A békés egymás mellett élés „értelmezése”

Kádár János és Pierre Francfort francia nagykövet négyszemközti beszélgetése (1964. január 24.)

„Összességében a tárgyalás laza és nyitott keretek között zajlott, […] és őszinte is volt az első titkár részéről, akinek a kommunista meggyőződése mély és teljes mértékben ortodox, de viszonylag realista. A beszélgetés mentes volt a propagandától, a Német Szövetségi Köztársaság alig lett megemlítve. Ugyanakkor annak ellenére, hogy őszinte figyelem mutatkozott Kádár úr részéről az általunk az együttélés eredeti feladataira vonatkozó felvetésre, nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy Magyarország képes lenne vagy szeretne egy függetlenebb politikát vinni a nemzetközi színtéren.”

Bevezetés

"...ahol zsarnokság van,
minden hiában,..."

(Illyés Gyula : Egy mondat a zsarnokságról)

Hivatkozva az ArchivNet 2002/2. számában Majtényi György tollából megjelent "Az igazság ahogy én látom" François Mitterand írása magyarországi látogatásáról c. cikkre, amelyben a későbbi köztársasági elnök (akkor még ellenzéki politikus) Kádárral folytatott beszélgetését ismerhetjük meg 1977-ből, szeretnénk Kádár János franciaországi megítélésére, és a magyar-francia államközi kapcsolatok egy korábbi eseményére felhívni az olvasóközönség figyelmét.

A francia diplomácia vezető tisztviselői, élükön a külpolitikát " domaine réservée "-nek tekintő De Gaulle-lal a hatvanas évek közepétől a kelet-európai szocialista országok irányába "nyitási politikát" folytattak. Ennek részét képezte, hogy a diplomáciai kapcsolatokat nagyköveti szintre emelték, ami a kapcsolatok elmélyítésének és fejlesztésének egyértelmű szándékát mutatta. A külföldi kommunista politikusokat sorra meghívták Párizsba, és a francia diplomaták egyre több kezdeményező lépést tettek a korábban még "fő ellenségnek" számító országok irányába.

A francia diplomáciát reálpolitikai érdek vezette, amelynek a fő eleme az volt, hogy a berlini és a kubai válság után kialakult kétpólusú nagyhatalmi egyensúlyi rendszerben megtalálja azt az önálló utat, amelyen keresztül a francia "grandeur" eszméjét ismét átültethetik a gyakorlatba.

Ebben a helyzetben De Gaulle az országa számára egy kelet-nyugati közvetítő szerepet szánt, amelyhez az egyik utat a korábbi kelet-európai pozícióknak a klasszikus diplomácia eszközeivel történő visszaszerzése jelentette. Ugyanakkor a korszak realitásainak és kihívásainak megfelelően a külkapcsolatok széles területét akarták felhasználni a kelet-európai országok minél több eszközzel történő " azítása" érdekében.

Ebben az 1964-ben kezdődő diplomáciai offenzívában Magyarország több ok miatt háttérbe szorult. Egyrészt befolyásolta a kapcsolatok rendezését az a tény, hogy 1920 után a két ország ellenséges szemmel tekintett egymásra, másrészt az, hogy az 1947. évi békeszerződésben a Magyarországon igazságosnak érzett magyar békecélok francia részről ismételten nem találtak megértésre. Ehhez járult hozzá az 1947 után kialakult hidegháború, amely ismételten ellenséges táborba kényszerítette a két országot és megerősítette a kölcsönös előítéleteket.

Az 1956. évi forradalom következtében a francia kormány elsőként kérte az ENSZ-ben a "magyar kérdés" megtárgyalását. A kétoldalú kapcsolatok 1956-1960 között mélypontra jutottak. A Budapestre akkreditált francia követ (Jean-Paul Boncour) a magyar kormányt "bábkormánynak" (gouvernement fantoche) tartotta, és a magyar párvezetőkkel is ennek megfelelően tárgyalt. Ugyanakkor magyar részről egészen 1960-ig csak ideiglenes ügyvivő irányította a magyar követség munkáját, amit tovább nehezített a megfelelő szakmai képzettséggel és nyelvtudással rendelkező diplomaták hiánya is.

Mint ahogy fentebb jeleztük, a francia diplomácia 1963-1964 folyamán azonban kezdeményező lépéseket tett a szocialista országok irányába. A kelet-nyugati kapcsolatok átrendeződése folyamatában a francia külpolitika prioritásának számító szovjet reláció után a kelet-európai kisállamokkal való kapcsolatfelvétel játszott fontos szerepet.

A nyugati hatalmak Magyarország felé megnyilvánuló nyitási politikája és azon belül a francia-magyar kapcsolatok is a magyarországi amnesztia (1963. március 21.) és a belpolitikai "enyhülés" függvényében alakultak. A nyugati hatalmak egészen az amnesztiáig a magyar kormánnyal szemben elutasító álláspontot képviseltek, és az új francia követ is (Pierre Francfort) kiemelte a párizsba küldött jelentésében, hogy a diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése a magyar lakosság számára belpolitikai jelentőséggel (pozitív üzenet értékkel) bír, mivel azt a rendszer "enyhülésének" újabb jeleként értékelhetik.

A nagyköveti kapcsolatfelvételre vonatkozó közös kommuniké 1963. december 17-én jelent meg, és a régi-új francia nagykövet 1964. január 15-én adta át megbízólevelét Dobi Istvánnak az Elnöki Tanács elnökének. (A kétoldalú kapcsolatrendezés történetével kapcsolatban bővebben az ArchivNet I. évf. 2. számában megjelent írás foglalkozik: Garadnai Zoltán: A magyar-francia diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése 1964-ben.)

Mindezek ellenére a magyar-francia közeledés továbbra is " gyerekcipőben " járt, és a kölcsönös bizalomépítés, amely a diplomáciai kapcsolatok normalizálásának előfeltételét jelentette, az év elején a "Le Monde"-nak adott Kádár interjúban, illetve az 1964. január 24-én Kádár János és Pierre Francfort nagykövet között - csak egy tolmács jelenlétében - lezajlott beszélgetésben jelentkezett.

A magyar-francia kapcsolatok nagyköveti szintre emelése 1963 végén alkalmat teremtett arra, hogy Francfort a megbízólevelének átadásakor kezdeményezett találkozót kieszközölje.

A következő év elején, mintegy kétórás, csak egy tolmács jelenlétében lezajlott beszélgetésen összesen hét nagyobb téma került terítékre: a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztése (kultúra és gazdaság), a magyar belpolitika alakulása (a rendszer szigorának enyhülése), a szovjet intervenció és a szovjet csapatok magyarországi jelenléte, a közvélemény alakulása, a békés egymás mellett élés kérdése, a szovjet-kínai vita, és egy francia miniszter magyarországi útja.

A francia nagykövet két jelentését fordításban, illetve a francia források után harmadiknak Kádár Jánosnak az 1964. augusztus 24-én, a követi konferencián elhangzott beszédéből (tehát több mint fél évvel később) az erre a találkozóra, illetve De Gaulle személyére vonatkozó mondatait közöljük. Magyar részről a beszélgetésre vonatkozóan egyéb forrást nem találtunk.

A beszélgetés diplomáciatörténeti " fontosságát " elsősorban a különlegessége adja, hiszen a Kádár rendszer (és Kádár János személyének) nyugati elismerése szemszögéből nézve az első olyan komolyabb kapcsolatfelvételről volt szó, amikor már nem a "magyar kérdés" körüli ellentétek, hanem a "normális" diplomáciai kapcsolatok rendezésének problémái játszottak szerepet. Tekintettel arra, hogy a forradalom kitörése után a "magyar kérdés"-t éppen a franciák terjesztették az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, ez a beszélgetés már azt a magyar célt is szolgálta, hogy a rendszer nemzetközi konszolidációjának folyamatában előrehaladást érjenek el.

Kádár János itt közölt beszédének optimista hangvételét egyrészről az eltérő percepcióból fakadó "félreértés", illetve "félremagyarázás" és az a megkönnyebbülés is érthetővé teszi, amit a magyar vezető az enyhülés folyamatának kibontakozásától és annak keretében az ő rendszerének belső konszolidációjától remélt.

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők