„A körjegyzőségemet ért sérelmekről és a lakosságot ért napirenden lévő zaklatásokról”. Lakossági tapasztalatok a szovjet megszállás első napjaiban Szatmár-Beregben

A harci események
 

1944 október elején a szovjet csapatok a második világégés egyik legnagyobb páncéloscsatáját nyerték meg. Október 19-én Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka azt a parancsot adta Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjának, hogy másnap törjön előre Nagyszállás-Nyíregyháza irányába, majd október 21-én vegye birtokba a Nagykálló-Nyíregyháza terepszakaszt, estére pedig érje el a Rakamaz-Gáva-Berkesz-Dombrád szakaszt.[1] Plijev a támadást délről északra az Érmihályfalva-Debrecen között keletkezett résben indította meg. Az offenzíva közben Bököny, Geszteréd és Kállósemjén térségében heves páncélos összecsapásra, illetve utcai harcokra is sor került. Ez a merész előretörés azt eredményezte, hogy október 22-ig a szovjetek megszállták Hajdúböszörményt, Újfehértót, Nagykállót és Nyíregyházát. A nagykállói és nyíregyházi csaták után a szovjet 23. harckocsihadtest tovább haladt észak felé és elfoglalta a Kótaj-Búj terepszakaszt, sőt egy előretörő osztag elérte Rakamazt és a tiszai átkelőhelyet.[2] Nyíregyháza és a tiszai átkelőhely elvesztése megakadályozta a 8. német és a 2. magyar hadsereg visszavonulását és a Tiszán való átkelését. Ebben a helyzetben a német „Dél” hadseregcsoport parancsnoka ellencsapást határozott el, amellyel a főerők visszavonulását, tiszai átkelését kívánta elérni.[3]

Az október 23-án meginduló német ellentámadás két irányú volt. A III. páncéloshadtest Hajdúdorog, Hajdúböszörmény felől támadta a szovjet egységek Debrecentől Tiszáig elnyúlt arcvonalát, addig a visszavonuló német csapatok a másik oldalról törtek be a Nagykálló-Újfehértó körzetébe.[4] A heves harcok jelentős veszteségeket okoztak mindkét oldalon. A szovjet frontparancsnokság úgy kívánt segíteni kritikus helyzetbe került egységein, hogy a 27. hadsereget küldte támadásba a német arcvonal áttörésére. Mivel a németek a 27. hadsereg minden kisérletét visszaverték, nem tudták kimenteni, illetve egyesülni a front főerőitől elvágott Plijev-csoporttal.[5] Mivel nem sikerült a Nyíregyházán bekerített szovjeteket kiszabadítani, sem elegendő utánpótlást biztosítani, ezért Malinovszkij azt a parancsot adta Plijevnek, hogy október 26-án törjön ki Nagykálló irányába,[6] foglalja el azt, és október 27-én érje el a 27. hadsereget.[7] Végül nem sikerült Nagykállót elfoglalni, a bekerítésből is csak komoly áldozatok árán sikerült kijutnia. Ennek következtében Nyíregyháza október 27-én újra a németek kezébe került. E visszaszerzett hídfőn keresztül kimenekítették a 8. német hadsereget, valamint az 1. és 2. magyar hadseregeket.[8] E kimenekítés fő átvonulási területe volt Szatmár, amelyet november elejére teljesen birtokba vettek a szovjet csapatok.

Szovjet katonák Ungváron 1944 őszén.
Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg

Rémhírterjesztés
 

A szovjetek megérkezése előtt a lakosság félelmét azok a rémhírek borzolták, amelyeket a beszállásolt, illetve visszavonuló magyar és német katonák terjesztettek a szovjetekről. „Az átvonuló németek hajmeresztő rémségeket beszéltek a nyomukban járó orosz seregek rémtetteiről, s mindenkit, főként az intelligens elemeket[9] féktelen menekülésre sarkalták […] A dobszót meg nem értő lakosság fejvesztetten szaladgál az utcán egymástól kérdezősködve a menekülés felől” – írta a győrteleki lelkész.[10] Milotán az elterjedt rémhírek miatt pánik tört ki és mindenki bezárkózott, dolgozni senki nem akart.[11] „A rémület megakasztotta a munkát” – emlékezett vissza a kömörői lelkész.[12] A németek elbeszélései rettenetes dolgokat tartalmaztak arról, hogy a szovjetek mit tesznek a papokkal, nagybirtokosokkal, a nőkkel. Szatmárököritón egy visszavonuló, magáról megfeledkező magyar csendőr nekiesett a református lelkésznek, akit egyenesen árulónak nevezett, kötéllel fenyegetett, mivel még nem menekült el a magyar közigazgatással együtt.[13] „Hát még mindig nem hiszik, hogy az oroszok úgy bánnak a lakossággal, ahogy a hírek mondják?” – kérdezte üvöltözve egy német tiszt a matolcsiaktól.[14] Fokozódott az aggodalom a helyiekben a nagyszalontai borzalmak hírére is.[15] Szállóigeként terjedt a leszórt szovjet röplapok szövege „urak, papok szaladjatok, ti szegények maradjatok”.[16] Kölcsén a rémhírek hatása alatt a lakosság kiköltözött a mezőkre és a Túr partján készített gödrökbe, mert attól tartottak, hogy a falut a szovjetek porig bombázzák.[17]

A szovjet hadsereg fogadtatása
 

A legtöbb helyen a német és magyar alakulatok elvonulása után szinte azonnal beérkeztek a Vörös Hadsereg felderítői is. Mivel érdembeli harcokra Szatmár-Beregben nem került sor, így nem lett volna indokolt a lakosság terrorizálása, zaklatása, kifosztása. Voltak települések, amelyek bezárkózva félelemben várták a szovjeteket. Akadtak azonban olyanok is, akik küldöttséggel fogadták a megszálló csapatokat. Kérsemjénben a község küldöttsége, élükön a lelkipásztorral, a határszélen fogadta az oroszokat.[18] Kisszekeresen néhány oroszul tudó ember ment a szovjet katonák elé.[19] A kispaládi jegyző, aki orosz hadifogságban volt az első világháborúban és viszonylag jól beszélt oroszul, rövid fogadóbeszéddel is készült a szovjet előőrsök számára.[20] A fogadtatás célja legtöbb helyen az volt, hogy védelmet kérjenek a község lakosságának, amit bár néhol ígéret formájában megkaptak, a legtöbb esetben azonban ez sem jelentett semmiféle garanciát a rendbontás, erőszak elkerülésére. Ez történt például Porcsalmán, ahol bár a fogadóbizottság ígéretet kapott a szovjet előőrstől arra, hogy „[…] senkinek a haja szála sem fog meggörbülni” a nyomukban érkező román csapatok felforgatták a községet.[21] A kispaládi fogadóbizottságot a találkozás első pillanatában kifosztották a szovjet felderítők. „Egy fiatal partizán hadnagy volt a vezetőjük, a többiek is partizánok voltak. Komoly fogadásról így szó sem lehetett. Nagyon siettek. S mindjárt rátértek a lényegre. A jegyzőtől, aki dráassztvutye tavarissal üdvözölte őket, mindjárt megkérdezte a hadnagy, hogy hány óra, mert az övé nem jár. A jegyző elővette értékes ómega óráját, készséggel mondotta meg. Erre a hadnagy elővette aranyláncon fityegő ócska nikkel óráját, és cserét ajánlott a jegyzőnek, mivel úgymond neki nagyobb szüksége van reá. A jegyző meghökkent és magyarázkodni próbált, hogy nincs más órája, és neki is szükséges a hivatalban, a helyzet kínossá kezdett válni, míg végre én oldottam meg azzal, hogy felajánlottam a magam finom karóráját, minek a hadnagy szörnyen megörült, azonnal felcsatolta, ócska verkjét pedig minden tiltakozásom ellenére cserébe bele tette a zsebembe. A jegyző ómegája sem kerülte el sorsát, mert míg a főhadnagy felcsatolta nagy nehezen új szerzeményét, a mögötte álló legalább négyféle egyenruhába öltözött hatalmas termetű partizán minden szó és ellenérték nélkül egyszerűen áttelepítette a jegyzőjéből a saját zsebébe” – foglalta össze kifosztásukat a helyi református lelkipásztor.[22]
 

Fosztogatás és erőszak

A szovjet megszállás a civil lakosság számára a köz- és vagyonbiztonság megszűnését hozta magával. „Az oroszok elvetve a lakosság jóindulatú adakozását, nem elégedett meg azzal, hanem erőszakoskodtak, követelőztek, aminek a gyors elvonulás vetett csak véget. […] Állandóan bort, pálinkát, szalonnát és ehhez hasonlókat követeltek. A lelkésznek még megmaradt borát kb. 95 hektoliter, mind elvitték. 200 mázsa szőlőtermése pedig szedetlen maradt. Éjjeli rablásaikkal állandóan rettegésben tartották a lakosságot. Autókkal jöttek, és az apróságoktól kezdve, minden elképzelhetőt: így szoptatós kocát lőttek le malacáról, juhokat, bort, hordószámra vitték magukkal” – írta egy beregdaróci visszaemlékező.[23] E drámai helyzet kialakulásában jelentős szerepe volt annak, hogy a magyar közigazgatás, a csendőrség és a rendőrség a front megérkezése előtt elhagyta szolgálati helyét. Nyírvasvári község példája ideálisan szemlélteti (lásd az 1. sz. dokumentumot), hogy a civil lakossággal szemben alkalmazott erőszaknak milyen komplex és drámai hatásai voltak. A nők a mindennapi erőszak célpontjaivá váltak, kitéve a lerészegedett katonák zaklatásának. Emiatt a nőket a mezőkön, erdőkben rejtették el. Ahogy a hodásziak fogalmazták meg panaszukban: „a nők már nem mernek otthon maradni a lakásukon” (lásd az 2. sz. dokumentumot). Azok viszont, akik nem tudtak elmenekülni vagy elrejtőzni könnyen erőszak áldozatává váltak. E drámai jelenséget a nyírvasvári körjegyző így fogalmazta meg a járási főszolgabírónak küldött levelében: „a nők erkölcse nincs biztosítva. Minden éjjel hol itt, hol ott, de legtöbbször a község sok helyén halhat jajveszékelést, mert a katonák üldözik őket” (lásd a 2. sz. dokumentumot). Ezen kívül megakadt a mezőgazdasági munka is, miközben a betakarítás leállt, hisz a helyiek egyszerűen féltek elhagyni lakásaikat. Ez viszont a lakosság megélhetését, élelmiszerellátását sodorta hosszú távon veszélybe, miközben a katonák beszállásolása, ellátása, lovaik takarmányozása tovább csökkentette a rendelkezésre álló készleteiket. Ezeken túl további komoly megterhelést jelentett, hogy a helyieket és lovas fogatjaikat katonai célú szállításokhoz vették igénybe, sokszor napokra. A szovjet katonák önkényét, annak féktelenségét, a hétköznapi ember kiszolgáltatottságát tárja elénk a hodászi garázdálkodásokat bemutató forrás (lásd a 2. sz. dokumentumot).

Párhuzamosan a szovjetek fosztogatásaival akadtak a helyiek körében, akik rácsodálkoztak a szovjet katonák harciasságára, ami a német híreszteléseknek ellentmondott, már ami a harciasságot illeti. A szovjet katona ugyanis nem tűnt olyannak, mint ahogy azt a németek megfestették, nem volt lefáradt, gyenge, tehetségtelen, motiválatlan csőcselék. „Közben bámulva csodáltuk ezt a nyers, marcona erőtől duzzadó népet, micsoda lovasok voltak ezek! Nemcsak a saját, de új szerzeményű lovaikon is kerítéseken, hegyes karós rekeszeken, sőt kapukon száguldoztak keresztül. Bizony ez nem volt a német propaganda kiéhezett, elcsigázott hadserege, ellenben rettenthetetlen harci tűz égett minden tagjában, még ha jó százalékát az alkohol javára írjuk is” – fogalmazta meg véleményét a szovjet katonákról egy kispaládi visszaemlékező.[24]   

*

A két dokumentum testközelből mutatja be, hogy a helyi lakosok mi módon tapasztalták meg az első napokban a szovjet katonai birtokbavételt és miként alakították ki az együttélés kereteit. A két idézett iratból ideálisan visszaköszön több fontos tény is. A legfontosabb, hogy a lakosság kiszolgáltatott helyzetben volt a szovjet katonai önkénnyel, erőszakkal szemben a megszállás első napjaiban. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a polgári közigazgatás (már ahol nem menekült el) dermedt állapotban volt, az utasításokat fentről várta, miközben fegyveres karhatalom abszolút nem működött. Bár működött a helyi civilekből szerveződött polgárőrség, hatékonysága alacsony volt. A dokumentumból kitűnik, hogy a szovjet katonai közigazgatás abszolút közömbös volt az erőszak hatékony visszaszorítása érdekében. Így a szovjet megszállás első napjaiban a lakosság tényleg „[…] a poklok legborzalmasabb kínját […]” élték át.

Dokumentumok

1.sz. dokumentum