig, amíg mozgalom nem indult 1889 végén abból a célból, hogy a főváros is díszpolgári címet adományozzon Kossuthnak.
, Budapest főpolgármestere 1889. december 27-én szolidan fenyegető levelet kapott királyi kabinetirodai főnöktől. Eszerint Kossuth nyilatkozatai után a díszpolgárrá választás „nemcsak kimondhatatlan gyengédtelenség”, hanem „a korona méltósága és Őfelsége legmagasabb személye ellen intézett sértő merénylet” lenne. Ha a fővárosi képviselőtestület elfogadná az indítványt, akkor Őfelsége a jövő évben „kénytelen lenne a magyar fővárostól . Ráth válaszában biztosította az uralkodót arról, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy ezt a merényletet . A díszpolgárság kérdése valójában csak 1892. szeptember 14-én merült fel legközelebb, amikor a főváros közgyűlése 120 szavazattal 40 ellenében el is fogadta azt.Néhány hónappal később, 1892 júniusában – bármilyen furcsán is hangzik – úgy tűnik, Ferenc József is megkapta a díszpolgári címet. Az ún. „tízkötetes akadémiai” Magyarország-történet, a jeles történészek által összeállított Magyarok krónikája, sőt a neves magyar-amerikai professzor,
is arról számol be, hogy az uralkodó trónra lépésének 25. évfordulóján – mintegy cserében azért, mert a király 1892. június 10-én kelt Legfelsőbb Elhatározásával székesfővárosi rangra emelte Budapestet – díszpolgári címet kapott a magyar fővárostól. Ha azonban átlapozzuk a főváros közgyűlésének akkori jegyzőkönyveit (vagy éppen a jubileum alkalmából megjelentetett ), csodálkozva állapíthatjuk meg, hogy erről sehol sincs szó. Kossuth díszpolgári címének indoklásában van egy nagyon hosszú, patetikus körmondat, amelyben mind a nagy patriótával, mind az uralkodóval szemben manifesztálják a főváros lojalitását, ez zavarhatja meg a felületes szemlélőt. „Tekintve, hogy Kossuth Lajos neve elválaszthatatlanul össze van forrva a magyar nemzet alkotmányos szabadságának visszanyerésére irányuló nemzeti törekvésekkel; tekintve, hogy Kossuth Lajosban a lángoló hazaszeretetnek és nemzete üdvének élt hazafit látja a nemzet összessége, kinek hervadhatatlan érdemei a történelem lapjaira örök betűkkel vésvék be; tekintve, hogy Kossuth Lajos Budapest fejlődése körül is a negyvenes években, különösen pedig 1848-ban elévülhetetlen érdemeket szerzett, a közgyűlés, midőn lelkesült éljenzéssel róvja le a törhetetlen hűség és legbensőbb alattvalói szeretet adóját a legalkotmányosabb Uralkodó I. Ferencz József Magyarország koronás királya iránt, kinek áldásos uralkodása az alkotmányos szabadság virágzásának korszaka és a ki annak legmagasabb őre és oltalmazója – a tett indítványt szótöbbséggel elfogadja s Kossuth Lajost Budapest fő- és székváros díszpolgárává ."
5. Köszöntő vers a koronázás jubileumára
Borsszem Jankó, 1892. június 5. 1. – Eredeti, nyomtatott.
Egy ’67-es a ’67-es keretekkel szemben, vagy egy ügyes
?1894. március közepén egyre több hír érkezett Turinból Kossuth egészségi állapotának romlásáról, és mivel már a magyar kormányzati körök is a legrosszabbtól tartottak, a hivatalban lévő miniszterelnök,
– ismerve Tisza 1889-es feliratát és a király egyértelmű válaszát is, ugyanakkor a közvélemény nyomását is szem előtt tartva – elkezdett lavírozni a király és a nemzet között. Tisztességes temetés Kossuthnak anélkül, hogy az uralkodó haragját magára vonja, vagy másként fogalmazva: „Eltemetheti-e a Ferenc Józseffel frigyre lépett Hungária azt az embert, akit nem is olyan rég az apjául választott? És ha eltemetheti, akkor milyen ?"– ez volt a megoldandó probléma. Rövid párbajra került sor Őfelsége és miniszterelnöke .Wekerle a kabinetirodán keresztül a Cȏte d’Azur-ön feleségénél, Sissinél tartózkodó királyhoz fordult, és először két követet –
hadügyminisztert és , az Őfelsége személye körüli minisztert – küldött hozzá. Először azzal akartak tisztában lenni, milyen magatartást kövessen a kormány az esetleges képviselőházi határozatokkal kapcsolatban. Miután még „a kedvenc”, Fejérváry báró is átlépte kissé a józan mérlegelés határait és azt javasolta a királynak, hogy az küldjön koszorút Kossuth , Wekerle maga is jelentkezett Bécsben. Az audiencia és az azt követő táviratváltás során két tény megerősítést nyert: Kossuthot (tekintettel a szövetségesekre, a ciszlajtán területek lakosságára, a hadsereg érzelmeire, az alkotmányosságra és a törvényességre, stb.) sem az állam, sem a képviselőház költségén nem lehet eltemetni. Másrészt a nemzeti gyász különböző rítusain a kormánytagok és a felsőbb hivatalnokok részvétele kerülendő – tehát mindaz, amit már öt éve minden illetékes tudott, és amin a halál bekövetkezte után sem lehetett változtatni. Wekerle a gordiuszi csomót egy ügyes, jogszerű és elegáns húzással vágta át: Budapestet bízta meg a temetés lebonyolításával és a háttérben minden eszközzel támogatta a fővárost.
6. Belügyminisztériumi körlevél a hivatalnokok számára elrendelt részvételi tilalomról
1894. március 26.
Jelzet: MNL OL K 148–XIV–1374/1894 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztérium, Elnöki iratok – Eredeti, kézzel írt fogalmazvány.
Sem az élő, sem a holt Kossuthot nem volt egyszerű ignorálni. Amikor 1886 végén egy Kossuthról készült festményt,
, huszonhárom éves festőművésznő alkotását is bemutatták egy, a király által is felkeresett kiállításon, akkor az uralkodó megtehette, hogy egyszerűen elsétál előtte és csak futó pillantást . Most egy bonyolultabb kérdést kellett megoldani. Ferenc József ügyelt arra, hogy amennyiben szükséges, egy akta utolsó sorainak margójára tett kérdőjellel érje el, hogy kívánságai megvalósuljanak, illetve a gyász különböző megnyilvánulásait is kontrollálható keretek között lehessen tartani. Amikor pedig arra volt szükség, korrigálta kifogásokat kereső miniszterelnökét, aki a Béccsel egyeztetett vagy az uralkodó által elrendelt döntéseket a hazai publikum előtt olykor-olykor sajátosan interpretálta és a hivatalos tilalmakat nem vette túlságosan komolyan. A király véleménye Kossuthról tehát nem változott, és – hasonlóan az elhunyt száműzötthöz – önmagához konzekvensen hű maradt. A temetéssel kapcsolatban Ferenc József semmihez sem akart hozzájárulni, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy megbocsátott a holtában hazatérő emigránsnak és hivatalos temetésről van szó.
7. Ferenc József felemelte a szavát az ellen, hogy a holttestet – tekintettel az Abbáziában tartózkodó német császári párra – Fiumén keresztül szállítsák haza
1894. március 22.
Jelzet: MNL OL I 34–1894–15 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Bécsi levéltárakból kiszolgáltatott iratok, Kabinettsarchiv, Geheimakten: Nachlass Pápay – Eredeti, kézzel írt.
A király fő- és székvárosa határozott választ adott: véres tüntetések zajlottak le Budapesten, amelyekről naponta kellett írásos beszámolót készíteni a királyi udvar számára, a szabályos utcai harcoknak halálos áldozata is volt. Rendőröket és azoknak a házaknak az ablakait, ahol nem volt kifüggesztve a gyász zászlaja, téglákkal dobáltak meg. A hivatalos épületekre nem lehetett gyászlobogót kifüggeszteni. Ebből a pesti belvárosban tumultuózus és gyakran komikus jelenetek adódtak.
herceg pedig kínos magyarázkodásra kényszerült a miniszterelnök és a belügyminiszter előtt, miután a „Trauerfahne nicht ausstecken” (gyászlobogót nem kitűzni) szövegű távirata a „női kezelő közeg” hibájából a tagadószó nélkül érkezett meg Sopronba, és a herceget néhány soproni lap Kossuth-barát érzelmeiért dicsőítette. A gyász ellenére megtartott színházi előadásokat fiatalok zavarták meg, és a rendzavarások csak akkor szűntek meg, amikor Kossuth fiai elgondolkodtak azon, hogy mégsem adják beleegyezésüket apjuk holttestének hazaszállításához. A hazai történészek – temperamentumtól függően – szintén nem spóroltak a válogatott becsmérlésekkel. Hanák Péter szerint a királyt „uralkodóhoz méltatlan megátalkodottság” vezette, sőt, "”8. Eszterházy Miklós herceg levele a miniszterelnöknek és a belügyminiszternek
1894. március 22.
Jelzet: MNL OL K467–Wekerle–1894–16 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökség, Miniszterelnökök félhivatalos iratai – Eredeti, kézzel írt.
Kenyeret és… temetést
A hivatalos Magyarország – „
” – korábban csak a Habsburg-uralkodókat megillető temetési szertartásokat rendezett a közélet és a kultúra meghatározó személyiségeinek, illetve korábbi szabadsághőseinek. , az első felelős magyar kormány miniszterelnökének temetése 1870-ben „felemelő és méltóságteljes” volt, , a kiegyezés atyjáé 1876-ban „ízléses és szép”, . Őfelsége külügyminisztere búcsúztatása 1890-ben „". 1894-ben az egész ország hisztérikus gyászba borult, a temetés politikai eseménnyé vált, végtelenül hosszú patetikus beszédekkel, a gyászba öltözött városban relikvia-vadászatot rendező tömeggel – amely először a Nyugati pályaudvarra befutott vonatról, majd a temetőben a sírról „tarolta le” a –, illetve az államhatalom teljes távolmaradásával.A miniszterelnök és a kormánytagok mellett, akik „
” maradtak távol, hiányzott, a Képviselőház Kolozsvárra menekült elnöke, hercegprímás és – az egri érsek és a szepesi püspök kivételével – a püspöki kar, a legtöbb arisztokrata, továbbá a főispánok és a hadsereg képviselői. Sőt, a temetést lázas igyekezettel megszervező, határozatokat hozó, bizottságokat és küldöttségeket alakító főváros főpolgármestere, Ráth Károly is villámgyorsan megbetegedett. A magyar harcias álláspont szerint mindannyian „téves lojalitási felfogásból” cselekedtek, „”. Wekerle egy fél évvel később íródott bizalmas levelében kifejtette, hogy „az ország számbavehető közvéleménye a mai közjoggal meg van elégedve”, de Kossuth temetésén „”.1894. március 23.
Jelzet: MNL OL R 32–No. 3864 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 1526 utáni gyűjtemény, 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye, Az 1848/49-i forradalomra, szabadságharcra és emigrációra vonatkozó nyomtatványok – Eredeti, gépelt.
A Hatvani utcát Kossuthról nevezték el, az iskolákban szünetet tartottak, a gyászmenet útvonalán tízezrek gyűltek össze, tömve voltak az erkélyek, az ablakok, az ácsolt tribünök, az épülő házak állványain kialakított ülőhelyek, a padlásablakok, a hordókon, asztalokon, létrákon rögtönzött nézőhelyek. „Kossuth apánk hűlt tetemeinek a haza földjébei temetéséről”, „nagy halottunk egyszerű koporsójának fejedelmin is túli pompával” való búcsúztatásáról „a magyar Švejk”,
is beszámolt . A Képviselőház nevében Jókai Mór tartott emlékbeszédet, amelyben „csillogó szónoki bűvészmutatványokkal igyekezett összebékíteni Kossuth emlékét a dinasztiahűséggel”. beszéde „némi mozgást keltett”, amikor – az uralkodó esetleges gesztusára utalva – arról a cipruságról szólt, „" Wekerle a temetés után – a liberális reformpolitikáját övező bécsi bizalmatlanság dacára – újabb politikai sikert is el tudott könyvelni. A Függetlenségi Párt honorálta a kormány magatartását, és a képviselőház óriási többséggel fogadta el a polgári házasság bevezetéséről szóló javaslatot. Sőt, a kormány egy bizalmatlansági indítványt is túlélt, amelyet 218 szavazattal a 114 ellenében utasított el a ház.
10. Ugron Gábor bizalmatlansági indítványa és Endrey Gyula interpellációja
1894. április 11.
Jelzet: MNL OL K2–1892–1896–Interpellációk – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Országgyűlési levéltár, Képviselőház és nemzetgyűlés, Elnöki és általános iratok – Eredeti, kézzel írt.
Kettős mérce
Egy salzburgi középiskolában 1975-ben érdekes oktatási kísérletet bonyolítottak le. „Andreas Hofer – szabadsághős, Kossuth Lajos – fanatikus nacionalista?” címmel különböző osztrák tankönyvekből vett szövegeket hasonlítottak össze, melyek „pozitív asszociációkat” tartalmaztak a tiroli, és „többnyire józan távolságtartással” ítélkeztek a magyar történelmi személyiségről. A diákok is felismerték, hogy valami nincsen rendben, és „kritikus olvasásra” van szükség ebben az
. Valami hasonlónak kellene történnie a két, „Csak semmi gyengeség” mottóval küzdő államférfi párbajának megítélésekor is. Az osztrák és magyar történetírásnak hosszú évek alatt sikerült eljutni egy semleges, mind az egyoldalú hőskultusztól, mind pedig a gyűlölködő becsmérléstől megszabadított Kossuth-képhez. Ma, amikor a monarchikus múltat gyakran megszépítő, de részben újra is értékelő Habsburg-reneszánsz korát éljük – ezt igazolják a kiegyezés százötvenedik évfordulóján eddig megjelent történészi interjúk is –, Ferenc József, illetve általában a Habsburg-uralkodók megítélése is szükségszerűen revízióra szorul.Az alkotmányos engedmények ellenére abszolút uralkodónak nevelt és akképp is gondolkodó Ferenc József számára sem a fél évszázadnyi száműzetés, sem a halál ténye „nem volt elegendő ahhoz, hogy »megbocsásson« politikai ellenfelének, […] még ha ez a gesztus politikai szempontból a dinasztiának hasznos is lett
”. A király közvetlen részvétnyilvánítása és egy állami temetés, tehát a király által fémjelzett állam kérlelhetetlen ellenfelének az állam által szervezett temetése, vagy csak egy koszorú küldése is ezt jelentette volna, ezért ez józan ésszel elképzelhetetlen volt. Thallóczy Lajos helyesen állapította meg: „e részvét ethikailag hazug lehetett volna csupán, komédia a királyra nézve, hogy a mi vajszívű nemzetünkben hasson, s méltatlan Kossuthhoz, kinek nem kellett udvari ”.Hűnek lenni a dinasztiához, de egyúttal megmaradni ’48-asnak is – ez a két pólus, vagy ahogy Kossuth megfogalmazta, „a közélet hivatalos opportunizmusa” és „
” jól megfért egymás mellett a millennium eufóriájában. Nem egyszer a dualizmus eredményei a forradalom céljaiként jelentek meg, és a ’48-as hősök éltetése összefonódott a király . akadémikus 1916-ban, Ferenc József halálakor elmondott gyászbeszédében úgy vélekedett, hogy Petőfi ugyanazon király ellen lelkesítette szent háborúra nemzetét, mint aki mellett harcolt a magyarság hatvannyolc évvel később. Miután kifejtette, hogy „a kérlelhetetlenül haladó évek bölcs tapasztalatai szolgáltatták azt a varázserőt, mely a nemzet és a király közt való ellentétet nemcsak kiegyenlítette, hanem valóságos szeretetté nemesítette”, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Ferenc József akkoriban tulajdonképpen nem is volt magyar király, hanem csak osztrák . 1894-ben a Függetlenségi Párt gyászjelentése szintén hasonlóan fogalmazott, eszerint „a császárok irtózatos légiói fullasztották vérbe jogainkat és adták bakókézre ". Kossuthot 1894. április 1-jén végleg eltemették. Április közepére a Kossuth-láz is a múlté volt már. A közvélemény megnyugodott, és a királyi Fenségek házasságkötésének 40. évfordulójára készült.
11. Sopron gratuláló felirata, mellékletben a törvényhatóság határozatával, mely szerint a helyi gyalogsági laktanyát Ferenc Józsefről szeretnék elnevezni
1894. szeptember 16.
Jelzet: MNL OL K 148–I–1894–3548 – Eredeti, kézzel írt.
Ezen a napon történt december 03.
1997
- <
- 2 / 2
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedk számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő