Road movie à la française? – Alain Peyrefitte krakkói francia konzul beszámolója magyarországi útjáról

A francia külpolitika figyelme 1948/1949 után fokozatosan elfordult a kelet-közép-európai régiótól, és a kapcsolatok a szovjet hegemónia alá került országokkal leépültek. Ebben a hidegháborús feszültség erősödése, illetve a franciákat lekötő indokínai, majd algériai háború is szerepett játszott. Sztálin halála után a francia diplomácia ismét fontosnak tartotta, hogy a kelet-európai változásokat jobban megértse, és a kapcsolatok újrarendezésén gondolkodjon. Erre a nyitásra a szocialista országok (elsősorban Lengyelország és Magyarország) részéről is nyitottság mutatkozott. A katolikus értelmiségi, Alain Peyrefitte 1954 és 1956 között konzulként szolgált Krakkóban. Az egyik feladata az volt, hogy a szocialista országok belviszonyait elemezze. Ezt a feladatát részben az utazásai révén tudta teljesíteni. Jelentései, amelyek közül az 1955-ös magyarországi útjáról szólót közöljük, hasznos forrásként szolgálnak ahhoz, hogy megértsük, egy fiatal francia diplomata, aki korábban nem élt egyik kelet-európai országban sem, hogyan látta a belviszonyokat, a hétköznapi emberek életét, a sztálinizmus létező valóságát. A jelentésének külön érdekessége, hogy a magyar és a lengyel helyzetet összehasonlítva elemzi.

Bevezető
 

Forrásismertetésünkben bemutatjuk egy fiatal francia diplomata, Alain Peyrefitte úti jelentését. Peyrefitte 1954 és 1956 között Krakkóban teljesített diplomáciai szolgálatot. Az írói hajlamokkal rendelkező fiatal diplomata nagy ambíciókkal állt munkába, és érdeklődve vizsgálta a szocialista országok belső viszonyait. Jelentéseiben elsődlegesen a lengyelországi helyzetet ismertette, számos esetben az általunk közölt dokumentumhoz hasonlóan leírta az ottani hétköznapokat, leginkább a diplomáciai székhelyén, Krakkóban tapasztaltak alapján. Lengyelországban konzulként elsődlegesen a francia állampolgárok jogi ügyeit képviselte, munkája szorosan összefüggött Franciaország diplomáciai tevékenységével, Mivel a varsói francia nagykövetségnek volt alárendelve, így jelentése egyben a francia diplomácia helyzetértékelésébe, a francia diplomaták kelet-európai országokra vonatkozó percepciójába is betekintést enged.


A Krakkói francia konzulátus és kulturális intézet napjainkban
Forrás: https://pl.ambafrance.org/Coordonnees-et-plan-d-acces-6607

Franciaország krakkói főkonzulátusa (Consulat général de France à Cracovie, Konsulat Generalny Francji w Krakowie) jelenleg a város történelmi központjában található.[1] Franciaország számára Krakkó már a 19. században is kiemelkedő jelentőségű város volt. A település Lengyelország 1795-ös, harmadik felosztása után a Habsburg Birodalomhoz került. A várost és környékét 1809-ben I. Napóleon császár a Varsói Hercegséghez csatoltatta. A francia uralkodó elképzelése szerint a lengyel területek egyfajta ütközőzónát képeztek volna Franciaország és az Orosz Birodalom között. Napóleon oroszországi veresége a francia elképzeléseket is ellehetetlenítette, ugyanakkor a francia befolyás a krakkói szabad városban többféleképpen is tetten érhető volt: alkotmánya francia nyelven íródott, bíróságain a francia jog hatása érződött. Bár a Krakkói Köztársaság csak 1846-ig állt fenn, Krakkó máig a legnagyobb lengyelországi francia kolóniák egyike: több mint félezer francia állampolgár él itt. Lengyelország és Franciaország a diplomáciai kapcsolatot 1919. április 4-én vette fel, de a krakkói francia konzulátust a második világháborút követően hozták csak létre. Az első konzul 1946-ban Alphonse Droz volt, Peyrefitte sorrendben ötödikként teljesített szolgálatot Krakkóban. Ugyanebben az évben, 1946-ban létesítették a krakkói Francia Intézet kulturális központot is. (Lengyelországban két Francia Intézet működik: Varsóban és Krakkóban.) 1949-ben a kulturális intézet munkatársait a kommunista állam elüldözte, de a konzulátus megmaradt. A két ország kapcsolata a hidegháborús feszültség erősödése, a franciák algériai politikája, illetve a két országnak a németkérdéshez való eltérő viszonya miatt meglehetősen elhidegült. E nehézségeken a két fél csak a hatvanas évek közepén, a kölcsönös nyitási politika keretében tudott túllépni. Ennek eredményeképpen 1965-ben a konzulátus rangját magasabbra, főkonzulátusi szintre emelték, majd 1966-ban újranyitott a krakkói Francia Intézet könyvtára „francia olvasóterem” néven. 1979-ben a kulturális intézmény visszakapta régi nevét, azóta ismét Francia Intézet (lengyelül Instytut Francuski) néven működik. 2000 óta a mindenkori francia főkonzul a krakkói Francia Intézet igazgatója is egyben, a két intézmény össze is költözött az ul. Stolarska 15. szám alá.[2]

Alain Peyrefitte (1925‒1999)   
Forrás: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=8965905

Alain Peyrefitte életútja

Alain Peyrefitte államférfi, diplomata, író, a Francia Tudományos Akadémia tagja volt. 1925. augusztus 26-án született az aveyroni Najac-ban, és 1999. november 27-én halt meg Párizsban. Családja alapvetően ateista szellemben nevelte, így a katolikus hitre való megtérése – 18 és 20 éves kora között – lényegesen megváltoztatta az élethez való viszonyát, amiben meghatározó esemény volt, hogy 1947-ben részt vett a chartresi zarándoklaton. A főiskola (École normale supérieure) elvégzése után a frissen alapított Államigazgatási Főiskola (ENA) hallgatója lett. 1947-ben beiratkozott a Sorbonne-ra, doktori dolgozatát is elkezdte, de azt csak 37 évvel később védte meg. Tanulmányai elvégzése után a corbarai dominikánus kolostorba vonult vissza, de végül nem lett belőle szerzetes. 1948-ban megházasodott, és még abban az évben a diplomáciai pályát választotta.

Diplomáciai pályafutását Nyugat-Németországban kezdte, ahol a francia megszállási övezet adminisztrációjában dolgozott André-François Poncet – későbbi külügyminiszter – irányítása alatt, így tanulmányozhatta a német gazdasági csoda kezdeti lépéseit. Diplomáciai szolgálata leteltével, 1952-ben visszarendelték Párizsba. Belső motivációból, írói képességeit megmutatva elhatározta, hogy Claude Orcival álnéven 1953-ban megírja a Ton pays sera mon pays („A te országod az én országom lesz”) című könyvét, amelyben meglehetősen kritikusan írt a szereplőkről.[3] A műben bemutatott alakoknak ugyan megváltoztatta a nevét, de a diplomaták ráismertek magukra, sőt kitalálták az író valódi személyét is, ami nagy felzúdulást és bizalomvesztést eredményezett, különösen a korábbi főnöke, André-François Poncet részéről.

1954 és 1956 között a krakkói francia konzulátuson konzuli beosztásban dolgozott. Ekkor készítette a mindennapok lengyel valóságáról szóló jelentéseit, amelyeket a nagykövetség és a Quai d’Orsay iratanyagában egyaránt megtalálhatunk. Nagyon érdekelte a kommunista világ működése, a mindennapok valósága. Tevékenysége miatt a lengyel rendőrség is folyamatosan követte, hiszen utazásaival, a régi világ félreállított személyeivel fenntartott kapcsolatai miatt – akikkel közvetlenül, franciául érintkezett – magára vonta a hatóságok figyelmét.

Lengyelországi diplomáciai szolgálata közben, 1955. november 10. és 12. között utazott Magyarországra. Úti élményeit feljegyzésben foglalta össze, és az így került a Francia Külügyminisztérium Nantes-i Levéltára Ambassade de Budapest fondjába.[4] Forrásközlésünk a Peyrefitte által 1955. november 16-án készített 15 oldalas úti beszámolót tartalmazza, amit e tanulmány szerzője fordított magyarra. Az írói tehetséggel megáldott francia diplomata színes és érzelmekkel átitatott jelentésében szinte megelevenedik előttünk a korabeli Magyarország képe. Méghozzá egy olyan francia diplomata szemszögén keresztül, aki korábban nem járt hazánkban, így előítéleteit, személyes meglátásait, véleményét is megismerhetjük. A forrás jelentőségét növeli, hogy nemcsak ismerteti magyarországi tapasztalatait, hanem azokat egybe is veti a Lengyelországról alkotott véleményével, vagyis összehasonlítja egymással a két országot. Ezzel a megközelítéssel a későbbiek során is találkozhatunk, mivel a francia diplomaták egyik feladata volt a szocialista országok összehasonlító elemzése. Ezek között az egyik szempont a magyar‒lengyel kapcsolatrendszer ismertetése volt.[5]

A francia külügyminisztérium a Sztálin halála (1953) utáni enyhülést kihasználva, arra törekedett, hogy kelet-európai kapcsolatait újraépítse. Ehhez szüksége volt arra, hogy minél pontosabb ismereteket szerezzen a kelet-európai országokban lezajlott változásokról. Ez a politikai döntés összefüggött a Franciaország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok javulásával, amit az 1944-ben megkötött barátsági szerződés tízéves évfordulója is elősegített.[6] A francia külügyminisztérium körtáviratban utasította a francia diplomáciai képviseleteket erre a feladatra. Peyrefitte magyarországi útját minden valószínűség szerint ez az utasítás is motiválhatta, és az általunk közölt útijelentés – a személyes érdeklődésén kívül – e feladat teljesítését is szolgálta. A francia diplomácia fő célja az volt, hogy a szocialista államok irányába megfogalmazni kívánt új nyugati (NATO-) politikát előkészítse.[7] Ehhez az 1953 és 1956 között végbement ún. kis enyhülés időszaka kedvező feltételeket teremtett, bár érdemi kapcsolatépítés csak 1962–1963 után következhetett be.

Peyrefitte 1956 után visszakerült a központi szolgálatba, ahol 1958-ig európai ügyekkel foglalkozott. Charles de Gaulle 1958-as hatalomra jutása után a tehetséges és mélyen vallásos fiatalember politikai pályára lépett, ami 1958-ban parlamenti képviselővé választásával kezdődött – parlamenti képviselői székét az V. Köztársaság összes törvényhatósági választásán meg tudta őrizni – és egészen 1995-ig tartott, amikor szenátorrá választották. De Gaulle elnöksége alatt politikai karrierje emelkedett, a tábornok egyik legközvetlenebb munkatársaként dolgozott 1959 és 1969 között. A bizalmi kapcsolatokra nagymértékben építő de gaulle-i személyi politikában ez azt jelentette, hogy Peyrefitte személyében teljes mértékben megbízott. Pályafutásának újabb állomását a kormányátalakítás után[8] a kormányszóvivői tisztség jelentette, melynek betöltése során az államfővel különleges és közvetlen kapcsolatot tudott kialakítani. Erre az időszakra a C'était de Gaulle („Ez volt De Gaulle”) című kétkötetes, több mint 1500 oldalas könyében emlékezett vissza. De Gaulle elnöksége alatt több miniszteri posztott is betöltött.[9] Karrierje a tábornok lemondását követően, 1969 után is folytatódott, Georges Pompidou és Valéry Giscard d’Estaing kormányaiban is több miniszteri posztot töltött be. Ő alapította az ORTF-et, a francia tudományos kutatásokat segítő intézményeket, és elkötelezetten kiállt a francia atomfegyverek korlátozása mellett. Szakmai tekintélyét mutatja, hogy élete végére a francia jobboldal elismert és mindenki által tisztelt képviselőjévé vált.

Sokoldalúságát és intellektuális képességeit érzékelteti, hogy politikai karrierje mellett a tudományos, irodalmi életben is maradandót alkotott, és számos könyvet, esszét, újságcikket írt. Első esszéje, a Le Mythe de Pénélope  („A Penelopé-mítosz”) 1949-ben jelent meg, amiért a Francia Akadémia Lange díját kapta.[10] A kelet-európai diplomáciai szolgálata során szerzett tapasztalatait két történelemfilozófiai szemléletű könyvéhez – Le mal français és La société de confiance („A francia fájdalom”, „A bizalmi társadalom”) – is felhasználta. Újságírói tevékenységének csúcsát az jelentette, hogy 1983-ban a Le Figaro című konzervatív napilap szerkesztőségének elnökévé, 1977-ben pedig a Francia Akadémia tagjává választották.[11]   

 

 

Dokumentum:  

 

 

Alain Peyrefitte krakkói francia konzul magyarországi benyomásai[12]

Krakkó, 1955. november 16.

 

 

Franciaország Konzulátusa                                                   Krakkó, 1955. november 16.

Krakkó

N°351/EU.

 

                                                                                               Alain Peyrefitte

                                                                                               Franciaország konzulja Krakkóban

A Külügyminiszter őexcellenciája részére

Európai Igazgatóság

 

Tárgy: Egy magyarországi utazás benyomásai

 

November 10-e és 12-e között magánutazáson vettem részt Magyarországon. A budapesti követség kollégáinak, név szerint Deleau tanácsos úrnak[13] és Turbet-Delof úrnak,[14] az Intézet igazgatójának kedvessége lehetővé tette számomra, hogy a lehető legtöbbet lássam a rendelkezésemre álló rövid idő ellenére is. Társaságukban a feleségemmel együtt a városon és környékén kívül a vidéket is bejártuk: a Dunakanyart, Szentendrét, ahol öt egyház temploma található egymás szomszédságában: katolikus, görög rítusú, ortodox, kálvinista, lutheránus, nem számolva a zsinagógával, Visegrádot, amelyet az egykori királyi palota romjai határoznak meg, valamint Esztergomot, az egyházi központot, ami a hercegprímás székhelye volt. Két este jártunk az Operában (A hattyúk tava Csajkovszkijtól a nemzeti balett táncosaival) és a színházban (Mizantróp és Egy ajtó legyen nyitva vagy csukva), az esték éttermi vacsorákkal fejeződtek be.

Bár egy ilyen tartózkodás nem teszi lehetővé, hogy körülhatárolt politikai véleményt fogalmazzak meg, és az utazás rövidsége miatt sem lehetséges, hogy tárgyilagos véleményt mondjak, de megkockáztatom, hogy összefoglaljam bizonyos benyomásaimat és 18 hónapos lengyelországi tartózkodás után összehasonlító elemzésre is bátorkodjak.

 

1. Az újjáépítés sokkal kevésbé előrehaladott Magyarországon, mint Lengyelországban

Egy Varsóból érkező utazó számára az eltérés egyértelmű. Pest házai közül csaknem az összes megrongálódott a tüzérségi párbajban vagy az utcai harcokban, csak belülről lettek restaurálva, a számtalan lövés nyomai a vakolaton, amelyek eltüntetésére nem gondoltak, a „lepra” benyomását keltik ennek az egykoron gyönyörű városnak az arculatán. Budán ez még rosszabb: a királyi palota romokban és a munkálatok éppen, hogy elkezdődtek, a kövek még nem lettek kiszállítva belülről. A Koronázási templom körbe van állványozva, de a munkálatok lassan haladnak. Némelyik ház, amelyet történelmi helynek minősítettek, már renoválásra került a várdombon, de ez nagyon kevésnek számít, ha összevetjük a Varsóban, Gdańskban vagy főképpen Lublinban végrehajtott rekonstrukciókkal. Az egyedüli építési terület, amelyet láthatunk, az a metróépítkezés, de ez is évek óta vegetál. A hidak alig vannak kiemelve: a négyből, ami összeköti Budát és Pestet: egy, szemben a dombbal, ahol az orosz halottak emlékműve áll, romokban hever és nem lesz újraépítve,[15] egy másik sietve lett helyrehozva a háború végén, az összeomlás szélén, ami szükségessé teszi a betonozási munkákat.[16]

Ezekre a hiányosságra többféle magyarázat adható. Egyrészt paradox módon Magyarország Lengyelországhoz képest sokkal kevesebb kárt szenvedett, és nem összpontosítja minden forrását erre a területre, mint ahogy az a mártírvárosok, Varsó, Gdańsk és Lublin esetében történt. Másrészt a lengyelek hivatástudatból építkezők, a gazdagságukat ingó vagyonba fektették, ami összehasonlíthatatlan szépséget jelent a lengyel arisztokraták egykori helyeinek, mint Zamość, Sandomierz, Tarnów, Lublin, Kazimierz és főképpen Krakkó javára. A magyar emlékszik nomád múltjára: sátorlakóként gyűjtötte vagyonát, az állatokat és más mozgó vagyont, ezért házaik kicsik és rosszul megépítettek, még a mágnások palotái vagy kastélyai is. Meglehetősen gyenge szerkezetű, porózus téglákból és kövekből építenek házakat, és nem foglalkoznak azzal, hogy a szomszédos hegyekbe menjenek kövekért. A kezük ügyében lévő földből vályogot vetnek, vagy a romos épületek köveit használják fel, amelyek teljesen eltérnek a régi épülettől. Néhány romtól eltekintve, Budapest teljesen elmarad az 1870-es évhez képest, a vidéki városok inkább nagy falvaknak számítanak.

Végül pedig a Nagy Imre-vonal sem támogatja a nagyobb munkákat.[17] (Azért, hogy lehetővé tegye új politikájának finanszírozását, Nagy leállította a metró alagútjának építését és bezárta a sztálinvárosi vaskombinát építési területét, ezért a munka csak nagyon visszafogottan folytatódik.) Ezzel szemben a lengyel kormány soha nem hagyott fel azzal, hogy az energiákat a szétrombolt városok újjáépítésére fordítsa, mint ahogy az Nowa Huta esetében látható.[18]

 

2. Az életszínvonal egyértelműen magasabb Magyarországon, mint Lengyelországban

A budapestiek jó megjelenése ellentétben van azzal, ahogy a házaikat magukra hagyják. A gyalogosok, akikkel az utcán találkoztam, sokkal jobban öltözöttek, mint akiket Varsóban vagy még Krakkóban is láttam. Az Operában, a színházban, a múzeumokban a látogatók elegáns, jó minőségű öltözékben jelennek meg. Egy luxusétteremben – az Astoria[19] –, ahol hegedűn és cimbalmon játszottak a cigányzenészek, a körülöttünk vacsorázó vendégek minden fogást kértek, és valószínűleg nem nyugatiak voltak. Egy ilyen látkép nagyon nehezen lenne elképzelhető Lengyelországban, és mintegy féltucat ilyen étterem van Budapesten, miközben Lengyelországban csak egy (a Viersynek Krakkóban).[20]


A Wierzynek étterem Krakkóban
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Wierzynek_%C3%A9tterem

Ezzel ellentétben, a munkásnegyedben, a periférián a lakosság ugyanazt a benyomást kelti, mint amit a lengyel városok központjában láthatunk: a füstös kocsmák hasonlítanak a lengyel kiséttermekhez, a vendégek rongyokban, egyhetes szakállban, fekete és fésületlen hajjal, arcukkal az asztalra feküdve alszanak a tányér mellett, részeg emberek tántorognak az asztalok között. De az élelmiszer, amit ott találhatunk (magyar szalámi, balatoni halászlé, fogas, palacsinta) sokkal jobb minőségű, mint amit az ugyanilyen kategóriájú lengyel éttermek ajánlanak, a terítő viszonylag tiszta és a kiszolgálás sokkal gyorsabb, a pincérek ruhája nagyjából fehér, amelyen egy kicsi vörös csillag furcsa kontrasztban van a klasszikus fekete csokornyakkendővel.

 

3. A fogyasztási javak és a háztartási felszerelések jobban elterjedtek és jobb minőségűek, mint Lengyelországban

A boltok kirakatai sokkal inkább tele vannak, mint Lengyelországban, ami nem volt jellemző – mondták nekem – 1953 előtt. Az élelmiszerboltok vitrinjei – anélkül, hogy különböző élelmiszerekkel lennének megrakva – olyan ízléssel és művészettel vannak berendezve, amelyek ismeretlenek napjaink lengyelei számára és amelyek étvágyat gerjesztenek. A fogyasztási eszközök egyértelműen jobb minőségűek azokhoz képest, amelyeket Lengyelországban találunk: elektromos eszközök, porszívók, hűtőszekrények, cipőtisztítók, mosógépek és különösen a rádiótechnikai eszközök (a rövidhullámú vevők elterjedtek, magas minőségű alacsony frekvenciájú eszközök frekvencia-szabályozóval, orsós magnetofonok, elektronikai eszközök). Bár a televízió divatos a Szovjetunióban és teljesen ismeretlen Lengyelországban, jelenleg kísérleti stádiumban van Magyarországon. A lemezjátszók is sokkal elterjedtebbek, mint Lengyelországban. Úgy találjuk, hogy a ruhák szövetei, a gyerekjátékok, a vásári termékek jóval jobb minőségűek, mint amiket Varsóban vagy Krakkóban árulnak.

Mindezek kétségtelenül a Nagy Imre-vonalnak köszönhetők (amire a baloldali, rákosista irányvonal reakciója nem maradt el), az életszínvonal növekedése az elmúlt 18 hónap leglátványosabb eredménye. Lengyelországban azonban ebben az időszakban éppen ellenkezőleg, a politikai irányvonal keményedése nyomta el az egyéni kezdeményezéseket, amelyeket igyekeztek felszámolni, és a fejlesztést a nagy beruházások és a nehézipar terüetén végrehajtani.

 

4. Az árak magasak, de egyértelműen alacsonyabbak, mint Lengyelországban

A forint vásárlóértéke, néhány használati tárgy alapján számolva, általánosságban véve a złotyval van paritásban, miközben a váltási árfolyamuk eltérő. (Hivatalos árfolyamon számolva 1 forint 30 frankot ér, míg ezzel szemben 1 złoty 56 frank 70, a tényleges arány szerint 1 forint 20 frankot, miközben 1 złoty 26 frankot ér.) Az átlagfizetés forintban érezhetően magasabb, mint lengyel złotyban. Bizonyos termékek esetében a forint vásárlóértéke jelentősen meghaladja a złoty értékét, különösen a ruházati termékeknél, 700 forintért lehet kabátot (kaftánt) venni, 1500 forint egy duplabélésű, selyembelsővel ellátott esőkabát, amit Lengyelországban nem lehet találni 2000 és 4000 złoty alatt. Egy szabónál készített ruha 700 és 1000 forint közötti összegbe kerül, miközben złotyban ennek a duplájába, cipőt 200 és 300 forintért lehet vásárolni, amihez viszonyítva Lengyelországban 600 és 1000 złotyt kell fizetni, a fehér színű gyermek esőcipő, olyan, amelyet Lengyelországban nem gyártanak, 60 forintba kerül, miközben a rosszabb minőségű lengyel változatért 120 és 150 złotyit kérnek, és sorolhatnám…

 

5. Az egyházzal szembeni harc Magyarországon sokkal brutálisabb, mint Lengyelországban

Ellentétben azzal, hogy Krakkóban és még Varsóban is a járdákon számos alkalommal találkozhatunk papi reverendákkal, addig Magyarországon egyetlen pappal sem találkoztunk az utcákon. A templomok, amelyek Lengyelországban a hét minden napján, minden órában tele vannak hívekkel, viszonylag üresek Budapesten (némelyik be van zárva vagy nagyon régi), a számuk is kevesebb. Az esztergomi katedrális, a magyar egyház központja elhagyatott, a sekrestyés magával viszi a kulcsot, amikor elmegy étkezni, és amikor visszatér, meglepetéssel nézi a látogatókat. A hívek nem vesznek részt az áhítatokon, vagy azért, mert kisebb a hitük, vagy mert kevésbé elkötelezettek, mint Lengyelországban, esetleg félnek attól, hogy meglátják őket. Minden úgy történik, mintha rossz dolgot cselekednének, ha templomba mennek, és azt hiszik róluk, hogy az egyházat támogatják, és a társadalom jelentős része nem mer szembeszegülni a kommunista illem szabályaival. Az egyház üldözése eléggé előrehaladott, miközben ez Lengyelország esetében nem mondható el. Itt ez nagyvonalakban néhány prelátus és néhány tucat pap letartóztatására, az egyházi intézmények bezárására korlátozódik, vagy az egyházi személyek erőszakos cseréjére Lengyelország központi és vidéki területei között. Ott (Magyarországon) a Mindszenty-per[21] egy reverenda elleni háború nyitányát jelentette (a papok többsége és az összes apáca szekularizálva lett, és különböző szakmákban helyezkedtek el, az összes szerzetesrendet feloszlatták, kivéve a ferenceseket és a piaristákat, ezek a szerzetesek is óvakodnak attól, hogy papi ruhájukban jelenjenek meg a szerzetesházon kívül).

Lengyelországában a templomok teli vannak hívekkel, akik sokszínű ruháikban a virágokkal feldíszített utcákon részt vesznek a zarándoklatokon, tisztviselőik pedig egyházi öltözeteikben, csoportosan látogatják a kálváriát színes szalagjaikkal, örömhírt hírdető dalaikkal, amelyeket nyilvánosan énekelnek az Isten ünnepén. Mindez kivételes helyzetnek tűnik a magyarországi egyház mellett, nincs más, mint a saját maga árnyéka. A jelenlegi magyarországi helyzet a jövőbeni Lengyelország képe?

Magyarország igaz, csak kétharmad részben katolikus, kálvinisták, evangélikusok, ortodoxok, zsidók alkotják a lakosság többi részét, miközben a lengyel lakosság nagyjából teljesen katolikus. Azonban a magyar egyház ugyanazokkal a kiváltságokkal rendelkezik, mint a lengyel. A prímás őrizte a Szent Koronát, átadta a kormányzónak a király nélküli időszakban, az egyház vezetőjeként a trón őrének számított, tekintet nélkül nemesi származására. A papság óriási vagyonnal rendelkezvén hozzászokott a jómódú élethez. Röviden: anyagi gazdagságuk és politikai befolyásuk ugyanolyan jelentőségű volt, mint a lengyel egyház esetében. Az egyház volt az első állami hatalom. Ha jobban meggondoljuk, meglehetősen furcsa, hogy azt, ami megvédte, most romba dönti…

 

6. A rendszer sokkal keményebb volt Magyarországon az egykori vezető osztállyal szemben, mint Lengyelországban

Míg Lengyelországban megelégedtek azzal, hogy a régi társadalmi osztály vezetőit félreállították, de fizikai fenyegetésük nélkül, addig Magyarországon szisztematikus üldöztetésben volt részük (az ún. „egykoriak” tömeges kitelepítése a messzi vidéki falvakba, a régi rendszer elismert vezető tisztviselőinek és családtagjainak munkalehetőségeit a lehető legkényelmetlenebbre korlátozták, és csak a Nagy Imre-vonalnak köszönhető, hogy néhányan közelebb kerülhettek Budapesthez).

 

7. A parasztság nagyobb jóléte

A falvak tiszták és még szépek is a lengyelországiakhoz képest. A rétek, a mezők (aratás után), a szőlők (szüret után) rendben vannak tartva. Új kerítéseket emeltek, a házak falai (mindig merőlegesen az út felé) újjáépítve, kifogástalanul felújítva. Számos libacsorda (tartásuk nagyon elterjedt ebben az országban, ahol a zsidó lakosság mindig libahúst és zsírt használt a tiltott disznóhús helyettesítésére), a marhák és a tehenek jó állapotban vannak a kiálló csontú lengyel „társaikhoz” képest. Mindez a Nagy Imre-vonalnak köszönhető, amely lehetővé tette a parasztok számára, hogy visszaszerezzék földjeiket, visszakapják az állataikat és termelőeszközeiket a szövetkezetből, ami visszaadta a munkakedvüket. Fájdalmas a lengyel parasztok számára, hogy az állam nem motiválja őket ehhez hasonló „bizalmi” módon, a begyűjtések és adók is megmaradtak, ami tovább korlátozza a kezdeményezés lehetőségét és nem csökkenti a kollektivizálással szembeni ellenszenvüket.

 

8. A lakosság kapcsolata a nyugatiakkal

A lakosság kapcsolata a nyugatiakkal Varsóban az utóbbi évben bővült, Budapesten viszont ritkábbá vált (a magyar családok, amelyek tavaly találkoztak kollégáinkkal, most nem mernek kapcsolatot tartani, kivéve a „semlegesekkel”, a svédekkel és a svájciakkal). Az egykori vezetőkkel való találkozás, amit megtehettem Krakkóban, Budapesten elképzelhetetlen lenne. Félelem a rendőrségtől, a párt és az állam vezetőinek felügyelete, a kulturális irányvonal meghatározása annak ellenére, hogy a Nagy Imre-irányzat enyhülést hozott, keményebb maradt a lengyelországi helyzethez képest (talán az orosz csapatok jelenléte, amelyekkel az utcákon rendszeresen találkozhatunk, jobban meghatározza a dolgokat).

A Francia Intézetnek Budapesten, egyedülálló módon a vasfüggöny mögött, több mint 700 hallgatója van, de kizárólag nyelvtanítással foglalkozik, hét magyar oktatóval. A francia művészek és tudósok, nem kommunista delegációk sokkal kisebb számban érkeznek, mint Lengyelországba.[22]

Végül ami a nyugatiaknak az ország területén belüli mozgását illeti, a szabályok a Szovjetunióban érvényesekhez hasonlóak: az utazás előzetes bejelentése (a mi utazásunkat a Külügyminisztérium feljegyzésben intézte), bizonyos számú zónák tiltottak ahhoz képest, hogy Lengyelországban és Csehszlovákiában szabad közlekedést biztosítottak számunkra. Ritka kivételnek számított Lengyelországban, hogy a rendőrség egyik autója szorosan követett minket, ami azzal magyarázható, hogy a katonai attasé is velünk utazott.[23]

 

9. A közlekedés két népi demokrácia között ugyanolyan nehéz, mint egy népi demokrácia és a szabad világ között

1954 júliusától a feleségem és én a repülőn ugyanazt tapasztalhattuk a nyári vakációnkra menve. Úgy terveztük, hogy Franciaországba Magyarországon keresztül térünk vissza. Katowicze-sztálingrádi cseh kollégánk azt javasolta, hogy a Tátrán keresztül menjünk, mivel a Brno‒Bratislava útvonalra nem lesz engedélyünk annak kiemelt katonai jelentősége miatt. Egy meglehetősen kényelmetlen utazás után a hegyeken keresztül, egy éjszaka Banská Bystricában, amelynek egyetlen szállodájában nem volt több szabad szoba, végül Šturovóba érkeztünk, ötven kilométerre Budapesttől. Ez végül is tulajdonképpen a kilépési pontot jelentette, amit a cseh konzul is rögzített az útlevélben, és amit a varsói magyar követségen is belépési vízumként kaptam Szobon keresztül, ez Šturovóval szemben van. Akkor megtudtuk, hogy nem léphetünk be Šturovóba csak vasúton keresztül. Azt tanácsolták nekünk, hogy menjünk el a mintegy tíz kilométerre lévő Salkába, amit a térkép is jelölt. Itt a szlovák vámosok gyanakodva nézték a kocsinkat, de nem beszéltek sem németül és még csehül sem, így kellett két tolmács, akik lefodították a szlovákot csehre, a csehet pedig németre, hogy megértsük, ez a határállomás már hét éve zárva van a személygépkocsi-forgalom előtt. Az út, amit a térképen vastag vonallal jeleztek, zsákutcát jelentett, teljesen értelmetlen autóval megközelíteni, mivel az állomás nem tud rögzíteni és pecsétje sincs, így nem tud engedélyt sem adni, és a túloldalon a magyarok nem engedélyezhetik nekünk a belépést. Két lehetőség maradt: vagy a következő napon vonattal Šturovóba megyünk és a kocsit a két nappal későbbi tehervonattal szállíttatjuk, vagy megpróbáljuk Komárnón keresztül a Dunán átlépni, ahol egy híd található, amely működik és nyitott az autóforgalom számára.   

Arra kényszerültünk, hogy egy új utat válasszunk, amely nagyon nehéz volt az árvíz következtében bevezetett úteltérítések miatt, és nagy kerülőutat jelentett. A komáromi határőr-hatóságok nem mulasztották el jelezni, hogy a vízumunk nem volt érvényes erre a helyre. Meg kellett várni Prágából az engedélyt. A telefonbeszélgetések során megértettem, hogy az autó regisztrációja megtörtént a ki- és a belépéshez. Ez a nagy híd az egyetlen, ami összeköti a két ország közötti határvonalat jelentő Dunát a Bratislava és Esztergom közötti kétszáz kilométeres távolságban, és csak napi egy autónak adnak engedélyt, néha két-három nap is eltelik anélkül, hogy egyetlen autót is regisztrálnának. Mikor végül átmentünk a hídon, a határon a magyarok visszautasították a belépési kérelmünket, mivel a vízumunk Szobot jelölte meg mint belépési helyet. Feltételezvén, hogy az új engedély megszerzése időbe telik, azt választottam, hogy Magyarországot elkerülve, Szlovákiából Presbourg mellett lépjek át Ausztriába. A csehek azonban nem engedélyezték, mivel az átutazó vízumunk lejárt és egy új átutazó vízumot kellett volna kapni, hogy belépjek az országba, amit csak egy konzulátus rögzíthetett.

Így nem maradt más választásunk, mint hogy belépést kérjünk Magyrországra. Néhány órás várakozás után a Duna feletti hídon, míg a budapesti hatóságok engedélyét vártuk, eldöntöttük, hogy közvetlenül Bécs felé vesszük az irányt a késés miatt, amit a Budapest felé vezető utunkon elszenvedtünk.

Előző héten a lengyel LOT társaság[24] Iljusin gépén (Dakota)[25] utaztunk, ami a Varsó-Budapest távot két és fél óra alatt teszi meg heti három alkalommal. Csak két vagy három utas van, akik közül Bukarestbe is mennek budapesti átszállással. A steward biztosított arról, hogy rendszerint ez így van, nincs több ember. Ez az egyedüli vonal, ami egyrészt a Lengyelország és Magyarország közötti kapcsolatot jelenti, másrészt a Romániával és Bulgáriával fennállót is, vagyis jóval kevésbé kedvelt, mint a LOT párizsi járata, amely általában tele van már napokkal, de van úgy, hogy hetekkel előtte. Visszatérve, a feleségem és én, mintegy hat másik utassal a „gyors” Bukarest‒Budapest‒Varsó vasutat választottuk, ami 16 órába telt. […][26] Legalább két óra várakozás a magyar‒cseh határállomáson, másfél óra a cseh‒lengyel határon, ahol átszűrik az utazókat. Még bonyolultabb az átlépés Chebnél, Csehszlovákia és Németország határánál a lámpákkal felszerelt határőrök ellenőrzése mellett, hogy megnézzék, senki sem bújt el az ülések alatt vagy a mosdóban, még a vagont is kulcsra zárják géppisztolyos katonák felügyelete mellett.

A különbségek – vagy legalábbis a feltételezhetőek –, amelyek szembetűnnek Magyarország és Lengyelország között, nem takarják el az alapvető hasonlóságokat. Budapesten, mint a nagy lengyel városokban, ugyanaz a szomorúság ül az emberek tekintetében, ugyanolyan üresség tapasztalható az autóforgalomban, ugyanolyan zsúfoltak a villamosok, ugyanolyan a tömegek apátiája, a lelkesedés hiánya a fiataloknál, ugyanaz a csend az utcákon (az elegáns Korzó, amely a háború előtt tele volt emberekkel és élettel, most üres), ugyanazok a marxista feliratok, ugyanazok a vörös zászlók, ugyanazok a szovjet emlékművek, ugyanaz az alattomos és sötét propaganda. (Két példa: a nagy állami áruház bejáratánál egy hatalmas térkép, amely Európát, Afrikát, Ázsiát, Ausztráliát ábrázolja – Amerika hiányzik –, különféle emberekkel: alávetett munkásokkal, meghajolt rabszolgákkal, akiket ostorral vernek, és akiknek a tekintete egy központi, fáklyát tartó alak felé fordul, aki az Urál magasságában látható. A Mizantróp bemutatásánál[27], amikor Orente jelenete van, Alceste előremegy a színpadon és énekli „az életem szerelmét”, a színpadon az angyal megjelenésében a pártot érezhetjük, amely azt mutatja, hogy a populáris kultúra minden más felett áll.)

A Lengyelországból érkező utazó nem kis mértékben megütközik attól a nagyobb fejlődéstől, ami főképpen a kereskedelemben és a mezőgazdaságban látható, annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy a nagy beruházások késésben vannak. Az utazó szembesül a rezsim rendőrterrorjával, a közigazgatás érezhetően bosszantó szigorú hozzáállásával a régi rendszer és az egyház képviselőivel szemben, még annak ellenére is, hogy egy ideig a Nagy Imre-vonal valamit enyhített.

 

 

Az irat jelzete: Centre des Archives Diplomatiques de Nantes (CADN) 13Po_1_1945–1979. Ambassade de Budapest Dossier 23. 17-4 Evénements en Hongrie (1955–1956) Consulat de France à Cracovie N° 351/EU. a/s: Impressions d’un voyage en Hongrie p. 15. – Eredeti, gépelt, aláírás nélkül.

 


[1] https://pl.ambafrance.org/-Consulat-general-de-France-a-Cracovie- (Letöltés időpontja: 2020. október 15.)

[2] https://www.institutfrancais.pl/fr (Letöltés időpontja: 2020. október 15.)

[6] Franciaország és Kelet-Európa kapcsolataira vonatkozóan lásd Kecskés Gusztáv: Franciaország. Evolúció és revolúció. Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban. Szerk. Békés Csaba. 1956-os Intézet ‒ Gondolat Kiadó, 2006, 280–288., illetve Garadnai Zoltán: A magyar‒francia kapcsolatok története 1945‒1966 között. Külpolitika, Új folyam (7.), 2001/1‒2 sz. 112‒152.

[7] Kecskés: i. m. 283.

[8] Michel Debré miniszterelnök nem értett egyet De Gaulle-nak a közvetlen elnökválasztásra vonatkozó tervével, illetve ellenezte a francia‒német bilaterális közeledést is. De Gaulle ezért felmentette 1962. április 14-én, és kormányátalakítást hajtott végre. Utóda Georges Pompidou lett.  

[9] Információügyi államtitkár 1962 április 14. ‒ szeptember 11.; Hazatelepülési ügyek tárca nélküli minisztere 1962. szeptember 11 ‒ november 28.; Információügyi miniszter 1962. november 28. ‒ 1966. január 8.; Tudományos- és atomkutatásokért felelős tárca nélküli miniszter 1966. január 8. ‒ 1967. április 1.; Művelődési miniszter 1967. április 7. és 1968. május 28. között.

[10] http://www.academie-francaise.fr/prix-lange (Letöltés időpontja: 2020. október 15.)

[12] A szerző saját fordítása. A forrásban a helyneveket eredeti alakjukban használjuk.

[13] Olivier Deleau: karrierdiplomata, követ.

[14] Guy Turbet-Delof: 1947 és 1958 között a Francia Intézet igazgatója. Lásd Bernard Lachaise: Un Français en Hongrie 1947‒1958. Guy Turbet-Delof. Öt Kontinens, 2010. 1. sz. ELTE, Az Új- és Egyetemes Történeti Tanszék közleményei, Budapest, 103‒112. https://www.ceeol.com/search/article-detail?id=427483 (Letöltés időpontja: 2020. október 15.); illetve Kecskés: i. m. 286.

[15] Utalás az Erzsébet hídra.

[16] Utalás az ideiglenesen épített Kossuth hídra. A hidak újjáépítésével kapcsolatban: V. László Zsófia: A hídcsatát megnyertük. Ideiglenes hidak a II. világháború után Budapesten. http://bfl.archivportal.hu/statikus/v-laszlo-zsofia-hidcsatat-megnyertuk-ideiglenes-hidak-ii-vilaghaboru-utan-budapesten (Letöltve: 2020. november 17.)

[17] Utalás Nagy Imre első, 1953 és 1955 közötti első kormányára.

[18] Krakkó új városrésze, a „lengyel Sztálinváros”, amelyet 1949-ben alapítottak egy vaskohó építésére.

[19] https://cafeastoriabudapest.hu/ (Letöltés időpontja: 2020. október 15.)

[20] Az étterem jelenleg is üzemel: http://wierzynek.pl/ (Letöltés időpontja: 2020. október 15.)

[21] Mindszenty József bíborost 1948. december 26-án este tartóztatták le. A koncepciós bűntetőper 1949-ben zajlott le, ami egyben a kelet-európai koncepciós perek nyitányát, azoknak mintegy főpróbáját jelentette. http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindszenty-per.html (Letöltve: 2020. november 17.)

[22] Kecskés: i. m. 284.

[23] A francia diplomatákat is érintő mozgáskorlátozást 1956-ban változtatták meg, ez már nagyobb utazási szabadságot jelentett.  Lásd uo. 285.

[24] 1928-ban alapított lengyel nemzeti légitársaság.

[25] Licence alapján az amerikai DC-3-as repülőt a Szovjetunióban Li 2 elnevezéssel gyártották.

[26] Olvashatatlan szövegrész.

[27] Molière 1666-ban írt A mizantróp című darabját a Madách Kamarában 1955-ben mutatták be.

Ezen a napon történt január 20.

1945

Moszkvában aláírják a fegyverszüneti megállapodást a szövetséges hatalmak és a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány között.Tovább

1945

Moszkvában a magyar delegáció aláírta a fegyverszüneti szerződést. Ennek 15. pontja értelmében az ideiglenes nemzeti kormány 2529/1945. M....Tovább

1969

A Nemzeti Múzeum kertjében a 17 éves Bauer Sándor tanuló benzinnel lelocsolta magát és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők