Beregszász és vidékének vészterhes hónapjai Összeomlás, proletárdiktatúra és az elcsatolás időszaka (1918–1920)

Az első világháború és az azt követő összeomlás Magyarország északkeleti vármegyéit sem kerülte el. 1918 őszétől egyre inkább Bereg vármegye, főleg Beregszász vált Ung, Ugocsa, Máramaros és Bereg vármegyék politikai központjává. Ebben szerepet játszott a csehszlovák és román katonai térnyerés is, amely miatt e területen a magyar állam fennhatósága fokozatosan csökkent. Írásunkban azt mutatjuk be, hogy Beregszászon és környékén milyen események zajlottak le 1918 zavaros őszétől a trianoni békeszerződés aláírásáig. A város román, majd csehszlovák katonai megszállásával ugyanis az impériumváltás már 1919 áprilisában kezdetét vette, és az 1920. június 4-én aláírt békeszerződéssel vált véglegessé.

Bevezető:

A Magyar Népköztársaság időszakát Beregszászban alapvetően két főbb eseménysor jellemezte: a vidéken végigsöprő erőszakhullám, illetve a szociáldemokrata párt hatalomszerzési törekvése.

Az 1918. októberi budapesti eseményekhez hasonló jelenségek Beregszászban és környékén november elején voltak tapasztalhatók. Először a katonák és csendőrök sapkarózsa helyett nemzetiszínű szalagokat[1] kezdtek viselni, majd november 2-án 100 taggal megalakult Beregszászban is a Nemzeti Tanács.[2] Ezzel párhuzamosan a környező falvakban népharag tombolt, amely főleg a jegyzők és körjegyzők, papok, illetve Gulácsy István alispán ellen irányult. Az erőszakos cselekmények elkövetői elsősorban a hazatért és családjukat nyomorúságos körülmények között találó frontkatonák voltak, akiknek dühét sokszor a szociáldemokrata agitátorok is tovább fűtötték. Többnyire így vélekedtek az állami tisztségviselőkről a rendbontó, fosztogató katonák: „Ez semmi más, mint a szegény ember vérszopói [!], kik addig, míg mi a vérmezőn hullattuk vérünket, ők addig idehaza dőzsölve az urak talpát nyalva gyűjtötték halomra a vagyont.[3] Mezőváriban a katonákat csitítani igyekvő Kőrössy Sándor református lelkésznek támadtak és rászóltak: „ne fogja pártját a jegyzőnek, maga se szenvedett soha.[4] A tomboló erőszakhullámmal egy időben jelentős közellátási zavarok jellemezték Beregszászt. Egyre gyakrabban korlátozták az elektromos áram használatát, ami miatt hirtelen nagy hiány lett gyertyából. Ezt Beregszászban a katonai anyagraktárakban lévő gyertyák kiosztásával orvosolták, igaz, csak egy kis időre.[5] A gyertya mellett szinte minden más közszükségleti cikkből is hiány volt. Alig lehetett petróleumot, dohányt, cukrot, ruhát, cipőt kapni.[6] A fa- és szénhiány pedig igencsak megnehezítette a vasúti közlekedést.

E kedvezőtlen, brutalizált légkörben a Budapestről érkező szociáldemokrata agitátorok működésének eredményeként a régióban először Beregszászban, 1918. november 24-én alakult meg a Szociáldemokrata Párt a budapesti Braun Herman tevékeny közreműködésével.[7] A legelső munkástanács október–november fordulóján jött létre. Folyamatosan gyújtó hatású beszédeket tartottak a város lakosságának.[8]  Létrejötte után a Szociáldemokrata Párt irodát kapott Beregszászban, a vármegyeháza összes földszinti szobáját használhatta ingyenes fűtéssel és világítással. Annak érdekében, hogy népszerűségét növelje, a párt megszerezte a hadifogoly- és munkabiztosítási ügyeket.[9] Ígérgetésekkel igyekezett rokonszenves politikai párt képét kialakítani magáról a nyugdíjak, a hadisegélyek kiutalásának késése miatt nyugtalan lakosság előtt. Többek között ezért tartottak gyűléseket, illetve több alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy erőszakkal vegyék át a hatalmat a vármegyeházán. Egyik alkalommal, 1919. február 19-én, amikor sem Kutkafalvy Miklós kormánybiztos-főispán, sem pedig Nagy Ernő alispán nem volt jelen a vármegyei tanácskozáson (mert Budapesten tárgyaltak), szociáldemokraták vonultak be a terembe és követelték, hogy a szociáldemokraták közül válasszák meg a vármegyei néptanács elnökét, holott nem is ez volt a tanácskozás tárgya. Miután felvilágosították őket, hogy ez kizárt, szóváltások alakultak ki, majd pedig dulakodás, ami végül kisebb verekedésbe csapott át.[10]

Miután sokadjára sem sikerült puccsal a hatalomátvétel, folytatódott a hangulatkeltés. Beregszász utcái szociáldemokrata felvonulásoktól és izgató beszédektől lettek népesek. 1919. február 26-án szociáldemokrata felvonulást tartottak a városban, amely hatalmas tömeget mozgósított.[11] A felvonulás rendbontás nélkül ért véget, amiben annak is szerepe volt, hogy a nemzetőrség fokozott erőkkel vonult ki. 1919. március 15-én újabb felvonulást tartott a párt Beregszászban. Az erődemonstrációnak is felfogható menethez csatlakoztak a város közellátásának javításában reménykedő polgárok és munkások. A vörös zászló alatt vonuló tömeg a városon áthaladva a városi mozihoz ért, ahol este filmek és szónoklatok váltották egymást. A március 21-ig tartó szociáldemokrata megmozdulások hátterében a nagybirtokosok hatalomgyakorlástól való eltávolításának szándéka húzódott meg.

1919. március 21-én Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot, aminek a hírét frontkatonák, hivatalnokok hozták magukkal Beregszászba. A hírfoszlányok hallatán a beregszászi nemzetőrség szigorította a járőrszolgálatot.[12] Miközben Budapest házain vörös lobogók lengtek, Beregszászban csend és nyugalom honolt március 22-én.

1919. március 23-án Beregszászban a munkástanács és a Szociáldemokrata Párt tagjaiból létrejött a három fős Bereg vármegyei direktórium.[13] Elnökké Simon Mózes ügyvédet választották, tagjai Szepesi László kőművessegéd és Décsei Lajos egykori csendőr lettek. A direktórium hamar hozzáfogott a közigazgatás kiépítéséhez. Beregszász új polgármesterének – ahogy akkor nevezték: városi politikai megbízottnak – ifj. Katkó Gyula nyomdászsegédet nevezték ki.[14] Beregszászban meghatározták az új bérkategóriákat, elrendelték a szocializálást. Eközben a környező falvakban kiterjedt kommunista agitációba kezdtek, amellyel a lakosság körében mindaddig ismeretlen kommunizmust kívánták népszerűsíteni. Szigorúan megtiltották az önkéntes földosztást, amit hatalmas csalódásként élt meg a lakosság, és ami az első igazi okot szolgáltatta arra, hogy elforduljanak a Tanácsköztársaságtól. A legtöbb esetben azonban az agitációnak nagybirtok- és a vallásellenes jellege volt.

A közellátás nem javult a proletárdiktatúra idején. Beregszászban továbbra is leginkább az ipari termékek hiánya volt aggasztó. Április elején a beregszászi vasútállomás vált forgalmassá – Tarpa, Beregsurány, Márokitanya környékéről ide hajtották a rekvirált szarvasmarhákat, majd Budapestre szállítottak őket.[15] Eközben a Beregszász környékén lévő településeken gabona- és állatrekvirálást tartottak roppant feszült hangulatban, a karhatalom igénybevételével.[16]

1919. április 16-án a román hadsereg támadást indított a Magyarországi Tanácsköztársaság ellen, a támadás jobbszárnya Ruszka Krajna területét is érintette. A feltartóztathatatlannak tűnő román előrenyomulás hírére április 21-én délben Simon Mózes vezetésével a direktórium lázas csomagolásba kezdett. Délután rohamtempóban szállították ki minden vagyontárgyukat a beregszászi vasútállomásra, és Sátoraljaújhelyre menekültek.[17]

A direktórium elmenekülésének hírére a lakosság egy része fosztogatásba kezdett Beregszász peremterületein. Annak érdekében, hogy az 1918. novemberihez hasonló rendbontásokat elkerüljék, a város 1918. október előtti politikai elitje elkezdte megszervezni a polgárőrséget.[18] Fegyvereket osztottak és járőrszolgálatot indítottak. A város irányítását egy bizottságra bízták, amelynek tagja lett Linner Jenő, Czeiner Nándor, Nagy Ernő, Benda Kálmán, Sipos Géza, Hant János százados és Dercsényi Ferenc.[19] Egy beérkező távirat miatt, amely arról értesítette Beregszászt, hogy a vörösök büntető csapatokkal térnek vissza, a város fegyvert ragadott és felkészült az ellenállásra. A „vörösök” azonban nem érkeztek meg április 22-én, így mindenki hazament. Másnap, április 23-án éjszaka viszont megjöttek, és ellenállás nélkül birtokba vették a várost.[20]

A visszatérő vörösök válogatás nélküli letartóztatásokba kezdtek. A beregszászi vasútállomás várótermében 200 személyt zsúfoltak össze, és akasztófákat állítottak fel a város piacterén. A 200 fő közül – ismeretlen szempontok alapján – 24-et kiválogattak, és marhavagonokban előbb Sátoraljaújhelyre, majd Budapestre szállítottak túszként.[21] Ezt követően még három napig volt vörös uralom Beregszászban.

1919. április 27-én reggel az utolsó kommunista is elmenekült Beregszászból, este pedig már román katonák masíroztak végig a városon. Beregszászban senki nem tudott jól románul, ennek ellenére fogadni szerették volna a román parancsnokot, ezért Panajoth Gyula dohányügyi gondnokot bízták meg, hogy tolmácsoljon. A románok fogadásával Beregszász „régi” elitje főleg azt akarta elérni, hogy a békés, fegyvertelen lakosságot a román hadsereg katonái ne bántalmazzák.[22] A környező falvakban a románok közeledésének hírére a vörös zászlókat levonták, és helyükbe fehér lobogókat tűztek ki a templomok tornyaira. A legtöbb magyar községben a román katonák fogadtatás és megállás nélkül vonultak át.[23] Beregszász 1919. április 27. – július 23. között volt román megszállás alatt. A román járőrök már április 28-án összegyűjtötték a városban az összes fegyvert. A katonák a békés lakosságot zaklatták, önkényesen utakat zártak le, indokolatlan házkutatásokat tartottak, főleg ruhákat rekviráltak. Érdekes módon nem kívántak beavatkozni a helyi közigazgatásba; hagyták, hogy az alispáni hivatalt dr. Kozma György vármegyei II. osztályú főjegyző vigye tovább, akit május 2-án a vármegyeházán tartott tanácskozáson – egy román tiszt jelenlétében – megválasztottak alispán-helyettesnek.[24] Kozma György egyébként állandó kapcsolatban állt a román katonai parancsnoksággal, olyannyira, hogy 1919. június 17-én román katonákat kért ahhoz, hogy a lázongó Mezővári község magyar lakosságát „pacifikálja”.[25]

1919. július 22-én a románok elhagyták Beregszászt, mire a városban bizonytalanság lett úrrá, és többen attól tartottak, hogy újra megjelennek a vörösök.[26] Július 23-án többen összegyűltek a beregszászi alispáni hivatalban: Kovács István jegyző, Bánfi Zsigmond, a borzsavölgyi vasút volt igazgatója, Kozma György alispán-helyettes és még jó néhányan. Kovács István telefonon próbált beszélni Munkáccsal, de onnan németül szóltak vissza, így a készüléket átvette a németül jól beszélő Bánfi Zsigmond. Bánfi megtudta, hogy dél körül Munkácsról érkező csehszlovák legionáriusok fogják megszállni Beregszászt.[27]

Egyes források szerint július 22-én, más adatok szerint július 23-án délután két órakor Nagy Ernő egykori alispán vezetésével Munkácsról vasúton érkeztek meg az első csehszlovák katonák. Velük érkezett Jan Hostas ezredes is, aki az összes állami tisztségviselőt a vármegyeházára hívatta, hogy esküt és fogadalmat tegyenek. A fogadalomtétel úgy történt, hogy a hivatalfőnököknek kezet kellett fogniuk Hostassal, és el kellett mondaniuk az eskü szövegét. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

A csehszlovák parancsnok többször is kijelentette, hogy ők nem elnyomóként érkeztek, csak a rendet akarják a városban visszaállítani.

1919. július 23. – szeptember 10. között a csehszlovák hatalom igyekezett ideiglenesnek feltüntetni a jelenlétét, és azt propagálta, hogy pusztán rendfenntartás céljából érkezett. A lakosok többsége talán nem is sejtette, hogy valójában impériumváltás zajlik. Erősítette nyugalmukat, hogy Beregszászban a közigazgatási vezetők – a hűségeskü után – a helyükön maradhattak, és 1919 decemberéig a Magyar Királyság törvényei is érvényben voltak.[28] Néhány dolog azért gyanakvásra adott okot a városi lakosság számára, mint például a határellenőrzés bevezetése, illetve néhány, a magyar identitás megélését tiltó csehszlovák rendelkezés.[29] Az is borzolta a kedélyeket, hogy 1919. augusztus 20-án a Szent István napi ünnepélyes nagymise után magyar népviseletbe öltözött lányokat fogtak el a csehszlovák detektívek, és kihallgatták őket a beregszászi városházán.[30]

1919. augusztus 21-én Beregszász történetében sorsfordító eseményre került sor. Edmond Hennoque francia tábornok Munkácsról egy nagyobb csehszlovák csapat élén bevonult a városba. A vármegyeházát feldíszítették cseh, francia és ruszin zászlókkal. Hennoque francia nyelvű beszédet mondott, amit Horthy Béla tolmácsolt. Ebben először hangzott el a nyilvánosság előtt, hogy a békekonferencia döntése szerint Ruszka Krajna „a cseh-szlovák köztársaság kiegészítő tartománya lesz”. Ezután a cseh nemzeti himnuszt játszotta el a katonai zenekar. A visszaemlékezők szerint az eseményen megjelent magyar lakosság ledöbbent, és nyomasztó nyomasztó érzés vett rajta erőt. Kissé oldotta a hangulatot, amikor – a tilalom ellenére – a közönség elkezdte énekelni a magyar Himnuszt, mire a francia tábornok dühösen bevonult a vármegyeháza épületébe.[31]  

Beregszász lakossága tehát már az 1919. szeptember 10-én Ausztriával megkötött saint-germaini békeszerződés előtt értesült arról, hogy a területet Csehszlovákiához fogják csatolni. A csehszlovák hatóságok már nem titkolóztak, és hozzáfogtak a közigazgatás átalakításához, amit gyakorta kísértek erőszakos cselekmények. 1919. december 4-én parancsba adták, hogy minden, „a régi világra emlékeztető címert” el kell távolítani. December 21-én cseh nyelvű útjelző táblákat helyeztek ki. A hónap végén több beregszászi személyt letartóztattak, miközben befagyasztották a magyar hivatolnokok fizetésutalását.[32] 1919 szeptemberét követően éjszakai kijárási tilalmat vezettek be, illetve kilátásba helyezték a polgári túszszedést abban az esetben, ha a csehszlovák haderő ellen vétőket nem tudják elfogni. A magyar lakosság szabotázsakciókkal (a távíró- és telefonvonalak megrongálásával), valamint a csehszlovák katonai alakulatokat becsmérlő röpcédulák, falragaszok kihelyezésével fejezte ki 1919 őszén az elégedetlenségét.[33]

 


Beregszász a csehszlovák érában

 

Az új csehszlovák hatalom a szimbolikus térben is igyekezett érzékeltetni jelenlétét. 1919. október 3-án betiltottak mindenféle politikai, kulturális gyűlést, demonstrációt, és szigorúan megtiltották a politikai kitűzők, jelvények viselését.[34] Október 24-én közölték Beregszász polgármesterével, hogy a Csehszlovák Köztársaság október 28-án ünnepli „szabadságának és függetlenségének napját”. Hunnyady Gyula polgármestert arra utasította a város cseh katonai állomásparancsnoka, hogy az ünnep apropóján saját hatáskörben rendelje el valamennyi üzlet, kávézó, cukrászda és állami hivatal munkaszüneti napját. Minden családi házat és állami hivatalt a Csehszlovák Köztársaság zászlajával kellett feldíszíteni. Ez azonban komoly gondot jelentett, mert a rendelet mellé állami lobogót nem kaptak. A zászlóhiány megoldására ez volt a csehszlovák utasítás: „Minthogy a háztulajdonosok bizonyosan rendelkeznek magyar nemzeti színű piros-fehér-zöld zászlókkal, a szövethiány miatt a zászlókérdés úgy volna megoldható, hogy hívja föl a város lakosságát a notáris módon, [!] hogy a magyar nemzeti színű zászlóból elvéve a zöld színt, az már a cseh köztársaság nemzeti színű lobogója lesz, amikkel kell tehát a házakat díszíteni.”[35] Ezenkívül 1919 novemberében a helyi cseh katonai parancsnokság megtiltotta a jegyzőknek, hogy magyar nemzeti színű szalagokat használjanak házasságkötések alkalmával, a helyi közigazgatásnak pedig ezentúl tilos volt ügyes-bajos dolgaikkal Budapesthez fordulni.

1920. január és június között Beregszász értelmiségének egy része elhagyta a várost, mivel nem tették le a hűségesküt a csehszlovák hatóságok előtt, emiatt viszont a csehszlovákok szüneteltették fizetésük folyósítását. Összeírták az esküt visszautasító magyar tisztségviselőket,[36] akiket – főleg az alsóbb közigazgatási szinteken – már 1919 decemberében elkezdtek kiutasítani.[37] A közigazgatás felsőbb szintjén, a vármegyei ügyvitelben ez 1920 májusában kezdődött el.

Miközben kiépült a cseh közigazgatás és Prága éreztette a beregszásziakkal az új, megváltozott erőviszonyokat, Párizsban 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést. A békediktátum megerősítette a tizenhárom hónapja berendezkedett Csehszlovák Köztársaság hatalmát, és jóváhagyta a kialakult erőviszonyokat.

*

 

Az alábbiakban két visszaemlékezést közlünk e vészterhes időszakból. Az első szerzője Smer Sándor Bereg vármegyei iroda-főigazgató, aki abban az időszakban a beregi vármegyeháza épületében dolgozott, így a szemtanú hitelességével írta le az eseményeket. A második dokumentum a Beregszásztól mindössze öt kilométerre fekvő Beregdaróc község református tanítójának, Kiss Ferencnek a visszaemlékezése. (Lásd a 2. számú dokumentumot!) A két forrás remélhetőleg jól kiegészíti egymást.

 

 

Dokumentumok:

 

1.

Smer Sándor, Bereg vármegyei iroda-főigazgató jelentése Gulácsy István volt alispánnak Beregszász 1918–1919-es forradalmi eseményeiről

Tarpa, 1924. január 16.

 

Méltóságos alispán úr!

 

Azt hiszem, szolgálatot vélek teljesíteni Méltóságodnak, ha az ősi Bereg vármegye megcsonkításának történetéhez egynéhány adattal hozzájárulok.

Megjegyzem, hogy néhány adatnak dátum szerinti feltüntetését a fiam által vezetett akkori feljegyzésekből vettem, s így a naptári idő feltüntetése pontos.

Az októberi forradalom kitörésének jelei Beregszászban 1918. november 1-én mutatkoztak, amikor már a tisztek, katonák és csendőrök a sapkarózsa helyett nemzeti színű szalagot viseltek.

November 2-án terjedt el a városban gróf Tisza István meggyilkolásának megdöbbentő híre.[38] E napon délután a Kossuth téren ezrekre menő tömeg gyűlt egybe, s kimondta a népgyűlés Beregszász városnak a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozását, s megállapították [!] Beregszász város nemzeti tanácsát, melybe mintegy 100 tagot választottak.

A forradalom első napjaiban a nép haragja a jegyzők és körjegyzők, majd később egyes vármegyei tisztviselők, de különösen méltóságod személye ellen fordult.

A nép haragjának méltóságod személye ellen való fordulását a nap-nap [!] mellett tartott szocialista szervezeti gyűléseken elhangzó izgató beszédek okozták. A szakszervezeti gyűlések minden hatósági ellenőrzés s beavatkozás nélkül tartattak. Szocialista agitátorok tűntek fel a városban, akik gondoskodtak a népnek az úri emberek elleni gyűlöletnek ébren tartása [sic!] s fokozásáról.

Egyébként azonban november hóban különösebb esemény a vármegyében s Beregszászban nem történt.

December hava szintén a szocialista izgatások jegyében folyt le. A szocialista párt szervezkedése folytán annak tagjai mindinkább szaporodtak. Sőt e hónapban már az állami köztisztviselők közül is többen beléptek a pártba, s megalakították a fejmunkások szakszervezetét [!]. December 12-én már szocialista irányú napilap jelent meg, az Új Bereg.

1919. január 2-án a Bereg vármegyei alispáni hivatal vezetését a vármegye kormánybiztosa,[39] Kutkafalvy Miklós[40] kinevezése folytán Nagy Ernő alispán-helyettes vette át.

1919. január első napjaiban a szocialista szakszervezetek bevonultak a vármegyeházára, s ott a földszinti jobb szárny helyiségeiben ütöttek tanyát, s esténként csaknem nap-nap mellett gyűléseiket a vármegyeháza nagytermében tartották. Ezeken a gyűléseken a napirend mindig egy volt: izgatás a régi rend ellen s fokozatos terror minden más véleménnyel szemben.

Hogy pedig ekkor már Beregszászban az erőszakoskodásokkal, a terrorral s az ököljoggal szemben a hatóság is tehetetlen volt, annak eklatáns példája a következő:

1919. január 15-én Almássy Sándor református kántor a város polgárságát a vármegyei székház előtti térre összehívta a Károlyi-párt[41] megalakítása végett. Nagy néptömeg gyűlt össze a vármegyeháza elé. A gyűlés hazafias szellemben a Himnusz hangjai mellett nyílt meg.

Alig kezdte meg az első szónok a vármegyeháza kapujában készített emelvényről a beszédet, a nagyterem ablakából a szocialista agitátorok azt megzavarták, sőt az ablakból kitűzték a vörös lobogót. Egyes hazafias polgárok ennek ellensúlyozására kitűzték ugyan a nemzeti lobogót is, de a szocialisták terrorja folytán a gyűlést nem lehetett tovább folytatni a hazafiasság jegyében, s az szocialista gyűléssé fajult. A szocialista agitátorok tartottak beszédet a néphez. Az agitátorok minden hatósági megtorlás nélkül ilyen kijelentéseket tehettek: „A Károlyi-párt magához akar benneteket csatolni, hogy továbbra is igavonók legyetek, hogy az urak továbbra is kizsákmányoljanak benneteket.” „Kijelentjük, hogy ez a népgyűlés tisztán szocialistákból áll.” „Éljen a nemzetközi szocialista párt.” „A szocialista párt segítségével lett független Magyarország.” „A fő dolog nem a területi integritás, hanem hogy mindenkinek legyenek jogai.”

Az e napon kitűzött vörös lobogó másnap is egész nap ki volt tűzve a vármegyeházán.

Ezt követően az elégedetlenkedő nép teljesen a szocialista vezetés alá került.

1919. február hónapban a minisztertanács néptörvényt alkotott a törvényhatósági és községi néptanácsokról.[42] Anélkül azonban, hogy ezen néptörvény életbeléptetése megtörtént volna, a vármegyében megtörtént a községi néptanács tagjainak megválasztása.

Hogy már ekkor milyen anarchia uralkodott a vármegyében, mutatja az, hogy a községek által megválasztott néptanács tagjai, nem tudni kinek az összehívása folytán, február 19-én összejöttek a vármegyeháza nagytermébe, hogy megválasszák a vármegyei néptanács elnökét. E napon a vármegyei kormánybiztos s az alispán helyettese Budapesten voltak. A gyűlést ifj. Fedák István nyitotta meg. Ezen a gyűlésen a tanácskozó asztal mellett a szocialista párt vezetői, dr. Simon Mózes, Fábián Zoltán, ifj. Katkó Gyula, stb. foglaltak helyet. Ők beszéltek a gyűlésen, s ajánlották, hogy a vármegyei néptanács elnökévé Fábián Zoltánt válasszák meg, akit meg is választottak.

A községek túlnyomó részének megbízottai, akiknek közben a megjelent intelligensebb elemek megmagyarázták, hogy törvényhatósági választást tulajdonképpen nem is lehetett volna még tartani, és hogy a törvényhatósági néptanácsnak nincs is joga elnököt választani, mert a vonatkozó néptörvény értelmében a közgyűléseknek a főispán, illetve kormánybiztos az elnöke. Látva a nagy zűrzavart és megriadva a közgyűlési teremben elhangzó tónustól elhagyták a termet úgy, hogy a vármegye 249 községe közül csak 79 község megbízottai maradtak jelen.

(Ezen gyűlésre vonatkozó cikkem megjelent a Beregi Hírlap 1919. február 25. 8. számban. Ezt a cikket átvette A Vármegye című lap, s az 1919. március 1-én megjelent 9. számban foglalkozik vele.)

1919. március 22-én Budapesten megalakult az úgynevezett Tanácsköztársaság. Ennek folyományaként másnap Beregszászban is megalakult a direktórium Simon Mózes elnöklete alatt.

A direktórium a vármegye alispáni hivatalának vezetését Fábián Zoltán kőművessegédre bízta.

Megkezdődött a rémuralom. A szocialisták az élelmiszerek elvonásával való fenyegetéssel az intelligenciát is kényszerítették a szocialista pártba való belépésre.

1919. április 18-án, nagypénteken tartóztatták le és [sic!] vörösök méltóságodat.

1919. április 20-án történt meg a lakóházak szocializálása. Minden öt lakóház után egy bizalmi férfit kellett választani, aki aztán kezelte volna a lakbéreket.

A direktórium uralmának csakhamar véget vetett a román megszállás.

A román megszállást megelőzőleg 1919. április 21-én egy székely zászlóalj vonult be Beregszászba. Ekkor a románok már Királyházán voltak, s híre ment, hogy még e napon estig Beregszászt is megszállják. A kommunisták e hírre elmenekültek. Megalakult Beregszászban a polgárőrség. A város hazafias közönsége s az ifjúság még aznap este tömegesen jelentkezett a vármegyeházán a polgárőrségbe. A vasúti állomás őrzését jórészt egyetemi s gimnáziumi ifjúság teljesítette. Másnap a polgárőrség a szocialistáknál s különösen a cigány negyedben a kisvasútnál rendkívül sok fegyvert szedett össze.

1919. április 23-án délután a direktórium és a többi kommunisták visszajöttének hírére ismét kitűzték a vármegyeházára a vörös lobogót, s a vármegyeházáról adott parancsra elrendelték az őrség bevonását. A bevonuló őrséget azonban már útközben a cigányok s mindenféle elemek lefegyverezték, s a polgárőrség felfegyverzett tagjaitól lakásukon is összeszedték a fegyvereket. Estére visszaérkezett a direktórium.

A direktóriummal sátoraljaújhelyi vörös katonák érkeztek a városba.

A vörös katonák még aznap éjjel s másnap mindazokat, akik az ő szemükben gyanúsak voltak letartóztatták. A letartóztatottak nagy részét április 25-én elszállították Budapestre.[43]

1919. április 24-én Buttykay Ferenc vármegyénk volt főispánját [sic!], midőn le akarták tartóztatni, agyonlőtte magát.

1919. április 25-én akasztófát állítottak fel a piacon. Jellemző, hogy a minden emberi érzésből kivetkőzött néptömeg, asszonyok, gyerekek nagy tömegben álltak az akasztófa körül, s várták az akasztást. Aznap estére azonban az akasztófát eltávolították.

Ezt követően rémhírek terjedtek el a városban. A kommunisták készültek a vörös májusra. A hazafias érzelmű lakosságot legyilkolással fenyegették.

Április 27-én reggel a románok bevonulása hírére a kommunisták elmenekültek. A város polgárai fehér zászlóval mentek a Nagymuzsaly felőli országúton közeledő románok elé, s úgy a vármegyeházára, mint a római katolikus templom tornyára kitűzték a fehér zászlót.

Délután vonultak be a románok Beregszászba.

Másnap, április 28-án első dolguk volt a románoknak, hogy az összes fegyvereket a városházán be kellett szolgáltatni.

A rövid román megszállás alatt a város békés polgárai nap-nap mellett ki voltak téve a románok zaklatásainak. Többször elzárták a közlekedést, mindenütt házkutatásokat tartottak. A háborúból hazatért katonáktól mindennemű katonai ruhát, fehérneműt elszedtek. A házkutatást tartó katonák szekerekkel jártak, s azon szállították be a sok katonai ruhát s fehérneműt.

Beregszásznak románok által történt megszállása első napjaiban miután a románok a közigazgatásban nem avatkoztak be, az alispáni hivatalt dr. Kozma György s Kovács István vármegyei II. főjegyzők vezették. Egy pár nap után, már nem emlékszem, hogy kinek a meghívására, a vármegyeháza kistermében értekezlet volt. Ezen az értekezleten a város intelligenciája, a volt nemzeti tanács több tagja s a vármegyei tisztviselők vettek részt.

Ezen az értekezleten indítványoztatott, hogy az értekezlet dr. Kozma György vármegyei II. főjegyzőt válassza meg alispán-helyettesnek.

Ezen indítvány elhangzása után én is felszólaltam, s kijelentettem, hogy amennyiben egy ilyen ad hoc értekezletnek nincs joga alispán-helyettest választani, meggondolás tárgyává kell tenni azt is, hogy ha ez a választás megtörténik, a tisztviselők nem kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy a törvényhatósági bizottság megkerülésével választott alispán-helyettesnek a rendelkezéseit nem teljesíthetik.

Ezen felszólalások után a választás elmaradt. Később össze lett hívva a törvényhatósági bizottság, azonban minthogy a vármegye nagy részét már a csehek tartották megszállva, ezen a közgyűlésen már csak a Tiszaháti és Mezőkaszonyi járásban és Beregszász városban lakó bizottsági tagok vettek részt.

Az 1919. május 2-án tartott csonka törvényhatósági közgyűlésen, melyen egy román tiszt, mint ellenőrző közeg vett részt, alispán-helyettessé dr. Kozma György vármegyei II. főjegyző lett megválasztva.

A román megszállás 1919. július 22-én ért véget. E nap délelőtt hagyták el a románok a várost.

Még ugyanazon nap délután kettő órakor Nagy Ernő alispán-helyettessel jöttek be a csehek Munkácsról vasúton. A cseh csapat, mely elsőben vonult be Beregszászba, 30-40 főből állt, s a vármegyeházán nyert elszállásolást.

Másnap, július 23-án Hostas ezredes az összes Beregszászban állomásozó tisztviselőket összehívta a vármegyeháza nagytermében. Ott Nagy Ernő ajánlotta, hogy tegyék le a következő fogadalmat: „Én alulírott fogadom, hogy a cseh-szlovák, valamint az esetleges felállítandó ruszka-krajnai kormánynak híven fogok szolgálni. Törvényei és rendeletei ellen véteni nem fogok, hanem abban támogatni és elősegíteni fogom, szolgálatom teljesítését továbbra is tudatosan és pontosan eszközlöm.”

A fogadalom letétele úgy történt, hogy a hivatalfőnökök Hostas ezredessel kezet fogtak.

Habár Hostas ezredes kijelentette, hogy ők nem elnyomóként jöttek, s csak a rendet akarják a városban fenntartani, mégis mindjárt az első napokban annak éppen ellenkezőjét cselekedték.

A város hazafias közönsége bár nem sokat tudott a világ eseményeiről, miután a város úgyszólván el volt zárva a külvilágtól, mégis érezte az események súlyát, s hogy hazafias érzelmeinek tanújelét adja, 1919. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján igen ünnepélyes istentiszteleten mert [sic!] részt római katolikus templomban, ahol az énekkar a Himnuszt és a Boldogasszony anyánk kezdetű Rákóczi korabeli régi magyar egyházi éneket adta elő.

Ez tudomására jutva a cseheknek a Himnusz éneklését megtiltották. Feleletül hazafias közönség augusztus 20-án, Szent István király napján a római katolikus templomban tartandó ünnepélyes nagymisén felekezeti különbség nélkül igen nagy számmal vett részt. A lányok közül sokan magyar ruhában voltak a templomban. Miután a csehek a Himnusz éneklését megtiltották, és minthogy e tilalom folytán a karmester annak intonálását nem kezdhette, s nem vezethette a mise végeztével, lent a templomban a közönség soraiból hangzott fel a Himnusz megható dallama és a jelenlévő hazafias közönség lelkesedve, mint egy ember énekelte végig.

A templomból kijövet magyar ruhás leányokat detektívek kísérték fel a városházához, kihallgatás után azonban elbocsátották őket.

1919. augusztus 21-e szomorú dátum a vármegye történetében. Hennoque francia tábornok nagyobb cseh csapat kíséretében vonult be Munkácsról Beregszászba. A vármegyeháza cseh, francia s ruszin zászlókkal volt feldíszítve.

A vármegyeháza feldíszített nagytermében dr. Zseltvay János podzsupán[44] ruszin nyelvű beszéddel fogadta a tábornokot. Sajnos, hogy ezen a fogadtatáson a kirendelt tisztviselőkön kívül a város előkelő társadalmának nagy része is ott volt. A francia tábornok, kinek francia nyelvű beszédét Horthy Béla tolmácsolta, beszédében kijelentette az egybegyűltek előtt, hogy az antant békekonferencia úgy határozott, miszerint Ruszka-Krajnát felállítják, s az a Csehszlovák Köztársaság kiegészítő tartománya lesz. A vármegyeháza előtt a katonabanda a csehek nemzeti himnuszát játszotta. A megjelent magyarság nyomasztó hangulata egyszerre felvillanyozódott, amikor a magyar Himnusz hangjai csendültek fel a vármegyeháza nagytermének karzatáról, s tovább terjedt a közönség soraiban. A francia tábornok eleinte nem tudta, mi történik, s mikor ennek tudtára jött, bosszúsan megfordult, s a nagyteremből bevonult a régi alispáni lakosztályba.

1919. dr. Zseltvay podzsupán kiadta a parancsot, hogy minden középületről mindenféle címert, amely a régi magyar világra emlékeztet, el kell távolítani. Én is megkaptam tőle a parancsot, hogy a vármegyeházáról le kell vétetni a vármegye címerét. Azt azonban oly módon hajtattam végre, hogy egy mesteremberrel felbontattam a bádog fedelet, s a címert a vármegyeháza padjára vétettem be. Ezután megkezdődött a csehek terrorja. Következtek az internálások. 1919. december 20-án több beregszászi illetőségű polgárt internáltak.

1919. december 21-én felállították Beregszász határában a csehnyelvű útjelző táblákat. A podzsupán rendeletet adott ki, amely szerint a kereskedők kötelesek cégtábláikat úgy átalakítani, hogy felül cseh vagy ruszin nyelven legyenek írva feltűnő betűkkel, s alul kisebb betűkkel lehet a magyar szöveg is.

1919. december 27-én dr. Zseltvay podzsupán az ide mellékelt[45] körrendeletet adta ki. Az összes vármegyei tisztviselők s alkalmazottaknak [sic], melyben felhívta őket a fogadalom letételére. A fogadalom letételére vonatkozó fogadalmi nyilatkozat mintáját másolatban csatolom.[46]

Ezen rendelet szerint kilátásba helyezte, hogy azok, akik a fogadalmat azonnal le nem teszik, a Csehszlovák Köztársaság területéről azonnal ki fognak utasíttatni, még abban az esetben is, ha oda való illetőségűek. (Megjegyzem, hogy a tudomásomra jutott ruszka krajnai kormányzóság egy rendelete szerint, azok a tisztviselők tekintettek a cseh állam legnagyobb ellenségeinek, akik fogadalmat nem voltak hajlandóak tenni.)

1919. december 30-án reggel dr. Zseltvay podzsupán magához hivatott és azt az utasítást adta, hogy az összes vármegyei tisztviselők [sic!] és alkalmazottaktól a fogadalmi nyilatkozatot szedjem be, s neki 1920. január 1-én tegyek jelentést, hogy kik írták alá és kik tagadták meg annak aláírását. Ezt a rendelkezését közöltem mindenkivel.

Az összes tisztviselők s alkalmazottak közül csak Seres Bertalan és Farkas Zsigmond irodatisztek írták alá, s adták be hozzám.

Eközben történt, hogy a csehek kiürítették a jelenlegi csonka Bereg vármegyét s a már megfogyatkozott tisztviselők közül Kabóczy Ernő helyettes főjegyző, Kovács István II. főjegyző, Cseh Sándor irodatiszt, Hakkenberg Ede, Gáthy Bálint díjnokok a csonka vármegye közigazgatásának átvételére Beregszászból Csarodára távoztak.

Beregszászban maradt még a már amúgy is nagyon megapadt tisztviselők közül Szabó Elemér árvaszéki ülnök, dr. Dózsán Mihály akkori jegyző, a segéd- és kezelőszemélyzet, valamint a szolgák legnagyobb része. Bakó Bertalan főjegyző, Nagy Béla s Bakó Béla árvaszéki ülnökök már nyugalomba[47] voltak. Szabó Elemér árvaszéki elnök beteget jelentett.

Miután meggyőződtem róla, hogy a segéd- és kezelőszemélyzet s a szolgák a fogadalmat letenni nem hajlandók, azonban tudtam azt is, hogy a Beregszászban maradt személyzet a fizetés beszüntetése folytán télvíz idején a legnagyobb nyomornak nézhetnek elébe, dr. Zseltvay podzsupánhoz egy közös kérvényt adtunk be, melyben arra kértük, hogy a kívánt hűség fogadalom letételére adjon haladékot a békeszerződés aláírásáig.

Ezen kérvényünket még 1919. december 31-én átadtam dr. Zseltvaynak, aki azt azonnal küldönccel elküldte az ungvári kormányzósághoz, s minket elkötelezett, hogy hivatalos teendőinket folytassuk tovább, s azt ígérte, hogy kérelmünk elintézése felől három nap alatt értesítést fogunk kapni. Az 1920. január 5-ig semmi választ nem kaptunk, ezért január 5-én újabb kérvényt adtunk be, s kértük a fizetésünk kiutalását.

Amikor ezt a közös kérvényünket átadtam dr. Zseltvay podzsupánnak, nagyon méltatlankodott, s bosszúsan közölte velem, hogy én vagyok az oka annak, hogy a személyzet nem tette le a fogadalmat, s kérvényekkel húztam, halasztottam a dolgot, s emiatt ő már itt is hagyja az állását, azonban a napokban egy alezredes fogja átvenni a hivatal vezetését, s ha neki, mint magyar embernek nem tettük le a fogadalmat, majd le fogjuk tenni egy idegennek.

1920. január 8-án megérkezett Beregszászba dr. Licht Antal volt alezredes, hadbíró, s átvette a zsupáni hivatal vezetését. Az összes személyzetet január 9-én délután kettő órakor rendelte magához. Én elhatároztam, hogy már fel sem megyek a hivatalba. Egész nap ki sem mozdultam a lakásomból. Délután fél háromkor Síró Bertalan hajdú jött utánam azzal, hogy dr. Szólics Mihály zsupáni titkár, volt munkácsi ügyvéd azt üzente, hogy mindannyian fenn vannak, s csak engemet vár az alezredes úr. Mikor felmentem a vármegyeházára, az alkalmazottak bent voltak az alispáni lakosztálynak nevezett piros szobájában, amint megérkeztem, kijött dr. Licht segédtisztje kíséretében, s az egybegyűltekhez beszédet intézett.

Beszédét németül tartotta, melyet dr. Szabó Dávid ügyvéd tolmácsolt. Beszédében előadta, hogy a Csehszlovák Köztársaság által eddig megszállt magyar területek véglegesen cseh uralom alá kerülnek, sőt nem csak az elfoglalt terület, de Miskolc és Tokaj és ezek vidéke is oda fog tartozni. Fejtegette továbbá, hogy a cseh állam a tisztviselőknek, akik fogadalmat tesznek, jó fizetést biztosít. Tudja azt – úgymond –, hogy Bereg vármegye tisztviselői közül többen ott hagyták működési területüket, kimentek Csarodára, megtehetné, hogy mindezeket elfogattassa, de ezt nem teszi. Felszólított bennünket, hogy tegyük le a fogadalmat, s ha azt le nem tesszük, abban az esetben másokkal fog bennünket pótolni, hiszen mint mondá, a tisztviselők légiói vasutakban várják, hogy hol lesz rájuk szükség. Végül ismételten felszólított mindenkit, hogy aki hajlandó letenni a fogadalmat, lépjen elő.

Beszédére nyomban válaszoltam. Előadtam, hogy mi mint Bereg vármegye törvényhatósági alkalmazottai eddig is a munkánk után nyert fizetésünkből tartottuk fenn magunkat és családunkat. A hosszas háború folyamán is megfeszített erővel igyekeztünk dolgozni, hogy a nép megélhetésének előmozdítására irányuló nagy munkához mi is hozzájárulhassunk. Most is dolgozni akarunk.

Ami a fogadalom letételét illeti, tudomására hoztam, hogy a Beregszászban állomásozó összes tisztviselők Hostas ezredes előtt már letették a fogadalmat, azért az újabb fogadalom letételétől tekintsen el annyival is inkább, mivel az újabb fogadalmat eddig sem a törvényhatósági, sem a pénzügyigazgatósági tisztviselők, tehát állami tisztviselőktől nem követelték, vagy ha ez nem lenne lehetséges, úgy haladékot kérünk az ideig, amíg a békeszerződés aláírása megtörténik.

Ezután még hosszasan tárgyalt velem dr. Licht, melynek eredménye az lett, hogy 1920. január 11-én délután 10 óráig haladékot kaptunk a fogadalom letételére.

Másnap, 1920. január 10-én 11 órakor a tiszaháti járás községi és körjegyzői voltak berendelve a fogadalom letétele céljából. A bejött körjegyzők közül többen fordultak hozzám és kérdezték, hogy mi lesz a fogadalom letételével. Tudomásukra hoztam, hogy mi ez ügyben 10 órakor tartunk értekezletet, s ha óhajtják, vegyenek ők is azon részt. Az értekezletet a vármegyei árvaszéknél (régi pénztári helyiség) tartottuk meg. Ezen az értekezleten, dr. Dózsán Mihály akkori vármegyei aljegyző s a tiszaháti járásnak cseh megszállás alá tartozó összes községi és körjegyzői, a vármegyei segéd- és kezelőszemélyzet tagjai s a szolgák vettek részt.

Az értekezleten javasoltam, hogy a fogadalom letételére a békeszerződés aláírásáig kérjünk haladékot. Arra az esetre, ha ezen kérelmünk nem teljesítenék, kérjük azt, hogy a fennálló rendelkezés azon részét, mely szerint mi Beregszászból ki fogunk utasíttatni, helyezze hatályon kívül, mert hiszen mi többnyire beregszászi illetőségűek vagyunk, s itt nem csak szerzett, de örökölt illetőséggel bírunk. Ezzel az indítvánnyal szemben dr. Dózsán Mihály aljegyző ellenindítványt tett, s szintén felolvasta az általa szerkesztett kérvényt, mely szerint indoklás nélkül egyszerűen bejelentenénk, hogy a fogadalmat nem tesszük le. Az értekezlet az én indítványomat fogadta el egyhangúlag, s a kérvényt mindannyian, a községi és körjegyzők is aláírták. A körjegyzők ezután bejelentették a zsupánnak, hogy a végleges választ a fogadalom letételére vonatkozóan velünk együtt másnap délelőtt tíz órakor fogják megadni, s amennyiben nekik haza kell utazni, képviseletükkel Vidács István Beregszász-vidéki körjegyzőt bízzák meg.

Másnap délután tíz órakor mint kiküldöttek én, Kluknavszky Jakab irodatiszt, Vidács István körjegyző s dr. Szabó Dávid megjelentünk dr. Lichtnél, s tudomására hoztuk, hogy a fogadalmat nem tesszük le, hanem annak letételére a békeszerződés aláírásáig időhaladékot kérünk, s átadtam neki kérvényünket.

Dr. Licht megígérte, hogy kérvényünket kúrir útján azonnal elküldi a kormányzósághoz, s azt is megígérte, hogy januári fizetésünket kiutalja, s hivatalos teendőinket végezzük tovább.

Ettől a naptól kezdve kissé nyugodtabban végezhettük a hivatalos teendőinket.

Itt említem meg, hogy mihelyst dr. Licht a vármegyeházán megjelenő első teendője az volt, hogy a levéltár kulcsát tőlem elvette, s oda aztán senki be nem ment, csak Skodolpcole nevű segédtisztje. Ő vitette el onnan azt az dísznyerget, amelyet a törvényhatóság II. Rákóczi Ferenc kassai temetésén való használatra készíttetett. Még ezen kívül mit vittek el, nem tudom. Megemlítem még, hogy a vármegye tulajdonát képező bútorzat (főispáni s alispáni lakásból) szintén el lett szállítva.

1920. február hónapban már egyenként több-több cseh tisztviselő jött a zsupáni hivatalhoz. Lassanként az egész ügymenet cseh nyelvű lett. Cseh irodaigazgatót is kaptunk. Én ekkor dr. Lichttel arra a megállapodásra jutottam, hogy a magyar ügyek intézését teljesítsem. Magánosok, községek ügyeit intéztem el, s az általam elintézett ügyeket s azok magyar nyelvű kiadványait dr. Licht akadálytalanul aláírta. Így sikerült még egy néhány hónapig, hogy a magánosok s a községek ügyeik elintézése felől magyar nyelven kaptak értesítést.

Ezek után napirenden volt a polgároknak a csehek által való zaklatása. Így 1920. március 28-án, vasárnap délután kettő órakor nagyobb cseh katonai s csendőrcsapatok mentek a város minden utcájára. Megállapított időben elállták az utcák mindkét végét, s megszüntették a közlekedést úgy, hogy senkinek sem lehetett a városból kimenni, s azután minden egyes házban igazoltatásra szólítottak fel mindenkit, aki nem tudta magát igazolni, felkísérték a városházára. Állítólag magyar tisztek voltak a városban, azért történt a razzia.

Alig történt meg a békeszerződés aláírása, dr. Licht zsupán 1920. május 30-án[48] behívatott mindannyiunkat, s felszólított, hogy lépjen elő, aki a fogadalmat le akarja tenni. Ezen felszólításra azonban csak Seres Bertalan s Farkas Zsigmond irodatisztek jelentkeztek.

Ezután dr. Licht zsupán mindannyiunkat, akik nem tettük le a fogadalmat, állásunkból elbocsátott, s felszólított, hogy a vármegyeházát azonnal hagyjuk el.

E néhány adat közlését voltam bátor méltóságodnak, alispán úrnak előterjeszteni. Ha ezenkívül még egyéb adatokra lenne szükség, ha emlékezetem nem fog cserbenhagyni, a feljegyzések segítségül vétele által is bármikor készséggel fogok állani méltóságod, alispán úr rendelkezésére.

 

Vagyok alispán úr mindenkori szolgálatra kész tisztviselője:

 

Smer Sándor

vm. irodafőigazgató

 

 

Az irat jelzete: Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részlege, fond 14., opisz. 10., od. zb. 126., 127–130a. – Eredeti, gépelt.

 

 

2.

Kis Ferenc beregdaróci református, tanító visszaemlékezése a községben 1918–1919-ben lezajlott eseményekre

Beregdaróc, 1921. február 4.

 

Bereg vármegye alispáni hivatalának Tarpára

 

Az 1920. évi 1464. számú felhívásból kifolyólag Beregdaróc községben lezajlott forradalmi eseményeket a következőkben van szerencsém jelenteni.

 

Amilyen örömmel óhajtotta [sic!] Beregdaróc község lakói, hogy az embereket pusztító világháború minden borzalmaival megszűnjön, s legyen vége már az ínségnek, nélkülözésnek, melyet a háború napjaiban szenvedtek. Hogy a kenyérkereső apa, a kedves fiú, a szerető testvér haza jöhessen. Éppen olyan csalódás érte őket azzal, hogy az országban megbomlott a rend, s kiütött a forradalom.

Lelketlen izgatók, önhaszon keresők hangzatos jelszavakkal, izgató beszédekkel, csábító ígéretekkel csalogatták őket a forradalomhoz való csatlakozáshoz. Munkájuknak volt is némi sikere, mert egyesek csakugyan a forradalom útjára léptek. Hirdették, hogy a községekben új rendet s új szokásokat fognak behozni.

A hazatért katonák közül néhányan így szóltak egymáshoz: „Menjünk a szőlős gazdákhoz s kérjünk tőlük ingyen bort. Ha nem adnak, akkor törjük össze a hordókat, hadd folyjon el a boruk. Szerezzünk kenyérnek valót magunknak attól, akinek van. Adjanak nekünk lakóhelyet, szántóföldet, mert mi védelmeztük azt az ellenség ellen.”

Szerencsére azok, akik a háború borzalmaiban és szenvedéseiben nagyobb részt vettek, okos beszédükkel lecsillapították, s a jobb útra térítették a zajongókat. „Hát nem volt még elég, amit eddig szenvedtetek?” – szóltak hozzájuk. „Miért akartok bosszút állni azokon, akik nektek semmit sem vétettek? Hiszen azoknak a fiai is éppen úgy szenvedtek a háborúban és szenvednek a hadifogságban még most is, mint ti.”

A forradalom szele nem csak a katonaságot, de a lakosság egy részét is elragadta. Nagy hanggal hirdették, hogy ezután ők fogják igazgatni a községet, mert a régi elöljárók csak a maguk javát keresték, s a szegények bajával nem törődtek. A katonai szolgálat alól is csak a gazdagokat mentették fel, a szegények felmentése iránt semmit sem tettek. Élelemmel is csak a gazdagok voltak ellátva, a szegények pedig alig kaptak valamit, éheztek, fáztak, rongyoskodtak. Ezután ők fogják megszabni a búza árát, ők fognak rekvirálni, nem a tanítók, akik a háború alatt elvették búzájukat, s éhezésre kényszerítették családjukat. Most már ők fogják megszabni az uraknak is, hogy mennyi élelmet lehet elfogyasztani.

Megalkották a „Néptanácsot”. A régi községi elöljárókat hivatalokról levették, s újakat választottak helyettük, s arra számítva, hogy azok mindenben az ő kívánságaik szerint fognak cselekedni. De reményükben nagyon csalódtak, mert a lakosság többsége csaknem mind mellőzte az éretlen újítókat, s a Néptanács tagjaivá a komolyabb gondolkozásúakat választotta meg, akik azután a község közügyeit a régi rend szerint vezették, s az izgatók kiabálására keveset adtak.

Ez is egyik meggátlója volt annak, hogy a forradalom községünkben komolyabb bajokat, rablást, gyújtogatást, gyilkosságot nem okozott.

A forradalmi hangulat lecsillapítására igen tapintatos eljárása volt a beregdaróci uradalom intézőjének azon intézkedése, hogy a háborúból, illetve a katonai szolgálatból hazajött egyéneknek a folyó ár befizetése mellett fejenként egy-egy métermázsa kenyérnek valót adott, és olcsó áron kolompérhoz jutatta őket, s ezzel a legelégedetlenebbek is mintegy le lettek kenyerezve. Így az esetleges fosztogatásoknak még a gondolatai is lassankint elsimultak.

Nemsokára azonban a kommunizmus fenyegette községünket.

A Danzinger-féle[49] népvezérek községünkbe is eljöttek. „Le a nagybirtokkal! Le az urakkal, a papokkal!” – hangoztatták. Nem kell vallás, mert mit ér a másvilág, ha itt csak nyomorgunk. Szét kell osztani a földet a nép között. Ilyen és ehhez hasonló csábító szavakkal akarták a maguk céljaira megnyerni a lakosokat. Akadtak is a község lakói közül egy néhányan olyanok, akik az üres ígéretektől elszédülve megalkották a pártot,[50] s később fenyegetéssel és büntetéssel kényszerítették a lakosokat a pártba való belépésre.

A népgyűlések egymást érték. Tapasztalatlan ifjak tartották az izgató beszédeket, melyekkel szerintük csak a közjót, a közérdeket s az elnyomott szegények védelmét kívánták szolgálni.

Megalkották előbb a munkástanácsot, később pedig direktóriumot választották meg.

Itt azonban nagy csalódás érte őket, mert a kommunizmus iránt nem lelkesedő, sőt hideg indulattal viselkedő lakosság mellőzte a valódi kommunistákat, s a direktórium tagjaivá olyanokat választottak, akik tulajdonképpen nem is voltak kommunisták. Ezek aztán tapintatos eljárásokkal meggátolták, hogy községünk a züllés lejtőjére jusson.

Különben is a lakosság legnagyobb része nem tudott megbarátkozni a kommunizmus eszméjével. Ha örült is annak, hogy ingyen földet és legelőt ígértek neki, de már abba nem tudott belenyugodni, hogy az ő saját birtokán, melyet szüleitől örökölt vagy saját pénzen szerzett magának, azon mással osztozzék meg. Vagy, hogy az ő igavonó jószágát az ő tudta és belegyezése nélkül más is használhassa. Azzal sem tudott megbarátkozni, hogy a földet közösen műveljék, s annak termésén közösen osztozkodjanak. „Hát a dologkerülőknek, az ingyen élőknek is mi dolgozzunk?” – szóltak egymás között. Nem lehet ennek jó következése, ha csak ugyan életbe talál lépni.

Talán éppen ez a „közösség” volt a legnagyobb oka annak, hogy községünkben a kommunizmusság nagyobb tért nem tudott hódítani, sőt az minden komolyabb baj és veszély nélkül múlt el.

 

Tisztelettel maradtam

Kiss Ferenc református tanító

             

 

Az irat jelzete: KTÁL, fond 14., opisz. 10., od. zb. 126., 20–21a. – Eredeti, kézzel írt.

 

 

 


[1] A források nem említik, hogy Budapesthez hasonlóan őszírózsát is viseltek volna.

[2] Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részlege (a továbbiakban: KTÁL), fond 14., op. 10., od. zb. 126., 127.

[3] Kozák Elek beregdaróci görögkatolikus pap visszaemlékezése. KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 42.

[4] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 10.

[5] Új Bereg, 1918. december 17. 5. sz. 2.

[6] Új Bereg, 1918. december 12. 1. sz. 2.

[7] Népszava, 1918. november 26. 279. sz. 6.

[8] Főleg a beregi vármegyeház ablakából, illetve az annak bejárata mellett felállított színpadról.

[9] Új Bereg, 1918. december 12. 1. sz. 2.

[10] KTÁL, fond 14., op. 10. od. zb. 126., 128.

[11] Ebben a szünet nélkül tartó agitációnak is szerepe volt, amely sok esetben ingyen földosztással, gyors gazdasági fejlődéssel igyekezett népszerűséget szerezni a szárnyát bontogató Szociáldemokrata Pártnak.

[12] KTÁL, fond 675., op. 1., od. zb. 3764., 44.

[13] Magyar Nemzeti Levéltér Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), Polgári kori kormányhatósági levéltárak – K szekció, Miniszterelnökségi levéltár (a továbbiakban: MNL OL K), Tanácsköztársaság Történeti Adatait Gyűjtő Országos Bizottság (a továbbiakban: MNL OL K 46.), 605. II., 17., 2. Smer Sándor szerint március 22-én, ami téves állítás.

[14] MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak – K szekció, Belügyminisztériumi levéltár (továbbiakban: MNL OL K), Belügyminisztérium, Elnöki iratok (a továbbiakban: MNL OL K 148.), 603. 2., 22., 21a–22.

[15] KTÁL, fond 709., op. 1., od. zb. 18., 1.

[16] KTÁL, fond 709., op. 1., od. zb. 81., 1–7.

[17] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 66a.

[18] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 66a.

[19] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 67a.

[20] Más források szerint 1919. április 24-én reggel. Lásd bővebben Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL), Tgy. 2322. Kerekes József: Magyarország forradalmi harcai. III. kötet. A hadügyi népbiztosság összefoglaló helyzetjelentései.

[21] MNL OL, K 46–605–II–17. 4.

[22] KTÁL, fond 108., op. 5., od. zb. 16., 1–3.

[23] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 15.

[24] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 130a.

[25] A községben a lakosság ugyanis nem volt hajlandó visszafogadni azt a községi jegyzőt, akit 1918 őszén zavaros körülmények között elzavartak.

[26] MNL OL K 46–605–II–17. 1–7.

[27] MNL OL K 46–605–II–17. 1–7.

[28] Szakál Imre: „…egymásra zuhanó sűrű történések.” A csehszlovák hatalomátvétel Beregszászban az első világháborút követően. In: Az első világháború a Kárpátokban. Szerk. Kónya Péter. Presovi Egyetem. Prešov. 2016, 300.

[29] 1919. augusztus 15-én a beregszászi római katolikus templomban Nagyboldogasszony napi istentiszteletet tartottak, ahol a magyar Himnuszt is elénekelték. Ezt követően a csehszlovák hatóságok betiltották a Himnusz éneklését.

[30] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 130.

[31] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 130a.

[32] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 126., 130a–131.

[33] Szakál: i. m. 302–303.

[34] KTÁL, fond 108., op. 7., od. zb. 18., 1–7.

[35] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 44., 1a–2.

[36] KTÁL, fond 14., op. 2., od. zb. 59., 1–5.

[37] KTÁL, fond 14., op. 10., od. zb. 55., 1–7.

[38] Tisza István volt miniszterelnököt 1918. október 31-én gyilkolták meg budapesti lakásán máig ismeretlen merénylők, valószínűleg hazatért frontkatonák.

[39] Főispán.

[40] Kutkafalvy Miklós: politikus. Jogi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte, majd 1913-ban ügyvédi vizsgát tett. Az első világháborúban a keleti fronton szolgált. 1918 őszétől Magyarország területi egységének megőrzése érdekében a ruszinok körében szervezkedett. Bereg vármegye kormánybiztosa (főispánja) lett. A proletárdiktatúra idején ellenforradalmár, a vörösök halálra ítélték. A Nemzeti Kisebbségek Minisztériumának államtitkára 1919. augusztus–1922. február között. 1930-ban Nyíregyházán működött. Botlik József: A magyar nemzetpolitika előfutárai. Darányi Ignác, Egán Ede, Kazy József. Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. Bp., 2018. 350.

[41] A Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt.

[42] Az 1919. évi XVI. néptörvény a törvényhatósági néptanácsról, valamint az 1919. évi XVII. néptörvény a községi néptanácsról.

[43] 200 főt gyűjtöttek össze a beregszászi vasútállomásra. Innen 24 főt válogattak ki és őket szállították Budapestre.

[44] Csehszlovák közigazgatási tisztség, amely a vármegye alispánjának felel meg.

[45] A dokumentum mellett nem található melléklet.

[46] A dokumentum mellett nem található melléklet.

[47] Nyugdíjazva.

[48] Itt feltehetőleg téves évszámot adott meg Smer. Valószínűleg 1920. június 30-át szeretett volna írni.

[49] Danzinger József: a beregi vármegyei direktóriumtól kiküldött agitátor.

[50] Szociáldemokrata Pártot.

Ezen a napon történt július 06.

1941

Magyarország területén hajnali 3 órakor bevezetik a jobb oldali közlekedési rendszert (Budapest és közvetlen környéke kivételével). Ezt az...Tovább

1944

Koszorús Ferenc vezérkari ezredes az esztergomi páncélosok mintaszerű alkalmazásával megakadályozza a Baky László belügyi államtitkár...Tovább

1988

Bartók Béla zeneszerző újratemetése Budapesten, a Farkasréti temetőben.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők