Magyarország egy francia diplomata szemével

Pierre Francfort követ "első benyomásai" (1962. április 11.)

„Egy kommunista ország fővárosában hosszabb időt eltöltő nyugati megfigyelő, vagy az átutazók, mint például újságírók, szemében minden szerény változás, […], ami a körülmények javulására utal, szembetűnik, mint olyan jel, amely a jólét növekedését eredményezi. A politikai helyzet alakulására vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy jelentős változás ment végbe a vezetők politikájában, ami a pártonkívüli értelmiségiek felé nagyobb mozgástér elviselését jelenti, és akik így talán, anélkül, hogy a párt tagjai lennének, szabadabban tudnak az ország életébe bekapcsolódni.”

Bevezetés

"A megváltoztathatatlanság érzése az,
ami főképpen megragadott akkor, amikor
a Magyar Népköztársasággal először
kapcsolatba léptem."
 (P. Francfort)

A történelmi előzmények (világháborúk öröksége, hidegháború), és az 1956. évi forradalom leverése után Magyarország a nyugati országok részéről szinte teljes bojkottot "élvezett", amelyből a Kádár-rendszer képviselői csak a '60-as évek elejétől kezdődően tudtak fokozatosan kiemelkedni. Ennek megfelelően Franciaország - az V. Köztársaság - és a Magyar Népköztársaság kapcsolata is kifejezetten hűvös volt. Ez egyrészt a kétoldalú kapcsolatokat terhelő, a II. világháború előtti időszakra visszanyúló "örökséggel", az 1956. évi magyar forradalom és résztvevői melletti francia kiállással, illetve az 1958-ban hatalomra jutott Charles De Gaulle-lal szembeni "osztályharcos" (önálló magyar külpolitikai megnyilvánulást nem igen mutató) magyar hozzáállással volt magyarázató. A magyar-francia kapcsolatok vonatkozásában az "enyhülés" első jelei, legalábbis francia szemmel nézve, 1959-re nyúlnak vissza, amikor a Budapesti Mezőgazdasági Vásár alkalmával kiállított francia könyvek sikere ráirányította a francia diplomaták figyelmét a francia-magyar kulturális kapcsolatok építésének a fontosságára. Hivatalos magyar szemszögből nézve ezt inkább kínos incidensként értékelték, de összességében a magyar diplomácia is egyre inkább kezdte átértékelni a "francia kapcsolat" fontosságát. A magyar külügyminisztériumban 1960-tól kezdve már terveket kezdtek kidolgozni a Franciaországhoz fűződő kapcsolatok átértékelésére.

A magyar fél számára azonban egészen 1962-ig "zavaró tényezőt" jelentett Jean-Paul Bouncour követ - 1956 nyarán érkezett hazánkba - személye, aki feleségével együtt teljesen a forradalom ideájával (a magyar kormányt a jelentéseiben egyszerűen csak "bábkormányként" értékelte), és forradalmárokat, illetve a rendszer ellenzőit igyekezett segíteni. Ugyanakkor többször a fennálló rendszer vezetőiről - a nyilvánosság előtt is - elmarasztaló kijelentéseket tett, és magyar megítélés szerint "kémkedést" is folytatott az ország ellen. Magyar részről egy feljegyzést is készítettek a tevékenységéről, amelyben nyíltan az utóbbival vádolták meg. A franciák is érzékelték a helyzet ellentmondásosságát, és mivel a keleti kapcsolataik normalizálásra törekedtek, magyar kapcsolataikat is újragondolták. Ugyanakkor sem a francia, sem a magyar fél nem akarta a kapcsolatok további alacsony szinten tartását és mindkét részről új követek kiküldéséről hoztak döntést. Magyar részről Vincze József utazott ki Párizsba, míg francia oldalról Pierre Francfortot küldték Magyarországra, aki 1962-1965 között képviselte Franciaországot Budapesten. A választás sikeresnek bizonyult, tevékenységének köszönhetően a kétoldalú kapcsolatok "normális" szintre jutottak. Jelentései - egyebek mellett - azért bírnak különös jelentőséggel, mert azokat az első benyomásokat is közvetítik felénk, amelyet egy, a nyugati világból érkező, de nyitott szemmel járó francia diplomata érzett.

Az új francia követ korabeli magyar nyelvű életrajzából az alábbiakat tudhatjuk meg róla: 1908. október 28-án született, a Politikai Tudományok Iskolájának diplomáját szerezte meg, másodosztályú meghatalmazott miniszter volt, és 1934-ben lépett diplomáciai pályára. 1957-tól központi szolgálatot teljesített. Francfortot a magyar külügy komoly, sima modorú diplomataként értékelte, és a későbbiekben is pozitív hangvétellel értékelték a kétoldalú kapcsolatok érdekében kifejtett munkáját.

Az itt közölt forrás a követ első jelentéseinek egyike. A forrás történeti értékét elsősorban az adja meg, hogy egy "pártatlan", de a térségről és az országról már személyes információkkal is rendelkező szakember első benyomásaként értékelhető. Az eredeti szöveg nyelvezete, annak finom és érzékeny hangvétele egy művelt és jóindulatú ember benyomását kelti, aki alapvetően pozitívan viszonyult ahhoz a misszióhoz, ami egyben szakmai életútjának is fontos állomását jelentette. Szakértelmét a francia külügy is elismerte, mivel magyarországi szolgálata után közvetlenül Jugoszláviába küldték nagykövetnek, így kapcsolata nem szakadt meg a térséggel. A Jugoszláviából küldött jelentései (eddig csak a '60 évek második feléig tudtuk kutatni!) a magyar reformok, illetve a magyar regionális külpolitika első kezdeményezéseinek megértéséhez is hasznos adalékot nyújtanak.

A jelentés külső, formai oldalról nézve nem tartalmaz különlegességet (kézzel utólag nem jegyeztek rá semmit), de a forrás külső képének hű érzékeltetése érdekében igyekeztünk annak az eredeti "képét" visszaadni.

Tartalmi szempontból nézve elsősorban a hangvételét, a fogalmazás finomságát és igényes nyelvezetét kell megemlíteni. A francia diplomaták ugyanis -magyar "partnereikhez" képest mérve mindenféleképpen - tudtak szépen és helyesen fogalmazni, és ez az igényesség és műveltség tükröződik az általunk eddig elolvasott több száz követi jelentésből is.

A fordításba a "magyarosítás", és a könnyebb olvashatóság érdekében az általunk fogalmazási okból fontosnak tartott kiegészítéseket zárójelbe tettük! "Történetünk" folytatásaként, Francfortnak 1965-ben - már nagykövetként - készített "országértékelő" jelentését is szándékunkban áll közölni.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 02.

1914

Német csapatok jelennek meg Luxemburgban, válaszul Franciaország mozgósítja haderejét.Tovább

1934

Hindenburg német elnök halála után Adolf Hitler megszerzi az elnöki és a kancellári hatalmat is (vezér és nemzeti kancellár lesz).Tovább

1945

Véget ér a potsdami konferencia, többek közt megállapodás születik a mai lengyel-német határról (Odera-Neisse határvonal) és Berlin négy...Tovább

1945

A Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságuktól a szlovákiai magyarokat.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők